(Nem mese ez, hanem igaz történet.)

A budai hegyeken levő szőlőimet egy közeli faluban lakó munkások művelik: magyar emberek. Maguknak is van otthon egy kis gazdaságuk, hanem úgy osztják fel a munkát, hogy mikor a férfiak ide feljönnek szőlőt metszeni, kapálni, azalatt az asszonyok végzik a mezei munkát, mikor meg az asszonynép kerül ide kötözni, válogatni, akkor a férfiak dolgoznak otthon. A takarodás ideje alatt pedig szünetel a szőlőmunka, azalatt mindaketten otthon vannak aratni, kévét kötni. Szüretre megint itt van férfi, asszony, bevégezni a szőlőmunkát.

Van ezek között egy derék szál férfi, izmos, erőteljes alak, piros arczczal, nyilt tekintettel, valódi dalia. És a mellett csendes, békességes természetű ember: sohasem veszekedik senkivel. Pedig a társai sokszor kipróbálják a türelmét, különösen, mikor azt mondják neki, hogy «orrgyilkos.»

Mert nem valami orozva gyilkolót értenek ez alatt, hanem egy orrnak a meggyilkolóját.

Azzal szolgált rá, hogy tavaly ilyenkor a feleségének levágta az orrát.

Csinos fiatal menyecske volt: nem is látszott kikapósnak, apja, anyja tisztességes falusi gazdák voltak, jó nevelést adtak neki, nem is régen kerültek össze. Úgy hogy senki sem tudta azt megfogni, hogy mi ütött a fiatal férjéhez, hogy egyszer csak kapja magát, olyan szörnytettre vetemedjék, a mi gonoszabb a gyilkosságnál. Beszélt valami huszárról, a ki akkor ugrott ki az ablakon, mikor ő belépett a szobába, de hát azt senki sem akarta elhinni neki. Azt mondták, hogy kísértetet látott. A menyecske apja dúlt-fúlt haragjában, s szolgabiróval fenyegetőzött; hanem aztán szerencsésen helyre lett ütve a dolog, még pedig a helybéli borbély által, a ki hirtelen érvén a veszedelmet, helyre illesztette a menyecskének az orrát (nagy mesterek már ebben az újabbkori sebészek) s reparálva lévén a baj, mindegyik fél elnyögte a maga panaszát. Az öreg após sem fenyegetőzött a szolgabiróval, a fiatal férj sem hányta fel a huszárt. Csak egy kis hiba maradt fenn. Az, hogy a tilógus nem jól illesztette vissza a menyecskének az orrát. Mikor levette róla a köteléket, s a menyecske megnézte magát a tükörben, azt mondta rá:

– Ó, nem jól van ez! Hiszen félre áll! Nekem ilyen ferde orr nem kell! Csinálja az úr egyenesre!

A borbély vigasztalni kezdte:

– Jó lesz neked ez az orr, hugám, így is. Elég szép vagy te az uradnak így is. Ha én neked egyenesre csinálom az orrodat, akkor majd megint nagyon szép fogsz lenni; aztán megint megakad rajtad a huszár szeme, s ebből megint baj lesz.

– Hát az nem az úrnak a gondja.

– De ha azt akarod, hogy az orrodat egyenesre csináljam, egészen elől kell kezdenem az operácziót, s az neked nagyon fájni fog.

– Hát az megint az én gondom.

S kiállta az asszony még egyszer a keserves műtétet. Férfi nem szánná el arra magát: inkább felfelé fordítva viselné az orrát.

Hanem azután a menyecske megint hamar szép lett, akárkinek a szeme megakadhatott rajta.

Pedig hát az a huszár nem volt ám kísértet.

Mert igaz, hogy a menyecske még jámbor életű asszonyka volt, s ott abban a nagy faluban sokat adnak a jó erkölcsre, a miben legjobb tanító a jó példa. Rosz példát nem láthatott maga előtt.

