Hirtelen abbahagyta és csak kis idő mulva fűzte hozzá:
– Arra, aki a fiáról beszélt, akit Onor közelében megöltek? Emlékszik?
– Lehetséges, hogy ön az? – Csaknem elállt a lélekzetem. – Borzasztóan megváltozott.
– Az bizony meglehet; azóta sok idő telt el és sok víz folyt le a hegyekről – mondta elgondolkozva. – Minden megváltozott és én is megváltoztam. Valamikor pénzt gyüjtöttem templomra, most pedig fegyvert ragadtam és mint a vizet, úgy öntöm az embervért.
– Akkor ön az a Bolotoff, a bandavezér… Kusznecskben!
– Igen – felelte megelégedetten és megrázta fehér üstökét – nagy örömet szerez nekem a dolog és minden út nyitva van előttem.
– Hogyan lehetséges ez? – kérdeztem meglepetve és egészen elfelejtettem, milyen ijesztő hírességgel van dolgom. – Szakhalinon az Onor-fegyenceket üldözte és most az ellenkező oldalra fordult és azokat a kormányhivatalnokokat üldözi, akik azokkal nem éppen szeliden bántak!
– A dolog nagyon egyszerű – felelte. – Az első forradalom után a kormány megkegyelmezett a Szakhalin-fegyenceknek és az elsők, akiket elbocsátottak az onori foglyok voltak, akiket mindenhová követtem. Erre a hivatalnokok engem fogtak el és ötévi fogságra itéltek. Megszöktem és bandát alakítottam, hogy üldözzem azokat a kormányhivatalnokokat, akik szánalmat mutattak ellenségeim iránt. Jó leckét kaptak tőlem. A bolsevikok később ezeket a hivatalnokokat mind megölték. Azt gondoltam, hogy no, most valóban igazságos és őszinte emberek kezében van a hatalom és egy követ fujtam velük. De nemsokára láttam, hogy akik azelőtt Onorban fegyencek voltak, azok most népbiztosok, tehát megint átnyergeltem és megkezdtem a bolsevikok üldözését. Ez az egész történetem! Nem tehetek másként, mert addig nem lesz nyugalmam, míg csak egyetlenegy is él az egykori onori fegyencek közül. Nem lesz nyugalmam!
És öklével az asztalra csapott.
Hála a Bolotoffal történt véletlen találkozásomnak, az ő befolyásának területén békességben mehettem át. Bizonyára én voltam az egyetlen utas, aki védőlegénység nélkül zavartalanul mehettem át ezen a vidéken.
És így találkozásom a «bosszúállóval» az őserdőben, Pogibi és az okhocski tenger partja közt, később váratlanul megmentőmmé lett. Az élet sajátságos módon köti egymással össze az emberek sorsát és a véletlenek végső eredménye gyakran rendkivül titokzatosnak látszik.
Bolotoffal való lovaglásom után minden újabb kaland nélkül jutottam el a Mária-fokhoz. A sziget egész északi része, amelyet bejártam, teljesen lakatlan volt, mert a két kis Motnar és Pilvo falu a nyugoti parton volt, távol az én utamtól.
Az erdőben mindenütt találkoztam medvével. Nem voltak nagyok és csaknem feketék voltak és ott hangyászmedvének nevezték, mert megeszik a hangyát és ezek lárváit, amit úgy ásnak ki a hangyabolyból. Ez a táplálék annyira izgatja a medvét, hogy nem aluszik téli álmot és még téli vackot sem csinál magának. A szibiriai vadászok nézete szerint a hangyászmedve nem külön medvefajta, hanem csak a barna medvének fizikailag elfajult egyes példánya, amely fejlődésében megakadt és sötétebb színt kapott. Minden esetre sokkal veszedelmesebb, mint a közönséges barna medve.
