A Kudiakoff testvérek pompás árú- és ritkasággyüjteményüket is megmutatták. Valóságos múzeum volt. A legkülönösebb alakú ginsenggyökér (Pentifolia panucca genseng), antilopszarv, pézsmapatkány-, medve-, tigris-, és párducbőr, rozmárfog, szürke ambra és borostyán, aranytartalmú föveny, drágakő, mindenféle érc, kitömött usszuri madár, a goldák, orocsonok, ainok, kamcsadálok, koreaiak és kinaiak kultúrtárgyai voltak láthatók. Néhány évvel később azt hallottam, hogy a testvérek a vladivosztoki és kabarovszki Földrajzi Társaság múzeumának ajándékozták páratlan gyüjteményüket.
Ez a két Kudiakoff-testvér, életük, szociális és politikai fölfogásuk és egyáltalán egész lényük a legmélyebb rokonérzést keltette föl bennem és gyakran gondoltam arra, hogy ilyen vasakaratú férfiakat kellene példaként ifjúságunk elé állítani, mert ez erkölcsi közömbösségben és gyönge akarattal nő föl, már pedig a mi korunk szabadulni óhajt már azoktól a megszorító és egészségtelen behatásoktól, amelyek meggyöngítik a nép és az állam erejét.
Vladivosztokból az egész Amur-vidék fővárosába, Kabarovszkba visz az orosz vasút. Az útnak körülbelül harmadrésze után Smakovszka állomáshoz ér az ember, amelynek közelében egy nagy ortodox kolostor volt, Smakovszkaja Obitiel. Itt a bolsevik-uralom előtt körülbelül száz szerzetesnek nagy gazdasága volt; marhát tenyésztettek és kolmogorszk-fajta nemes lovat, volt tejgazdaságuk, amelyben kitünő sajtot gyártottak, halásztak és jámbor, komoly, munkás életet éltek.
A bolsevik roham után nehány szétrombolt épületen kivül alig maradt itt meg valami. A szerzeteseket megölték vagy elkergették; akik életben maradtak, azok most hajléktalanul és jogtalanul, Oroszország vallástipró uralkodói üldözésének kitéve hánykódtak valahol az orosz élet végtelen tengerén. Marháikat levágták, lovaikat a bolsevik hadseregbe sorozták be, a kolostor kincstárát, a szentképeket és más egyházi szereket elrabolták úgy, hogy ma rom a Smakovszka-kolostor. Amikor először vándoroltam Usszuri-földön fölkerestem, nem annyira azért, mintha a szerzetesek munkája érdekelt volna, hanem mert a kolostornak az egész országban híres gyógyforrása volt, a giesshübli, kreuznachi és a kaukázusi esszentuki forráshoz hasonló természetes, szénsavas vízzel. Az emberek százai, akik nyaranta idejöttek kúrára, hajlékot, orvosi segítséget kaptak a kolostorban és meggyógyultak. A forrás leglényegesebb sajátossága volt nagy rádióaktivitása és kisugárzó hatásának állandósága; ezek a tulajdonságok erős és gyorsan ható gyógyító erőt adtak neki.
Sokat hallottam arról, hogy a kolostor szomszédságában állítólag más ásványforrások vannak és a Földrajzi Társaság kiküldött fölkutatásukra és elemzésükre. E végből gondosan átkutattam az egész környéket, de egy kis forráson kívül, amely erősen szénsavtartalmú volt és dolomitsziklák alól bugyogott ki, semmit sem találtam. E vándorlásomban mégis nagyon sok érdekes és e határterület életére nézve jellemző dolgot láttam.
A kolostortól keletre harminc mértföldnyire az erdőben egy kis folyó partján egészen sajátságos nomád telepre találtam. Egy réten és a folyó partján körülbelül húsz sátorra vagy vigvamra bukkantam, amelyeket vékony nyirfaoszlopból készítettek nyirfahéjtetővel. A csúcsukon levő nyílásból nem szállt ki tűznek füstje, mint rendesen az ilyen vigvamokból. Az egyik sátor bejáratánál egy ember kuporgott.
– Ez bizonyára orocson tábor, mondta vezetőm, a szerzetesek egyike. Már kora ősszel idejönnek téli cobolyvadászatra. Csöndes, szorgalmas és jóindulatú emberek. Menjünk oda hozzájuk, bizonyára érdekelni fogja önt!
Mikor közelebb jutottunk, a szerzetes így szólt:
– Üdvözlégy barátom, nem akarsz vendéget fogadni?
Mivel a sátornál ülő bennszülött nem felelt, még közelebb lovagoltunk. De mennyire megijedtünk, amikor észrevettük, hogy az az ember, aki hátával nekitámaszkodott a sátor falának és blúzt, nadrágot, cipőt és bundát viselt, halott volt.
Nyugtalan hallgatással néztünk egymásra és szó nélkül gyorsan leszálltunk lovainkról, hogy bekémleljünk a vigvamokba. Mindenütt férfi, női és gyermeki holttesteket láttunk; sőt az egyik sátorban a hideg tűzhely mellett függő bölcsőjében egy kis gyermek feküdt holtan.
– Mi okozhatta ezeknek az embereknek a halálát? kérdeztem a szerzetestől.
Levette a sipkáját és csöndesen imádkozott. Kis idő múlva lehorgasztva a fejét, sóhajtva így felelt:
– A mi bűnünk, az oroszok bűne, uram.
Mivel nem értettem, magyarázgatni kezdte:
– Nézzen uram körül. Mindenütt üveg, bádogedény és hordó. Pálinka volt bennük, az ölte meg ezeket a nomádokat. Az orosz kereskedők a bennszülöttet nem tekintik embernek. Hogy büntetlenül megcsalhassák, megrabolhassák, sőt megölhessék, a legegyszerűbb eljárás az, hogy elárasztják pálinkával. Rendesen ezen a módon folytatnak cserekereskedést a bennszülöttekkel. Az orosz kereskedő először lerészegíti őket, azután potom áron megveszi legértékesebb prémjüket és valami olcsó rossz borral fizet. Az orocsonok e rendszer uralma alatt már régen eliszákosodtak és egy pohár vodkáért eladják a lelküket az ördögnek. Ezek a szegény emberek is így jártak. Valószínűleg eladták vadászzsákmányukat és most idejöttek a vodkájukkal, hogy a telet itt töltsék. Valamelyik ünnepnapjukon azután addig ittak, míg elbódultságukban a szél és a hideg végzett velük. Mikor a tűz kialudt, kialudt az életük is. Súlyos bűntettek történnek, uram, az aranyért és a gazdagságért. A kapzsiságnak ezt a járványát az ördög vetette el az emberiségben és hogy a vetést megtrágyázza, ezt a mérget, az alkoholt adta az embereknek. Gyöngíti a lelkiismeretet, az akaratot és az erőt és romlásba kergeti az emberiséget.