Hanem egy napon, mikor csak maga volt otthon, beállít hozzá egy repülő könyvárus, s kipakolja előtte a tudományát. Szép olvasnivalókat hozott, különösen a nép számára valók. Czifra képes táblájuk van, belül is van drága szép ábrázolat. Aztán csak húsz krajczár az ára. Mi az a húsz krajczár? Hát a lélek nem kiván-e táplálékot? Ezt a tojáspénzből is el lehet szakítani. Egy hónap múlva jön a folytatása. Megint csak húsz krajczár lesz. Mikor együtt lesz, egész kis könyvtár lesz, még az unokái is épülhetnek belőle. A menyecske magára hagyta beszélni az ékes füzetet.

És azután drága dolgokat olvasott belőle.

«Hogy… nem igaz ám, hogy az asszony a férjnek hűséggel tartozik; hogy az ártatlanság erény; dehogy az: a férjet bolonddá tenni, az a virtus. Teszik azt minden népek, még az uraságok is; és a mely asszony legjobban meg tudja csalni a férjét, azt legjobban megdicsérik, az urát meg kinevetik.»

A második, a harmadik füzetből is mindezeket a szép példákat tanulta meg, a negyediknél aztán – kedvet kapott hozzá megpróbálni, hogy vajjon hogyan sikerülne a valóságban, a mi az írásban ilyen szépen meg van magyarázva?

Rosszul sikerült biz az! A gazda megugratta a huszárt, a menyecskével pedig azt tette, a mit elmondtunk; hogy többet el ne szeresse tőle senki.

Hanem hát a borbély helyrehozta a hibát, de megmondta a másodszori kinszenvedés után a menyecskének:

– Te, aztán nekem harmadszor is ide ne hozd az orrodat, mert mákuccse helyre nem teszem többet!

A férjén azonban csak rajta száradt az «orrgyilkos» név.

Az idén megint ott végezték az ismerős munkások a szőlőmben a tavaszi munkát. Egész héten ott szoktak maradni, éjszakára ott hálnak a présházban, s főzetnek maguknak vacsorát a vinczellérnével.

Egy esős délután, mikor a munkával szünetelni kellett, azt mondja az orrgyilkos a társainak:

– De jó volna ilyenkor egy kis bor! Én nekem még van otthon egy hordóval. Várjanak meg kendtek a vacsorával. Addig megjárom, s hozok egy kulacscsal.

Jól van: helyben hagyták.

Talán valami egyéb is vitte az atyafit, mint épen a jó bor szomja. Szúrta az oldalát valami.

Épen jókor, azaz hogy nagyon is rosszkor érkezett meg. A szobaajtót bezárva találta. Neki veté a vállát s kiemelte a sarkából, mikor nem nyitották ki belülről elég serényen.

Ezúttal a huszárnak nem volt ideje az ablakon kimenekülni egészen, csak félig. S a szobában maradt felével hogy mi történt, azt csak az a somfa suhogó tudná megmondani, a mi egész volt, mikor a gazda kezében bejött, s darab lett, mikor kijött vele. Az utczára kijutott része a szerelmes lovagnak azonban annál hangosabban kiabált segítségért, fellármázva az egész utczát.

Mikor aztán ennek eleget adott, akkor a maradékot fordítá a gazda a menyecske épülésére.

Az a nyomorult csak az arczát dugta el a vánkosok közé, nem törődve a többi részével, rá emlékezvén a borbély mondására, hogy harmadszor helyre nem teszi az orrát.

A faluban állomásozó huszárság ezalatt mind kicsődült a szerencsétlenül járt pajtás kiabálására, s megértve a dolgot, karddal rohanta meg az orrgyilkos házát.

Hanem az sem volt valami anyámasszony katonája. Hirtelen eltorlaszolta az ajtaját, s vasvillát ragadva, halállal fenyegetett mindenkit, a ki a házába be mer törni.

Erre meg aztán a falu népsége csődült össze. Jöttek csapatostul rudakkal, vasvillákkal felfegyverkezve a megtámadott polgártárs megszabadítására, s nagy ütközet lett volna ott, ha jó idején közbe nem jön a vitéz kapitány uram, meg a becsületes biró uram, s huszárokat és gazdákat szét nem választanak: bíztatva mind a két félt, hogy csak menjenek szépen haza, majd lesz szigorú vizsgálat, s a ki bűnben találtatott, példásan meg fog büntettetni.

A csend és béke helyreálltával biró uram bement az orrgyilkos házába s megfeddé a haragos embert.

– Hát te micsoda istentelenséget csináltál már megint? Most mindjárt vason vitetlek fel a vármegyére!

Az asszony ott feküdt az ágyban. Beteg volt-e, vagy mi baja volt? Én nem tudom, talán az a háromfelé hasadt somfapálcza jobban tudja. De a mint azt meghallotta, hogy az urát vasra akarják veretni, odarohant a biró uramnak a lábához, megfogta a kezét s elkezdte csókolni:

– Ne bántsa az uramat, biró uram, nem vétett az semmit, én vétettem, én vagyok a hibás. Megérdemlettem volna, hogy akár agyonüssön. Sohse vétek ellene többet. Jaj, csak őtet ne bántsák, az Isten áldja meg!

– No látod ember, milyen jó asszony a feleséged, bocsásd meg neki szegénynek, – mondá a biró. – Te meg asszony, máskor jól viseld magad, hogy ilyen háborúság ne legyen miattad a faluban.

– Én nem bánom, hát megbocsátok neki, – mondá a férj, – de egy kikötéssel. Azt kivánom, hogy most mindjárt szedje össze annak a huszárnak az itt maradt dolmányát, sarkantyús csizmáit, s vigye el az édes apjához, mutassa meg neki, hogy ihol van a tanúbizonyság, a miért az uram a multkor úgy megcsúfolt, – most már lássa kendtek!

– Jaj, csak azt ne tegye kend velem, inkább öljön meg mingyár! – könyörgött a menyecske az urának.

– No már ezt a csúfot csak ne tedd a feleségeddel, – szólt közbe a biró. – Az egész falu meglátná, mind holtig csúfolnák miatta; csak neked lenne nagyobb szégyen. Érd be azzal, a mit már vettél rajta, s élj csak jó békességben.

Addig-addig kérlelte, míg kiengesztelte a haragos férjet; s másnap reggel már ott volt az megint a szőlőben árkot hányni.

Ő beszélte el ezt a történetet nekünk meg a társainak.

Hát az asszony?

Az is kiheverte nemsokára ezt a keserves mulatságot, de a mint felkelhetett a kenyérdagasztáshoz, első dolga volt azokkal a drágalátos szép mesés könyvecskékkel befűteni a sütőkemenczébe, úgy rakta azoknak a hegyébe a venyigét.

Éppen benn ült a kemencze előkében s be akart vetni, a mint benyit a konyhaajtón a repülő könyvárus.

– Ó, hogy a kutya tutúlja meg! Hát megint itt van kend!

– Itt bizony, látom, hogy jókor jövök. Hát kapok-e a lángosbul?

– Kap bizony kend a sütőlapátbul, de egybe!

– Hozom a folytatását a szép meséknek: ez ám még a java!

– Épen most fűtöttem be az elejével; nekem itt ne hagyjon kend belőle többet!

– Ejnye pedig de szép czifrák vannak a hátán!

– De szebb czifrák vannak az én hátamon, a kiket a kendtek drágalátos hübnere miatt szereztem; verje meg a csoda, a ki kifundálta. Városi dámáknak való a! Vigye kend azokhoz. Mégis itt van kend! Elmenjen kend, a mint jött kend, ne várja meg kend, míg a piszkafát megkeresem! Uszu Bodri! Csípd meg! Húzd le! Kapj az inába az ármányosnak!

Repült aztán a repülő könyvárus, a hogy csak a frakkja szárnyaival repülhetett, tovább.

Valóságos történet ez! Nem adtam én semmit hozzá: csak a hogy a kapások elmesélték egymás között.

Erről jött az a gondolatom, hogy jó volna ezeknek a repülő könyvárusoknak elrontani a mesterségüket.