Borzasztó nekem a gondolat, hogy ebből esetleg humoros novella lesz a tollam alatt, – most, hogy írni tudok róla, tárgyilagosan látom az esetet és ha érzésemre hallgatnék, a legkomorabb és szorongatóbb műfajt választanám a témához, talán a balladát s talán így kezdeném: »Tekintetes törvényszék, bűnös vagyok!« De talán jó, hogy ez írást ötperces tollrágás előzi meg; ezalatt rájöttem, miért érzem e történet mögött a tragikum rembrandi hátterét: velem történt meg az eset, valóságosan és igazán.

Velem történt meg, hogy nehéz szívvel és reménytelenül szerettem felebarátom feleségét, és megkértem, hogyha már találkoztunk, hadd kísérjem őt el a fasorban a kocsiállomásig, mert ott kocsiba ül és hazahajt a Mariska-lakba, hja bizony, a Mariska-lakba. Későcske volt már, és én kimondhatatlanul szomorú voltam; szegény voltam, nagyon szegény abban az időben, – minden vagyonom ez a szegénység volt és az, hogy reménytelenül szeretek. Féltékenyen őrködtem erre a vagyonomra, s az asszony nem is gondolt rá, hogy megfosszon tőle, – bár irígyelt ezért a nagyszerű érzésért, hogy olyanvalakit szeretek, aki nem lehet az enyém – ezt ő nem értette és nagyan tisztelt érte. Órákhosszat beszélgettünk erről az én szerelmemről mint valami érdekes és izgató betegségről, ami nem ragadós, hozzá lehet nyúlni, megtapogatni. Néha izgatottan beszéltünk róla, néha közönyösen és néha sajnálkozva, – de mindig és mind a ketten fölényesen. Ez már így volt.

De ezen az estén egészen elvesztettem a hitemet. Bajok is voltak, amikről nem beszélhettem, – szállodába kellett menjek javaim sürgős hátrahagyásával és az asszonnyal való találkozás úgy hatott rám, mint a kegyelemdöfés. Még hozzá nagyon szép volt a nyomorult, az utálatos, és mikor a fasorhoz értünk, hirtelen azt mondta »Puff« és elfintorította az orrát.

Be kell mennem a kapu alá, a harisnyakötőm…

Engem odaállított háttal a kapunyílásba… ott álltam és hallottam, hogy a hátam mögött egyszerre suhogni kezdett valami… valami fehér suhogott, fehér meg halványlila… szemtelen, mohó, gyalázatos, fuldokló szövetek, csipkék… alattomos, romlott, ravasz kis szörnyetegek, amik csipkének mutatják magukat, holott én nagyon jól tudtam róluk akkor, hogy fülük és orruk és szájuk van és hogy csak tetetik magukat szelid, síma, ártatlan selymeknek. Vad keserüség szorongatta a torkomat, és mikor az asszony kijött és szólt valamit: válasz helyett idomtalan hangok törtek ki belőlem, mint a vér.

Akkor már nem volt mit alakoskodni: emlékszem, csudálkozva figyeltem meg, milyen kómikus, lehetetlen hangokat ad a tüdő és a hangszálak, mikor az ember a vágy miatt sír. Az asszony maga elé meredt, nem talált szavakat, így bandukoltunk végig a fasoron a kocsiállomásig. Akkor végre lélegzethez jutottam: – az utálatos vonítás megszakadt, és én végre fel tudtam nevetni. Erre ő is megkönnyebbült, elfogulatlanul beszélgettünk és tréfáltunk. Toprongyos ember jött arra és kis kutyákat kínált: kettőnek a feje állt csak ki kétoldalt a zsebéből, a harmadikat tenyerén nyújtogatta felénk. Egészen fiatal, apró kis kutya volt, aminek az volt a szokása, hogy széles, vörös kis nyelvével mindent végiglefetyelt, amit a szája elé tartottak. Az asszony sikongva nevetett és két kezébe fogta a kutyát. Erre a kis kutya formálisan megbolondult, mind a négy lábával kapkodni kezdett az asszony arca, melle, nyaka után, – szűkölt, tombolt, buksi fejével döfködött és tépte a selyemblúzt – végre elkapta az állát és vörös nyelvével villámgyorsan végignyalta az asszony arcát, szemeit, mielőtt megakadályozhatta volna. Az asszony sikítozott, – odakaptam és lerántottam a kezéből. De a kis kutya meg volt őrülve, vissza akart menni, nyújtogatta a talpát, hízelgett nekem, de nem úgy, mint az asszonynak, hanem csak ravaszságból, hogy odaadjam. Akkor először szorítottam meg a torkát. Az asszony nevetett és kérdezte, mennyibe kerül a kutya. Én nem kérdeztem semmit, de mikor az ember megmondta az árát, szónélkül zsebembe nyúltam és egyik kezemmel erősen tartva a kis kutya nyakát, kifizettem utolsó koronáimból. Az asszony tapsolt örömében és a kutya után nyúlt, de én visszarántottam durván és gorombán megmondtam, hogy nem neki vettem, hanem magamnak. Aztán gyorsan kezet nyújtottam, nem csókoltam meg az övét, elváltunk. Száz lépés után megfordultam és utánanéztem, – éppen akkor szállt kocsiba.