A szerzetes fölemelte a kezét, mintha átkot szórna erre a veszedelemre és mindazokra, akik szolgálják.
Az orosz kereskedőknek bűnös tevékenysége, amelyet a szibériai és a mongol nomádok közt fejtenek ki, okozza, hogy egész törzsek, amelyeknek lélekszáma még nem régen jelentékeny volt, kihaltak. Így jártak Kamcsatkán, az Anadyr-folyónál, a Csukocsk-előhegységben a jakutok, osztjákok, goldák és Szakhalin szigetén az ajnók. Orosz hivatalnokok, orvosok és vadászok, akik néha ezekre a félreeső és gyér népességű vidékre jönnek, gyakran akadnak ilyen táborokra, amelyekben a nomádok közös, hirtelen halállal rettenetes adót fizettek a civilizációnak.
Ez északázsiai országrészek eliszákosodott népét mindenféle járvány, de különösen a himlő megtizedeli, de a samanokon kívül senki sem száll szembe a bacillusokkal és a betegségek okozóival; ezek is azonban csak ördögökkel harcolnak, akiket maguk találtak ki és dobbal, síppal, hiszterikus és részeges kiáltozással iparkodnak megijeszteni és elkergetni.
Szomorúan és teli komor gondolatokkal hagytuk el a halottak táborhelyét. Amikor egészen a közelében, magas sűrű fűben haladtunk, a földön néhány fácán maradványára akadtunk, amelynek a nyaka lószőrhurokba szorult. A bennszülöttek ugyanis a sűrű füvet össze szokták kötözni, úgy hogy több kicsiny, alacsony átjáró képződik, amelyben azután lószőrhurkokat feszítenek ki. A fácánok és más madarak, amelyek a földön keresik élelmüket, belerohannak e hurkokba és ezen a kegyetlen módon százával pusztulnak el.
A kolostor szomszédságában, ahol nagyon sok a fácán, gyakran akadtam ilyen csapdára. Egyszer az egyikben egy kígyót találtam, amelynek a gégéjét vágta el az erős bokron megerősített hurok lószőre. A hurok ugyan leszakadt, de a kígyó pár lépéssel odább kimúlt. Öt láb hosszú volt, világosbarna testén fekete vonalak és foltok voltak és a boa konstriktor fajtához tartozott. De ezek a kígyók az usszuri területen ritkák. Amikor fölkerestük a Szuifun-folyó mocsaras völgyét, a kocsink átment egy boán, amely jó és gazdag lakoma után déli álmát aludta. A kocsi kereke kettészelte és hasában öt nyulat, egy madarat és egy patkányt találtunk. Azt is hallottam, hogy a vasút közelében nagy pusztítást visznek véghez a boák a szárnyasok közt.
A bolsevikok ideje előtt az Amurföld kikutatását művelő társaság múzeumában több példányban volt meg az usszuri boa. Ennek az állatnak jelenléte Usszuriföldön világosan bizonyítja, hogy ott az észak harcban áll a déllel. A hóval födött, szubarktikus vidékek lakója, a nyúl, ugyanegy erdőben találkozik a tropikus dzsungelek rémével, a boával. Hogy a boának otthonos környezete legyen, a természet az usszuri taigába átültette a Dimorphantus palmoides pálmát, amely békességben nő az arktikus zóna fia, a cédrus mellett; a vadszőlőn át, amely ezt befutja, csinál magának útat a bengali tigris unokatestvére, az Amurtigris. Mindez azt a gondolatot ébreszti föl az utazóban, hogy a természet, amikor ennek az országnak flóráját és faunáját megteremtette, itt vagy megfeledkezett azokról az alapelvekről, amelyekre egyébként oly kínosan ügyel és ezért össze-vissza hagyott nőni mindent, vagy pedig bolond tréfát akart csinálni.
Nem egy ilyesfajta tréfát nem becsül éppen nagyra az ember. Ez történt a búzával is. Néhány évvel azután, hogy a telepesek délorosz búzafajtát kezdtek termeszteni, valami méreg támadta meg a kalászokat. A parasztok «részeg búzáról» beszéltek, mert az általa okozott mérgezés jelenségei az alkohol hatásához hasonlítottak. Amikor megvizsgálták a dolgot, kiderült, hogy a Myxomycetes családjából való különös gomba tenyészett a búzán és megerjesztette a lisztet, ami akkor volt a legerősebb, amikor a megfertőzött búzából készült tészta megkelt. Az ilyen kenyérben nagyfokú alkohol, például amylalkohol képződik, továbbá glicerin és aceton. Az orosz búza egyébként néhány év múlva megbirkózott ezzel a fertőzéssel és ma már csak ritkán zavarja meg a nyugalmat a «részeg búza».
Ha az utazó északnak és délnek legszeszélyesebb keveredését akarja látni, azt a helyet, ahol az arktikus zóna Egyiptommal és Indiával, Szibéria Japánországgal találkozik, a Hanka-tavat kell fölkeresnie, amely Usszuriföld és Mandzsuország határán van.
Kettős öröme lesz az utazónak, ha nemcsak természetkutató, hanem a vadászat kedvelője is, mert a tó és a belőle kifolyó Szungakha-folyó igazi paradicsom a vadásznak.
Legelőször tavasz kezdetén jártam ott. A jég még téli bilincsbe fogta a vízfolyásokat és a Hanka körül levő kis tavakat. Igaz, hogy már kékes színű volt és sok volt rajta a napolvasztotta lyuk, de még elég vastag volt arra, hogy egy embert, sőt kétfogatú kocsit is elbírjon.
