Az 1920. év elején lakóhelyem véletlenül Krasznojarszk szibériai város volt, amely a Jenisszei partján terül el, ama fönséges folyamén, amelynek bölcsője Mongolország napsütötte hegyei közt van és fölmelegítő életével a Jeges-tengerbe szakad. Torkolatánál kétszer szállott partra Nansen, hogy megtalálja Európából Ázsia szívébe a legrövidebb kereskedelmi utat. A szibériai tél közepén ott kapott el hirtelenül annak az őrült forradalomnak forgószele, amely egész Oroszországban dühöngött és ebben a békés és gazdag országban a gyűlölet és bosszúszomj szakadékait tépte föl és borzasztó vérontást, számtalan meg nem torolt gonosztettet teremtett. Senki sem mondhatta meg akkor, mi vár reá. Napról-napra élt az ember. Senki sem tudta, hogy ha elhagyja lakását, visszatér-e oda vagy pedig elhurcolják az utcáról és ama torzkép-bíróságok, forradalmi bizottságok börtöneibe vetik, amelyek rettenetesebbek voltak és véresebbek a középkori inkvizició bíróságainál. Ez az üldözés nem kímélt bennünket sem, akik idegenek voltunk ebben a széttépett országban.
Egy reggel, amikor egyik ismerősöm meglátogatására távoztam hazulról, hirtelen azt a hírt kaptam, hogy húsz vörös katona bekerítette a házamat, mert el akar fogni. Menekülnöm kellett. A leggyorsabban magamra kaptam ismerősömnek egyik régi vadászruháját, elláttam magamat pénzzel és a város mellékutcáin át, gyalogszerrel a nyílt országútra siettem. Ott fölfogadtam egy parasztot, aki kocsin négy óra alatt húsz mérföldnyire vitt el a várostól, hogy erdővel sűrűn benőtt vidék közepén tegyen le. Útközben fegyvert, háromszáz patront, fejszét, kést, báránybőrbundát, teát, sót, szárított kenyeret és üstöt vásároltam.
Behatoltam az erdő belsejébe és félig leégett kunyhóhoz jutottam.
Ettől kezdve igazi világkóborló lett belőlem, de nem is álmodtam, meddig kell majd ezt a szerepet játszanom. Másnap vadászni mentem és szerencsésen lelőttem két fajdkakast. Sok szarvascsapára akadtam. Ez biztosított, hogy itt nem fogok élelmiszer hiányában szűkölködni. De ezen a helyen nem sokáig időzhettem. Öt nap mulva, amikor vadászatról tértem vissza, észrevettem, hogy füst száll föl kunyhóm kéményéből. Lassan a házhoz lopódzkodtam és ott két fölnyergelt lovat láttam. Nyergeikre katonapuskák voltak erősítve. A kéretlen vendégek tehát künn hagyták fegyvereiket. Már pedig rám nézve, akinél fegyver volt, két fegyvertelen ember nem volt veszedelmes. Gyorsan átfutottam tehát a szabad téren és beléptem a kunyhóba. A benne levő padról két katona ugrott föl ijedten. Bolsevikok voltak. Nagy asztrakán-sapkájukon ott láttam a bolsevizmus vörös csillagát és zubbonyukon a piszkos-vörös bolsevista szalagokat.
Üdvözöltük egymást és leültünk. A katonák teát főztek maguknak. Együtt ittuk ezt a mindig szívesen fogadott italt és beszélgettünk, miközben az egész időn át gyanakodva figyeltük egymást. Hogy az ő gyanakodásukat lefegyverezzem, azt mondtam, messzi vidékről való vadász vagyok és most azért lakom itt, mert úgy látom, hogy ez a vidék nagyon gazdag cobolyban. Ők viszont úgy mutatkoztak be, mint katonái egy különítménynek, amelyet a városból küldtek ki az erdőségbe, hogy gyanús népséget üldözzön.
– Tudd meg pajtás, – szólt hozzám az egyik – mi ellenforradalmárokat hajszolunk, hogy agyonlőjjük őket.
Ezt úgyis tudtam. Magatartásommal azt iparkodtam velük elhitetni, hogy egyszerű, paraszti vadász vagyok és semmi közöm az ellenforradalmárokhoz. Egyszersmind egyre azon járt az eszem, hogy kéretlen vendégeim eltávozása után hova mehetnék.
Sötétedett és a sötétségben a két katona arca még kevésbbé látszott bizalomgerjesztőnek.
