Ápril 11-én a szebasztopoli tranchéek előtt találkozik három angol tiszt, a legdühödtebb bombázás alatt, az egyik utászkapitány, a másik mérnök-ezredes, a harmadik épen most érkezett a lovas gárdától s egészen ujdonság rá nézve a háború, s igen olyanformán érzi magát, mint a ki az egész felvonást nem látta a darabból, s most szeretné tudni, hogy mi történt ez ideig? míg a másik kettő már meg is únta az előadást.
Az ujon érkezett gárdatiszt jó barátja a mérnökezredesnek, ez utóbbi nyilvánított jegyese az ő nővérének, házasságát csak ez a kis közbejött eset függesztvén fel, úgymint a krimi expeditió.
– Ah, jó napot! – mond az ezredes, midőn leendő sógorát megpillantja.
– Jó napot.
Kölcsönösen megszorítják egymás kezét.
– Angliából jön ön?
– Angliából.
– Egészségesek szülői?
– Köszönöm, egészségesek.
– És a milady, ön tiszteletre méltó nővére?
– Üdvözli önt és egészséges.
– Annak nagyon örülök.
– Mi már régen nem láttuk egymást.
Azzal ismét megszorítják egymás kezét. Az orosz védművekről szórt bombák ott pattognak a fejeik felett; az ember alig hallja egymás szavát, csak a szája járásáról tudja, hogy mit mondott a másik.
E hosszú párbeszédben kialudt a mérnöktiszt szivartüze; a másik két tiszté égett.
Minthogy régi jó barátok voltak, a gárdatisztet szólítá fel: – Legyen ön szives nekem tüzet kölcsönözni. (Az angol a tüzet is kölcsön adja, kivéve azt, a mit Szebasztopolra hány, mert az ajándékba megy.) A mint a felszólított odatartja hozzá égő szivarát, hogy szája ügyébe essék, egyszerre jő egy harminczhat fontos ágyúgolyó az orosz tűztelepből, s úgy elsodorja őt onnan, hogy nyoma sem marad a közelben.
A mérnöktiszt csendes vérrel fordul a tulnan álló utászkapitányhoz.
– Úgy kénytelen vagyok önt szólítani fel e szivességre. És midőn szivara egész biztossággal égett, szépen megköszönte a szivességet társának, s csak azután fordult félre, hogy ismerőse szétzúzott teteme után nézzen.
– Szegény fiú.
Két becsületes szerb kereskedő ül a kávéházban, hosszú csibukjával fűtve maga körül a világot. Előttük hever az asztalon az ujság, de azt egyik sem bántja, mert azért is kellene a kezét nyujtani. Aztán nem is érdemli a fáradságot, meg hogy az ember a szemeit rontsa vele. Okos ember, ha ránézett is az ujságra, már tudja, hogy mi van benne? Csak egy érdekes változatosság van: a gabonaár; hanem azt is rosszul csinálják az ujságírók, mert mind csak azt közlik, hogy milyen ár volt tegnapelőtt; azt kellene megirniok, hogy milyen lesz holnapután? akkor mondanának érdemeset.
Odavetődik azonban valami ismerős bécsi bizományos, felveszi az ujságot s kezd benne lapozni, tanult ember szokása szerint, hátul kezdve az olvasást.
– No, hát mi van benne? – kérdi az egyik kereskedő, nagy indolens hangon.
– Aldunai csaták; Omer basa; Kalafát…
– Hagyja el! – kiált rá a másik. – Nagyon unalmas az. Angolok, francziák hajóra szállása…
– Jaj be régi dolog, talán nem is igaz.
– Azután a görög lázadás előrehaladása…
– Ah, ez már valami, – szóltak egyszerre mind a ketten, – mondja csak, mi van róla?
Az olvasta az események elejét.
«… a török rendetlen csapatok bevették a falut ostrommal, miután a házakat röppentyűkkel felgyujtották.»
– Huh, a pogány! – mond az egyik hallgató.
«… A ki ellentállt, mindenkit kardra hánytak, az összes férfi lakosságot lemészárolták…»
– Huh, a pogány!
