(Korrajz.)

Hajdanában az én híveimnél az a szokás divott, hogy a sátoros ünnepeket három egymásutáni napon ülték meg. (Így hívták a husvétet, pünkösdöt és a karácsonyt, vasárnapon kezdték, kedden végezték.) Nagy volt ő náluk a buzgóság, valóban lélekemelő is volt, mikor a nagy ünnepnapokon a zsúfolásig megtelt templomban az az ezer meg ezer ezüst gombos, mentekötős férfisereg rázendíté a zsoltárt: «Mint a szép, híves patakra – A szarvas kivánkozik», hogy a mennyezet repedezett a hatalmas összhangtól, a mit az orgonaszó vezetett. Azután következett a prédikáczió, mely annál szebb volt, mentül hosszabb volt. A prédikáczió után jött sorra a hitoktatás, melyet a szentírásból a káplán olvasott fel. A prédikáczió a nagytiszteletű esperes, vagy épen a főtisztelendő szuperintendens úr munkája volt: a bibliai felolvasás alatt járultak a hívek, legelől a presbiterek, az úr asztala elé, átvenni a kenyérben és borban a vallás szent jelvényeit, a miket két pap osztogatott. Azután kiki újból helyére ült s szépen végigvárta, míg a férfiak ezrei után a nők is sorba járultak az Úr asztala elé, s olyan goromba ember nem támadt, a ki elébb elhagyta volna a szentegyházat, míg a két pap az úrvacsorájában az utolsó koldús-csapatot is nem részesítette. Azalatt folyvást énekeltek: «Perelj, Uram perlőimmel!» (A miben nem kell semmi vonatkozást keresni a mi házi dorombjainkra, az asszonyi népre. Annyi esze Dávid királynak is volt, hogy az asszonyokkal való perlekedéssel nem alkalmatlankodott a Zebaóthnak.)

Délután prédikált a második tiszteletes, felolvasott az ünnepi legátus, szintén nagy közönség előtt.

És ez így ismétlődött ünnep másod- és harmadnapján, változatos szerepcserével. Úrvacsorája mindig volt. A bort kiadta a lukma, a Krisztus testét jelző kenyeret a híres kenyérsütőnék. Hogy az úr vacsorája után a polgárember vacsorája sem maradt el, az bizonyos, a hogy ezt az ácsi kántor e négysoros rigmusban megörökítette:

S a karácsony ünnepénél még kivánatosabb a húsvét. Amott csak a kalács kinálkozik, de itt már a «hús» kecsegtet.

Aligha van a világon a magyaron kívül más nyelv, mely a feltámadás dicső ünnepét a hússal tisztelje meg.

Mi a páska alatt értjük a bárányt. Akkori hónapban ellenek a juhok. Ezért nevezik ez ártatlanság jelképét páskabáránynak. Ki ne emlékeznék kegyelettel húsvéti töltött bárányainkra, a tárkonyos báránybecsináltra, a fölséges bürgepörköltre zöld paprikával? Méltók azok egy ünnepnap magasztossá tételére.

Valóban érthetővé lesz a mi híveinknek azon szilárd ellenállása, melyet annak idejében kifejtettek önkényt gyakorló egyházi kormányuk ellen: a midőn tudniillik főtisztelendő Budai Ézsaiás uram azon életbevágó ujítást szándékozott hitágazatainkba behozni, hogy a harmadik ünnepnap megtartása az egész országban eltöröltessék, azzal indokolva kegyetlen rendszabályát, hogy ez a harmadik nap csak haszontalanul elvesztegetett munkaidő és semmi egyéb czélra nem szolgál: mint fölösleges dőzsölésre, pincze- és kocsmalátogatásra s egyéb, Istennek nem tetsző dorbézolásokra: ezt tehát meg kell szüntetni.

Nagy lett a felháborodás városszerte. A presbitérium in corpore jelent meg a paplakon s a kurátor eléadta ékes szónoklatban az egész ekklézsia protestáczióját e hitünket és vallásunkat megrontó ujítás ellen.

A főtisztelendő úr végighallgatta a nép kivánatának tolmácsolását, s az nem talált zárt fülekre.

– Jól van, édes gyermekeim, minthogy olyan nagy a ti hitbéli buzgóságtok, tehát tartsuk meg a régi jó szokást, s legyen a legközelebbi húsvéti ünnep ismét három napra kiterjedő.

Ezt mondá a presbiteriumnak, mire az teljes diadalt hirdetve, az utczán összegyűlt nép közé visszatért.

A következő husvéti ünnepekre aztán főtisztelendő Budai Ézsaiás uram egy legátus helyett hármat invitált meg három kollégiumból, a kik mind kipróbált theologusok lévén, egymással versenyezve prédikáltak a három ünnepnapon.

A harmadik ünnepnapon aztán, mikor az Úr vacsorájára került a sor, s a presbiterium az Úr asztalához járult, legelől Buza Sándor kurátor uram, Budai Ézsaiás uram lévén az első pap, a ki a megtört kenyérfalatokat osztogatja, elébb azt kérdé a presbiterium fejétől:

– No hát, érdemes Buza Sándor uram, már most mondja el kegyelmed, hogy a három ünnepnapon miket tanult kegyelmed az épületes prédikácziókból?

– Hogy én miket tanultam? – hebegé elszörnyedve a kurátor.

– No igenis, a szónoklatok textusát, melyik evangelistából vétettek azok, mi volt az értelmük és a belőlük levont tanulság?

De egy szóra sem emlékezett abból Buza Sándor uram.

– No hát menjen kegyelmed vissza a helyére és gondolkozzék rajta, mi maradt meg a fejében; mert addig nem érdemes a Krisztus testének átvételére.

Következett a viczekurátor: Csiba János uram.

Biz az sem tudott a kérdésre egy kukkot sem felelni. Mind szégyenszemre elutasíttattak.

És így sorba az egész presbiterium.

Főtisztelendő uram valamennyit ismerte, nevén szólította: Goda, Boda, Tuba, Csizmadia, Szabó, Takács, Kovács, Ács, Szűcs, Mészáros, Csakás, Halász, Vadász, Kádár, Timár, Bognár, Kolompár, Sipos, Dudás, Seres, Boros, Katona, Huszár, Puskás, Gulyás, Lapos, Kövér, Vastag, Vörös, Fehér, Fekete, Pap, Mester, Farkas, Róka, Vas, Arany, Tót, Német, Oláh, Rácz… Egy sem tudott egy szót sem a három ünnepnapon elmondott, szebbnél-szebb prédikácziókból. Mind leülhettek a helyeikre.

És még hátra voltak a czéhek, a hajósok, szekeresgazdák.

Menekülni pedig nem lehetett, mert a főtisztelendő úr bezáratta a templomajtókat.

Hát még az asszonyok! Nekik is egzáment kell még állani. Mert az ünnepnap arra való, hogy az ember, a mit a templomban hall, azt a lelkében megtartsa.

De mi lesz otthon az ebédből? A leves mind elforr, a páskabárány összeég, a kók összeesik, a töltött káposzta megkozmásodik: vacsora lesz az ebédből.

Bizony az lett abból. Mert a főtisztelendő úr esti harangszóig haza nem bocsátotta a gyülekezetet. Addig folyvást egzaminált.

Másnap pedig ugyanaz a presbiteri bizottság szépen felsompolygott a paplakra, s a küldöttség vezére szép, halk hangon előadá a főpapnak, hogy jobban meggondolva a dolog mivoltát, mégis csak jobb lesz azt a harmadik ünnepnapot végképen megszüntetni.