Az orocsonok és a goldák, akik nagyon gyakorlott medvevadászok, a hangyászmedvét gonosz szellemnek tekintik, amelyet időnként ki kell békíteni, hogy hatalmas szövetséges társul nyerjék meg. Ennek következtében csak akkor lőnek rá, ha erre különös körülmények kényszerítik őket. Orocsont sohasem láttam medve komára lőni, de nagyon különös és szerencsés véletlen folytán tanuja lehettem egy vallásos szertartásnak, amelyben egy ember párbajt vívott a medvével.
Nikolajevszk mellett történt az Amurnál egy orocson táborban. Elfogtak egy nagy, körülbelül hatszáz font súlyú medvét, bőrszíjjal megkötözték és egy erdei tisztásra cipelték. Ott rövid, erős, egymással szorosan összekötött cölöpökből készült kerítés mögé zárták. A saman kockát vetett, hogy ki birkózzék meg a medvével. A sors egy körülbelül tizenhat éves fickóra esett, aki szemmelláthatólag örült a szerencséjének és büszke volt rá. Övébe kést dugott, bőrblúzát lesimította és bement a bekerített helyre. Először szétvágta a szíjat, amellyel az állat össze volt kötözve, azután a bekerített hely ellenkező végébe futott és ott a késsel a kezében harcrakészen állást foglalt. A medve apó, vérben forgó szemével körülnézett, fölállott a két hátsó lábára és nekiment a legénykének. Ez nem várta meg a támadást, hanem lehorgasztott fejjel nekirohant az állatnak és míg balkarjával az arcát védte, jobb vállát alulról, a medve kinyújtott jobb talpa alatt nekifeszítette az állat hónaljának. Ezzel a medvének ezt a talpát harcképtelenné tette és csak a bal talpa maradt szabadon, amellyel meg is ragadhatta volna a hátán, ha ezt késének villámgyors döfésével meg nem előzte volna. A szúrás gyors volt, alulról fölfelé hasított és földre terítette a medvét, mielőtt rettenetes talpát használhatta volna. A fickót a legcsekélyebb sérülés sem érte és a medve kimúlt. Bennszülöttek így vadásszák itt a medvét a taigában.
A vallásos versenyharc befejezése után megtudtam tőlük, hogy a támadásnak az a titka, hogy a bal alsó kart alulról a medve teste ama részének kell nekifeszíteni, amely a mi hónaljunknak felel meg – azaz éppen ott, ahol a mellső láb a törzshöz csatlakozik – és a medvét meg kell akadályozni, hogy mellső talpát használhassa, de tették hozzá, senkinek sincs bátorsága, hogy így támadja meg a hangyászmedvét. Az orocsonok, ha terhükre van, fegyverrel ölik meg és a szívét megeszik. Így számolnak le a hangyászmedvével, ha nincsen elég figyelemmel emberi szomszédaira.
Északnak haladva végre megpillantottuk a tengert és a Maria-fok homokos partját. Madarak egész felhője lebegett a tengerpart fölött és lármájuk, rikácsolásuk betöltötte a levegőt. Amikor kijutottunk az erdőből, a parton a homokos alj fölött durván ácsolt nyirfatörzsekből készült keresztet láttam magaslani. Odalovagoltam és az ebben az országban uralkodó szellemmel kevéssé összhangzó következő orosz fölirást láttam:
– Tisztelet a magasban Istennek és békesség az embernek a földön és az élet tengerén!
Ez a keresztény szimbolum ebben a kietlenségben fölkeltette csodálkozásomat és megkérdeztem a vezetőmet, hogy ki állította itt azt a keresztet.
Látható megindultsággal ezt felelte:
– A fekete barát!
Kérdésem éppen akkor hangzott el, amikor meglehetősen meredek homoklejtőn kapaszkodtunk föl, ahol a lovak csak nehezen juthattak előre. Le kellett szállnunk és a málhát át kellett csomagolnunk, hogy a teherlovaknak megkönnyítsük a följutást. Amikor végre kikecmeregtünk a futóhomokból, amelyet a szél hosszú hullámvonalakká bodrosított, éppen szemben megfeketedett fenyőgerendákból épült öreg, egyemeletes házat pillantottam meg. Északi végén valami kis toronyféle volt aranyozott kereszttel.
