Arató István életben volt.
Halála hírének elterjedését ő maga kívánta. Úgy hitte, ehhez oka és joga van.
Tiz héttel ezelőtt, egy májusi hajnalon, a tanár otthagyta budapesti szállását, miután előbb két szót hagyott hátra annak a kis embertársának, akit öt esztendeig a feleségének nevezett: Talita kumi.
A kapu előtt autóba szállott, hogy elsiessen oda, ahol már nagyon várták: a kárpáti barakokba.
Arató utitársai azt találták, hogy a tanár ma élénkebb kedvű, mint máskor. Terveket sző, megbeszéli velük a teendőket, térképeket tereget ki, szóbaáll a szembejövő katonákkal.
Minden gondolatával a holnap felé törtet, a tegnapra rácsapta már az ajtót. Az ajtó mögött egy holttest bomladozik, agyonvert házasságának holtteste, de most ő nem ér rá családi temetést rendezni, az izgatott emberek ezrei várják a barakokban.
Az autó ész nélkül vágtat előre, bömbölve rohanja meg a dombokat és simán iramodik le a lejtőkön.
Arató energiája azonban előtte repül és ha egy-egy pillanatra visszatántorodik és megroskad: rögtön sarkantyúba kapja, előre ostorozza…
Hanem könnyű azt mondani: agyonverték – meghalt! Valami mindig túléli a halált.
A szerelem meghalt, de az asszony gyűlölete, mely akkor villogtatta Istvánra a méregfogát, mikor az szimulánsnak nevezte Milka századost, a gyűlölete most is él.
Katóka nem is tud róla, új boldogsága megint békülékennyé tette, nem is tud róla, hogy a gyűlölete elszakadt tőle, önálló vampiréletet él, síron túli harcokat vív, mint Csaba vezér kísértet-hada.
Katóka nem is tud róla, de Arató érzi, hogy egy ellenséges energia üldözi, hozzátapad, a vérét szívja, fájó sebeket tép rajta…
A tanár most is beszélget még, utasításokat ad az autóból, de mindezt már csak gépiesen teszi, lassankint hideg, bénító fáradság kúszik a lelkébe, mint a kígyó a gyermekbölcsőbe.
Az urak arra számítottak, hogy estére célhoz érnek, azonban a hegyi utakon beláthatatlan trénoszlopok közé keveredtek és a gépkocsik ezután már csak szakgatott ugrásokban tudtak előre surranni.
Előszedték az ennivalót. István velük tartott.
– Errefelé most megint sok a hastifusz, – mondta egyikük teli szájjal.
Bort töltöttek, de Arató elutasította, vizet akart. Életében nem volt még ilyen szomjas.
Egy lovaskatona, aki az autó mellett léptetett, odahajolt a bádogkulacsával, tessék víz. Szláv ember lehetett, tiszta helyett azt mondta: csiszta víz.
Különben furcsa és ijesztően sovány legény volt. Egész alsó arca csupa rettenetes nagy fog, mit petyhüdten vonagló ajkai nem tudnak eltakarni.
Ilyen helyen csak forralt vizet szabad inni… Aratónak, miközben a kulacsból az aluminium poharába töltött, eszébe jutott, hányszor óvta ő az embereket a „könnyelmű“ ivástól… Lelki ernyedtségén – életében talán először – most egy idegen akarat vett erőt: a nagyfogú katona akarata.
Valami különös álszeméremből, hogy meg ne sértse ezt az embert, leküzdötte undorát és szájához emelte a poharat.
A víz poshadt volt – maga is csodálkozott magán – de azért lenyelte… Mindegy! Egy vállvonogatással elintézte a saját tudományát…
Csak másnap estére érkeztek meg.
A nagy baraktábor fölött fojtó, fekete füstfelhőként ült a félelem.
A betegek és az ápolók, akármit beszéltek vagy tettek is, mindig a messzeségbe füleltek, ahol szívet szorongatóan morogtak az ágyúk.
