Mongolországban, a csodák és misztériumok országában lakik mindannak a megőrzője, ami titokzatos és ismeretlen, az Élő Buddha, ő szentsége Djebtszung Damba Hutuktu Khán vagy Bogdo Gheghen, Ta Kure főpapja. A soha meg nem haló Buddha inkarnációja ő, képviselője a szellemi császárok szakadatlan, titokzatosan folytatódó ágának, akik 1670 óta uralkodnak és Buddha-Amitabha nemesítő szellemét egyesítik magukban Chan-ra-zival vagy a «hegyek szánalmas szellemével». Minden benne gyökerezik, a napmitosz, a Himalája titokteljes hegycsúcsainak varázsa, az indiai pagodáról szóló elbeszélések, a mongol császároknak – egész Ázsia császárjainak – fanyar fensége, a kínai bölcsek régi, ködös legendái, a brahminok gondolataiba való behatolás, az «erényes rend» szerzeteseinek szigorú életszabályai, az örökké vándorló harcosok, az oletok khánjaikkal, Batur Hun Taigi és Guszhi bosszúja, Dzsingisz khán és Kublai khán büszke hagyománya, a lámák klerikális-reakciós pszihológiája és a tibeti királyok misztériuma, akiknek sorát Szrong-Tszang-Gampa nyitotta meg és Paszpa sárga szektájának kegyelmetlensége. Ázsiának, Mongolországnak, Pamirnak, a Himalájának, Mezopotámiának, Perzsiának és Kínának egész összefolyó története körülveszi az urgai Élő Istent. Nem csoda, hogy a Volga mellett, Szibériában, Arábiában, az Eufrát és a Tigris közt, Indokínában és a Jegestenger partján tisztelik a nevét.
Urgában való időzésem alatt többször fölkerestem az Élő Buddha lakóhelyét, beszéltem vele és megfigyeltem életmódját. A tudós Marambák közt levő kegyeltjei sokat beszéltek nekem róla. Láttam, amikor horoszkópokat olvas le, hallottam jóslásait, alkalmam nyílt, hogy könyveinek és kéziratainak régi archivumába tekinthettem, amelyek valamennyi Bogdo khán életének leírását és jóslását tartalmazzák. A lámák nagyon nyíltszívüek voltak velem szemben, mert Narabancsi Hutuktujának levele megnyerte számomra a bizalmukat.
Az Élő Buddhának, mint a lámaizmusban mindennek, kettős személyisége van. Okos, éleselméjű és energikus, de egyszersmind iszákos, ami megvakulását okozta. Amikor megvakult, a lámák kétségbeestek. Néhányuknak az volt a véleménye, hogy a Bogdo khánt meg kell mérgezni és Buddha egy másik inkarnációjának kell a helyét elfoglalni. Mások ellenben rámutattak azokra a nagy érdemekre, amelyeket a főpap a mongolok és a sárga tan követői szerint szerzett. Elhatározták tehát, hogy az isteneket óriási Buddha-szoborral ellátott nagy templommal fogják kiengesztelni. Ez azonban nem segített a Bogdo szemevilágán. De az eset alkalmat adott neki arra, hogy azoknak a lámáknak, akik a probléma megoldására nézve a nagyon radikális módszert pártolták, segítségére legyen, hogy hamarább léphessenek át a fölsőbb életbe.
A Bogdo khán állandóan az egyház és Mongolország sorsán töpreng. De ugyanekkor haszontalan játékokat űz. Nagyon tetszik neki a tüzérség. Egy volt orosz tiszt két öreg ágyút ajándékozott neki, amiért a Tumbaiir Hun címet kapta, ami azt jelenti, hogy «szívemhez közelálló fejedelem». Ezt a két ágyút ünnepnapokon a vak ember nagy gyönyörűségére elsütik. Automobil, gramofon, telefon, kristály, porcellán, kép, illatszer, hangszer, ritka állat és ritka madár, elefánt, a Himalájából való medve, majom, indiai kígyó és papagály, mindezt ott lehet találni az «Isten» palotájában, de mindenről hamar megfeledkeztek.
Urgába az egész lámai és buddhista világból jönnek zarándokok és ajándékok. A palota kincstárosa, a tiszteletreméltó Balma Dorji, egyszer elvitt magával abba a nagy csarnokba, amelyben az ajándékokat őrzik. Drága tárgyak páratlan múzeuma ez. Vannak ott olyan ritka dolgok, amelyeket Európa múzeumaiban nem is ismernek. A kincstáros, amikor egy ezüst lakattal elzárt szekrényt nyitott ki, így szólt:
– Itt a Bei Kem folyóból való tiszta aranyrögök, Kemchickből származó fekete cobolyprémek és csodatévő szarvasagancsok vannak. Ebben a skatulyában, amelyet az orochonok küldtek, drága ginszeng-gyökér és jószagú mósusz van. Ez itt a «befagyott tenger» partjáról való borostyán, amelynek súlya százhuszonnégy liang (körülbelül tíz font). Itt indiai drágaköveket, szagos zebetet és Kínából való faragott elefántcsontot lát.