– Itt a fekete barát lakik, mondta a vezetőm. Nem tudom, itthon találjuk-e, mert ezeken a napokon rendesen künn van a tengeren.
Odalovagoltunk a házhoz, de senki sem jött elénk. Csak amikor nagyokat kiáltottunk, bújt elő néhány ajnó és ezek nagynehezen elmagyarázták nekünk, hogy a barát a tengert járja, hogy ők messziről jöttek, mert tanácsot akarnak tőle kérni és meg is várják, míg hazajön.
Két napot töltöttünk itt és beszállásoltuk magunkat a barát házába, mert vezetőm biztosított, hogy a derék ember csak örülni fog ennek. Másnap virradatkor az ajnó-kutyák ugatására ébredtünk fel. Kimentem a ház elé és láttam, hogy éppen akkor nagy vitorlás csónakot húznak ki a partra. Amikor a vitorlákat már összecsavarták, három ember, aki biztosságba helyezte a csónakot, közeledett a ház felé. Eléjük siettem.
A legelül haladó magas termetű szerzetes volt; arca fehér, mint a galamb és oly sovány, hogy szinte azt hittem, csak csontvázat takar el fekete ruhája. Amikor meglátott, végigsimogatta hosszú fehér szakállát és gyors mozdulattal a fejére húzta a kámzsáját, amelyen amikor lelógott a homlokára, a fekete posztó szélén fehér keresztet vettem észre. Mellén láncra fűzött nehéz vaskereszt lógott. Fókabőrből készült, magasszárú patkós csizmát viselt. Övére erős kötél volt kötve, míg bal csuklóján nagy csontgyöngyökből készült olvasó volt. A kámzsa csaknem egészen elfödte az arcát, de mégis megláthattam szemének okos, kutató tekintetét, fehér sűrű szemöldökét, keskeny sasorrát és fínoman ívelt száját, amely vasakaratról tanúskodott.
Amikor közelebb jöttünk egymáshoz, megdöbbentett, hogy lánccsörgést hallottam, aminek jelentőségét ebben az országban jól ismertem. Fejemben ez a gondolat cikázott át:
– Csak nem fegyenc ez az ember is?
De a fekete barát ebben a pillanatban fölemelte fekete kezét, a kereszt jelét vetette felém és aggastyánhangon így szólt.
– Az Ur áldja meg fiam megérkezésedet e vadonban.
Bemutatkoztam és együtt bementünk a házba. Vezetőm és az ajnók a bejáratnál várták a barátot, letérdepeltek és lehajoltak előtte a földre. Amikor azután kezét a fejükre tette és megáldotta őket, talpra ugrottak és szeretettel megcsókolták az aggastyán kezét. Bement a szobájába, ahonnan nemsokára könnyebb csuhában jött ki. A kámzsája vissza volt hajtva és látni engedte hosszú, hófehér haját.
Egy napot és még egy éjjelt töltöttem ebben a különös házban. Oroszország és más országok politikai életéről, tudományos és vallási mozgalmakról, nehány kiváló politikusról és tudományos körök előkelőségeiről kérdezősködött tőlem és egyszerre csak, teljesen váratlanúl kitünő franciasággal kezdett beszélni, mert föl akart világosítani arról, hogy még némi üzleti dolgot kell elintéznie a vezetőmmel, aki élelmiszert hozott neki és hogy beszélnie kell az ajnókkal is, akik orvosi segítségért jöttek hozzája. Majd ha mindezt elintézte, zavartalanúl hosszabb ideig is elbeszélgethetünk.