A határszéli vasutat nem lehet már használni, a rahói viadukt tegnap óta darabokban hever a mélységben. A háború kalapácsa összezúzta íveit.
Meg kell mászni a szentpáli nyerget, azon túl elérjük az oltvavölgyi szárnyvasutat, – határozta el Arató.
De három napig is el fog tartani, míg együtt lesznek a rekvirált szekerek…
A második estén István azt tapasztalta, hogy enyhe láza van.
A nagyfogú lovas!
Furcsa lenne, ha a híres patkányirtót megrágnák a patkányai…
Akárhogy lesz is: egypár napig még talpon lehet, addig elvégezheti minden dolgát. Egyébként pedig valami értelmetlen és keserű kárörömet érzett önmagával szemben, mint a gazda, aki cséphadaróval segít a jégverésnek.
Másnap reggel katonai csapat érkezett a barakokhoz. Az eszkort, melyet útjokra kértek.
István azt hitte, a láz-boszorkányok ingerkednek vele, midőn megpillantotta a két öccse arcát.
De nem volt álom, valóban ők jöttek, Péter és Pál.
A honvédek parancsnoka a székely Stowasser volt, időközben már hadnaggyá lépett elő.
A testvérek nem sokat társalogtak egymással, mindegyikük el volt foglalva a maga embereivel.
Katalinról nem esett szó közöttük, de meglátták egymás arcán, azon a kis redőn egyforma vágású szájuk mellett, hogy az édes Katalin mindhármukra nézve keserű Katalinná lett.
Alkonyatkor úgy ahogy befejezték az úti készülődést. Haladéktalanul el kellene inditani a betegeket…
De Aratóra megint rátámadt a láz, erősebben mint tegnap és ő köpenyével a vállán, álmos egykedvűen ült valamelyik iroda diványán. A fiatal orvosok jobb szerettek volna reggel indulni és a tanár vállat vont – mindegy! – indulhatunk reggel is…
Sötét hajnalon azonban fölverték: egypár kilométernyire innen kozák lappang az erdőn!
Senki sem értette, honnan vette magát az ellenség. Ha nem jár szárnyas lovon, akkor titkos csempészutakon hozták át a havason.
Lám, a sírontúli nagy gyűlölet most már a férfiak ezrei után nyújtogatja karmait!
A tanár talpraszökött. Mi ez? Arató István, így sülyed el a te életed a sötétségben?!
Szilaj erővel tépdeste le magáról a fásultság kényszerzubbonyát…
Induljunk! Induljunk!
Napfölkeltekor a szenvedés és a nyomorúság álomszerűen groteszk folyama ömlött ki a zöldelő hegyek közé.
A félelem kisöpörte a barakok homályos zugait és ami napfényre került, az szörnyű volt. Az emberi ocsú, mit a háború cséplőgépe összezúzott tagokkal vetett ki magából.
A súlyos betegek úgy lepték el a nyikorgó szekereket, mint a meghaltak lelkei Charon hajóját. Sárgán, értelmetlenül hunyorgó bagolyszemmel nézték a vakító tavaszt.
A „könnyebb esetek“ gyalog csoszogtak, szekérlőcsökbe kapaszkodva, egymást vonszolva. A tarka kórházi rongyaikkal, a vállukra vetett paplanokkal és a sebkötéseikkel szörnyű farsangi menetbe sorakoztak.
Ha ez a gyászos sereg a hadüzenet éjszakáján keresztül defilált volna Európa királyainak álmain, másnap talán némák maradnak az ágyúk…
Halálkirály seregének kapitánya, Arató István, lovon ült; a gépkocsiját megrakta betegekkel.
A hadserege úgy nézett fel rá, mint megváltójára és senki sem látta a sárgaszemű rémet, mely a vezér nyerge mögött kuporodott.
Valaki szólott hozzá.
Stowasser hadnagy kampós bottal a karján, cigarettázva gyalogolt a lovas mellett.