Sokáig beszélt a kiállított tárgyakról és valóban csodálatos volt, amit láttam. A szemem előtt hevertek: ritka prémek csomagjai; fehér bíber, fekete coboly, fehér, kék és fekete róka és fekete párduc; teknősbékacsontból való kicsiny, szépen faragott skatulyák, amelyekben tíz-tizenöt méter hosszú, indiai selyemből szőtt, pókháló finomságú hatykok voltak; kicsiny, arany fonalakból készült táskák, tele gyöngyökkel, indiai ráják ajándékával; drága gyűrűk zafirokkal és rubinokkal Kínából és Indiából; nagy, csiszolatlan gyémántdarabok; rozmárfogak, amelyeket a Behring-szoros partjának primitív művészei faragtak ki; és még sok minden, amit nem is tudok leírni. Egy másik szobában szekrények voltak csupa Buddha-szoborral, amelyek aranyból, ezüstből, bronzból, elefántcsontból, korallból, gyöngyházból és jószagú, ritka színű fából készültek.
– Bizonyára tudja, hogy ha hódítók törnek be olyan országba, amely tiszteli az isteneket, akkor a hódítók széttörik és ledöntik a szobrokat. Így történt több mint háromszáz esztendeje, amikor a kalmukok rohanták meg Tibetet és megismétlődött ez Pekingben, amikor 1900-ban európai csapatok kifosztották a palotát. Vegye csak elő valamelyik szobrot és nézze meg jól.
Fölemeltem a hozzám legközelebb levő fa-Buddhát és megvizsgáltam. Valami mozgott és zörgött a belsejében.
– Hallja? – kérdezte a láma. – Ez csupa drágakő és aranydarab, az isten belső része. Ezért törik szét a hódítók az istenek szobrát. Indiában, Babilonban és Kínában már sok híres drágakő került ki az istenek belsejéből.
A palota több szobáját a könyvtár foglalja le, amelyeknek polcait különböző koroknak különböző nyelvű és a legkülönbözőbb tárgyról szóló kéziratai és könyvei töltik be. E régi okiratok közül néhány idővel eltaplósodik és elporlad. Most azonban a lámák valami oldattal kenik be, amely bizonyos fokig ismét megszilárdítja őket, hogy így megvédjék a levegő behatása ellen. Agyagtáblák is vannak itt ékírással, amelyek nyilván Babilonból származnak. Kínai, indiai és tibeti könyvek állanak Mongolország könyvei mellett. A régi, tiszta buddhizmus művei, a «vörös kámzsák», a megrontott buddhizmus könyvei, a «sárga» vagy lámai buddhizmus könyvei, a hagyományok, legendák és parabolák könyvei, mindez együtt van itt. Egész sereg láma dolgozik mindig ezeken a műveken, tanulmányozzák és leírják, hogy elődeik régi bölcseségét ilyen módon megtartsák az utókornak és segítsék elterjedését.
Külön osztályban vannak a varázslatról szóló titokzatos könyvek, a harmincegy Élő Buddha történeti életéről és munkájáról való följegyzések és a Dalai Lámának, Tashi Lumpo főpapjának, a kínai Utai Hutuktujának, a belső Mongolországban levő Dolonor Pandita Gheghenjének és a száz kínai bölcsnek bullái. Csak a Bogdo Hutuktu és a Maramba Ta-Rimpo-Cha léphet be ebbe a titokzatos helyiségbe. Kulcsa az Élő Buddha pecsétjeivel és Dzsingisz khánnak a Szvasztika jelével ékesített rubingyűrűjével abban a ládában pihen, amely a Bogdo magándolgozószobájában van.
Ő szentsége személyét ötezer láma veszi körül. Ezeket négy rangosztályba sorozzák, az egyszerű szolgáktól egészen «Isten tanácsosai»-ig, akik a tulajdonképpen való kormányt alkotják. A tanácsosok közé tartozik Mongolországnak mind a négy khánja és az öt legelőkelőbb fejedelem.
A lámaosztályok közt három, különös figyelmet érdemlő rangfok van. Ezekről maga az Élő Buddha mondott el egyetmást, amikor Djam Bolonnal fölkerestem.
Az «Istent» nagyon elszomorítja a lámák demoralizált és dőzsölő élete, mert ennek következtében gyorsan megcsökken a jósok és a jövőbe látó papok száma.
– Ha Jahantszi és Narabancsi kolostorai nem éltek volna a szigorú szabályok szerint, akkor Ta Kure nemsokára próféta és jós nélkül lenne. Barun Abaga Nar, Dorchiul-Jurdok és a többi szent láma, akiknek meg volt az a hatalmuk, hogy láthatták mindazt, ami a közönséges nép előtt el van rejtve, az istenek áldásával távoztak tőlünk.