Kis vadásztársasággal mentem oda, hogy vándorúton levő vízimadarakat lőjjek. A nikolszk–kabarovszki vonal egyik állomásán kocsit fogadtunk és nyugatnak, a Hanka-tó felé hajtottunk. A mocsaras vidék itt kezdődött, a tótól körülbelül negyven mértföldnyire; kis vízerek és folyócskák hálózata borította és a kisebb-nagyobb tavak lefolyásai, amelyek az erdőszerű nádasban rejtőzködtek. Amikor napkeltekor útnak indultunk, még metsző hideg volt, de délben oly melegen sütött a nap, hogy a kocsi kerekei mélyen belevágódtak a fekete, mocsaras talajba és a lovak csak üggyel-bajal tudták lábukat a ragadós sárból kihúzni. Lassítanunk kellett a tempót és kocsisunk, egy kozák, végre is azt mondta, hogy aznap már nem tudnak lovaink a célhoz eljutni. Tanácskozni kezdtünk és elhatároztuk, hogy egyelőre ezen a vidéken maradunk, ahol sok volt a tó és a lesállásra alkalmas kedvezően födött hely. Már amikor erre a területre léptünk, bámulatunkban fölkiáltottunk a ludak, hattyúk és kacsák ama nagy tömegének láttára, amely a Hanka-medence fölött lebegett, a levegőben körözött, azután az északra húzódó tavasz után továbbröpült.
Meglehetős nagy tó közelében álltunk meg, amelyet azonban a körülötte levő, kákával és náddal födött parti emelkedések miatt nem láthattunk. Kocsisunknak megparancsoltuk, hogy egy szénakazalnál, amit télen át otthagytak, fogja ki a lovakat és készítse el a tanyánkat. A szénából puha ülőhelyet és ágyat készítettünk és így hamar elkészült a tanya.
Anélkül, hogy megvártam volna a teát, amit a kozák készített, fogtam a puskát, füttyentettem a kutyámnak és a tó irányában elindultam. Gordonszetterem már néhány lépés után fölemelte a fejét, a fülét hegyezte, kifeszítette a farkát és nagyon óvatosan egy magas fűfolt felé közeledett. Még nem láttam semmit, de kacsahápogást és lubickolást hallottam, sőt több fajtának a hangját is megtudtam különböztetni. Olykor a libák mély hangját is hallottam vagy az északi hattyú hosszan elnyújtott szavát. Fönn az égen raj rajt követett; a levegő viszhangzott a madarak szavától, amelyek gyakran nagyívű csigavonalban fúrták magukat lefelé, hogy valamelyik tóra leereszkedjenek.
A kutya néhány lépés után megállott a füves hely előtt és mint valami bronzszobor, pompás tartással mozdulatlanul ottmaradt. Meglepett a dolog, mert itt száraz volt a talaj, ahol tulajdonképpen csak szalonkát várhattam. Amikor arra biztattam a kutyát, hogy menjen előre, egy pillanatra valami feketét láttam, ami mindjárt megint el is tünt a magas fűben. Nem volt madár és én ide-odatalálgattam, miféle négylábú állat lakhatik ezen a lápterületen. A kutyát arra a helyre parancsoltam, ahol az állat eltünt és miután ötven lépésnyire előre haladtam, láttam, hogy a kutyám ismét nyugodtan áll. A fűből nagyon sötét színű nyúl ugrott ki és a golyóm menekülő útján leterítette. Amikor fölemeltem és jól szemügyre vettem, meglepett lábának vékonysága, fejének nagysága, amely nagyobb volt a közönséges nyúlénál és csaknem fekete csuhája. Fekete nyúl volt, az az elfajzás, amelyet a Szungakha-folyónál, a Hankától északra csak nem régen fedezett föl Przevalszki ázsiai kutató. Przevalszki nyúlnak mondta az állatot, én azonban inkább tengeri nyúlnak tartom.
Sok évvel később, amikor Mongolországon és Urianhaion át utaztam, csak megerősödött ez a meggyőződésem. A Koszogol-tó szomszédságában, a Khatyl város közelében levő vörösfenyőerdőkben ugyanis többször is láttam vad tengeri nyulat, amelynek csuhája nagyon sötét barna volt és testének méretei erősen hasonlítottak a belga tengeri nyúléhoz. Ez a rágcsáló ritka; a tiszta faj nyilván teljesen kihalt a tengeri nyúlnak a közönséges nyúllal való keveredése következtében, amely utóbbiak közt gyakran akadnak nagyon sötétszőrű példányok, amelyeknek testalkotása némileg eltér az északi nyúlétól.
Ez a találkozás a nyúllal tulajdonképpen véletlenség volt; csak sötét szőre igazolhatta a lövést, amely felhőszerű tömegben riasztotta föl a tavak szomszédságában a vízimadarakat. Sok száz kacsa hápogva elröpült és távolabbi tavon szállt le; nagy libák kiabálva merőlegesen emelkedtek a magasba; szalonkák és sirályok szelték át minden irányban a levegőt és átható kiáltással töltötték be; óvatos hattyúk, kócsagok és éber darvak alacsonyan röpültek a nádtenger fölött és nyugaton eltüntek a dombok mögött.
Azt hittem, hogy most elrontottam mindent, szétriasztottam az egész madárvilágot és magamnak is, társaimnak is tönkretettem a nap hátralevő idejére a vadászatot. De még alig akasztottam övemre a zsákmányt, kutyám, amely előre sietett, egy kis pocsolyánál hirtelen megint megállt és pedig olyan nyújtott testtartással, amelyből mindjárt megtudtam, hogy vadat áll erősen. Amikor odasiettem és rászóltam: «Fogd meg!», egyet ugrott és három nagy szürke, hangosan kiáltozó kacsát vert ki a mocsárból. Kétszer lőttem és a trióból csak egyetlenegy röpült tovább, a másik kettőt ellenben a kutyám hozta el a vadásztáskám számára. Ekkor azután mindjárt visszatértem táborhelyünkre és bocsánatot kértem társaimtól, mert minden vadat elűztem. Védőbeszédemen nagyot nevettek és az egyik vadász ezt mondta:
– Ha minden percben lőtt volna egyet, még akkor is bőven maradt volna vad valamennyiünk számára. Most még világos van, de majd napnyugta után látja meg, mi történik itt. Hány patronja van?
– Ötszáz – feleltem, csaknem szégyenkezve vérszomjamon.
– Micsoda? – kiáltották a vadászok – ötszáz három napra? Nekünk mindegyikünknek ezer patronunk van és hozzá még elég puskapor-, sörét- és patronhüvelykészlet.
Ez meglepett, de azért örvendtem magamban, mennyire gondoskodtam mégis magamról, mert a szekrényemben nekem is volt még száz rézhüvelyem, két doboz puskaporom és egy ötfontos zacskóm tele 3. számú söréttel.
