Az asszisztens egy orvosnövendék kíséretében gyors zergeugrásokkal vágtatott le a földszintre.
A medikus, aki borotvált képével és elszánt arckifejezésével a magyar-amerikai tipus képviselője volt, a pesti nyelvhumor szándékosan éneklő hangsulyozásával mondta:
– Úgylátszik tavaszodik, „mamuska“ szerelmes.
A lépcsőfordulón a két fiatalember majd hogy bele nem ütközött az emeletre fölhaladó aranygalléros katonaorvosba.
Az asszisztens belesápadt nagy zavarába, amint meghajolva köszöntötte.
Odalenn a földszinten halkan és dühösen hördült rá a növendékre:
– Tudja maga, ki volt az? Arató professzor!
A medikus öklével a homlokára ütött és fojtott hangon hörögte vissza:
– Látott már ilyen állatot, mint én vagyok?
Arató István időközben fölért a lépcsőház hatalmas ablakához. Onnan le lehetett látni a kórház udvarára.
A tanár szeme idillikus kis jeleneten akadt meg.
Az udvaron vadgesztenyefa áll. A fa fekete váza könnyed elegánciával nyújtja ágait ég felé. A délutáni verőfényben izzó rügyek – ezer kis arany ököl – remegő erőlködéssel szorongatják markukban a feszülő, bontakozó tavaszt.
Holnap szétrobbannak az öklök és aranyzöld lombbal szórják teli az ágakat.
A fa alatt heverőszék áll, a székben egy délceg, szőke katonatiszt pihen. Sebkötése nincs, de szenvedőnek látszik. Mellette fehér-főkötős, karcsú ápolónő ül és édes komolysággal olvas a piros kötésű könyvből.
Ilyenféle képes levelező-lapokat tíz fillérért árulnak a szerényebb igényű közönségnek. „Tavasz a kórházban“.
De nini, hiszen az ápolónő Katóka!
Arató, aki ebben az órában érkezett vissza a fővárosba, egy pillanatig habozva állott az ablakban, de azután mégis úgy határozott, hogy előbb Kádár kollegájával fog beszélni.
Az talán meg tudja neki magyarázni, mit jelent Péter és Pál elhamarkodott bevonulása, amiről csak elkésetten értesült Katóka panaszos leveléből.
Kádárt azonban hiába faggatta.
A fiúk eleinte ugyancsak élvezték a kórházi vakációt, de aztán egyszerre olyan szilaj türelmetlenséggel rohantak vissza a harctérre, mintha angyalok szólongatnák őket aranytrombitákkal.
Ennyit István is tudott.
Katalinnal a lépcsőn találkozott. Fáradtan vonszolta fel magát és szó nélkül csókra nyújtotta hideg homlokát.
– Azt hiszem, egypár napig itthon maradhatok most, – köszöntötte a tanár. – Addig te is szabadságot kapsz a kórháztól.
Az asszony meghökkenve emelte föl komoly arcát.
– Lehetetlen, István! Nekem itt annyi a dolgom, – annyi a dolgom… És ha az ember valamit elvállalt –
Az éretlen fanatizmusával már szinte idegessé tette Aratót.
– Éppen most beszéltem Kádárral… Azt mondja, semmi olyan dolgod nincs most, amit helyetted akármelyik nővér el nem végezhetne… Rád fér már egy kis pihenés, – fáradtnak látszol.
Katalin megadással csüggesztette le fejét.
Egypár dolgát azonban mégis el kellene még intéznie. A raktárkulcsokat is át kell valakinek adni… Szóval, István menjen csak előre, estebéd előtt ő is otthon lesz.
Arató szobája mellett volt a fiúk egykori tanyája.
Most is teli volt még az ő tartalékba került civil holmijukkal: furcsa szabású sportruhákkal, vívókeztyükkel, tennisz-ütőkkel, tornázó, lovagló, csónakázó és fürdő ifjak és leányok képeivel.
István szimatolva állott a küszöbön, mintha itt keresne választ a kérdésre, amely mindjobban nyugtalanította.
Mi történt a fiúkkal? Azelőtt minden apró-cseprő ügyükben ki szokták kérni bátyjuk véleményét, – még golyvás galambot is dehogy vettek volna az ő hozzászólása nélkül! – ezúttal azonban úgy viselkedtek, mintha éppen ő előle szöknének.
Kató azt mondja: „fejükbe ment a vitézségi érem.“
Ez azonban semmiképpen sem vall Péterre és Pálra, sőt a mondás maga nem vall Katókára.