De csak a vacsora után volt némi pihenője. A vacsora egy tál étel, friss hal volt. Már ötven év óta nem evett a szerzetes húst és ez nem is került sohasem az asztalára. Nagyon keveset evett és tulajdonképpen ezt is csak akarata ellenére, mert föltétlenül szükséges volt. Kis pohár teát ivott cukor nélkül, rövid hálaimát rebegett, azután kissé kényelmesebben helyezkedett el egy padon, amely foltos fókabőrrel volt leterítve.
Részletesen be kellett neki számolnom Pétervárról és Moszkváról. Amikor megtudta, hogy egyideig Párisban tanultam, olyan tudósok felől kérdezősködött, mint Lichtenberger, Réclus, Roux, Boussinesque, Flammarion és Poincaré. Élénken érdeklődött Tolsztoj Leó, Szolovieff Vladimir és Korolenko író iránt, akiket mind személyesen ismert, mert sokat utazott Európában.
Alapos jártassága volt minden irodalomban és nagy tudást, fínom kritikai elmét árult el. Abból azonban, amit mondott, kitudtam, hogy személyes összeköttetése a mai élettel és a megfelelő érintkezés már körülbelül harminc évvel ezelőtt megszűnt. Ebben az emberben annyi méltóság, bölcseség és fönséges nyugalom volt, oly mély életismeretről és olyan előkelő gondolkodásról tett tanúságot, hogy nem akartam őt kikérdezni. Megvártam tehát, amíg maga beszél majd fiatalabb éveiről. Nem hiába vártam erre.
Észrevette, hogy többször meglepetve fölfigyeltem a lánccsörgésre, amely még a legcsekélyebb mozdulatára is hallhatóvá lett. Föltekintett, okos kék szemével az arcomba nézett és halkan ezt mondta:
– Verigi van rajtam, lánc, amely a hátamat keresztezi és a csípő magasságában erős lakatban végződik és lószőringet viselek. Azért teszem ezt, hogy testemet sanyargassam. Ezt a könnyű vezeklést önként szabtam ki magamra, mert nagy gonosztevő vagyok.
Nem mondottam ellent, hanem csak nyíltan a szemébe néztem.
– Gonosztevő vagyok, hallja? Kérdezte türelmetlenül.
– Igen, hallottam, felelém.
– Nos és mit szól hozzá?
Hangjából kíváncsiság és türelmetlenség csendült ki. Vállat vontam és a szerzetes kék szemébe nézve, nyugodtan így feleltem:
– Néha mindannyian nagy gonosztevők vagyunk, atyám, de mindenikünk, ha akar, a maga gyóntatója és a maga legszigorúbb bírája lehet!
Az öreg egy pillanatra lezárta szemét és rövid hallgatás után kíváncsian rám tekintve ezt kérdezte:
– És azután?
– Azután? Borzasztó dolgok történhetnek, ha valakinek elég ereje van ahhoz, hogy titkos gonosztetteit fölismerje. Megőrülhet vagy kegyetlenül vezekelhet vagy egészen más emberré is válhatik.
– Fiam, maga fiatal, de úgy beszél, mintha ismerné az életet.
– Atyám, feleltem, az élet problémái hosszú időn át szorongattak engem minden oldalról, olyan életnek a problémái, amely kegyetlen volt, hidegen számító és tele alattomos kísértéssel. Ismerem jól az életet és tudom, mit ér. Tudom, hogy a nem teljesült kívánság a legerősebb kísértés. Tiszta, de gyönge, síró lelkű mártírrá teheti az embert vagy gonosztevővé, akinek fekete, gyűlölködő és vérszomjas a lelke. Csak egészen erős ember küzdheti ki magának a helyes útat. Az ön élete, ha kemény is és csupa szenvedés, például szolgálhat másoknak és a működésének gazdag lehet az aratása.