A jövendőmondók osztálya nagyon fontos, mert ha valami jelentékeny személyiség keresi föl Urga kolostorait, akkor előbb, anélkül, hogy a látogató tudná, bemutatják Tzuren lámának. A Tzuren (méregdoktor) kikutatja az illető sorsát, az eredményt közlik a Bogdo Hutuktuval úgy, hogy ez most már tudja, hogyan kell a vendégével bánnia és milyen politikát kell vele szemben követnie. A Tzurenek többnyire öreg emberek, szikár, kimerült és szigorú aszkéták. De láttam nehányat, aki fiatal, csaknem gyerek volt. Ezek Hubilgánok, «újraszületett istenek» voltak, a különböző mongol kolostorok jövendőbeli Hutuktujai és Gheghenjei.
A második rangfok a doktorok vagy «Ta Láma» osztálya. Föladatuk az, hogy megfigyeljék a növények és bizonyos állati termékek befolyását az emberre, megőrizzék a tibeti orvosságokat és gyógyító eljárásokat és anatómiát tanuljanak, anélkül azonban, hogy fölhasználják az élveboncolást. Ezek ügyesen helyre tudják rántani a kificamodott tagokat, jó masszőrök és alapos ismerői a hipnotizmusnak és állati magnetizmusnak.
A harmadik osztály a doktorok legfőbb rangja. Ezek méregkeverők, akik többnyire tibeti és kalmuk származásúak: «A politikai gyógyászat orvosainak» lehet őket mondani. Társaiktól elkülönítve élnek és az Élő Buddha kezében ők a hallgatag fegyver. Láttam egy ilyen doktort, ugyanazt az embert, aki megölte a kínai orvost, amelyik Pekingből jött Kína császárjának parancsára, hogy «likvidálja» az Élő Buddhát. Kicsiny, fehér, öreg fickó volt, csupa ránc arccal, kis, fehér kecskeszakállal és élénk, mindig kutatgatva körültekintő szemmel. Ha valamelyik kolostorban fölbukkan, akkor az odavaló «Isten» e mongol méregkeverőtől való félelmében abbahagyja az evést és az ivást. De még ez sem mentheti meg az elítéltet, mert egy megmérgezett sapka, megmérgezett ing, megmérgezett csizma, megmérgezett olvasó, megmérgezett kantár, megmérgezett könyv vagy megmérgezett vallási tárgy bizonyára eléri azt, amit a Bogdo khán akar.
A vak főpapot legmélyebb tisztelet és legmélyebb vallásos hit övezi. Előtte mindenki térdre rogy. Még Khánok és Hutuktuk is csak térdelve közelednek hozzája. Körülötte sötét minden, tele keleti régiséggel. De a részeg öreg ember, aki a gramofon banális áriáit hallgatja és szolgáit dinamo segítségével villamozza, az álnok öreg fiú, aki megmérgezi politikai ellenfeleit, a láma, aki lelki sötétségben tartja népét és jóslással meg jövendőmondással megcsalja, ez a férfi mégsem egészen közönséges ember.
Egy napon a Bogdo szobájában ültünk. Djam Bolon lefordította neki a nagy háborúról szóló történetemet. Az öreg ember nagyon figyelmesen hallgatta. Hirtelen tágra meresztette a szemét és kívülről a szobába ható hangokra figyelt. Arca áhítatos, könyörgő és ijedt lett. Ezt susogta:
– Az istenek szólítanak.
És lassan magánszobája felé ment. Mozdulatlanul térdelve, mint egy szobor, körülbelül két óra hosszáig imádkozott ott. Imádsága a láthatatlan istenekkel való társalgás volt, akinek kérdéseire felelt. Sápadtan és kimerülve, de megelégedetten és boldogan jött vissza a szobából. Ez az ő személyes imádkozása volt.
A közönséges templomi szolgálat alatt nem vesz részt az imában, mert ekkor «Isten». Trónusán ülve az oltárra helyezik és ott a lámák meg a nép imádja. Ő csak fogadja a nép imáját, reményét, könyét, fájdalmát és kétségbeesését, miközben éles és fénylő, de vak szeme állandóan a levegőbe mered. Az alkalom szerint különféleképpen öltöztetik őt a lámák, sárga és vörös színekkel változó ruhát adnak rá és a sapkáját is változtatják. A templomi szolgálat mindig abban a pillanatban ér véget, amikor az Élő Buddha, fején a tiarával, főpapi áldását osztja a népnek úgy, hogy arcát mind a négy égtáj felé fordítja, azután karját kinyujtja északnyugat felé, azaz Európa irányába, ahová a sárga tan nézete szerint a bölcs Buddha hitének el kell terjednie.
Komoly imádkozás és hosszú templomi szolgálat után mindig nagyon megrendítő benyomást tesz a főpap. Ilyenkor titkárait szólítja és lediktálja nekik látomásait és jóslásait, amelyek mindig nagyon zavarosak és magyarázattal sohasem egészíti ki őket.