Az asztalon fekete bőrdoboz áll. Ez is egyik fiúé. A zára megromlott és a gazdája fiatalos feledékenységében elmulasztotta megcsináltatni.
A dobozban lepecsételt nagy boriték van: „Végrendeletünk, – csak halálunk után bontandó föl.“
Az ünnepiesen lendülő íráson látszik, mennyire hízelgett a fiúk önérzetének, hogy ők végrendeletet írhatnak…
Igaz azonban, hogy mikor első ízben vonultak hadba: kisebb gondjuk is nagyobb volt a végrendelet írásnál.
Kerek kis gyógyszerész-skatulya indult meg zörögve István ujjai alatt.
Kinyitja: vékony láncon egy-egy aranypénz, – a Katalin-érmek, miket a sógornőtől kaptak.
Itthon hagyták?
A tanár visszaemlékezett rá, hogy milyen mélységes örömet szerzett a fiúknak az amulett… A Mária Terézia-rendért sem lelkesedhettek volna jobban és azzal a szilárd eltökéltséggel akasztották nyakukba, hogy a halál sem fogja leoldani onnan.
És most mégis önként levetették… Péter és Pál már nem akarják viselni Katóka emlékét.
Itt valami fájó titok lappang… Száz kérdés rajzott fel István fejében, de a fiúk alkalmasint éppen azért szöktek meg, hogy ne kelljen válaszolniok ezekre a kérdésekre.
A lakás végében megcsendült Katalin hangja.
Úgylátszik, már az imént hazajött, de nem jött be Istvánhoz, hanem a konyhában érdeklődött az estebéd iránt.
A tanár nagysietve civilbe öltözött. Cipőgombolóra volt szüksége, de nem találta meg és csöngetésére nem jelentkezett senki.
Egy idő óta mintha bomladozóban volna az egész háztartás. A cselédek hatásköri összeütközéseket rendeznek és igen önérzetesek lettek, az örökké fáradt Katóka pedig hallgat és nem törődik semmivel.
A tanár a magára hagyott férfi ügyefogyottságával jár-kel és keresgél a szobákban.
Olykor egy gyöngéden érdeklődő szempár tekintetét érzi: Kántor kutya mindenütt a nyomában van. Óh, csak tudott volna segíteni, szegény Kántor, milyen édes-örömest megtette volna!
A kutya az asszony kék-szobájába is követte gazdáját, aki ott férfiszokás szerint a legvalószínűtlenebb helyeken kereste a cipőgombolót.
Még a Katóka éjjeli szekrényének fiókjába is belenyúlt. Gombolót ott sem talált, ahelyett egy fotográfia akadt a kezébe: Milka százados képe.
Ez mit keres itt?
Kétszer-háromszor fogott kezet a kapitánnyal és mindíg azt a csendes és titokzatos kis undort érezte, amellyel az ő természete bizonyos emberi fizikumokkal szemben tiltakozni szokott.
Tudta azonban, hogy Katóka kedveli a századost, aki „neki köszönheti életét“ és azért leküzdötte idegrendszerének előítéletét.
De mégis – mit keres Milka a felesége fiókjában?
Egyszerre valami förtelmes gyanú vicsorgatta rá a pofáját, – hirtelen jött, mint a skatulyából kipattanó ördög… De ő rögtön elnyomta megint.
Még csak az kellene! – Milyen komiszak is vagyunk mi férfiak tulajdonképpen. A legtisztességesebb közülünk is annyi mocskot látott már életében, hogy nehéz hinnie a tisztaságban.
Katalin! Katóka! Az ő felesége!
Alapjában véve István is, bár sok mindent látott már az életben, úgy osztályozta a nőket, mint az Arató-fiúk: a miénk és a másé. Ember- és nőismeretünk szabályai csak a más asszonyára nézve érvényesek.
Később a dolgozóban találta a feleségét.
Bolyhos nagy kendőjébe burkolózva, fázékonyan, magába süppedve ült a karosszékben.
Most is szórakozottnak és levertnek látszott, mint ujabban mindíg. (Szegény gyermeket hogy kimerítette a kórházi munka!)
Ideges ujjai körül egy ezüstláncot forgatott, a láncon olló és fehér kis írótábla kalimpált. A kórházi ruhája övén szokta ezeket viselni.
A tanár szándékosan nem vett tudomást a felesége rossz kedvéről, hanem a jövő kilátásairól kezdett beszélni. Közbe azonban Milkára és az Arató-fiúkra is gondolt.
A jövő kilátásai nem voltak valami verőfényesek.