A barát lehajtotta fehér fejét és mélyen elgondolkodott. Sokáig tartott a hallgatása és most már tudtam, hogy egy sokat szenvedő és küzködő ember lelkének a vallomását fogom meghallani. Az aggastyán fölkelt, megtöltötte teás poharainkat és megint leült a padra. Azután megkezdte elbeszélését, amit időnként mély elgondolkodás szünete szakított meg:
– Igaz: csak erkölcsi kín semmisítheti meg vagy erősítheti meg az embert. Velem is így történt. Mi volt a gonosztettem? Az mindegy. Egyre megy, vajjon emberi testet vagy emberi lelket öltem-e meg. A gonosztett gonosztett és erkölcsi kínt, a visszaemlékezésben szenvedést, önvádat és kétségbeesést okoz. A szenvedés ez útjának minden állomását végigjártam életemben. Volt fehér lelkem, volt fekete lelkem, azután egyáltalán nem volt már lelkem, mert nem éreztem vágyat, sem kielégülést. Végül minden valami mássá változott, mássá, ami arra unszolt, hogy a többi ember életének szenteljem magamat. Körülnéztem, hogy erre alkalmat találjak, de sajnos a kultúra helyein erre nem nyílt megfelelő lehetőség. Az a társadalmi réteg, amely engemet vett körül, legyőzhetetlen nehézségekkel állott föladatom elé. Kolostorba mentem tehát, egész Oroszországban a legszigorubba. Jámborságommal és alázatosságommal gyorsan eljutottam a legfölsőbb szerzetesi fokba. De láttam, hogy a kolostori élet nem ad nekem békét. Ekkor felöltöttem lószőringemet és a verigit és egyik helyről a másikra utaztam, hogy hatáskört találjak, amelyben testvéreimért dolgozhatnám. Szakhalinra jöttem, megláttam a kimondhatatlan szenvedések e mélységét, azt a poklot, ahol élő emberek teste és lelke tüzes kínban eleped és fölismertem, hogy itt ezen a földön meg tudnám valósítani az álmomat. Ezen a téren dolgozni kezdtem, de a hatóságok magatartása lehetetlenné tette a munkámat. Hátat fordítottam a börtönöknek és az elbocsátott fegyencek telepeinek és idejöttem északra. Itt a bennszülöttek közt a kereszténységet terjesztem és régóta az iszákosság, elerkölcstelenedés és kártyázás ellen küzdök, amit az oroszok és az idegenek hurcoltak be. A test és a lélek orvosaként működöm.
Nagyot sóhajtott és halkan hozzáfűzte:
– Úgy beszélek, mintha dicsekedni akarnék, pedig ez távol van tőlem. Úgy beszélek, mint a magam gyóntatója, mert én már elérkeztem életem végéhez. Egészen határozottan érzem. Sőt többet mondok: tudom, hogy ma tettem meg utolsó útamat a tengeren, amely oly régóta látott a hullámain.
Ellenvetéssel próbálkoztam meg, de látván, hogy ennek semmi hatása nincsen, ezt kérdeztem:
– Miféle tengeri utazások azok, atyám, amelyeket megtett?
Azonnal olyan élénken felelt, hogy elárulta vele, mennyire a szívéhez nőtt a szóban forgó dolog.
– Innen a partról, a Tatár-szoros végéről gyakran láttam, hogy a szél és a hullám halászokat és szakhalini menekülőket kisodort a nyílt tengerre, ahol biztos halál várta őket. Keresztényi kötelesség a fuldokló megmentése. Sőt elmondták nekem, hogy az elsülyedő hajók jele, amely a dróttalan táviró titokzatos nyelvén segítséget kér, ez a három betű: S. O. S., ami azt jelenti: Save our souls! (Mentsétek meg lelkeinket!). Itt az én területemen tehát hozzáfogtam ezeknek az elmerülő lelkeknek a megmentéséhez. Két régi barátomnak, keresztény ajnóknak a segítségével erős csónakot építettem, ezzel vihar idején a tengeren cirkáltunk, hogy megmentsük a hajótörötteket. Éjjel lámpás ég azon a homokzátonyon, amelyen a csónakom van.
Amikor ezt mondta, csöndesen nevetett és az ablakon át kimutatott egy magas rúdra, amelynek csúcsán lámpás volt.