Olykor-olykor e szavakkal: «lelkeik megnyilvánulnak», fehér ruháját ölti magára és a szobájába megy imádkozni. Ilyenkor a palota valamennyi kapuját bezárják. Valamennyi lámát ünnepiesen misztikus félelem fogja el. Valamennyi imádkozik, olvasóját morzsolgatja, a szent «Om! Mani padme Hom!» mondást ismételgeti és imádság meg varázslat közben az imakereket forgatja. A jósok a horoszkópokat vizsgálják, a jövőbe látó papok leírják látomásaikat és a Marambák régi könyvekben az Élő Buddha szavainak magyarázatát keresik.
Láttak-e már Olaszország, Franciaország vagy Angolország valamelyik régi kastélyának pincéjében poros pókhálókat és törmelékeket? Ez az évszázadok pora. Valamikor talán egy római Augusztusznak, Szent Lajosnak, az inkvizitornak vagy Richárd királynak arcát, sisakját és kardját érintette. Önkéntelenül összeszorul az ember szíve és mély tiszteletet érez a régen elmult idők e tanuinak láttára. Ugyanezt éreztem én Ta Kureban, de talán még mélyebben és igazabban. Itt csaknem éppen olyan az élet ma, mint nyolc évszázadon keresztül volt. Itt csak a multban él az ember. Ami a mai korhoz tartozik, csak komplikálja és akadályozza a normális életet.
– Ma nagy nap van, – mondta egyszer az Élő Buddha. – A buddhizmus győzelmének napja minden más valláson. Régen történt, hogy ezen a napon Kublai khán valamennyi vallás lámáit magához rendelte és megparancsolta nekik, hogy magyarázzák meg, miben hisznek és min alapszik a hitük. Ezen az összejövetelen a különféle vallások lámái a maguk isteneit és a maguk Hutuktuit dícsérték; magyarázkodások és vitatkozások kezdődtek; csak egy láma hallgatott. Végre gúnyosan mosolygott és így szólt:
– Nagy császár, parancsold meg a jelenlevők mindenikének, hogy isteneinek hatalmát valami csoda bemutatásával bizonyítsa be. Azokból ítélj és válassz.
Kublai khán így tett és megparancsolta a lámáknak, hogy tegyenek csodát. De valamennyien hallgattak, olyan zavartak és tehetetlenek voltak.
– Nos, – mondta a császár annak a lámának, aki az indítványt tette, – most neked kell bebizonyítanod a te isteneid hatalmát!
A láma sokáig szótlanul a császárra nézett, azután megfordult és hasonló módon nézett a gyülekezetre. Azután csöndesen a jelenlevők felé nyujtotta ki a kezét. Ebben a pillanatban a császár aranyserlege, a nélkül, hogy látható kéz hozzányúlt volna, fölemelkedett az asztalról és megérintette a khán ajkát. A császár érezte, hogy pompás bor nedvesítette meg a száját. Mindenki a legnagyobb mértékben meg volt lepve. A császár szólt:
– A te isteneidhez fogok imádkozni és a te isteneidhez kell imádkozniok mindazoknak a népeknek, amelyek alattvalóim. Mi a vallásodnak a neve? Ki vagy te és honnan jösz?
– A bölcs Buddha vallása az én tanom. Én Turjo Gamba Pandita láma vagyok a félreeső és híres tibeti Szakkia kolostorból, ahol Buddha lelke, bölcsesége és hatalma egy emberi testben inkarnálva él. Tudd meg, ó császár, hogy azok a népek, amelyeknek ez a hitük, birtokukban tartják az egész nyugati világot és nyolcszáztizenegy éven belül Buddha tanát el fogják terjeszteni az egész világon.
Ez a mai napon történt sok száz évvel ezelőtt. Turjo Gamba láma nem ment vissza Tibetbe, hanem ettől kezdve Ta Kureban lakott, ahol akkor csak egy kis templom volt. Innen a császárhoz utazott Karakorumba és később vele Kína fővárosába is, hogy a hitben megerősítse, jövőjét megjósolja és az istenek akarata szerint kellőképpen fölvilágosítsa.
Az Élő Buddha kis ideig hallgatott, majd egy ima elsuttogása után folytatta:
– Urga, a buddhizmus régi fészke… Dzsingisz khánnal az európai hódítóútra elmentek az oletok és a kalmukok. Csaknem négy évszázadig maradtak idegenben, ahol Oroszország pusztaságain éltek. Azután visszatértek Mongolországba, mert a sárga lámák a népet elnyomó tibeti királyok és a vörös kámzsa lámái ellen harcra szólították őket. A kalmukok nagy szolgálatot tettek a sárga tannak. Fölismerték azt, hogy Lassza a világ többi részéhez viszonyítva nagyon kiesik az útból, tehát onnan nem lehet vallásunkat az egész földön elterjeszteni. Ennek következtében a kalmuk Guszhi khán Tibetből egy szent lámát, Undur Gheghent hozta el magával, aki meglátogatta volt a Világ Királyát. E naptól fogva a Bogdo Gheghen szakadatlanul Urgában élt, mint Mongolország szabadságának és a mongol eredetű kínai császároknak az oltalmazója. A mongolok országában Undur Gheghen volt az első Élő Buddha. Ránk, utódaira hagyta Dzsingisz khán gyűrűjét, amelyet a Turjo Gamba Láma által mutatott csoda elismeréseül Kublai khán a Dalai Lámának küldött. Ránk hagyta továbbá egy fekete, titokzatos indiai csodatevőnek a koponyáját, amelyből Sztrongtszan, Tibet egyik királya ezerhatszáz évvel ezelőtt a templomi szertartások alkalmával ivott, valamint Buddhának egy régi kőszobrát, amelyet Paszpa, a sárga tan megalapítója hozott magával Delhiből.