Ha az ellenség, aki véres csökönyösséggel ostromolja a határszorosokat, fel tud jutni a rahói hágóra, akkor ki kell üríteni a hármas számú nagy barakkórházat…
– Imádkozzál, Kató, hogy ne jöjjön távirat, – fejezte be halkan Arató. – Ötezer beteget a hegyeken keresztül költöztetni: hátborzongató gondolat!
Katóka azonban szót sem értett abból, amit az ura mondott.
Mozdulatlanul gunnyasztott, a szeme üresen bámult maga elé, a szájára valami idegen mosoly fagyott rá – csak a kínos redőkbe vont homloka árulta el, mennyire unja István hangját és mennyire terhére van az örökös járkálása…
Arató meghökkenve mérte végig. Ilyennek még sohasem látta… Katóka most olyan, mint egy üres színpad, amelyről elhordtak minden dekorációt. „Itt ma nincs előadás, a társulat másutt vendégszerepel“.
Igen, Katalin abbahagyta a játékot. Nem akart tetszeni. Nem bánta, ha István üresnek, fakónak, közönségesnek találja is.
Ez az ellenséges nemtörődömség meglátszott az arcán, amely elvesztette mosolygó szeretetreméltóságát, a haján, amely rendetlenül lógott homlokába, a nőietlen testtartásán, meglátszott még a szoknyája félszeg gyűrődésén is…
Arató lelkén hirtelen villámfénnyel keresztül cikázott a meggyőződés, hogy ez az asszony most egy férfira gondol. Egy idegen férfira.
Férfivágyak fluidumja hizelgi körül az ő feleségét és az kéjes-tehetetlenül viteti magát a langyos árral…
Szinte érezte orrában az ellenség gyűlöletes szagát, – rémület, düh, undor fagyasztotta meg szívét!
Az ő különös intuiciójával, amely olykor néhány parányi elmosódó foltból, mit a górcső alatt látott, egész nemzedékek bűneit és bünhődését tudta kiolvasni, egyszerre megértett mindent, ami körülötte történik.
… Katalin szerelmes… Abba az emberbe, akivel ma is látta a vadgesztenyefa alatt… Akinek képét az éjjeli szekrényében őrzi… Régebben nagyon sokat írt róla a leveleiben, újabban nagyon sokat hallgat róla…
A gondolatai villámgyors cikázással rajzottak a fejében… Eszébe jutott a borotváltképű medikus ordináre pesti mondása: „mamuska szerelmes…“
István a fogait csikorgatta – mit csinált ez az asszony az ő nevével?!
És most már világos volt előtte Péter és Pál dolga is! A fiúk megtudtak valamit, talán megláttak valamit a kórházban… Elmentek, István elől szöktek, vádolni nem akartak, hallgatni nem tudtak… Vérző szívvel, hitüket vesztve, büszkén hallgatva és halálra szántan mentek vissza oda, ahol az ágyúk mennydörögnek.
Igen, ez a „kibuvó“ rávallott az Arató-fiúkra!
De hát kivel élt ő együtt öt esztendeig?
István szembe ült a mitsem sejtő asszonnyal és egy ujságlapot vett a kezébe. Katalin is ujságba temetkezett.
Egyikük sem olvasott azonban. A feleség meredt szemekkel nézte a hirdetéseket és a kapitányára gondolt, a férj gondolatai pedig leselkedve követték a magasból, mint vércse a vonuló fürjet.
A tanár kutató tekintete megtalálta Katalin kis írótábláját, melyet az imént az asztalra dobott. Idegen kéz furcsa, önmagukba visszakunkorodó vonásokkal betűket és számokat írt rá:
A hirtelen undorból, amit érzett, tudta, hogy ki irta.
Letette kezéből az ujságot, fölkelt és lassan a könyves-polcokhoz lépett, hogy megkeresse az új testámentumot, de nem találta a helyén.
Erőt vett magán, cigarettára gyújtott és sétálva cserkészett a lakásban.
A fekete kis könyv ott feküdt a zongorán, ahol Katalin felejtette.
János apostol első levelében ilyen szavakat talált:
„A rettegés nincsen a szeretetben, hanem a teljes szeretet kirekeszti a rettegést: mert a rettegésnek gyötrelme vagyon: aki pedig retteg, nem tökéletes a szeretetben.“
Katalin tehát még fél és a szentírásban járatos kapitány az apostol szavaival bátorítja!
Istvánt ugyanaz a fizikai rosszúllét környékezte, amely néhány nappal ezelőtt gyomorémelygést okozott a fiúknak.