– A kutyák a sarkunkban vannak… Biztos, hogy belénk kapnak… Egyet nyeregből lőtt a hátvéd: kaukázusi kozák volt…
A cigarettájával mérgelődött, disznóság, hogy elázott minden holmija!
Egy ideig szó nélkül, kedvetlenül bandukolt tovább, majd azt mondta:
– Üsse kő! Lesz, ami lesz, Attila apánk majd megsegít!
Azzal a dacos öniróniával mondta, mely mindig kicsendült a hangjából, valahányszor a maga székely voltára célzott.
És úgy látszott, Attila máris segített: a hadnagy fölemelte a fejét és kemény gerinccel, acélos katonaléptekkel ment vissza a hátvédhez.
Mire a hosszan kigyózó karaván előhada a szentpáli hágó alá ért, hátul, nagy messziségből, puskalövések hallatszottak.
Elől kiáltozva és sűrű ostorcsattogással ösztökélték a fáradt gebéket. Az ijedtség hulláma robogott végig a seregen.
A lövöldözés mind szaporább lett. Egy géppuska is elkezdett mohón és mérgesen hebegni. Ott hátul vad verekedés folyt.
Később egy sebesültet vittek el a tanár mellett.
István az arcába tekintett, valami becsületes, borostyánkő színű kutya szeme volt, egészen olyan, mint Kántoré…
– Ijjártó őrmester, – mondta valaki a közelben. És halkabban hozzátette: – Szegény ördög gerinclövést kapott.
Egy másik sebesült a maga lábán jött bicegve és olyasmit mondott, hogy az oroszok sokan vannak.
– Géppuskájuk van, nekünk nincs… Stowasser hadnagy úr azt mondja, elszedi tőlük, ha addig él is…
Ott hátul a honvédek ellentámadásra indultak, a harci kiáltásuk olyan izgatottan zsivajlott a messziségből, mint a rablósdit játszó diákok lármája.
Megint hoztak egy sebesültet. Tiszt volt. De mire kötözni akarták, már lemondott tiszti és emberi rangjáról – halott volt. Stowasser hadnagy most kapta második és utolsó fejlövését.
Ez a derék fiú valahogyan belejutott a székelység vonzókörébe, törvénytelen ősapjaként tisztelte Attila királyt és a rettenetes harci gőgnek, mely valaha lónyergekből máglyát rakott magának a katalauni mezőn, egyik cseppje ott tüzelt az ő ereiben is. Egy csepp volt csak, de elegendő arra, hogy Stowassert nekiuszítsa az orosz gépfegyvernek.
Ez a holttest is a posthumus gyülölet ajándéka: ha Arató tegnap este indul útnak, akkor sohasem ér nyomába az ellenség…
– Ki vezeti most a csapatot? – tudakolta a segédorvos.
Az emberek közül, akik a hadnagyot hozták, egyik azt mondta:
– Arató Péter zászlós…
– De mi van Arató Pállal? – kérdezte tovább a fiatal doktor.
– Róla nem tudunk… Nem láttuk…
Róla nem tudnak… A tanár szeme előtt hirtelen nagy fekete folt pattant szét a levegőben, mintha lyuk támadt volna a semmiben.
Alkonyatkor még dühösebb lett a lövöldözés. A hátvédet erősen szorongatták. Az ellenség a vadászó farkas szemérmetlen szívósságával követte a sebesült vad nyomát.
Arató egykedvűen, mint egy keleti bálványkép, vonultatta el maga előtt a betegek sorait. Azok a kőarcába néztek és megnyugodtak: nem lehet nagy baj.
Neki pedig minden szívdobbanása fogadkozás és könyörgés volt: Csak fönnmaradni a nyeregben! Csak fönnmaradni!