Én pedig nem vacsoráztam aznap, a kis kutyát begyűrtem kabátzsebembe, mint egy rongyot, gallérommal eltakartam és hazamentem a szállodába. Lopva osontam fel a lépcsőkön, – a folyosó sötét volt már, lábujjhegyen léptem a szobámba és lefeküdtem. A kis kutyát letettem a földre, – fürgén szaladgálni kezdett, szimatolta a falakat. Hirtelen megállt és panaszos, félénk csecsemőhangon sírni kezdett. Kiugrottam az ágyból, egy vánkost dobtam a sarokba, megfogtam a kutyát és rátettem. Felcsavartam a villamoslámpát a hálószekrényen, – a sarok sötétben maradt – kutya elhallgatott. Olvasni próbáltam, nem ment. Eloltottam a lámpát és hátamra feküdtem. Szemem a sötétségbe meredt, kinyújtott lábaim remegni kezdtek.

Előbb félénken, nyöszörögve kezdte, – hallgatózott, mint egy kis gyerek. Hogy aztán az idegességtől, mely gerincemben futkározott, nem tudtam mozdulni, felbátorodott és hangosabb sírásba fogott. Hallottam, hogy motoszkál, forgolódik, leesik a vánkosról, a fal felé fut. Most hangosan sír, éles, követelő hangon. Egyszerre hallom, hogy az ajtót kaparja. Kaparja és sikít. Felülök az ágyban, felcsavarom a villanyt. Igen, ott van. Az ajtóhasadék felé szimatol és kaparja.

– Mit akarsz ott? – kérdeztem.

De nem hallgatott el, még csak meg se fordult, – hallatlanul szemtelen, szinte kárörvendő makacssággal visított, szabályos időközökben.

Kiugrottam az ágyból, nyakánál fogva felemeltem. Tovább visított. Simogattam és hízelegtem neki, az arcomhoz emeltem, – elfordult és tovább sikított. Letettem a földre, tányérba vizet öntöttem, eléberaktam. Bedugta az orrát, prüszkölt, – otthagyta, az ajtóhoz futott, újult erővel kaparni kezdte és egyre hangosabban sírt.

– Mit akarsz? Hová akarsz menni?

Éreztem, hogy önti el a vér az agyamat.

Nyakonfogtam és bevittem az ágyamba. Egy percre elhallgatott, – elcsavartam a fényt, aludni próbáltam, bár tudtam, hogy nem sikerül. És mikor újból nyafogni kezdett, halkan, tapogatózva, már tudtam, mi volt az, ami az imént agyamba kergette a vért: – hiszen ezeket a hangokat, ezt a rút, elviselhetetlen, gyalázatos, állati panaszt, ezt a vonítást és szűkölést hallottam én ma már… ma délután… a fasorban… hiszen én, én sírtam így…

Ájult düh volt ez: a forró, lüktető kutyatest ott remegett mellettem, – utálattal kaptam meg és földhöz vágtam, hogy csakúgy nyekkent. Levegő után kapott, – aztán szaladgálni kezdett a szobában, egy perc mulva az ajtónál volt. Kezdte előlről.

De most pillanatig se haboztam: leugrottam az ágyból.

– Itt maradsz! – kiáltottam rá és nyeltem egyet. Ideges nevetés rázott. – Ohó barátom, várjunk csak egy kicsit. Hova olyan sietve? Várjunk csak szépen. Hiszen te nem is haragszol rám, amiért kidobtalak az ágyból. Egészen jól jönne, ha úgy elkergetnélek… mi? ki az ajtó elé, az utcára… hogy futhass… és szimatolj… vissza az úton, amerre jöttünk… a kocsi után… mi? Te dög.

Fölemeltem, visszavittem az ágyba. Rátettem a vánkost. Idegeim főzésbe jutottak – a kis kutya vadul ugrált, tombolt, bőgött – most már egészen nyiltan, szenvedélyesen, dühösen – nem könyörgött többé, követelte, hogy eresszem el, tegyem a földre – dühöngött.

És akkor az éj csöndjében, a merev és hallgató falak közt elhatároztam, hogy megölöm.