Itt azután következett egy másik jelentés, melyben leiratik, hogy a lázadó görögök mint rohantak meg éjszaka egy török falut, hogy gyujtották fel azt az alvók fejei fölött, a férfiakat keresztre feszíték, elevenen égették meg, a nőket, gyermekeket legyilkolták stb. stb.
A két becsületes kalmár csak vonogatja rá a vállait, csak fujja a füstöt a pipából, végre az egyik megszólal:
– De hát mit tehettek volna egyebet?
Nemcsak a hajdankornak voltak meg a maga hősei, megvannak a jelenkornak is.
A hajdankor hőseit nevezték hérosoknak, a jelenkor hőseit nevezik énekeseknek.
Amazok tökéletességéhez nem kellett egyéb, mint egy pár jó izmos kar, emezekéhez már nemesebb organumok kivántatnak: mell és torok.
Egy hős énekes nagyobb ritkaság és keresettebb czikk, mint egy hős tábornok. Szebasztopol körül és belül elesett már vagy egy tuczat; ki érezte meg? Tettek helyettük más tábornokokat; de egy hős tenorista helyett avagy ki tud másik tenoristát állítani?
Egy híres tábornok közönsége minden konczert után fogy, egy híres énekesé pedig szaporodik.
Minélfogva méltán ezek a hősei a jelenkornak, nem amazok; a mit még az is bizonyít, hogy azok elől fut a közönség, ezekhez pedig tódul.
A hősök és az énekesek mindig büszkék voltak. Volnának-e igazságosak maguk iránt, ha nem lennének azok?
Mikor az énekhős pályáját elkezdi, mikor még nem énekhős, hanem csak énekujoncz, akkor azt mondja, hogy ő a hazájáé. Ez a mondás igen ékes, és van is benne valami igaz, mert ha csak az ember nem a tengeren született, valami országot kell hogy szülőföldének nevezzen. A haza azután elmegy a szinházba, a haza tapsol, a haza elnézi a hamis intonatiót, a haza fizetést javít, a haza magasztaló kritikát ír, a haza betrombitálja a félvilágot kedvencze nevével; mikor azután az énekhős világhírűvé lett, akkor azt mondja, hogy köszöni alássan a szállást, már most ő világpolgár lesz, mert a művész szülője az egész világ.
Nehány esztendő mulva aztán azt a tapasztalást teszi, hogy a világ még sem olyan jó haza, mint a milyen jó világ van odahaza.
Imitt-amott erősen megczibálják odakinn.
Kezdi észrevenni, hogy most mindjárt szerződés nélkül marad.
Ekkor felébred benne a honvágy. A nagyravágyást felváltja a nagylelkűség.
Térjünk vissza az elhagyott anyai kebelre! E sóhajtás tör elő szivéből.
E hírre nagy öröm támad Róma falai közt. A jó gyermek nem felejtheti el édes szülőit soha. Ő jön! Ide hozza ismét messze földön szerzett pálmáit.
Ám a művész sem marad adós ennyi nagylelkűségért.
Ritkán kér többet három-négyannyinál, mint amennyi azelőtti fizetése volt.
A jámbor haza akkor kezd hüledezni. Azt hitte, hogy a hősnek a szive lett nagyobb, hát pedig csak a gyomra tágult. Kénytelen megvallani, hogy kicsiny Nagy Sándor számára Macedonia. Ez meglehet, hogy nagyobb művész lett, a mióta nem láttuk egymást, de mi nem lettünk azóta nagyobb urak. Köszönjük ezt a megbecsülést.
A méltatlanul száműzött hős azután büszkén tekint vissza Róma kapujából s megy a Volskusok szinházába; a mi áron elfogadják; megdöntendő a büszke Rómát.
Ez pedig nem is egyszer, nem is kétszer történik így; nem is egyedül Rómában, hanem az egész világon.
A hol csak szinpadok vannak, mindenütt vannak modern Coriolánocskák, kik a régi Cajus Marciustól csak annyiban különböznek, hogy a mi annál kisszerű és nemtelen dacz volt, az náluk nagy és nemes indulat.