Nyugtalanul vártam az estét. Még enni sem tudtam. Övemet, amelybe negyvenhat patron fért bele, megtöltöttem, további húsz patront szétosztottam a bundám zsebeiben, amely az európai és ázsiai Oroszország erdőiben, hegyei közt és tavai mellett már nem egy izgalmas vadászatot csinált velem végig. Megtisztítottam a fegyveremet, magas csizmámat jól bekentem vazelinnel, hű szetteremet, amely a szárnyasra való esti vadászaton csak utamban lett volna, megkötöttem, azután lefeküdtem a puha szénára és vágyakozva figyeltem a kacsákat, libákat és hattyúkat, amelyek a legkülönbözőbb irányban röpültek el fölöttem. Biztosra vettem, hogy valamennyi szárnyas vad még az est beállta előtt elröpül a Hanka-mocsáron át és csak a kis éneklő madarak maradnak itt nekünk, amelyek énekelve, civakodva és egymással gyakran harcolva csapatostul röpdöstek ide-oda a nádasban.
A várvavárt pillanat végre elérkezett. A tópart kákái közt jól elrejtve ültem leshelyemen. A nap, mintha ki akart volna gúnyolni türelmetlenségemért, csak lassan tünt le nyugaton; rengeteg színes ív maradt vissza az égen. A föld fölött már elsurrantak az esthajnal első, még átlátszó és világos hullámai. A nádasban és a káka sűrűjében kék- és biborszínű árnyak bukkantak föl, amelyek közt éjjeli szállást kerestek az álmos hangon csicsergő kis madarak. Nyugaton a fakózöld égen vörös és arany színben felhőrongyok égtek. Az alkony mint valami szürke fátyol bocsátkozott le a száraz nád csúcsára, minden körvonal és forma lágyan szétolvadt benne és a tó tükrén és a vízerek szalagjain lassanként kioltotta az arany csillogását. Minden oldalról titokzatos hallgatás settenkedett elő és minden hang, minden szó elmerült a hallgatódzó barna fűben. Az éneklő madarak már elcsicseregték esti imájukat, búcsújukat a távozó naptól és nyugalomra tértek; elnémult a téli álomból már fölébredt békák hangja; hallgatott a könnyű szellő is, amely az elszáradt levélnek és az elhalt fűnek tavaszi reményről suttogott; a vizen már nem lubickolt a kacsa; a denevér zajtalan röpüléssel, mint kísértet suhant át a néma természeten.
A csönd egyre mélyebb lett és erőt vett mindenen. Már a szúnyog zümmögése és a száraz fűszáron végigmászó szarvasbogár zörgése is zavaró volt.
A szemhatáron eltünt a nap kíséretében járó színpompa és hallgatás lett a föld hatalmas ura.
Ekkor messziről, a lezuhanó sötétség felhőin rövid, mély hang szárnyalt a fülemhez; újra csönd, azután ismét az a hang, de közelebbről és határozottabban. Majd más hangok, izgatott visszhang. Egy lúdraj közeledett nagy magasságban a mocsár fölött; ékalakban jöttek nyílhegyes csúccsal és a formát sűrűn változtató oldalvonalakkal. Az ék csúcsán a vezér, mintha útitársait szólítgatná és megnyugtatná, mély háromhangú szavával időről-időre hangosan és nyugodtan trombitált.
Az első lövés eldördült. Mint a villámcsapás széttépte a feszült csöndet. Mintha a nádast és a mocsarat is magával ragadta volna az a lármázó kacsaraj, amely a közelemben levő tavak egyikéről ijedt kiáltozással fölröpült; megriadt meneküléssel elrohanó sirályok hangosan rikácsoltak és fölülről, mint a kő, széttört szárnnyal zuhant alá egy vadliba. A libaraj vad kiáltozással fölfelé tört, újra rendbehozta sorait és hosszú, ingadozó vonalban, mint az ökörnyál, ellebegett.
Megkezdődött a vadászat. Minden leshelyről szüntelen lövöldözés hallatszott és számtalan madár lezuhanását láttam és hallottam. Háromszor vissza kellett mennem a táborhelyre, hogy még több patront hozzak. Ezen az egy estén háromszázszor lőttem és Winchester-puskám csöve néha annyira átmelegedett, hogy nem tudtam a kezemmel megérinteni. Esti vadászaton a szürkületben, amely teret és minden körvonalat eltorzítva mutat, minden távolságra lő az ember, anélkül, hogy biztos lenne a találásban.
Amikor egészen besötétedett, kiküldtük kutyáinkat, hogy hozzák el a halott és megsebesült madarakat, amelyeket magunk nem tudtunk megtalálni. Az én zsákmányom százöt madár volt. Köztük huszonhat különböző fajtából nyolcvannégy kacsa. A többi liba, arktikus hattyú (Cygnus musicus) volt, sőt akadt egy indiai flamingó is, amely bizonyára közönséges darvak csoportjába tévedt.
Mialatt a többi vadász rakásszámra hozta a madarakat a táborhelyre, kozákunk lyukat ásott, szénával kibélelte és jég- meg hótömböket rakott bele, hogy ilyen módon jégvermet készítsen vadászzsákmányunknak; az egészet azután vastag rétegben szénával és sással takarta be.
Vacsora után, amelyet a mai vadászatról szóló tarka, gyakran homéri elbeszélések fűszereztek, leheveredtünk puha fekvőhelyünkre. Sokáig nem tudtam elaludni.
Még egyre zúgott a fülemben a sok lövés; hallottam a libák trombitálását és a kacsák kiáltozását; összerezzentem a zajra, amit a vízbe zuhanó libák okoztak. Ez a nappali benyomások viszhangja volt; de valahányszor ezen az éjjelen fölébredtem, sokáig füleltem a sötétség igazi zajára. A koromfekete égen egymást szólítgató libák és kacsák egyik raja a másikat követte; az egész éjszaka tele volt élettel, mert valamennyi vándormadárfajta a szárnyra kapott tavasszal úton volt észak felé és megálmodott titokteljes fészkéhez törekedett, amelyet féltékenyen meg akart védeni az ember szeme elől valahol az ázsiai tundrákon, az arktikus tengerparti lápterületein vagy a nagy szibériai folyamok deltaszigetein, ahol emberi lény nem fenyegetheti fiatal ivadékainak életét. Szegény madarak! Nem gondoltak arra, hogy gyermekeiknek ősszel ezen az úton ismét délre kell vándorolniok és hogy akkor itt a Hanka zsombékjain csakúgy, mint az indiai dzsungeltavakhoz szolgáló útjuk ezer más helyén vadászok fognak rájuk leselkedni.
