Julius 29-ikén Marosvásárhelytt két régi ismerős találkozék össze Bem előszobájában. Az egyik egy fiatal, halvány férfi, komoly, hallgatag ajkáról, lelket hirdető szép magas homlokáról, merész lángszemeiről, ziláltan felfésült hajáról, egész tekintete megkapó kifejezéséről széles e világ ismeri őt s Petőfinek híja. A másik egy athletai alak, izmos, csontos termet, irtóztató kezekkel s hosszú karokkal; arcza sovány, jellemzően hajlott sas-orral. Ez a hadsereg legmerészebb lovagja, Zeyk Domokos; az ősz hadvezér kedvelt galoppinja, a kiről azt mondá, hogy legörömestebb bízza rá izeneteit, mert ez nem kerülgeti az ágyúgolyókat, hanem azt szokta, hogy keresztülnyargal két egymásra ágyúzó üteg között. Hogy a szászrégeni csata és visszavonulás hírével Bem apóhoz jöhessen, egy útját álló muzulmán portyázó csapaton kelle keresztülvágnia magát. Mutatta a kardját, melynek az éle egészen hasznavehetetlenné volt csorbulva a cserkesz-dárdák hegyeinek hosszú vasalásain.
Petőfi erre leoldta saját kardját, s megkinálta vele Zeyk Domokost.
– Cseréljük el kardjainkat. Velem úgyis letetette a kardot a belügyminiszter s közkatonának minek a kard! Csak azért, hogy utánam csörömpöljön az utczán, nem viselem.
Petőfi pedig jó katona volt, nem csupán dilettáns, mint eddigi életírói hitték. Tiszttársa, Papp Lajos tanúsága szerint a Szebentől a piskii hidig vívott elkeseredett harczban a költő harczvonalban küzdött s vitézül megállta a tüzet.
Hanem azontúl Bem apó, ki nagyrabecsülte a költőt s fel tudta fogni szellemi értékét, azt a rendeletet adta tiszteinek, hogy ne bocsássák őt többé oly veszélyes pontokra, hová lángszenvedélye viszi.
Tiszti rangjáról leköszönése után ő maga is csak önkénytesnek tekinté már magát.
Tehát a vitéz Zeyk Domokos elfogadta a költőtől a cserébe kinált kardot.
Ez a kard párja volt az enyimnek. Két hasonló kardot kaptunk a márcziusi napokban ajándékba egy buzgó hazafitól. Gyönyörű két damaszczén aczél volt, hegyével markolatáig hajtható széles pengéjű. Én az enyémet ugyanez időben adtam át Földváry ezredesnek, a váczi és isaszegi csata hősének.
– Bízd rám te a kard dolgát, barátom, – mondá Zeyk Domokos Petőfinek, – a te fegyvered hatalmasabb ennél. Majd teszek én még egyszer a te kardoddal valamit, a mit megénekelhetsz!
– Ott leszek hozzád közel, – igérte a költő.
Másnap megindult Bem Marosvásárhelyről Segesvár felé, az orosz hadvezért, Lüderst fölkeresni.
Petőfi Bemnél a főhadiszálláson több izben találkozott egy emberrel, a kinek a nevét nem tudta kimondani. Lengyel volt. Sokféle nyelven beszélt, de mindeniken rosszul. Nem volt katona, s úgy látszott, mintha nagy korhely volna, mert mindig rongyos ruhája volt. A rongyokkal aztán valóságos luxust űzött, minden héten más rongyba volt öltözködve. Petőfi szerette azt az embert, mert látta, hogy Bem is szereti; ez a rejtélyes ember pedig viszont Petőfit becsülte nagyra, nem azért, mert költő, azt ő nem értette; hanem azért, mert látta, hogy Bemnek kedvencze – s aztán nem nézi le a szegény embert, a ki rongyos.
Most már tudjuk, hogy az a sajátságos ember ki volt? Bemnek tábori kéme.
Mikor Petőfi a hadvezér szállását elhagyta, ismét találkozott azzal az emberrel. Ez azt súgta neki: «Holnap meleg napunk lesz.»
Akkor jött Lüders táborából.
A meleg nap csak harmadnap következett be, melyet a vörös betűs gyászünnepek közé e névvel jegyzett be a történelem: «segesvári ütközet». (Tévesen, mert fehéregyházi ütközet volt.)