A Bogdo tapsolt, mire titkárainak egyike egy vörös kendőből nagy ezüst kulcsot vett elő. Ezzel az Élő Buddha kinyitotta a pecsétes ládát. Benyúlt a ládába és kis, faragott elefántcsont skatulyát húzott ki belőle, amelyből pompás, a Szvasztika jelét viselő rubinnal ékesített nagy aranygyűrűt vett elő.
– Ezt a gyűrűt – mondta a Bogdo, – Dzsingisz khán és Kublai khán viselte mindig a jobbkezén.
Miután a titkár a ládát ismét elzárta, a Bogdo elhivatta kedvelt Marambáját, akivel egy régi, az asztalon fekvő könyvből fölolvastatott néhány oldalt. A láma monoton hangon olvasta:
– Amikor Guszhi khán, minden olet feje, befejezte a háborút a vörös kámzsásokkal, magával hozta a csodatevő «fekete követ», amelyet a Dalai Láma a Világ Királyának küldött volt. Guszhi khán Mongolország nyugati részében akarta megteremteni a sárga tan fővárosát. De az oletok akkor a kínai császári trón miatt háborút viseltek a Mandzsu-császárokkal és vereség vereségre érte őket. Amurszana, az oletok utolsó khánja Oroszországba menekült, de menekülése előtt ide, Urgába küldte a «fekete követ». Ameddig ez a kő Urgában maradt és az Élő Buddha megáldhatta vele a népet, addig a mongolokat és marháikat elkerülte a betegség és szerencsétlenség. De száz évvel ezelőtt ellopták a fekete követ. Azóta a buddhisták hasztalan keresték az egész világon. Eltűnte óta fokozatosan pusztul a mongol nép.
– Elég, – mondta a Bogdo Gheghen. – Szomszédaink megvetnek bennünket. Feledik, hogy egykor az uraik voltunk. De mi megőrizzük szent hagyományainkat és tudjuk, hogy eljön a mongol törzsek és a sárga tan diadalának a napja. Hitünk védelmezői a burjétok. Dzsingisz khán hagyományának ők a leghűbb őrzői.
Ezt mondta az Élő Buddha és így mondták a régi könyvek!
Djam Bolon fejedelem megkért egy Marambát, hogy mutassa meg nekünk az Élő Buddha könyvtárát. Ez a könyvtár nagy helyiség, amelyben a sok írnok földolgozza a régi műveket és följegyzi az Élő Buddha csodatételeit. Undur Gheghennel kezdik és a különböző jelenkori mongol kolostorok Gheghenjeivel és Hutuktujaival végzik. Ezeket a könyveket azután szétosztják a lámakolostorok és templomok, valamint a Bandik iskolái közt. A följegyzésekből a Maramba fölolvasta nekünk a következő két részt:
– A boldogult Bogdo Gheghen rálehelt egy tükörre, mire ködszerűen egy völgy képe tűnt föl, amelyben sok ezer harcos küzdött egymással…
– A bölcs és az istenek által kegyelt Élő Buddha tömjént égetett el és az istenekhez imádkozott, hogy megmutassák neki a fejedelmek sorsát. A kék füstben mindenki sötét tömlöcöt látott és a halott fejedelmek halvány, megkínzott testeit…
Külön könyv foglalkozik a mostani Élő Buddha csodáival. Ebből a könyvből már sok ezer példány készült. Djam Bolon fejedelem elmondott egyet-mást e könyv tartalmából.
– Van egy régi Buddha-szobor fából. A szeme nyitva van. Indiából hozták ide. A Bogdo Gheghen az oltárra állította és imádkozni kezdett. Mikor a Bogdo kijött az imaszekrényből, a Buddha-szobrot is kihozatta. Mindenki nagyon meglepődött, mert az isten szeme le volt csukva és köny hullott belőle. Fa-testén zöld rügyek látszottak. A Bogdo így szólt: Fájdalom és öröm vár reám. Én meg fogok vakulni, de Mongolország szabad lesz.
Ez a jóslat beteljesedett. Máskor az Élő Buddha, amikor egy napon nagyon izgatott volt, vízzel telt medencét hozatott és az oltár elé tette. Maga köré gyűjtötte a lámákat és imádkozni kezdett. Egyszerre csak az oltár gyertyái és lámpái maguktól meggyulladtak és a medencében levő víz a szivárvány színeiben csillámlott.