Második vadászatunk napkelte előtt és a fölkelő nap első sugarában folyt le. A lövés nehezebb volt, mert most óvatosabbak voltak a madarak és éles szemük észrevett bennünket a nádasban leshelyünkön. Mégis gazdag zsákmányra tettünk szert. Én több kacsát lőttem, köztük egy délkínai elfajzás ritka példányát, amely mandarinkacsa néven ismert és szárnyában két fehér toll van. E madár életének sajátságos vonása az, hogy fészkét gyakran magas fára rakja. Még három vörös libát (Casarca rutila) is lőttem, amely madarat vörös tolláért, amely a lámai papi ruhára emlékeztet, Mongolországban «lámamadár»-nak neveznek.
Mivel a madarak a nappal előrehaladásával együtt óvatosabbak lesznek, abba kellett hagynunk a vadászást és vissza kellett térnünk táborunkba, ahol forró tea és kozákunktól nagy múvészettel megsütött liba és kacsa várt bennünket.
Társaim a reggeli után ismét aludni tértek, én ellenben a kutyámmal elmerültem a sás és megfeketedett öreg fű tengerében, hogy meglássam, mi vad lehet még a mocsárban. Minden pillanatban szalonka röpült föl, de nem lőttem, mert csak nagyszemű sörétem volt és ezzel takarékoskodnom kellett. Mindjárt kezdetben megállapítottam, hogy ma a szárazon nem lehet vadászni, mert a fű és a nád annyira kiszáradt, hogy lépteim meglehetős zajt okoztak és elriasztották a vadat; de folytattam vándorlásomat, mert ezt a mocsaras völgyi lapályt, amelyről Przevalszki, Busse és Maack utazók oly lelkesülve írtak, alaposabban akartam megismerni és meg akartam figyelni a vízi szárnyasok életét akkor, amikor szokott helyükön zavartalanul tartózkodnak. Ez az időtöltés mindig nagy örömet szerzett nekem. Anyám már korai gyermekéveimben arra tanított erdei és mezei sétáinkon, hogy figyeljek meg mindent, ami ott él és így fölkeltette bennem a szabad, szűzi természet amaz erős, szinte őserejű szeretetét, amely bizonyára alapja a vadászszenvedélyemnek. Ez a szeretet talán életre keltett bennem valamit abból az egyszerű vadászemberből is, akinek eszével, éles szemével és teste erejével minden nap újra küzdenie kell táplálékáért és életeért.
Miután kis időt titkos megfigyeléssel a tónál töltöttem, végre otthagytam a partot és ismét a sűrűségbe mentem. Ott rendkívüli, vadságában is bájos látványnak voltam a tanuja. Egy nagy madár, kócsagnak néztem, mint a kő, leesett a magasból, nyilván, hogy a nádasban elbújjék. Gyors meredek siklóröpüléssel egy sas üldözte, alája nyomult és így arra kényszerítette áldozatát, hogy ismét a magasba emelkedjék. A sas két hatalmas csigavonalban a madár fölé emelkedett és egy pillanatra fölötte maradt, azután összehúzta szárnyait, úgy hogy kis fekete gomolyag lett belőle és mint a nyíl, a kócsagra pattant, amely ferde röpüléssel iparkodott menekülni. A kócsag észrevette, hogy miről van szó és mindjárt fölkészülődött a védekezésre, amennyiben fejét visszahajtotta a hátára és hegyes csőrével éppen a támadó sasra célzott, hogy átfúrja a sas mellét. A sas azonban meglátta a kócsag e mozdulatát, a védekezésre kész fej mögött találta és így elérte azt, hogy a kócsag megfordult a levegőben és mellét fölfelé védetlenül kitárta. Még egy gyors mozdulat és a sas megadta áldozatának a halálos döfést; ferde, tehetetlen röpüléssel csúszott a földre. A mikor a sas követte, hogy egészen végezzen vele, a bokrozaton át odasiettem és akkora lármát csaptam, hogy a sast megint fölriasztottam a levegőbe. Ott fönn lebegett és látnia kellett, hogy zsákmányát más viszi el.
Kiderült, hogy a madár nem kócsag volt, hanem itt ritka japán ibisz. Pompás példány volt, nagyobb a kócsagnál, kék háttal és bóbitával, halvány rózsaszínű mellel és skarlátpiros szárnnyal. Mikor az ibiszhez eljuttatom, már nem lélekzett; a sas a gégéjét éppen ott tépte föl, ahol átolvad a mellbe. A ragadozó madár tehát pompás és nagyon ritka tárgyat szerzett nekem a múzeum számára.
Néhány mértföldnyi vándorlás után és miután néhány kacsát lelőttem, elhatároztam, hogy többet nem lövök, mert elég nehéz volt már a vadásztáskám és még nagy útat kellett megtennem a táborunkig. De alig hogy erre elhatároztam magamat, a bokorban egyszerre egy rókát pillantottam meg, amely szemmel kísért. Mire célba vehettem, már elmenekült a bokrok közt. Mivel tudtam, hogy ilyen vadra kicsiny volt a sörétem, a második töltést is utána eresztettem. Amikor a róka a földön hempergett, a kutyám odafutott, de kevéssel az állat előtt megállott, a farkát csóválta és visszajött hozzám. A szárnyas vadászatához szokva, nem tudta megérteni, micsoda öröm lehet a négylábú lelövése, különösen, ha mint ez is itt, szinte a rokonának látszik.
Annyit kószáltam már, hogy utólért az esti szürkület és mert kétségtelen volt, hogy az esti vadászat idejére már nem juthatok vissza táborunkba, elhatároztam, hogy egymagam vadászok és itt jó leshelyet keresek. Úgy gondoltam, hogy az útat vissza a táborba később majd csak megtalálom; hiszen, ezt hittem, csak a tűz fénye után kell mennem, amely bizonyára messzire ellátszik. A vadászzsákmányt egyelőre itt rejtem el és másnap reggel elküldöm érte a kozákot.
