Korunk legnagyobb zeneköltője, Claude Debussy, ötvenhat éves korában Párisban 1918 március 27-én meghalt. A modern zene első nagy úttörője s legjelentősebb oszlopa volt. Wagner óta a legeredetibbet és legújabbat ő adta a zeneművészetnek. Nincs ugyan határ a művészi fejlődésben, mindig újabb és újabb kísérletek kerülnek felszínre s olykor éppen a szélsőségek adnak friss ideákat, – de úgy látszott, hogy Wagner után bizonyos kimerültségben vesztegel a zeneművészet, amikor Debussy zenei impresszionista rendszerével új, komoly értékeket hozott.

A zenei műformák már a romantikusoknál elvesztették elvi jelentőségüket, amennyiben szétestek és az apró kis műforma-részeknek jutott a főszerep. Amint ez az irányzat tért hódított s a modern élet lázas, gyors tevékenységével átitatódott, odavezetett, hogy az emberi kedélyhangulat pillanatnyi változásait is meg akarta rögzíteni csakúgy, mint a természetben a fény és árny rendkívül finom színfoltjai pillanatnyilag váltakoznak. Egy ilyen pillanat hangulatképének zenei megrögzítése, vagy egy hirtelen felbukkanó gondolatnak zenei megérzékítése: a zenei impresszionizmus. A zene azonban ellensége az ilyen szervetlen összefüggésnek. Szükséges volt tehát felhasználni a technikai készültségnek minden fegyverét, hogy az olykor csekély tartalmi értéket födjék a raffinált külső hatások. A hangszerek színeiben való tobzódás s a különféle ritmusképletek és bonyolult akkord-kombinációk váltak erre hatásos eszközökké. A tonalitás, mely a régebbi zeneművészetnek egyik szerkezeti kelléke volt, ezzel természetesen csaknem teljesen megszűnik s helyébe egymástól független hangzattömegek sorakoznak és adják a színfoltos, mintegy festészeti hatást. Nem egyetlen hang ellenében születik meg egy másik, hanem egy akkord lesz egy másikkal szemben ellenpont. Az impresszionista zene szivesen használ kevésbé szokásos ritmusalakokat s primitiv, exotikus vagy régi, középkori hangsorokat. Egy kis zenei ékítés már önmagában elég ahhoz, hogy valamelyes impressziót vagy lelki diszpoziciót elénk tárjon. A klasszikusok nagyvonalúsága, szigorú formái nincsenek sehol. A zenei impresszionizmus anyaga: apró-cseprő gondolatok és érzések vázolása és boncolgatása.

Például egy faun nyárdélutáni zápor után bujavirágzású kertben földszagú párák s kábító illatok színes vibrálásában alszik. Lenge ruhájú, csodaszép nők zörrentik meg mögötte a duzzadó lombok sűrűjét s könnyű táncba kezdenek a tűzpiros tulipánok és halavány szegfük között. A faun felneszel, a lányok incselkednek vele, a szivárványszínek özönében izzó kertben el akarja valamelyiket fogni a vágyódó férfi, de a lányok fürgébbek, eltűnnek s mire a faun az álomszerű játékból kijózanúl, csak elhullajtott halványkék fátyol marad a kezében, melyre a szerelemittas virágok között zokogó csókokkal omlik rá a nők által megcsúfolt férfi. (Egy faun délutánja.)

Legtöbbször a természettől nyeri impresszióit a Debussy pompázó zenekara. Költeményt ír a tengerről (A tenger), de nem a mérhetetlen víztömeg misztikuma érdekli őt, hanem inkább a sziklákhoz verődő egyes hullámok loccsanásainak ritmikus beszéde. A vihart is átéli, de jobban hat rá a vízfelületen preckelő napsugaraknak vakító játéka s a szél és a tenger párbeszéde. Az éjszaka csöndjének és sóhajtásainak is nagy poétája ez az érzékeny, misztikus lelkű francia. Szinte látjuk az éjszakáról rajzolt zeneképeiben a fantasztikus éjszakai felhők kavargását, titokzatos tónusváltozásait s halljuk a szirének messzi danáját.

Ilyen programmzenei alapon álló festői témákat vetett kottára Debussy. S nemcsak nagy zenekarra dolgozott, hanem zongorán és kamarazenében is ugyanilyen lelkű költő. Zenekarból új színeket kikeverni még mindig lehet, de zongorán ma újat mondani és újszerűen, – rendkívüli. Zongorapoémáit pedig finom szíve legszebb gyöngyeinek tarthatjuk. Milyen feledhetetlen koncertünk volt, mikor vagy tíz év előtt Budapesten a zongorához ült és sajátos nyelvén ő maga beszélt hozzánk.

Claude Debussy korunknak talán legnagyobb értékű zeneszerzője, de mindenesetre legnagyobb értékű zeneköltője. Aránylag keveset írt. Legnagyobb műve, a Maeterlinck színművéből készült «Pelleas és Melisande» című operája s a tízsoros «Lenhajú leány» vagy «Csolnakon» című zeneképe egyaránt és egészen mutatják zseniális lelkének nagyságát. A modern zene vele kezdődik s a ma zeneszerzője nem tud Debussy-harmónizálások nélkül dolgozni, ha nem akarja, hogy maradinak tartsák. Nagy küzdéseken és sikertelenségeken ment keresztül. Eleinte kifütyülték. De rendületlenül bízott önmagában. Később honfitársai (Ravel, Dukas, Charpentier és Leroux) hódoltak neki s mesterüknek vallották, ma az egész világ tele van Debussy-epigonokkal. Meleg, bensőséges és ezerféle hangszíne örök festék, lemoshatatlan bélyeg a zene további útján. Költészete a póri őszirózsából pompázóan modern krizantémmá nemesített új, káprázatos növény. Szelidkék, rózsaszínű, lilaszirmú, erőspiros, gyöngyházszínű s tüzesfényű fantasztikus virág, mely a modern zene nagy kertjében mindig virítani, pompázni fog.