Elmondta a fejedelem azt is, hogyan olvassa ki a Bogdo khán friss vérből a jövőt, mert a vér fölszínén csak neki láthatóan szavak és képek jelennek meg, vagy juhok és kecskék beleiből, amelyeknek minőségéből fölismeri a fejedelmek sorsát és eltalálja gondolataikat, vagy kövekből és csontokból, amelyek a legnagyobb pontossággal megmutatják az Élő Buddhának minden ember sorsát és a csillagokból, amelyek egymáshoz való állásának figyelembevételével készíti a Bogdo a golyók és betegségek ellen megvédő amuletteket.
– Régebbi Bogdo khánok csak a «fekete kő» segítségével jósolták meg a jövőt, – mondta a Maramba. – A kő külsején ugyanis tibeti fölírások jelentek meg, amelyekből a Bogdók egész nemzetek sorsát megtudták.
Amikor a Maramba a fekete kőről beszélt, amelyen állítólag tibeti legendák jelentek meg, arra gondoltam, hogy volt valami ebben az elbeszélésben, amire természetes magyarázatot lehet találni. Urianhai délkeleti részében, Ulan Taigában jártam olyan helyen, ahol oszlásnak induló pala volt. E pala egyes darabjait különös fehér fonadék födte, amely rendkívül komplikált mintázatú volt és velencei csipkemintára vagy titokzatos rúnákra emlékeztetett. Ha a pala nedves volt, e jelek eltűntek, de ismét láthatókká lettek, mihelyt a pala megszáradt.
Senkinek sincs joga ahhoz, hogy az Élő Buddhát jósolásra kérje. A Bogdo csak akkor jósol, amikor erre megihlettnek érzi magát vagy ha megfelelő kéréssel a Dalai Láma vagy Tashi Láma külön küldöttje jön hozzá. Amikor I. Sándor cár Krüdener bárónénak és túlzó miszticizmusának befolyása alá került, külön követet küldött az Élő Buddhához, hogy sorsát megtudja. Az akkori Bogdo khán, aki egészen fiatal ember volt, a fekete kőről jósolt és megjövendölte, hogy a fehér cár gondterhesen vándorolva, mindenkinek ismeretlenül és mindenütt üldözve fogja életét befejezni. Oroszországban még ma is azt hiszi a nép, hogy I. Sándor életének utolsó napjait európai Oroszországban és Szibériában Kuzmics Feodor álnéven vándorolva töltötte el, miközben foglyokat, koldusokat és más szenvedő embereket megsegített és vígasztalt, de maga üldöztetve börtönbe vettetett és végül a szibériai Tomszkban halt meg, ahol még ma is mutogatják a lakóházát és a sírját, zarándoklások és csodák helyét, szentnek tartják. A Romanov-dinasztia nagyon érdeklődött Kuzmics Feodor életrajza iránt, ami megerősíti azt a véleményt, hogy Kuzmics valóban I. Sándor volt, aki ezt a nehéz vezeklést magára vette.
Az Élő Buddha nem hal meg. Lelke néha olyan gyermek testébe megy át, aki az ő halála napján születik, néha pedig, még a Buddha életében, valami más lény testébe. Buddha megszentelt lelkének ezt az új halandó lakóhelyét csaknem mindig valami szegény tibeti vagy mongol család jurtájában találják meg. Ezt politikai okok ajánlják. Ha a Buddha valamely gazdag fejedelem családjában lépne föl, akkor az esetleg olyan családot tenne naggyá, amely nem lenne hajlandó a klérusnak engedelmeskedni. (Erre a multban valóban volt is eset.) Ha ellenben szegény, ismeretlen család jut Dzsingisz khán trónjára és ilyen módon meggazdagszik, akkor nagy általánosságban kész lesz arra, hogy alávesse magát a lámák akaratának. Eddig csak három vagy négy Élő Buddha volt tisztán mongol eredetű. A többi mind tibeti volt.