Miféle asszony ez?
Öt esztendeig éjjel-nappal együtt voltak, akkoriban Katalinnak minden gondolata az övé volt… Most először hagyta magára és az első ember, aki az utcán jött, fölnyalábolta és magával vitte, mint valami gazdátlan jószágot.
Ez volt Arató Istvánné? Kántor kutyával sohasem lehetett volna ilyet tenni!
Kivel élt ő együtt annyi ideig?
Perzselő kiváncsisággal nézte a feleségét, mintha most látná életében először. Bátran nézhette, az asszony oly mélyen alámerült langymeleg ábrándjaiban, hogy semmit sem vett észre abból, ami körülötte történik.
Aratónak valami furcsa, babonás ötlete támadt:
Az ő Katókája meghalt. Aki szemben ül vele, egy idegen asszonyszemély, gonosz komédiából vette magára Kató lárváját…
Hiszen a két nő külső hasonlatossága sem valami nagy… Hová lett az igazi Katóka arany mosolya, amely még álmában is ott világított arcán? Hová a gyermekded szerénysége, a kecses méltósága?
Az arcot, amelyet most maga előtt látott, valami édeskés, fülledt melanchólia, valami éretlen fontoskodás vonásai torzították furcsává…
Egyszerre az a keserű gyanúja támadt, hogy a régi Katóka sem volt soha az övé. Katóka bájos alakját talán csak ő álmodta meg és az ő játszó fantáziája vetítette reá egy idegen asszonyi testre…
Hiszen valahányszor bele akart nézni, mindig csak a maga képét látta Katóban, más semmit. A Kató lelke tele volt Arató gondolataival, a szíve Arató érzéseivel, a szája Arató szavaival, a homlokán Arató büszkesége világított… De hol volt maga Katóka?
Lehet, hogy nem is igazi ember, csak egy üres tükörkeret, amelyben minden férfi, aki akarja, önmagát találja meg.
De azért Arató mégis tüzes dühre lobbant, ha arra gondolt, hogy ez a nő az ő férfilelkének intimitásait odavitte és odaajándékozta egy idegen himnek.
Mert mindaz, amit Milka megkivánt az asszonyban, nem a Gráczián-, hanem az Arató-faj tulajdona volt. Ennek a furcsa és fajtalan keveredésnek gondolata fölháborította és lealázta.
Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy ráijesszen az alvajáróra. Vajjon fölébred-e? Ha durva kézzel megérinti szívét, vajjon fölsír-e?
– Mondd csak, sok betegetek van még? – kérdezte.
Katalin csodálkozva bukkant föl álmainak mélységéből és szomorúan nézett rá üres szemével. Jó ideig tartott, míg megértette, hogy válaszolnia kell.
– Nem sok, nem nagyon sok, – mondta mély, fátyolos hangon.
– Az a szimuláns kapitány ott van még nálatok? – kérdezte István gonosz nyugalommal.
Katalin fölneszelt.
– Miféle szimuláns –?
– Milka kapitány…
Az asszony elfehéredett. Mozgatta a száját, de jó ideig nem beszélt. Később keserű és kihivó kis mosoly torzította el sápadt ajkát.
– Szimuláns! – sziszegte. – Hogy beszél maga az emberekről! Persze – csak maga! Csak maga –!
A megvető mosoly oda ragadt a szája széléhez. Az orrcimpája vonaglott. A szíve pedig forrt és reszketett a lázadó rabszolga alattomos gyűlöletétől.
Egy másodpercig csodálkozva farkasszemet néztek a szakadáson keresztül, amely köztük támadt.
A tanár nem tudta tovább nézni. Fölkelt, átment a szomszéd szobába.
Valaki utána osont: Kántor kutya. Ő a gazdája pártjára állott…
István úgy érezte magát, mint valaki, akit orvul belöktek egy hideg, fekete mocsárba, ahonnan nincs többé szabadulás.
A társa lökte le, akivel az imént még kart karba öltve, bizalmasan, boldogan jártak. Micsoda gyalázat!
A feje szédült, a szíve fájt és zakatolt…
A könnyfátyolon keresztül, mely a szemét takarta, egy méla önhittséggel mosolygó, szőke férfifejet látott.
És ekkor régóta elporladt őseinek, a hirhedt zsoldos katonáknak vére pezsdült meg ereiben.
A bosszú, a botrány, az erőszak, a vérontás vágya lobogott benne, mint sűrű éjjeli villámlások a sötét hegyhátak mögött.