– A lámpásban halzsírt égetünk és súlyos viharban tüzet gyújtunk és kírt öntünk bele, hogy a szél és az eső ki ne oltsa. Az én ajnóim nagyon gyakorlott és vakmerő hajósok. Majd bemutatom őket.
E szavak után tapsolni kezdett. A szobába belépett két öreg ajnó bőrkabátban, bőrnadrágban és csaknem övig érő csizmában. Borzalmas volt az arcuk, orr nélkül, ajak nélkül és szempilla nélkül, arc, amelyen egészen szabadon voltak a nagy, sárga fogak és mintha halotti koponya lett volna. Nem voltam kétségben az iránt, hogy miféle betegség éktelenítette el e csöndes, derék emberek arcát.
– Lepra? Kérdeztem.
– Igen, felelte a szerzetes. De csak nagyon lassan terjed, mert ezek az emberek már harminc év óta szenvednek tőle. Meg vagyok győződve, hogy nem ragadós, hiszen már olyan régóta együtt élek velük. Barátaim, akik évenként meglátogatnak, szintén mindig együtt voltak velük és egyikünk sem kapta meg a betegséget, bár egészen közel lakunk egymáshoz.
– Atyám, ön nagyon sok embert menthetett meg.
– Ez alatt a negyven év alatt sok mentés sikerült, mert nem várjuk meg, míg a hullámok elénk hoznak valakit, hanem magunk vitorlázunk le délnek és a tengeröböl északi részén cirkálunk, hogy segítségére legyünk a hajótörötteknek. Ezeken a vizeken mindenki jól ismer bennünket. Egy Kuriloff nevű költő, aki egyszer itt meglátogatott bennünket, úgy írt rólam, mint a «röpülő barát»-ról. Ha megszökött fegyencen segítek, a hatóság nem tiltakozik és nem csinál nekem nehézséget – miért, nem tudom. Nem vonom kétségbe, hogy minden megmentett szökevény előbb-utóbb elpusztul vagy megint börtönbe kerül. Tudom, hogy jobb volna neki, ha megfulladna, de úgy érzem, hogy ha föllázad és megszökik, még nem ment keresztül mindazon a megpróbáltatáson, amellyel bocsánatot nyerhet. Segítek rajta, mert alkalmat akarok adni neki arra, hogy végigélje mindazt a lelki szenvedést, ami talán megmenti lelkét a sötétség hatalmaitól, amelyek hatalmukba kerítették. Nem boldog és derűlt életnek mentem meg ezeket a fulladozókat, hanem csupa kín és vágyódás számára.
– A szökevények akik átkelnek a tengerszoroson, tudnak önről és működéséről?
– Persze hogy tudnak. Minden fegyenctelepen ismernek engem és mert a fegyencek nagyon babonásak, mielőtt nekiindulnak a veszedelmes útnak, puha kenyérből és szénporból kis fekete szerzetes szobrocskákat csinálnak maguknak. Ez az ő talizmánjuk, amely ha a tenger veszedelmes kezd lenni rájuk, odaszólítja az én csónakomat.
Az öreg halkan nevetett.
Már elmúlt az éjjel legnagyobb része és az eget a fölkelő nap messziről kémlelődő sugara kezdte világosítani, amikor beszélgetésünket befejeztük. A fekete barát csörgő láncával fölkelt a padról és rövid áldással jó éjt kivánt. A másik szobába ment, amely az ő cellája volt és még azután is sokáig hallottam láncának csörgését és szavának halk hangját, mert a szerzetes napkeltéig buzgón imádkozott.
Alig volt még hat óra, amikor fölkeltem és kimentem az ajtó elé, ahol a páter már utasítást és megbízást adott a vezetőmnek.
– Korán kelt föl, jegyeztem meg, nem sokat alszik.
– Ilyen öreg legénynek nem kell sok alvás, felelte derülten, különösen ha nemsokára örökre kipiheni magát.