Sok millió vízimadár röpült és keringett a rengeteg Hanka-medence fölött. Addig lőttem, míg csak egy patrónom maradt, amelyet veszedelem esetére jelző lövésnek tettem el. Kutyám támogatásával összegyüjtöttem a zsákmányomat, főként libát; egész rajokban röpültek le a tóra, oly közel a leshelyemhez, hogy az egyik rajból egyetlen lövéssel hármat lőttem ki. Miután zsákmányomat elrejtettem és befödtem, észrevettem, hogy a sötétség nagyon gyorsan szállt alá és az eget sűrű, fekete felhők takarták. Már el voltam készülve arra, hogy tüzet kell raknom és az éjjelt táborunktól távol kell eltöltenem. Beletörődtem a helyzetembe és a szén fölött megsütöttem egy kacsát. Egy darab csokoládéval, amelyet a vadásztáskámban találtam, éppen befejeztem a vacsorázást, amikor hirtelen a távolban éles fény lángolt föl. A táborunk irányából látszott és kitaláltam, hogy társaim szénakötegeket dobtak a tűzre, hogy nekem jelt adjanak. Közvetetlenül ezután, szintén jeladásul, sortűz hallatszott. Könnyű táskával és üres töltényövvel hazafelé indultam, ami majdnem végzetessé vált rám nézve; mivel idejövetelem nyomait nem tudtam többé megkülönböztetni, ahogyan éppen lehetett, a mocsarakon kellett magamat átküzdenem. Eközben olyan szerencsétlenül sülyedtem bele az egyikbe, amelynek teteje csak csalóka, vékony tőzegréteg volt, hogy tetőtől talpig elborított a fekete iszap és csaknem ott vesztem a feneketlen mocsárban. A mocsár másik oldalán nemsokára fölismertem a bokrozat fekete falát és nagynehezen oda küzdöttem magamat száraz talajon. Itt kissé megpihentem, azután még jó sokáig tovább totyogtam; eközben tavakat kellett megkerülnöm, vízereket kellett átugranom és nagy fáradsággal kellett utat törnöm a nádason át. Végre megint vadásztársaimhoz érkeztem, akik már nagyon aggódtak miattam.
A tűz mellett ülve észrevettem, hogy a vadászok egyike, egy Luther Márton nevű német ember, aki könyvvezető volt az usszuri vasútnál, hiányzott. Azt mondták, hogy az én keresésemre indult, mert attól félt, hogy nem ismervén a mocsárvidéket, eltévedtem és belefulladtam. Miatta nem aggódott senki, bár jó sokáig maradt oda.
– Luther minden pocsolyát és minden bokrot ismer itt; nem vész el.
Szinte ennek az állításnak a bizonyítékául messzi a távolban hirtelen vörös láng csapott föl; azután lehanyatlott a földre, mint valami arany folyam, szétterjedt és végigsietett a síkon. Ebből a gyorsan előrenyomuló vértengerből időről-időre óriási lánghullámok csaptak ki és vörös meg arany szikraesőt zúdítottak a felhők felé.
– Ez pal vagy pusztai tűz – mondta az egyik vadász. – Remélhetőleg nem jön ide, különben táborunkkal el kellene hurcolkodnunk erről a kedvező helyről.
Félóra mulva a tűz kialudt, de még sokáig keskeny tűzszalagot láttunk a sötétben; egyre még keskenyebb szalagokra bomlott szét, míg végre egészen eltünt. Körülbelül ugyanebben az időben a nádasban törés zaját és súlyos lépteket hallottunk. Egy pillanat mulva előbukkant a sötétségből Luther hosszú, vékony alakja, akit meg nem okolhatóan kövér Ozman kutyája követett.
– Látta a tüzet? – kérdezte az egyik vadász. – Csak tudnám, ki gyujtotta?
– Én – felelte Luther – hogy megszárítsam Ozman farkát; annyira fázott szegény kutya!
Még sokáig nevettünk a jószívű németen, aki, csakhogy Ozman farkát megszárítsa, kész volt az egész Hanka-medencét és bennünket is elégetni.
– Uraim! – mondta Luther másnap, amikor napkeltekor ki akartunk menni leshelyeinkre – ebből a vadászatból elég volt! Mindig csak kacsa meg liba és liba meg kacsa, ez végtére is unalmassá válik! Tegnap, amikor Ossendowski urat keresve a mocsárban kóboroltam, fontos fölfedezést tettem: megkezdődött az őzvándorlás!
– Igazán? – kérdezte az öreg mérnök, egy tapasztalt vadász. – Kissé korainak tartom.
– A magam szemével láttam egy falkát, amely az öreg tó nyugati partján a cserjésben aludt – erősítgette Luther.
Rövid tanácskozás után nekiindultunk a tónak és ott, előttünk káka és fűz tengerével, leshelyeket rendeztünk be magunknak.
Egész óra hosszáig ültem lesen; csak egyes lövéseket hallottam. Végre rám is sor került: a bokrok lassan megmozdultak, a sűrűn át, itt-ott kis füvet vagy nedvdús ágat csipegetve, egy őzpár jött felém. Az egyik állat második lövésemre elesett és amikor csaknem közvetetlenül utána balról egész falka sietett el előttem, a zsákmányom még egy második őzzel gyarapodott.
A Szikhota-Alin lejtőiről és az Usszuri-völgy különböző részéből jövő rengeteg sok őz itt tölti a telet a Hanka mellett, ebben a fű- és bokortengerben, ahol a befagyott lápon kényelmesen lakmározhatik. Tavasszal, amikor a mocsár fölenged, az őzek ismét visszatérnek a hegyi erdőkbe. Luther Márton levezetett bennünket a vándorló őzektől használt utak egyikére és ott egész reggelen keresztül folytattuk a pusztítást. A sűrűségben vadkanokat láttam, amint az őzeket követték, de nem lőttem rájuk, mert csak finom sörétem volt.
Dél és napnyugta közt nem vadásztunk, mert a délutáni órákban az őzek a sűrűségben maradnak. Vacsora után, szokásom szerint, a réten kószáltam, de eközben elkerültem azokat a helyeket, ahol őzek tartózkodnak, hogy lövéssel föl ne riasszam őket. Egy kis tón, amely utamba került, nagy sereg libát pillantottam meg, köztük néhány rózsaszínű pelikánt is. Mivel nagyon vágytam arra, hogy egyiküket elcsiphessem és besorozhassam a Hanka-terület vízimaradarainak már nagyon sokoldalú gyüjteményébe, óvatosan közeledtem; de a libák észrevettek és végig kellett néznem, hogy az egész raj fölemelkedett és egy szomszédos tóra szállt. Ugyanabban az irányban tovább mentem, de egy kis gyorsvízű folyó, amely a Hankából ered, elzárta az utamat. Csaknem teljesen be volt még fagyva, csak a közepén vágott a nyilt víznek kis csatornát az erős áramlat. A széleken, mint megállapítottam, teljesen teherbíró volt a jég, de a nyílás sokkal nagyobb volt, semhogy átugorhattam volna.
Mivel egészen a közelemben szénarakást láttam, elhatároztam, hogy mindjárt ki is használom. Éppen fölemeltem egy marék szénát, amikor a madárraj, amelynek nyomában voltam, megint fölrepült és egyenesen felém tartott. A szénarakás mögül többször lőttem és végre sikerült is az egyik pelikánt leszednem. A folyó másik oldalán a nádba esett le. Fogtam erre a szénát és sűrű rétegben a vízre dobtam. Azután átugrottam a másik oldalra, alig érintve a szénát lábammal, amelynek csak egész gyönge támasztékra volt szüksége. Miután megtaláltam a madaramat és átdobtam a folyón, nekilódultam, hogy visszatérjek a szénahídon át; de ez időközben teleszítta magát vízzel, engedett alattam és én azonnal elmerültem.