Jasszaktu láma-khán, az Élő Buddha egyik tanácsosa, beszélte el nekem a következőket:
– Lassza és Taszhi Lumpo kolostorait Urgából érkező levelek állandóan tájékoztatják az Élő Buddha egészségi állapotáról. Mihelyt megöregedett a Bogdo emberi teste és Buddha lelke arra törekszik, hogy vándorolni menjen, a tibeti templomokban külön templomi szolgálatok kezdődnek, amelyeken asztrológiai eszközökkel megkísérlik a jövő meghatározását. Ezek a ritusok megjelölik azokat a különösen jámbor lámákat, akik fölfödözhetik, hol óhajt Buddha lelke újra inkarnálódni. Az így megtalált jámbor lámáknak az a feladatuk, hogy az egész országot beutazzák és figyelgessenek. Gyakran maga az Isten adja meg nekik a szükséges jelt. Néha fehér farkas jelenik meg valamelyik szegény juhpásztor jurtájának a közelében, vagy kétfejű bárány születik avagy meteor hull le az égből. Vannak lámák, akik a szent Tangri Nor-tóból halakat fognak ki és ezeknek pikkelyeiről olvassák le az új Bogdo khán nevét. Mások kövek repedéseiből tudják meg, hol kell az új Buddhát keresniök. Ismét mások szűk hegyszorulatok magányába vonulnak vissza, hogy a hegyi szellemek hangjára figyeljenek, akik megmondják nekik az istenektől újonnan kiválasztottnak a nevét. Ha az új Bogdót megtalálták, családjáról titokban minden tudnivalót összegyűjtenek és a tudós Tashi Láma elé terjesztik, akinek Erdeni, «a tudás nagy drágaköve» a neve és aki Rama rúnái szerint fölülvizsgálja a választást. Ha jóváhagyja, akkor titkos levelet küld a Dalai Lámának, aki «a hegyek szellemének» templomában külön áldozatot mutat be és nagy pecsétjét ráütve a Tashi Láma levelére, megerősíti a választást.
– Ha az öreg Élő Buddha még életben van, akkor utódjának nevét szigorú titokban tartják. Ha ellenben Buddha lelke már elhagyta Bogdo khán testét, akkor Tibetből külön követség jelenik meg az új Élő Buddhával. Ugyanez az eljárás Mongolország valamennyi lámai kolostorának Gheghenjei és Hutuktui választásánál is. Ebben az esetben azonban a választás megerősítésének joga az Élő Buddhát illeti meg. A választásról minden alakiság elintézése után csak jelentést küldenek Lasszába.
Külső Mongolország mostani Bogdo khánja tibeti ember. Szegény családból származik, amely Szakkia Kure közelében, nyugati Tibetben él. Kora ifjúságában viharos, voltaképpen teljesen lelketlen természetűnek mutatkozott. Mindig Mongolország és Dzsingisz khán utódai függetlenségének és dicsőségének gondolata lelkesítette. Ez kezdettől fogva nagy befolyást biztosított neki Mongolország lámáira, fejedelmeire és khánjaira, de az orosz kormányra is, amely állandóan magának iparkodott őt megnyerni. Nem félt a kínai Mandzsu-dinasztia ellen való föllépéstől és ebben mindig segítették Oroszország, Tibet, a burjétok és a kirgizek, akik pénzt, fegyvert, katonát és diplomáciai segítséget adtak neki. A kínai császárok az Élő Istennel nem óhajtottak nyílt háborút, mert el akarták kerülni a kínai buddhisták tiltakozásának kihívását. Egyszer Bogdo khánhoz doktort küldtek, aki ügyes méregkeverő volt. Az Élő Buddha azonban rögtön megértette, hogy mit jelent ez a gyógyászati figyelem és mert ismerte az ázsiai mérgek erejét, azonnal körútra indult a mongol kolostorokba és Tibetbe. Képviselőjéül egy Hubilgánt hagyott hátra, aki megbarátkozott a kínai doktorral és megtudta tőle odajövetelének igazi célját. Kevéssel ezután a kínai valami ismeretlen ok következtében meghalt. Az Élő Buddha tehát visszatérhetett fővárosába.
Egy másik alkalommal is veszedelemben volt az Élő Isten. Akkor volt ez, amikor Lassza úgy látta, hogy Bogdo khán Tibettől nagyon is független politikát folytat. A Dalai Láma tárgyalni kezdett több khánnal és fejedelemmel, akiket meg is nyert annak a tervnek, hogy siettetni kell Buddha lelkének egy más emberi alakba való átköltözését. Az illető fejedelmek Urgába jöttek, ahol a Bogdo khán tisztelettel és nagy örömmel fogadta őket. Nagy lakomát rendezett számukra és az összeesküvők már azt hitték, hogy teljesíthetik a Dalai Láma parancsát. De a lakoma végeztével egészen mást éreztek. Már a következő éjjel meghaltak. Holttesteiket az Élő Buddha nagy dísszel és tisztelettel elküldette családjaiknak.
A Bogdo khán a fejedelmek és khánok minden gondolatát, minden mozdulatát ismeri és ismer minden ellene tervezett összeesküvést is. Az ellenséget rendszerint a legbarátságosabban meghívják Urgába, ahonnan sohasem tér többé vissza a lakóhelyére.
