Sokszor mondják valakiről, hogy tehetséges, pedig csak szerencsés. A fiatal Korngoldtól bizonyos fokú és érdekes fajtájú zenei tehetség nem vitatható el, de a szerencse sem. A Neue Freie Presse zenekritikusa fiának lenni üdvös előny. Szerencséje ennek a fiúnak az is, hogy a mai zenei csodagyermek kultuszban nem akadtak olyan zsengekorúak, akik a zeneszerzés terén szerényebb méretek szerint is helytállót produkáltak volna. A tizenegyéves Korngold «Hóember» című zenés némajátékát pedig elő lehetett adni bátran a hatalmas apa támogatása nélkül is. A tizennégyéves korában irott «Szimfoniettá»-t is. Sok tudás és nagy zenei hajlam világlik ki ezekből s bár a csodagyermekségből fejlődött nagy zeneszerzők ugyanilyen korban írott munkáinál egyéni íz hiján sokkal értéktelenebbek, – előadhatták, mert mégis érdekes, hogy egy tizennégyéves gyermek fölényesebben és pompázóbban tudjon bánni a zenekarral, mint sok meglett korú s költőszívű zeneszerző. És aztán a világ még mindég nem telt be a csodagyermekekkel, különösen, ha ügyesen és a híres, öreg zenekritikus, Korngold, tologatja a kuliszákat.

A «Violanta» már csaknem három éve járja az osztrák és német nagy színpadokat. Tizennyolcéves korában komponálta Korngold a «Polikrates gyűrűje» című szintén egyfelvonásos operával együtt. A «Violantá»-nak szövegét egy Müller nevű nem jelentékeny bécsi író írta s tárgya a tizenötödik századbeli ragyogó szépségű velencei hölgynek, Violantának, tragikus szerelme. Olasz tőrök és olasz mérgek világának kuliszahasogató, nem érdekes története, természetesen farsang, karnevál s egyéb operai receptek szerinti kellékekkel.

Az ifjú bécsi zeneszerző modern muzsikus. Túl akar tenni sok tekintetben bálványképén, Strauss Richárdon is. Puccini, Debussy, Ravel, Reger s a nagy modernek mind kimutatható elődei ennek a partiturának. A Strauss «Rózsalovag»-ját pedig egyenesen szemérmetlenül használja forrásként. A «Violanta» zenéje rendkívül szövevényes szerkezetű. Nehéz, súlyos tömegű, otromba osztrák posztó. Mintha kötelekből szőtték volna selyemszálak helyett ezt a «bécsi rongy»-ot.

Leverő, nyugtalanító, rendkívül bőbeszédű, hangos, teleszájjal fecsegő s a szöveget csak ürügynek használó a vezérkönyv. Az események súlypontja a zenekarban volna, az énekesek is csupán hangszerek a hangzásra különben figyelemreméltó zenekarban. Nem finom tollal, hanem vasdoronggal kottázott renaissance történetnek hangjegytömege. Olyan hangjegyhalmaz azonban, amely igen érdekelheti a szakembert. Tango karmester, az opera betanítója és vezénylője, esetleg érdekesnek tarthatja, mert a karmesteri feladatok egyik legnehezebbikének zseniális megoldásához juttatta őt. De mi nem mérhetjük ugyanezzel a mértékkel. Elismerjük a szerzőnek rendkívüli tudását, meg is csodáljuk néhol. De lényeget kell keresnünk. Azt pedig ez a vezérkönyv nem ad. Korngold nem költő. Amit mond, nem fontos, bár ahogyan mondja, az értékes. Nincs saját szava s nincs saját érzése. A zenekar cifrálkodása, a diszítések meglepők és megkapók, de fekete ködök takarják a zenei épületnek meg nem épített falait. Az egész munka egy rendkívüli tudástól várható nagy reménység. A Korngold lelke most még csak zenei színfoltos hangzavar, de ebben az operájában eldalolt szerelmi kettőse is mutatja, hogy megtisztulhat. A szinek és a foltok most még aránytalanul gyilkolják a melódiákat. A «Violanta» egészében a színpadi zene eddigi szépségeinek zseniális öldöklése.