A láza óráról-órára fokozódik…
A szekérnyikorgás, az ostorpattogás, a nyöszörgés és a távoli lövöldözés lármája zavaros felhőként gomolyog körülötte…
Időnkint gyötrelmes tépelődésekbe bonyolódik… Valamit keres, bár maga sem tudja, hogy mit… De igen, tudja már: az összefüggést a gépfegyver gyülöletes kotyogása, a halántékában lüktető láz és a nagy szomorúság között, mely a szívét összesajtolja… Kutatáshoz nevelt elméje, mely most a láz tüzén forr, rendszert és törvényszerűséget keres az agyrémek játékában… Mert bizonyos, hogy az ellenséges energiák tervszerűen dolgoznak egymás kezére… Az asszony, a forróláz és a kozák… Ők egyek a gyűlöletben… A gyűlölet szót azonban nem kedveli Arató… Hát van gyűlölet a természetben? Egy elsárgult könyvből idézi: „a rombolás célja a teremtés…“ A gyűlölet lényege pedig a szeretet… Igen, most jó nyomon van! Katóka gyűlöli az urát, mert ösztöne hajtja, hogy családot alapítson azzal, akit jobban szeret… Az orosz azért ontja a tenger vért, hogy elterjessze a saját nemzetét, amelyet mindeneknél jobban szeret… És a mikróba is azért vette be magát Arató beleibe, hogy elszaporítsa a maga fajtáját… Ime, az asszony, a forró láz és a kozák egyek a szeretetben…
Ezt eddig szépen kibogozta, de csak egy pillanatig tartott, akkor megint összekuszálódott minden és ő megint tépelődve kereshette a szálakat…
A himbálva poroszkáló hátaslova mindenképpen el akarta vele hitetni, hogy tengeren jár… Olykor hallotta is a hajógép ritmikus lihegését, a forró gőz sistergését, a hajókazánok tüze pedig a homlokát sütötte…
De aztán rögtön vállon ragadta, fölrázta magát… Hohó, semmi tenger, semmi hajó! A vörös tűz, ami a szemébe csillog, az alkonyi ég alja…
Ő lovon ül és embereket vezet… Olykor úgy érzi, mintha egymaga vonszolná előre ezt a céltalanul bolyongó fekete sokaságot, mint egy hámba fogott üstökös, és olyankor rettenetes fáradságot érez… De rákiált önmagára: Csak fönnmaradni a nyeregben!
A sereg az ezer fokú sziklalépcsőhöz érkezett… Fájdalmasan meggörnyedt, sötétkék árnyékok tántorognak föl a magasba, bele a pirosan lángoló égbe… Golgota! Ezer ember Golgotája!
De nem csak emberek mennek föl, hórihorgas fantómok is belekeverednek a tömegbe… Strucnyakú rémek, sarlós-karmú, hordóvá püffedt szörnyszülöttek, csontvázhuszárok denevérszárnyú lovakon…
Arató jól tudja, kicsodák azok: a tifuszbetegek álomképei vetnek ilyen furcsa árnyékot… El azokkal! Vissza velük! Különben nem lehet nyeregben maradni…
A forró ködöt, mely körülötte gomolyog, szilaj hangok hasítják át.
Valaki örül, valaki győzött, valaki meg fut és attól elvettek valamit: egy gépfegyvert…
És egy kedves, ismert név: Péter, Arató Péter…
Üde szellő bontogatja szárnyait… Egy percre kettétépi a ködöt – hohó, hiszen ez nem tenger, hanem országút…
De aztán megint vízzé sűrűsödik a pára és Arató hajója magányosan bolyong a hullámos sivatagban és ami akarata van, azt megfeszíti, hogy fönn maradhasson a kapitányi hídon…
Mozdonyok haragos pöfögése, jelzőharangok kondulása, lónyerítés, sípolás, káromkodás… Vasúti sinek, a hajnali fénybe belepislogó piros és zöld lámpák, ponyvával letakart sok vaggon, katonák és megint katonák… Gulába rakott fegyverek, faládák nagy rakásban, ágyúk a rakodó hídon… Egy óriás szedi össze elszórt tagjait.