A víz alá kerültem. Amikor evezve és vizet taposva megint fölszínre iparkodtam jutni, éreztem, hogy a fejem nekiütődik a jégnek. Villámgyorsan átjárta agyamat annak fölismerése, hogy a jég alá kerültem és nincs egy pillanatnyi vesztegetni való időm; emlékeztem arra is, hogy előrefelé estem, tehát a nyílásnak mögöttem kell lennie. Kezemmel eltaszítottam magamat a jégtől és a víz sodra ellen küzdve, ezen át nehány másodperc mulva a nyilt víz fölszinére jutottam. Körültekintve, a kutyámat ott láttam a jégen; ferdén fölemelt fejével nagy meglepetéssel bámult rám. A ragadós hideg vízből nagynehezen kivackolódtam a csuszós jégre. Bosszankodva és fagyoskodva tértem vissza a táborba. De a tűz mellett átöltözve és a borsos brandy segítségével, amit vadásztársaim adtak innom, annyira magamhoz tértem, hogy napnyugta előtt már újra a leshelyemen ültem és ott átgondoltam veszedelmes kalandom egyes részleteit.
Ezen az estén nem volt szerencsém. Láttam ugyan nehány őzet, de finom sörétemnek nagyon is messze voltak. Amikor így lesben ültem, egy pillanatig úgy láttam, mintha előttem a nádnak hegye alig észrevehetően megmozgott volna. Alaposan odafigyelve éreztem – ismét csak egy pillanatig – hogy két tüzes szem a szemembe fúródik. Komor, gyűlölettel teli merev tekintetnek látszott. Hideg verejték futott rajtam végig. Tovább kutattam ezt a tekintetet, de nem tudtam fölfedezni és már azt hittem, hogy csalódás volt a dolog. De ugyanabban a pillanatban Luther, aki tőlem jobbra foglalt helyet, elkiáltotta magát:
– Tigris! Tigris!
Fölugrottam rejtekhelyemről és még láthattam, amint a hosszú csíkos test óriási ugrásokkal a mocsár tulsó oldalán levő magaslatra siet. Most megtudtam, hogy ízzó szemébe néztem ennek az irtózatos ragadozónak, amely nyilván habozott, hogy megtámadjon-e avagy elsompolyogjon. Szerencsémre a visszavonulásra határozta el magát, különben elveszett ember lettem volna. Amikor megvizsgáltuk azt a helyet, ahol a tigris szemét láttam, Szolovin mérnök, tapasztalt vadász, a tigris nyomára mutatva, amely tányér nagyságban nyomódott be az iszapba, ezt mondta:
– A tigris mind a négy lábára lekuporogva, ugrásra készen lesben feküdt itt. Ön csak éppen hogy elkerülte a biztos halált!
Levette a sipkáját és jámborul keresztet vetett.
Huszonnégy óra alatt tehát háromszor voltam halálos veszedelemben: először, amikor besüppedtem a mocsárba, azután a mély, ragadós folyó jégpáncélja alatt és végre, amikor csaknem szétmorzsolt a tigris. Ezen a napon megtett mindent a sors, ami tőle telt, hogy a Hanka-tó partján erős benyomásokat szerezhessek.
E vadászkirándulásból visszatérvén, a Földrajzi Társaságnak jelentést készítettem mindarról, amit láttam; egyszersmind, hogy tovább tökéletesíthessük állattani gyűjteményünket, egy második expedíciót ajánlottam a Hanka-tóhoz, úgy természetesen, hogy a múzeum törzskarához tartozó egyik fiatal entomológussal együtt kelünk útra és nehány hét mulva, tehát a nyár teljében indulunk el. Mivel indítványomat elfogadták, már májusban útrakészen voltunk.
Tiszta volt az idő és meleg. Minden fa és minden virág dús levélruhában vagy virágdíszben pompázott. A mezőn sárga liliom és peonia világított és szmaragd lombbal voltak teli a hársak, szilfák, nyírek, kőrisfák, diófák, tölgyek és nyirfák. Teljes virágjában állott az almafa és vadcseresznye. Az erdő sűrűjében éjjente, mint a lidérc, ide-oda lobogott a sok világító bogár és amikor élelmet keresve végigmászott a sűrű kövér füvön, akárhányszor, mint a lámpa, megvilágította az utunkat. És a fülemüle álmodozó éneke szólt mindenfelől. Nappal csaknem fecskenagyságú Maack-pillangók (Papilio Maackii) és sárga, fehérpettyes apollók hintáztak a napfényben csillogó virágkelyhek fölött. Minden csupa duzzadó élet és mindenki örült a derült napsugárnak és a meleg, titokzatos éjjelnek.
A Hanka levetette téli ruháját. Fiatal nádas és bokrozat zöld szalagja ölelte körül a tavat és határolta el csillámló fölületét a szemhatár felé úgy, hogy szmaragddal beszegett rengeteg gyémántnak látszott, amelyet a szomszédos tavak kis gyémántjai vesznek körül. Északon a Hankából kifolyó Szungakha, mint a kígyó, az erdős dombok mentén kanyargott. A számtalan liba-, kacsa- és hattyúraj, amely kikeletkor ott keringett a nád és bokor tengere fölött, eltűnt, sőt nem voltak itt már a szalonkák sem, mert minden tollas vándor elvonult már északra vagy nyári lakásához volt kötve, amelyet a nádasban vagy a sűrűségben talált.
Vadászásról szó sem lehetett, mert a madarak fészkeltek és kicsinyeikről álmodoztak. Társam és én tehát más sportot űztünk: ő pillangót, bogarat és más rovart keresett a bokrok közt, én pedig jó angol horoggal és kis hálóval fölszerelve a Hanka-lapály tavi és folyami lakóira leselkedtem. Csuka, ponty, cigányhal és főként kasatka volt a zsákmányom. Ez kicsiny, körülbelül húsz hüvelyk hosszú sárgásszürke hal, amely alakjára a cápához hasonlít és háti meg hasi uszonyán hegyes tüskéje van. Ezek a kasatkák gyakran bosszantottak, mert egészen közönséges halfajta, amelyet sem ételül sem a gyűjteményünk számára nem használhattunk, de a csalétket egész rajokban megtámadta és elriasztotta a többi halat.
