A huszadik század zenei jelleme még nem alakult ki. Két fő irányt látunk azonban: az egyik német, a másik francia. Amazt Strauss Richárd, ezt pedig Debussy képviseli azokkal együtt, akik velük gondolkozásban, érzésben találkoznak. Ez a két főirány: a zenei naturalizmus és impresszionizmus. A zenei impresszionizmus az érzések és gondolatok pillanatnyi benyomásainak érzékítése. A zenei naturalizmus pedig az emberi természetnek pontos és leplezetlen visszaadása (a festészetben a külső természet válogatás nélküli megrögzítésének mintájára), tehát tulajdonképpen durva hangfestés, mert arra törekszik, hogy inkább a természethez közelebb álló zörejhatásokat, mint a zenében rejlő szellemi szépségeket adja vissza. Az emberi idegéletnek és az idegélet bármely tünetének félelem nélkül való zenei rajza. Tulajdonképen csaknem teljes zenei formátlanság, mert még a zenelélektani formáktól és törvényszerűségektől is elfordul és teljesen a fantázia önkényének veti alá magát. A naturalisták minden zenei törvényszerűséget kényszernek hisznek, ami az alkotó géniuszt békóba szorítja, holott ez a törvényszerűség a lelki élet működésében lappang. Az emberi természet bátrabb szemlélete Wagneren át jutott el az új németekhez, – a zenei naturalizmus tehát főként az új németek művészeti tantétele, míg a zenei impresszionizmus a nemrég elhunyt Debussynak, tehát inkább a franciáknak iskolája.

Strauss Richárd magas, szikár, kopaszodó, elegáns kinézésű német. Most ötvennégy éves. Müncheni születésű s tanulmányait és kulturáját ebben a művészetileg magasrendűen fejlett városban szerezte. Bülownak is tanítványa volt s az ő ajánlatára fogadta el Meiningenben az udvari karnagyi állást, ahonnan a müncheni, majd pedig a weimari operához került karmesternek. Már régóta nem karmestereskedik, pénzügyileg jól adminisztrált műveinek dús jövedelméből él. Többször járt nálunk. Első alkalommal 1895-ben, mikor is egyik filharmóniai hangversenyen a «Halál és megdicsőülés» című szimfóniai költeményét vezényelte. Az «Elektra» bemutatása után is volt itt s körülbelül ugyanezen időtájt a Zeneakadémiában, mint 1918 április 11-én is, szóló-hangversenyt rendezett, hol «Arden Enoch» című melodrámáját zongorázta el nekünk. Öt-hat év előtt vezényelte ismét filharmónikusainkat.

Haydn, Mozart, Mendelssohn, Schumann és Brahms hatottak rá leginkább. A gimnáziumban még Wagner-ellenes, de csakhamar átpártol a bayreuthi mesterhez és Liszthez. Stílusának önállósága a «Till Eulenspiegel vidám csínyjei» című szimfónikus költeményével és a színpadon a «Feuersnot»-tal kezdődik. Dolgozási módjára jellemző, hogy a legnagyobb zenekari apparátust használja. Rettenetes erejű zenekara olyan harmóniai ellentéteket, olyan szélsőséges erőbeli hatásokat, a természeti hangjelenségeknek olyan utánzását tudja kifejezni, amilyenekre nem volt példa. Zenekari készültsége az eddig álmodott lehetőségeket túlszárnyalta. Utolérhetetlen az «eszközök»-ben. Ritmikájának elevensége páratlan. Frázisai csodálatosan meglepőek. A Strauss zenekaráról nagy tanulmányokat írtak már. Mindenféle új és régi hangszer áll fegyverben, a dirigens vezényszavát lesve. Idegtépő ez a zenekar, mert nem egységesen hangzik, hanem úgyszólván minden hangcsoport függetlennek tetsző motivum-töredékekkel és kontrapunktikával szolgálja a vezérgondolatot. Ilyen módszer mellett figyelmünket százfelé szakítja a sok egyszerre hangzó mellékképlet. Vezérmotivumokat használ s ezek köré csoportosítja legkétesebb értékű és legmagasabbrendű gondolatait is vegyesen. Zenekarából állandóan valami fanyar gúnyt, önérzetet, gőgös lenézést s drámai tusakodást érzünk. Nem új érzéseket vet kottára, de előadási módja az új, mert az indulatokból és érzésekből nem a nagy zengéseket szedi ki zenei közlés számára, hanem mint naturalista, megrögzít mindent, ami alkotás közben idegpályáin végigszalad, akár érdekes, akár banális az. Amint Molnár Géza találóan jellemzi «néha szűrő nélkül bocsátja ki agyából az ötleteket.» Miként a természetben naturalista festők hite szerint semmit sem szabad megvetni, úgy zenéjében mindent fölhasznál vakmerő kottacsoportosításaihoz.

Drámai hangja lenyügöző erejű, de tolla főként elbeszélő. Ő eddig legnagyobb epikusa a zeneirodalomnak. Elsősorban programmzenész. Ha szimfóniai költeményeit végiglapozzuk (Itáliából, Macbeth, Halál és megdicsőülés, Till Eulenspiegel, Imigyen szóla Zarathustra, Don Juan, Don Quixote, Simfonia domestica, Alpesi szimfónia), álmélkodva állunk a nagy koncepció és a hangkáosznak bűvészi szemfényvesztéssel való ragyogtatása előtt. Szédületes dolgok ezek és oly merészek, hogy a bírálatot mind nem is állják ki, sőt némelyik egy kis művészeti rosszhiszeműséget mutat. De bizonyos, hogy a szimfóniai költeményt eleddig legmagasabbra ő fejlesztette. Mint operaszerző (Salome, Rózsalovag, Elektra, Ariadne) is nagyjelentőségű Strauss Richárd, de ezeken kívül a zenének csaknem minden ágában alkotott kiválót. Dalai finomak, érdekesek. Nem könnyedek, mint természetszerűleg kellene lenniök, hanem új anyagból készült modern építmények. Vonósnégyesei, zongora-kvartettjei, különféle kórusai, szonátái, ha nem is tetszetősek, de pompázatosak. Nem zeneköltő, hanem zeneszerző, zenét író rendkívüli mester. Nem a szívével, hanem inkább eszével muzsikál. A mai zenének mindenesetre legnagyobb géniusza.