A harcz elején kedvezett a jó szerencse a magyar fegyvereknek. A jobbszárny kiverte az oroszok balszárnyát Fehéregyházából s a falura támaszkodva kezdé meg a harczot az oroszok ellen.
Itt látták Petőfit még sokan, a leégett falak romjai között.
Nem vegyült a lármás csoportok közé: olyan helyeket keresett, a hol nem háborgathatja senki, s a honnan a csata folyamát közelből szemlélheti. Legutóljára látták őt egy elpusztult ház sütőkemenczéjén állva. Minő piedesztál ehhez a szoborhoz! Majd leült a romra s hátát a falhoz támasztotta. Fegyvere már nem volt. Egy tábori távcső volt kezében, melylyel a csata folyamát szemlélte, s térdén kitárt jegyzőkönyve feküdt: abba koronkint jegyzett valamit. Volt, a ki azt megfigyelte.
A harcz balul ütött ki. A túlnyomó orosz erő, megkerülve a magyarok hadállását, zavarba hozta soraikat. Az élő szobor az agyagtalapzaton látta az orosz lovasság rohama alatt szétbomlani a zászlóaljakat, mik sortűzzel fogadták a támadókat, s aztán a segélyül siető huszársággal összekeveredve, tovább hömpölygeni. Egy része a menekülő csapatoknak mellette rohant el. Vágtató lovasság, dübörgő ágyúk tűntek el mellette, mint kisértetes álomkép. Talán kiáltottak is rá, hogy ő is meneküljön; azt nem hallotta.
A ki legutoljára látta őt e helyen, azt mondja, hogy egy orosz ágyúgolyó oly közel hozzá furódott a falba, hogy az agyagot szeme közé szórta. A költő letörölte arczáról a port zubbonya szárnyával és tovább bámulta a látványt, mely lelkét lekötve tartá.
A mit nézett, az egy hősköltemény volt, minőre csak lázálom adhat eszmét. Mese és csoda.
Az ősz hadvezér, ki arról volt nevezetes, hogy mindig utolsó volt a vesztett harcztérről menekülésben, a vérengző viadalban lovastól együtt belebukott egy mocsárba s ott maradt eszméletlenül, sebesülten.
Hős kisérői, a mint észrevették, hogy eltűnt, visszafordultak keresésére: megtalálták, lóra ültették ismét és siettek őt megmenteni.
De a csatatér már egészen az ellenségé volt: s arról csak egy mocsáron keresztül lehetett menekülni.
Az ingoványon végighúzódott egy keskeny malomárok, annak mind a két oldalán sűrű nádbozót. E szűk töltésen csak egy lovas számára van tér.
A dzsidások, kiknek rohama a csatát eldönté, sarkában voltak az üldözött magyar vezérnek, kit kisérői a keskeny gáton át igyekeztek megszabadítani. S itt kezdődik a hősköltemény.
Tizenkét vitéz lovag, azok között nyolcz előkelő tiszt, összebeszélt, hogy a keskeny gáton egyenkint fognak szembeszállni az üldöző orosz lovassággal, s harczolni fognak, férfi-férfi ellen, hogy a menekülő vezér számára időt nyerjenek.
Az oroszok sem támadhatták meg őket másként, mint egyesével. A mocsár nem engedte a tömeges megrohanást; azon a keskeny gáton kellett karddal kard ellen harczolni.
A védőnek vesznie kellett. Ha egy oroszt legyőzött, jött utána a másik, míg a kifáradt hős végre sebeitől aléltan bukott le lováról.
Tízen elhullottak már az egyenkinti harczban. A tizenegyedik volt Papp Lajos. (Most országos képviselő.) Ezt a küzdelemben egy dzsidadöfés letaszítá lováról; de még volt annyi lélekjelenléte, hogy lovát kantárjánál fogva maga után rántsa s azzal az ingoványban elmenekült. Az oroszok nem gondoltak vele: – nekik Bem kellett.
Most már egyesegyedül állt egy egész üldöző lovascsapat ellenében Zeyk Domokos. És elfogadta a hősregei harczot. Egy új Bayard volt, «a félelem és megrovás nélküli lovag», ki egyedül harczol a hidnál jó kardjával, a Dürandállal egy egész tábor ellen. S neki is volt olyan jó kardja, s neki is volt olyan költője, ki őt megénekelje. Ott állt az a romház falán és egész lelkét betölté a látvány. Ő nézte ezt, és lelkében lánggondolatok gyujtogattak fel egy egész világot.
