Egy régi svéd regét olvastam egyszer, mely most önkéntelenül eszembe jut.

Egy svéd halász korsóba pecsételt tündért halászott ki a tenger fenekéről, s a felszabadult tündér jutalmul azt fogadta, hogy mindent megad neki, a mit csak kivánni fog.

A halász hazafutott a feleségéhez, azt kérdezte meg, mit kivánjon.

A felesége Ilzebill (Izabella, Jezabel) azt mondta neki: kérjed a tündértől, hogy tegyen meg engem a leggazdagabb majorosnévá a vidéken.

A szellem megadta, a mit Ilzebill kivánt.

De Ilzebillnek ez nem volt elég, nemsokára visszaküldte az urát a tündérhez:

– A feleségem, az Ilzebill, azt akarja, hogy grófné legyen.

A szellem adott neki palotát és uradalmat.

Kis idő mulva megint jön a halász:

– A feleségem, az Ilzebill, most meg azt akarja, hogy királyné legyen.

A tündér adott neki trónt és országot.

Még ez sem volt az asszonynak elég. Idő vártatva ismét sompolyog a tündérhez a volt halász, csak előadja az asszony kivánságát.

– A feleségem, az Ilzebill, már meg azt kivánja, hogy ő legyen a római pápa.

A tündér már haragudott, de megadta a kivánságát.

És még egyszer eléje került Ilzebill férje.

– Mi kellene még? – rivallt rá a tündér menydörögve.

– A feleségem, az Ilzebill most már azt akarja, hogy ő legyen az úristen.

– Eredj haza, – dörgött a tündér szava, – ott ül már Ilzebill a halászkunyhóban és foltozza a rongyos hálókat.

És Ilzebill ott ült valóban a halászkunyhóban és halakat sem fogott már rongyos hálókkal, miket összefoltoz.