A kínai kormány egykor elhatározta, hogy az Élő Buddhák szakadatlan sorának meg kell szűnnie. Az urgai főpappal megszakítván a nyílt viszályt, céljának elérésére ezt eszelte ki: Peking fölszólította Dolo Nor Pandita Gheghenjét és Utai Hutuktuját, a kínai lamaisták fejét, akiknek egyike sem ismeri el az Élő Buddha fennhatóságát, hogy jőjjenek a fővárosba. Ezek azután régi buddhista könyvek áttanulmányozása után kisütötték, hogy a mostani Bogdo khán az utolsó Élő Buddha, mert Buddha lelkének ama része, amely a Bogdo khánban lakozik, csak harmincegyszer születhetik újra emberi testben. Undur Gheghen ideje óta pedig a mostani Bogdo khán a harmincegyedik inkarnált Buddha. Vele tehát tulajdonképpen ki kell halnia az urgai főpapok dinasztiájának. A Bogdo khán értesülvén e döntésről, régi tibeti kéziratokból kiderítette, hogy a tibeti főpapok egyike nős volt, fia ennek következtében természetesen inkarnált Buddha volt. A Bogdo khán tehát megnősült és most fia van, aki nagyon derék és energikus fiatal ember. Dzsingisz khán vallási trónja tehát az ő elhúnytával nem marad árván. A kínai császárok dinasztiája letűnt a politikai színpadról, de az Élő Buddha továbbra is a pánázsiai gondolat középpontja marad.
Az új kínai kormány 1920-ban a saját palotájában fogságban tartotta az Élő Buddhát. De 1921 elején Ungern báró átkelt a szent Bogdo-Olon és hátba kapta a palotát. Tibeti lovasok lenyilazták a kínai őröket. Azután a mongolok behatoltak a palotába és ellopták az «Istenüket», aki erre azonnal kiáltványt intézett egész Mongolországhoz és az ázsiai népek és törzsek reménységeit életre keltette.
A Bogdo khán palotájában egy láma drága szőnyeggel letakart kosarat mutatott nekem, amelyben a Dalai Láma és a Tashi Láma bulláit, Oroszország és Kína császárjainak dekrétumait és Mongolország, Oroszország, Kína és Tibet szerződéseit őrzik. Ugyanabban a kosárban egy vörösrézlap van a Világ Királyának titokzatos jeleivel, valamint az Élő Buddha legutolsó látomásának följegyzése.
«Imádkoztam és láttam, ami a nép szeme előtt el van rejtve. Hegyekkel körített tágas síkság terült el előttem. Egy öreg láma nehéz kövekkel megtöltött kosarat vitt. Alig tudott egyet lépni. Ekkor északról fehér ruhába öltözött lovas jelent meg fehér lovon. Odalovagolt a lámához és így szólt hozzá:
– Add ide a kosaradat. Segítek majd Kureba elvinni.
A láma átadta neki súlyos terhét, de a lovas nem tudta fölemelni a nyergébe, úgy, hogy megint az öreg lámának kellett a vállára vennie és a nagy súly alatt meggörnyedve kellett folytatnia az útját. Ekkor egy második lovas jött északról. Ennek fekete volt a ruhája és fekete lovon ült. Ő is odament a lámához és ezt mondta:
– De ostoba vagy! Minek cipeled ezeket a köveket, mikor pedig szanaszét hevernek mindenfelé?
E szavakkal lovának szügyével ellökte a lámát úgy, hogy a sok kő mind a földre hullott. A kő a földet érintvén, gyémánt lett. Erre mindhárman rárohantak, hogy ismét fölszedjék, de egyikük sem tudta a földtől elmozdítani. Az öreg láma kétségbeesve kiáltozta:
– Ó istenek! Egész életemben cipeltem ezt a súlyos terhet és most, amikor már csak csekély utam volt hátra, elvesztettem. Segítsetek nagy, jó istenek!
Hirtelen egy reszkető öreg ember bukkant föl. Minden nehézség nélkül valamennyi gyémántot visszatette a kosárba, letörölte róluk a port, vállára vette a terhet és útnak indult, miközben így szólt a lámához:
– Pihend ki magadat kissé. Én éppen most értem célhoz a terhemmel és örülök, hogy neked a tiéddel segíthetek,
Ketten tovább mentek és nemsokára eltűntek a szem elől. Ezalatt a lovasok harcolni kezdtek egymással. Egész nap és utána egész éjjel harcoltak. Amikor a nap fölkelt, nem volt ott egyikük sem, se élve, se halva. Semmi nyomuk sem maradt.
Ezt láttam én, a Bogdo Hutuktu khán a nagy és bölcs Buddhával beszélgetve, akit a jó és gonosz démonok vettek körül! Bölcs Lámák, Hutuktuk, Kampok, Marambák, szent Gheghenek adjatok feleletet látomásomra!»
Ezt az én jelenlétemben 1921 május 17-én írták le az Élő Buddha diktálása szerint. Nem tudom, mit feleltek a Hutuktuk és Gheghenek, az igazmondók, a bűvészek és a jövőbe látó papok. De nem nyilvánvaló-e a felelet, ha az ember elgondolkozik Ázsia jelenlegi helyzetén?
Az ébredő Ázsia tele van talánnyal, de tele van felelettel is a kérdésekre, amelyeket az emberiség sorsa vet föl. A titokzatos főpapoknak, élő isteneknek, Mahatmáknak és Karma borzasztó könyve olvasóinak e nagy kontinense fölébred és sok százmillió emberi élet oceánját óriási hullámok csapkodják.