Fürge, temperamentumos, kis olasz. Csupa zene, ritmus, ütem az egész ember. Még nem világhírű, de mindenesetre zseniális karmester. Ha semmi más érdeme nem volna az Operaház vezetőjének, mint a Tango idehozatala s mindenféle intrikák dacára megfelelő foglalkoztatása, – ezzel az egy tényével már értékes művészeti rátermettségét igazolta.

Tango most negyvennégyéves. Alacsony, fekete, sovány, de izmos, rendkívülien értelmes szemü, éles arcvonásu, komoly és inkább zárkózott ember. Rómában született s mint minden olasz, gyermekségével szívta magába a zene szeretetét. A bolognai zeneiskolát végezte s főként Bossinak volt kedvelt embere. Egész fiatalon már korrepetitora a milanói Scalá-nak, azután több olasz színháznak és staggionenak karmestere. Társulatának éléről a híres Gregorhoz kerül Berlinbe, ahonnan a newyorki Metropolitan-színházhoz szerződik, majd visszakerül Olaszországba s génuai működése közben hívja őt hozzánk Bánffy vendég-dirigálásra. Az Aidá-t, Toscá-t és Pillangókisasszony-t vezényeli s olyan sikerrel, – bár csak egy zenekari próbája volt – hogy mindjárt az első napon aláiratják vele azt a szerződést, mely őt az évnek felére Operaházunkhoz köti, mert génuai szereplését nem lehetett felbontani. Az első szerződési év után azonban egészen magunknak szereztük meg vezénylőpálcáját, egyelőre olasz operák betanítására. Sikert-sikerre halmozva dolgozik fáradhatatlanul. Gyönyörű előadásban hozza színre az Aidá-t, Traviatá-t, Rigolettó-t és Álarcosbál-t, miközben a Bartók Béla kívánságára neki osztják ki a Fából faragott királyfi című Bartók-balettet, amellyel zseniális karmesteri talentumát kétségen felül igazolta. Színes vezénylőpálcája nyomán tizenkét előadást ért meg hamarosan ez az értékes, modern, magyar balett, mely Tangonak egyik elévülhetetlen érdeme. Miután így a modern zenében való avatottsága is beigazolódott, rábizzák a Violantá-t, melyben a szerző és kitünő énekesek érdemein felül a legnagyobb művészeti elismerést ő érdemelte és kapta. Nemcsak az olasz klasszikusokat és az említett moderneket, hanem az olasz moderneket is sorra veszi. Pillangókisasszony, Bohémélet, Tosca, Parasztbecsület, mind pompás előadásban állanak műsorunkon. Közben ne feledjük az inkább nemzetközi jellegű Dinorah-nak és Sába királynőjé-nek gyönyörű előadásait sem.

Amint látjuk, minden érték, amit a kezébe vesz. Rövid idő alatt tizenkét operát vezényelt, repertoireja tehát nagyobb, mint bármelyik operaházi kollegájáé. Verdinek Otello-ját és Falstaff-ját is be fogja mutatni, ezenfelül izgató a híre is, hogy Mozartnak Figaró lakodalmá-ra készül. Akinek pedig ilyen széles skáláju a karmesteri pálcája, érdekes volna meglátni, mit csinálna Wagnerrel?

Tango nagy művész, de inkább virtuóz karmester. Leginkább Colonnera emlékeztet. Minden gondolata, mozdulata tiszta zene. Benne él az előtte levő vezérkönyvben, bár rendszerint csak emlékeztetőül nézi vezénylés közben, mert érzi idegeivel az egészet s emlékezőtehetségének rendkívülisége természetesnek tünik fel. Fő jellezmője: az abszolut kidolgozás. A mű szellemének nagyvonaluságát mindig éreztetni tudja, de az apró részletek tökéletes kidolgozásával állandóan ideges várakozásban tartja figyelmünket. A keze alatt álló vezérkönyv felépítésben mindig átlátszó, világos és folyamatos. Zenekara élén való parancsolását olyan természetesnek tudja feltüntetni, mintha másként nem is lehetne felfogni sokszor önkényes tempóit s ritmusait. Olyan egyszerűen viszi az ember fülébe a legbonyolultabb részeket. Ritmusérzéke csodálatos. Soha egy frázisa sem száraz, minden gondolatát izgalmas-érdekesen tudja kifejezni. Ha ő vezényel, ő a főszereplő. Zenekar, énekesek és színpad közötti kapcsolat szerves s mind az ő kezében van.

Igen sokat dolgozik, nyolc-tíz órát ül bent naponta az Operaházban. A latin faj energiájával szorgoskodik, akinek a munka nem teher, hanem gyönyörűség. Úgyszólván mindent maga végez, az énekesekkel is rendszerint ő maga korrepetál. Kék és vörös ceruzával maga jegyzi be minden egyes stimmbe még a vonásnemeket, összekötőjeleket, dinamikai jelzéseket is. Óriási munka és nagyon értékes. A modern vezérkönyveknél erre nincs szükség, de a klasszikusoknál elkerülhetetlen, mert ezek a szerzők rendszerint maguk tanítva be darabjaikat, személyesen magyarázhatták meg intencióikat, melyek így csak hagyományként élnek tovább.

Ha a sajtó egy része nem is, de közönségünk állandóan megbecsüli ezt a zseniális mestert, akinek nagyságát általánosan (mint Nikischnél és Mahlernél) majd csak akkor fogjuk elismerni, amikor talán már nem lesz közöttünk. Akkor mondogatni fogjuk, hogy «Tango ezt így csinálta, a Tango idejében ez így volt…» Működésének értékességét csak az kisebbíti, hogy nem tud magyarul. De erről nem tehet, ránk nézve azonban sajnálatos, mert egy ilyen erőskezű művész énekeseinket végre a helyes magyar szövegkiejtésre is rászoktatná.