Nehány órával később lenn a keresztnél, ahová elkísért, elbúcsúztam a fekete baráttól. Áldásra emelt kézzel, mint egy magas fekete szobor, ott állott még sokáig. És amikor visszanéztem, megint éreztem csöndes fönségét e titokzatos léleknek, aki egyedül neki ismert vétek miatt átszenvedte a lelkiismeret és emlékezés tüzes kínjait és végre állandó békét talált. Kerek egészet teremtett magából, amely tiszta és átlátszó mint a kristály, kemény mint az acél és amellett érzékeny mint a végtelen tenger tükre.
Duéban már várt rám az «Alëut» hajó. A kapitány kijelentette, hogy előbb még a Tatár-szoroson a Mária-fokhoz kell mennie, mert megbízást kapott, hogy egy nagyherceg leveleit adja át a fekete barátnak. Azt tanácsolta, hogy Duéban várjam meg a hajó visszaérkezését. De én inkább vele utaztam, hogy még egyszer örülhessek a fekete barát látásának.
Hajónk két napi út után késő éjjel a foktól körülbelül másfél mértföldnyire lebocsátotta a vasmacskáját.
– Különös! mondta a kapitány. Az éjjel meglehetősen viharos, de a barát lámpása nem ég, mint mindig zord időben. Talán künn van a tengeren, de a szorosban nem találkoztunk vele. Kíváncsi vagyok, mit jelent ez.
Éjjel nem ülhettünk csónakba, de másnap már korán reggel ott voltunk a szerzetes háza előtt. Amikor beléptünk, nem jött elénk senki. Minden olyan volt, mint máskor. Kiáltottunk és a cella ajtaján kopogtunk. Senki sem felelt, mire benyitottunk és – némán megálltunk.
Az öreg szerzetes előrebukva egy magas imapolc előtt feküdt, amelyen ezüst kereszttel kihímzett fekete bársonytakaró és biblia feküdt. A halál nyilván akkor lepte meg, amikor letérdelt és imádkozva lehorgasztotta a fejét. A kámzsája mélyen a fejére volt húzva és már megmerevedett sovány ujjai szorosan megmarkolták olvasója gyöngyeit.
Körülnéztünk a szobábam és megállapítottuk, hogy semmit sem vittek el; a berendezés egyetlen darabját sem tolták el a helyéről. A szobában az egyetlen figyelemreméltó tárgy az ablak mellett levő asztalon fekvő kicsiny, fehér, lepecsételt levélboríték volt. Ez volt ráírva:
A boríték vékony papirosán át föl lehetett ismerni egy gazdag menyasszonyi díszbe öltözött nő képét. Fekete haján hosszú fátyol csüngött. A kép hátára kicsiny finom betűkkel ki nem böngészhető szavak voltak írva.
Mellette egy papiroslapra ez volt írva:
– Nyugodtan és békésen távozom innen. Az élet tengerének hajótörötteit meg lehet menteni. Megáldom őket Isten nevében!
A keresztnél, melyet ő állított, eltemettük a fekete barátot és elutaztunk.
Amikor elhagytam a kínok és vágyódások ez országát, az elátkozott szigetet, amely csörgő lánc utálatos zenéjétől viszhangzik, három, egymástól teljesen különböző mártírra való emlékezést vittem magammal.
Magam előtt látom a feleség és az anya szomorú arcát, merev, rémült és éber szemét, amelyet legutoljára a vigasztalan Pogibiben láttam. Hallom még Bolotoff András gyűlölködő szavait, aki fiának gyilkosait üldözte. És mindig előttem van a titokzatos fekete barát fönséges, átszellemült arca, akinek végre sikerűlt az élettel kibékülnie.
És mindannyiuk fölött minden emberi szenvedés és küzdelem szimbólumaként kimagaslani látom a Mária-fok egyszerű keresztjét és rajta világítani látom a még egyszerűbb fölírást:
– Tisztelet a magasban Istennek és békesség az embernek a földön és az élet tengerén.