Sokáig a régi tónál táboroztam, amiről egyik előző fejezetben már megemlékeztem. Mivel állandóan láttam, hogy halak ugrálnak a tó fölszínén, egyik este elhatároztam, hogy nagyszabású támadást intézek ellenük. Azt a különös hálót vetettem ki, amelyet a tatárok Szibiriában morda-nak neveznek. Faabronccsal merevített zsákháló, amelynek hegyben végződő felén kis nyílás van. A hálónak ez a vékonyodó része befelé van gyűrve és így tölcséralakú bejárattal szolgál a háló belsejébe.
Még meglehetősen nagy hal is be tud menni ezen a nyíláson a mordaba, de többé nem juthat ki belőle, mert a bejárat, ha belülről kifelé nyomják, bezáródik. Csalétek gyanánt egy darab húst vagy kenyeret kell a hálóba tenni. Az egészet azután lebocsátják a fenékre és a parton cövekhez vagy fatörzshöz kötözik.
Miután szép rendben kivetettem a hálómat, visszatértem a tanyánkra. Egy óra mulva visszamentem, hogy megnézzem, rendben van-e minden. Amikor kissé megemeltem a mordát és nagyon nehéznek találtam, kihúztam a partra; igaz, hogy nehezen ment, mert jó fogást csináltam: nehány meglehetősen nagy lazac volt benne a keta- vagy kutya-lazac-fajtából, pontyok és természetesen a csunya, tolakodó kasatka. Hálómat újra kivetettem és zsákmányomat tanyánkra vittem.
Este, amikor a szúnyogokkal viaskodva teáztunk, azt ajánlottam a társamnak, hogy nézzük meg a hálót még egyszer. A parton kis tüzet raktunk, hogy láthassunk, azután lementünk oda, ahol a morda ki volt kötve. Meglepett, hogy a kötelet nem találtuk és rúdra erősített kampóval kutatgattam a hálót. Mivel nem tudtuk magunknak a dolgot megmagyarázni és meglehetősen tanácstalanok voltunk, a társam megjegyezte:
– Talán egy életben maradt ichtiozaurusz keveredett a hálójába és megszökött vele.
– Lehet, felelém.
Ellenkező irányban végigjártuk a partot, hogy a morda nyomára akadjunk. Társam nemsokára magához szólított. Amikor odasiettem, szótlanul rámutatott a tóban levő bokorcsoportra, amelynek tövében a víz fölcsapódott és bugyburékolt, mintha valami nagy állat pacsangolna benne. A víz szinén a holdfényben egy pillanatra megláttuk a háló abroncsát, de azonnal ismét eltűnt, amikor a víz még haragosabban habzott föl.
– Ez egészen bizonyosan az ichtiozaurusz! mondta a társam nevetve.
Én azonban nagyon haragudtam a hálóm elvesztése miatt; gyorsan levetköződtem és a kampós rúddal, meg egy hosszú kötéllel bementem a vízbe. Odaérve elkaptam a hálóabroncsot, de mindjárt el is eresztettem.
– Kérem jöjjön ide és segítsen, kiáltottam oda az entomológusnak. Igazán ichtiozaurusz. Ha megfogja, gombostűre tűzheti és üveg alá teheti.
Nem sokáig kérette magát és csakhamar mellettem termett. A hálót nagynehezen kiszabadítottuk a bokorból és a nádból és kihúztuk a partra, ahol mindjárt új tüzet raktunk és megvizsgáltuk, hogy mit fogtunk.
Hamar megtudtuk, kivel van dolgunk: óriási, körülbelül hat láb hosszú csuka volt. Amikor fejét beledugta a hálóba, a kopoltyúfödélnél fogva ott ragadt és mivel nem tudott se bemenni, se visszavonulni, letépte a mordát a kötélről és elvonszolta magával. Az entomológus annak rendje és módja szerint kizsigerelte, mire közösen fölcipeltük a parti lejtőn. Nem kevesebbet nyomott, mint 120 fontot. Kivüle még néhány pontyot és cigányhalat találtunk a hálóban. Alighanem ez a csalétek csábította a szerencsétlen csukát, amely bizonyára hosszú időn át rémuralmat gyakorolt a régi tóban.
Zsákmányunkkal megrakodva, visszatértünk táborunkba, ahol mindjárt hozzáfogtunk a vacsorakészítéshez. Izletes halleves elfogyasztása után a tűz mellett a nap élményeiről beszélgettünk. Kissé magasabban fekvő tanyahelyünkről végigláttunk a Hanka lapály tágas sötét fű- és nádtengerén, amelyen mintha tükördarabok lettek volna, ezüstösen csillogó kisebb tavak voltak szétszórva. Közöttük a hold halvány fényében a folyók és vízerek összevisszafonott szalaghálózata csillámlott.
Egyszerre csak valahol a cserjésben kis tűz lobogó fényét pillantottam meg. Tehát nem mi voltunk az egyedüliek a Hanka-lápon. Más emberek is tüzet raktak itt, mellette ültek mint mi, beszélgettek, gondolkodtak, örömet éreztek vagy talán vágyódást is. Olykor egy alaknak fekete körvonala emelkedett ki a tűz fényéből, amit néha egészen eltakart. Talán elrejtőzött valaki itt a lápon, mert ugyan mit kereshetett itt? Nem volt se vadász, se halász, mert ennek a sportnak most nem volt itt az ideje. Ennek a kis tűznek a titka fölkeltette a kiváncsiságomat.
Másnap reggel nekiindultam, hogy új szomszédaim után nézzek, akik aligha jöttek ide azért, hogy halakat dugjanak formalinba vagy pillangókat tűzdeljenek föl. Egy kis folyót követtem, amely hangos csobogással és loccsanással sietett sokszorosan elgörbülő úton a Hankahoz. Néha egy-egy magányos gácsér úszott ki a nádasból, de mihelyt meglátott, ijedten visszahúzódott a sűrűségbe, ahol bizonyára fészkén ült a párja. Fehér mellű és fehér farkú fekete sirályok röpültek el fölöttem a part mentén és minden pillanatban lebocsátkoztak a homokra, hogy azonnal újra fölröpüljenek. A csöndes öbölben és síma vízben halak ugrottak föl. Egy keselyü, amely ezüstös, hattyúszerű felhőcske mellett fönn lebegett az égen, panaszosan zsákmány után kiáltozott.
Ekkor egyszerre ütemes vízloccsanást és egy orosz dalnak halk, de mégis kifejező énekét hallottam: