Bangisa Berti egyike volt a leghirhedettebb képviselőknek. Nemcsak a Sándor-utczai barak-palotában képviselte a kerületét, de Ős-Budavárában és a lágymányosi Konstantinápolyban is megfelelően.

A veje volt Kabolyapolyánai Bencze, szintén igen híres ügyvéd, a ki a kriminális védelmezésben excellált kiválólag.

Minthogy Bertinek veje volt, tehát leányának is kellett lenni, azt meg úgy hívták, hogy Milagrida. Valami híres énekesnőről ragadt rá ez a név.

Milagrida, mikor gyengéd volt, az apjának azt mondta, hogy «papa», a férjnek pedig azt, hogy «pubi». Elég jó volt az nekik.

Egyszer kap a postával a papa egy hosszú katulyát, felbontja, talál benne egy legyezőt – santal-fából. A santal-fának olyan jó illata van, a mi hasonlít a bűzhöz.

Irás is volt a katulyában: rózsaszín levélke, melyben Zoraide kisasszony esedezik, hogy a nagynevű honatya kegyeskedjék valami emlékmondatot irni a legyezőjének egy faczér lapjára, a mi őtet végtelen boldoggá fogja tenni.

Ha már az embert olyan szépen kérik: miért ne tenné meg? Berti papa nem volt fukar szép hölgyek irányában, kivált mikor csak frázisokról volt szó. De azokat is szerette a klasszikusoktól kölcsönözni.

Zoraide? Ez török név, ennek valami törököset kell a legyezőjére irni.

Melyik magyar poéta irt török dolgot? Vörösmarty. Itt van a könyvtárban. Berti papa előkeresi Szilágyi és Hajmási balladáját s kiirja belőle a legyezőlapra ezt a sokat jelentő mondatot:

Ennél jobbat nem is kivánhat magának egy török kisasszony.

Néhány nap mulva Bencze úr kap egy hosszú papirtokot a postával; felbontja: egy legyezőt talál benne santal-fából; megharagszik, ettől semmi sportula nem jár! Hanem a mint szétnyitja, egyszerre Berti papának a manupropriája tünik a szemébe.

No, ha már Berti papa irt emlékmondatot ennek a hölgynek a legyezőjére, akkor ennek nagyon megkülönböztetett hölgynek kell lenni. Zoraide! Ez török név! Kövessük a papa nyomdokait. Hol az a Vörösmarty? Hogy mondja Szilágyi?

(Ez már csak elég szimbolisztikus frázis egy feleséges embertől.)

No hát ezzel vége van a dolognak. Ki az ördög gondolna arra többet, hogy mit irt valakinek az albumába, vagy a legyezőjébe?

Hanem egyszer nagy ünnepség támad; Milagrida asszonyságot ráveszik a barátnői, hogy hölgytársaságban, csupa merő asszonyokkal menjen el – korhelykedni Ős-Budába vagy Konstantinápolyba. Ártatlan tréfa az.

Lefoglalnak egy asztalt maguknak, a podiumhoz közel, a melyen az excentrique diva, a szép Zoraide, járja a bajadér-tánczot, s énekli az abelére nótát, a melyből az asszonyok nem értenek semmit.

A bűbájos alme, a mikor énekel, a legyezőjével hűsöli az arczát és a keblét; mikor pedig tánczba kerekedik, a csengős dobot kezébe kapva, odadobja legyezőjét az asztalra.

Ha férfiak ülnek az asztalnál, azok bizonyára a tánczot nézik, ha nők: a legyezőt, a tele irottat.

Az ismerős vonásokban pedig csodás vonzóerő van.

Milagrida első tekintetre rátalál a papa és a pubi emlékmondataira, nem is adja ki többet a legyezőt a kezéből, olyan melege lesz.

Másnap az ebédnél egy kis könnyű migrain teszi szótalanná Milagridát.

A papa, a pubi mindent elkövetnek, hogy megszólalásra birják. Hogy mulatott tegnap – a barátnőivel?

Egyszer aztán megszólal:

– Ugyan, édes papa, mikor irtad te azt a verset, hogy «Török virág, magyar kebel, ez hő, az rajta hervad el?»

– Én? Soha életemben semmiféle verset nem irtam.

– Hát te, pubi, mit értesz az alatt, hogy «Rabság, nehéz láncz, hős karom, miért nem vagy te szabadon?»

– Én? Én csak annak a folytatását irtam oda, a mit a papa elkezdett.

Notabene: ez van elől, az van hátul.

Milagrida okos nő volt; elfeledte Zoraidet is, meg a migraint is.

Tanulság ebből, urak, az, hogy ismeretlen hölgyek album-legyezőire ne firkáljanak emlékmondatokat.