Mit hallotta ő most, hogy kiáltozzák föl hozzá a mellette elfutók: «Menekülj!» Mit hallotta ő a szaladók robogását; mit hallotta ő most saját nevét? Lelke ott volt, a hol az a hős ül tomboló paripáján s oszt az ő kardjával halálcsapásokat. Ha e kard villámlik, ember válik meg lelkétől, s a kit közelébe visz balsorsa, az vérével fizet meg a megtiprott földnek.
Csákóját már leverték fejéről, haja úgy lobog a szélben, arcza úgy ég az alkony napsugarában; de még ellenség vérén kívül más nem fénylik rajta. Vasból van e férfi, nem fog rajta a kard. Már egész bűvkör van körüle építve holttetemekből s még nincs szándéka pihenni; ha jobb karja elfásult, baljába kapja át a kardot; az is csak oly veszedelmesen tud vágni, mint a jobb. Harczol felváltva jobb és bal kézzel.
Őt bámulta a költő oly elbűvölten! Csoda-e, hogy nem tudott a látványtól menekülni? Ah, minő lángköltemény volt az, mely e tekintet alatt szívében fogamzott! Ha az meg volna írva, a hogy érezve volt!
De nemcsak a költőt igézte meg e dicső jelenet a hős regevilágból; maga az ellenséges hadvezér, Lüders is meg volt általa hatva. Lüders egy dombtetőről, a Haller-sírbolt mellől nézte a hősi harczot. Egész tömeg nem bir letörni egyetlen férfit!
Az orosz vezér nem dühöngött haragjában. Oda nyargaltatá a harczolókhoz hadsegédét azzal a parancscsal, hogy ezt a nemes hőst nem szabad megölni: ennek élve kell maradnia.
Az orosz tiszt fehér zsebkendőjét kardja hegyére tűzve vágtatott a küzdő csapat közé. Parancsszavára félbehagyták a dzsidások a támadást. Tizenegy halott hevert már a hős előtt. De ki volt fáradva ő is.
Az orosz hadsegéd odakiáltott hozzá, hogy adja meg magát, kegyelmet fog kapni, a vezér becsüli őt hősi bátorságáért, ne áldozza fel nemes vérét.
Még akkor egy csepp vére sem hullott el a hősnek.
Zeyk Domokos erre a szóra fölemelkedett kengyelében, hátra tekintett. Látta, hogy Bem már oly messze elmenekült az ő harcza alatt, hogy többé utól nem érhetik.
Akkor hirtelen kirántotta nyeregkápájából pisztolyát. Még egy utolsó golyó volt hátra.
Ezt a golyót úgy hitta Zeyk Domokos, hogy «az utolsó szó». Mikor testvére (a mostani államtitkár) aggodalmát fejezé ki előtte, hogy őt, kit oroszláni vitézsége mellett megölni oly nehéz, elvégre mégis elfoghatják majd, azt mondá neki pisztolyára mutatva: «Azt nem tehetik; enyém az utolsó szó!»
– Soha! – kiálta Zeyk Domokos az orosznak.
S azzal főbe lőtte magát.
A költőnek kihullott kezéből a távcső, mikor hősét lebukni látta. Most tért eszméletéhez. Köröskörül temetői csend volt már. Saját tábora rég elfutott. Ő egyedül maradt. Védtelenül. Csak jegyzőkönyvét rejtette el keblébe. Abban voltak utolsó költeményei. Az tán megvédi őt a haláladó vas hegyétől?
Azt mondja az ég: ha elveszett a nemzet, veszszen el a költő is, ki nagyságáról, honszerelméről énekelt!
Azóta mindig keresik őt.
Legközelebb Kolozsvárott létemben hallottam, hogy a Petőfi végperczeiről fűzött kutatás mondaköre még nehány pillanatnyival odább vezet.
Ama lengyel, ki vele oly sokszor találkozott, mindig másforma álöltözetben, Bem hajdani hadikéme, most előjött.1) (Eddig nem is tudott róla, hogy Petőfit keresi valaki s hogy az, a kiről ő tud, olyan drága ember volt: a magyarok költője; ő csak mint Bem kedvenczét ismeré.) Ez azt állítja, hogy ő megtalálta Petőfit a segesvári úton sebesülten; ő elvitte őt Segesvárra s megnevezi a házat is, a hol ápolás végett elhagyta. Mi történt vele tovább? Hogy meghalt, az bizonyos. S a hős és dalnoka egy sírban nyugosznak.