Szürke, józan reggel volt, hűvös eső csepegett.
Hajnalra megint megcsappant Arató láza. A betegség macska egér-játékot játszott vele. Most megint futni engedte egy darabig, de szakadatlanul rajta tartotta szúrós, sárga szemét.
István a vasúti kocsi ajtajában állott és egy tábornokkal beszélgetett.
Köpcös kis úr volt, szellemes és gonosz varangyszemekkel, emberevő-állkapocscsal. Valami fényes kelméből készült esőköpenyeget viselt.
– Tegnap jelentették nekem a betörést… Katonailag jelentéktelen… Önnek persze kellemetlen lehetett, – teringettét, annyi beteggel! Különben hallom, a honvédek jól tartották magukat… Két tiszt odaveszett – persze, persze! Az üres vonatok most már elviszik önöket az oltvavölgyi barakokba… Mi pedig per pedes apostolorum megyünk a rahói hágóra… Meglássuk, mit kezdhetünk ott fönn… De ön is betegnek látszik, tanár úr… Vagy talán csak az éjjeli izgalom? Na, reméljük, nem komoly dolog! Szerencsés utat, főtörzsorvos úr!
A vonat keserves zökkenések között megindult.
Többen is voltak még a szakaszban. Péterke a bal kezén formátlan fehér pólyát viselt, a jobbjával óvatosan alátámasztotta. Nagyon halvány volt, az ajka széle meg-megremegett, ami azelőtt nem volt szokása.
Ha a sebét kérdezték, vállat vont – semmi.
István mereven nézte…
– Hol a másik? – támadt rá hirtelen.
(Ezt mindig kérdik, ha egyedül látnak egy Arató-fiút.)
Péter sokáig bámult a bátyjára. Különös, ügyefogyott, kegyelmet kérő tekintettel… Az ajka megint erősen remegett.
– Nem tudjuk, mi lett vele, – hebegte halkan. – Egy önkéntes csapattal megkerülte a muszkát, hogy elszedje tőle a gépfegyvert… Kézitusára mentek – és kevesen voltak – és…
Más valaki folytatta helyette, egy nagyorrú, erélyes képű, hosszú hadapród.
– Látták elbukni – sok kozák volt körülötte… A rohamunk később sikerült, – Péter vezette – akkor mindenütt kerestük, de már nem volt ott… Biztosan fogságba esett, elvitték – biztosan…
Péter újra megszólalt. Rettenetes keserűség fojtogatta.
– Mély szakadás van arra, sebes hegyi víz…
– Ott is kerestük, – szólt buzgón a hadapród, – most is keresik még…
A kocsiban mély csend lett.
Olyan árva, olyan suta volt szegény Péter így egyedül. Maga is olyanformán érezte magát, mintha kétfelé vágták volna.
A komoly és okos Péterke itt maradt, de ami tűz, könnyedség és báj volt az Arató-családban, annak nyoma veszett Palkóval.
A vonat az Oltva partján szalad.
A víz malachitszínű; ahol nagyon siet, ott fehér csipkefátyolt himbálgat.
Később elhalkul a folyó és kecses ünnepélyességgel, mint a templomba menő szűz, lejt végig a széles, napsugaras síkságon.
Köröskörül, széles ívben, zöldelő hegyek emelkednek. Ez egy gigantikus sztadion. A gyöpön furcsa, kalandos fák állanak rendetlen csapatokban, a bokájuktól kezdve lombosak és mind egy irányba hajolnak, mint a futó bajnokok, akik a verseny kezdetét várják.
Ebéd után rengeteg sok kátrányos tetejű faház közeledik katonás négyes sorokban.
Tüskés drótok közt egy csecsemőkorát élő kert mutogatja lombosodó seprőnyeleit és naiv jácintágyait.
A drótkapu fölött a vöröskeresztes lobogó alszik a délutáni napfényben.