Elhatározásomat magam előtt azzal magyaráztam, hogy a kis kutya visítása nemcsak hogy engem nem hagy elaludni, hanem fellármázza az egész szállodát, – bizonyosan hallják is már, bejönnek, felelősségre vonnak, hogy itt nem szabad kutyát tartani, – kilöknek. Akkor hová megyek aztán?

Hidegen mérlegeltem az eshetőségeket. Késsel nem megyek semmire, – vér, piszok nem kell. Talán a vánkossal, – de nem tudom leszorítani, kiugrik.

Megfogtam a kutyát a vánkos alatt – simogattam, beszéltem hozzá – megfogtam a nyakát és lassan szorítani kezdtem. Kinyilt a szája, a szeme kevéssé kidagadt és rámmeredt. Hüvelykem alatt éreztem a nagy ütőér lüktetését.

Ekkor léptek közeledtek a folyosón.

Valaki elment az ajtó előtt, – talán a lóndiner. Eleresztettem a kutyát, felálltam, az ajtóhoz futottam. Szívem hangosan vert. A kutya utánam futott.

Vártam, míg minden elcsendesül, – az ablakhoz léptem és lenéztem a süket udvarra. A párkányon kis csomag hevert; óvatosan lefejtettem a spárgát, – két részben maradt a kezemben. Most felemeltem a földről.

– Kutya… kutyuka – mondtam neki. A fejét simogattam, közben másik kezemmel rátettem nyakára a spárgát.

Hurkot csináltam és erősen megrántottam. Ekkor irtózat fogott el – a díványon ott feküdt a kabátom, felkaptam – a fuldokló kutyát begyömöszöltem a kabát egyik ujjába és ezt az ujjat – a kezem reszketett közben – másik spárgával elkötöttem. Összecsavartam a kabátot és az egészet a sarokba dobtam.

Eloltottam a lámpát, a takarót fülemre húztam és vártam. Kiszámítottam, hogy öt percig tart, míg megful. Halálos csönd volt most, és ebben a csöndben egyszerre úgy éreztem, hogy a lélegzetem kihagy, megfulladok. »Ostobaság!« mondtam magamban, nevetni próbáltam, de a fogam vacogott. »Autoszuggesztió!« mondtam újból.

Öt perc mulva kiugrottam az ágyból, – levegő után kapkodva felöltöztem… a kabátot otthagytam a földön… kalapot vettem fel és kinyitottam az ajtót. Lassan, hihetetlenül lassan mentem le a lépcsőn. Találkoztam a szobalánnyal, – akkor köhécselni kezdtem, meg dúdolni. A kapuban köszönt a portás, – könnyedén megemeltem a kalapot. Tíz lépést nyugodtan mentem, – aztán futni kezdtem.

Sötét mellékutcákon futottam, – gyanus árnyak csaptak el mellettem. Egy jasszlegény bő nadrágban, véraláfutásos szemekkel, szembejött, – aztán megfordult utánam. Én is megfordultam, – tekintetünk találkozott. Erre zavarba jött, fütyörészni kezdett, én pedig ránevettem. Remegtem a vágytól, hogy hangosan felkacagjak. Szerettem volna beszélni vele, elkísérni, valahol inni együtt, vagy fejbeverni: a kezem ökölbe szorult.

Hogy jutottam a villához, magam sem tudom. A virágágyak közt hasas üveggömbök hunyorogtak, erre emlékszem. Fölkapaszkodtam egy kőre és bezörgettem az egyik ablakon.

Fény villant fel, aztán kialudt. Ő volt az, az ablakhoz jött, kinyitotta.

– Várjon, kiemelem – súgtam.

Hagyta. Azt hiszem, félig ájult volt a rémülettől. Hideg száját egészen kinyitotta, – a fogait éreztem, mintha hűs, nedves rizskásához ért volna az ajkam. Nem beszéltünk, – csak én mondtam néhány halk, parancsoló szót. Éjféli ütközetnél, a bozót mögött hasonfekvő katonák adják le egymásnak így, halkan, keményen a vezényszavakat.

Reggel a kávéház felforgatott székei közt talált rám a szálloda portása. Tudta, hol keressen. A kabátomat hozta, amit a szobámban felejtettem. Kérdezte, mit csináljon a kutyával. A kényelmes kis állat bebújt a kabátom ujjába és nyugodtan aludt egész éjjel. Reggel tejet adtak neki.

Délelőtt dolgaim utan szaladgáltam, délben egy kis korcsmában ebédeltem, ahová hivatalnokok szoktak járni. Délután a körúton találkoztam az asszonnyal. Egy kicsit elpirult és elbúcsúzott, – elutaznak, mondta; két perc mulva nem tudtam, miről beszéljek.