Legértékesebb orosz hadifoglyunk ez a nagy zongorázó. Nem katonaként kergette körünkbe a háború. A körülmények véletlene folytán van itt s mint orosz állampolgár, a központi hatalmak oldalán harcol a mindenkinek szent művészet birodalmáért.

Középnagyságú, jól felépített, vastagcsontú férfiú a zongorának ez a rendkívüli művésze és virtuóza. Mikor a háború első évében először jött hozzánk, kövér erőtől dúzzadott, atlétatermetű, erősnyakú volt, de Németországban most bizony lesoványodott. Pedig az a pregnáns erő, amely egyéniségét és zongorajátékát jellemzi, nemzetközi érték, kár a fogyatkozásáért. Feje csontos, széleshomlokú, keskenyállú, aránytalan keleti orra még sem dominálja, mert kicsi, szürkéskék, szelídségtől a dacig beszédes szeme a vezére ennek az arcnak. Bronzbarna, sátorosan göndör haját mintha fésű sohasem járta volna. Keze és karja rendkívül erős, ujjai hosszúak, csontosak és nyugodtan mondhatjuk, a legbámulatosabb gyorsaságokra képesek ma minden emberi kéz között. Szelid, tartózkodó modorú, komoly arcvonásai csak nagy, őszinte melegségű tapsoknál derülnek mosolyra. Egész lénye mintha a Beethoven «nur sich separieren» híres mondása szerinti volna. Talán ebből a tulajdonságából ered egyéniségének zongora melletti lenyügöző hatása. Kiváló készültségű és lelkületű mesterekből hiányzik ez a szükséges szuggesztív erő. Lhevinne-nek hatalmában van ennek misztikus varázsa úgyannyira, hogy némely erre alkalmas piece előadásával nemcsak lenyügözni, de csaknem fanatizálni képes a hallgatót.

Lhevinne József most 42 éves, Moszkvában született, ahol atyja trombitás volt a cári zenekarban. Szegények voltak, sok testvére volt. A háznál a trombitán kívül akadt még egy hangszer: a dob. A kis Lhevinne természetesen nem bírta fújni a trombitát, de a dobbal öt éves korában játszadozni kezdett és rövid idő alatt egész dobolóművész lett. Élénk ritmusérzéke és rendkívüli kézügyessége feltűnt mindenkinek s ebből a dobolási tudományból egyik érdekes kvalitását ma is érvényesíti a zongorán. Amint magántársaságban ezzel szerénykedve kérkedett, egyugyanazon zongorabillentyűt olyan páratlan gyorsasággal képes egyenletesen ütni, hogy az megszakítás nélküli egy hangnak hallszik. Ma mindenkit fölülmúló zongoratechnikájának egy másik természeti titka az is, hogy: balog, balkezes. Mondhatnók, hogy balkéztechnikája még fejlettebb, mint a jobbé, ha ugyan a tökéletességben lehet fokozás. Különösen a Mendelssohn és Weber «presto»-iban tapasztalhattuk ennek felülmulhatatlanságát. S játszott nekem egyszer egy Skrjabin-féle balkezes etüdöt, amely már nem is technika, egyenesen tünemény.

Első oktatója a zongorában lényegtelen zenész volt. Inkább ártott a nagytehetségű gyermeknek, mint használt. Folyton kottából játszatta őt. De ez nem tartott soká. 12 éves korában Szafonov, a kiváló zongoraművész, karmester és pedagógus veszi pártfogásába s rendszeresen tanítja. Gyönyörű a haladása. Tizennyolcéves korában megnyeri a Rubinstein-díjat. Szerencséje azonban nincs a fiatal művésznek, nem tud magának nevet teremteni, úgy hogy el kell mennie Tifliszbe konzervatóriumi tanárnak, ahol két évig működött. Meg is házasodott. Nem tud azonban nyugodni. Az igazi művészek állandó nyugtalansága őt is hajtja. Nevet akar. Berlinbe megy. Reményei nem teljesülnek. Kénytelen két és három márkáért adni zeneleckéket, csakhogy megélhessen. Berlini nyomorgásai közben táviratot kap Szafonovtól, aki akkor Amerikában szimfónikus hangversenyeket rendezett, hogy jöjjön ki. Hajóra ül, de a tervezett koncertek vízbe estek s ő pénz nélkül áll Amerikában. Mit volt mit tennie, elment a newyorki híres Steinway és Fia zongoragyáros céghez, ahol kisebb hangversenyeket szoktak tartani, de a cég nem szerződtette. Egyszer csak megbetegszik az egyik nagy hangversenyre hirdetett zongorista s Lhevinne beugrik. Eljátssza Rubinsteinnak Es-dur zongoraversenyét és pedig olyan hatással, hogy másnap reggel lakásának szerény ajtaja előtt egymást lökdösték az amerikai hangversenyrendezők. Ez volt életének fordulója. Harmincéves koráig semmi sikere sem volt s most egyszerre megindul a név, pénz s dicsőség útján. Nagy nyomorúságok halmaza közepette is van mindíg a művész életében egy szerencsés alkalom vagy helyzet, melyet ha megragadni sikerült, – boldogulhat.

Tizenkét év alatt érte el mai nagy hírét. Aránylag rövid idő, de az eredménynek komoly, rendkívüli alapja van. Ma ő a zongorának, – amellett, hogy művész is, – legnagyobb virtuóza. A Thalberg, Liszt, Chopin Taussig, Raff s közvetlenül Rubinstein méltó utódja. Speciális jellemzője a zongorájából kijövő, talán soha nem hallott erejű, tömör hang. Csaknem megszűnik a hangszer lényege csodálatos keze alatt s kiabáló, bömbölő, harsonás, óriási zenekarrá változik. De pianója is finom és csillogó. Leggyöngébb és legerősebb hangjának is húsa, vére, idege van. Váratlan és változatos játék közben. A megkapó hatásokat halmozza. Az pedig természetes, hogy muzsikalitása elsőrangú, zenei memóriája félelmetesen nagy, pedálhasználata pedig, mely zongorában a zenei intelligencia fokmérője, – tüneményes. Művészlelke érdekes berendezésű. A technikai egyszerűségeket nem szereti s az ilyen műveket – hibájául említve – sokszor el is ejti. Hanem ahol a fortélyok és technikai rendkívüliségek alkalmazásával akar melegíteni a szerző, – Lhevinne ott elemében van. A komplikált zenei beszédnek művésze ő, az egyszerűségekben elvész. Az is mutatja érdekes fajtájú művészegyéniségét, hogy némelyik nagy szerzőt nem tudja megfelelően játszani. Zongorázó egyénisége az óriási zongorairodalomnak nem minden szerzőjéhez idomul, így pl. az oroszlánvelejű Beethoven az ő ujjai alatt nem eléggé meleg és nem eléggé fönséges, – míg Liszt, Rubinstein vagy Chopin, ahol bravuros, előadásában szikrázó. Játéka arany, ezüst és gyémánt csillogású, vérrubin, zöldsmaragd és háremi erős illatoktól párolgó kábultság.