Votkaüvegeket vettek ki a zsebükből és itták. Az alkohol hatása nagyon is észrevehetően nyilvánult. Állandó megszakítással, hangosan fecsegtek, azzal kérkedve, hogy Krasznojarszkban hány burzsit öltek már meg és hány kozákot dobtak a folyam jege alá. Később civakodni kezdtek, de nemsokára elfáradtak és lefekvéshez készülődtek.
Ekkor hirtelenül messzire kitárult a kunyhó ajtaja. A fűtött helyiség gőze nagy felhő alakjában tódult ki a hidegre. Ebből a felhőből, amikor a gőz kissé lecsapódott, szellemként bukkant föl egy magas ösztövér parasztnak az alakja, akinek fején nagy asztrakán-sapka, testén nagy báránybőrbunda volt, ami csak erősítette alakjának masszív hatását. Fegyverével lövésre készen állott. Öve alatt ott volt az éles fejsze, amely nélkül a szibériai paraszt nem tud élni. Szeme gyors és szikrázó, mint a vadállaté, fölváltva tapadt valamennyiünkre. Egy pillanat múlva levette a sapkáját, keresztet vetett és azt kérdezte:
– Ki itt a gazda?
Felvilágosítottam.
– Szabad az éjjelt itt töltenem?
– Igen, – feleltem. – Elég a hely mindnyájunknak. Igyék egy csésze teát. Még forró.
Az idegen levetette bundáját és fegyverét a sarokba támasztotta. Eközben szeme állandóan rajtunk függött és mindazon, ami a helyiségben volt. Régi bőrzubbonyt viselt, hasonló anyagból készült nadrággal, amely magas botosba volt behúzva. Fiatal, finom arcát gyönge gúny öntötte el. Fehér, éles foga villogott. Tekintete átható volt. Borzas fején szürke fürtöket láttam. Szája körül elkeseredés vonásai látszottak. Azt mutatták, hogy életének nagyon viharosnak és veszedelmekben gazdagnak kellett lennie.
Fegyvere mellett foglalt helyet és fejszéjét maga mellé tette a földre.
– Miért? Ez a feleséged? – kérdezte a fejszére mutatva az egyik részeg katona.
A nagy paraszt tiszta szemével nyugodtan ránézett és éppen olyan nyugodtan felelt:
– Manapság mindenféle népséggel összeakad az ember, sokkal biztosabb fejszével.
Mohón kezdte inni a teát, miközben szeme, mintha élesen kérdezne, többször rám tekintett, azután végigröpült pillantása az egész helyiségen, mintha feleletet keresne kétségeskedésére. Minden kérdésre, melyet teaszürcsölgetés közt intéztek hozzája a katonák, nagyon lassan és óvatosan felelt. Végül, hogy megmutassa, hogy elkészült az ivással, megfordította a poharát, a megmaradt kis darab cukrot rátette a pohárra és így szólt a katonákhoz:
– Kimegyek, hogy a lovam után nézzek és lenyergelem a ti lovaitokat is.
– Jó lesz, – mondta a félálomban levő fiatalabb katona.
– Hozd be a fegyvereinket is.
A katonák a padokon feküdtek és nekünk csak a padlót hagyták. Az idegen nemsokára visszatért, elhozta a fegyvereket és a sötét sarokba állította. A nyeregtakarókat a padlóra dobta, rájuk ült és lehúzta a csizmáját.
A katonák és a vendégem nemsokára hortyogtak. Én azonban nem aludtam, mert meg kellett fontolnom, hogy mi most a teendőm. Hajnalhasadtakor végre elszundikáltam és fényes nappal ébredtem föl. Az idegent nem láttam. Kimentem a kunyhóból és egy szép sárga mén fölnyergelésével találtam elfoglalva.
– Elmegy? – kérdeztem.
– Igen. De ezekkel a pajtásokkal szeretnék elmenni, – susogta. – Azután majd visszajövök.
Többet nem kérdeztem tőle, csak annyit mondtam, hogy várni fogom.
Levette a bőrtáskákat, amelyek a nyergén függtek és a kunyhó elégett sarkába tette úgy, hogy nem lehetett látni, megvizsgálta a kengyelt, a szárakat és elkészülvén a nyergeléssel, rám mosolyogva így szólt:
– Most készen vagyok és fölkeltem pajtásaimat.
Félórával a reggeli tea után három vendégem elbúcsúzott. Künn maradtam és fát hasogattam a kályhám számára. Egyszerre csak bizonyos távolból fegyverdörej hallatszott, először egy, majd egy második. Azután csönd lett. Azon a helyen, amelynek közelében a lövések eldördültek, egy csapat megijesztett császárfajd riadt föl és átröpült hozzám. Egyik magas fenyő csúcsáról szarkacsörgés hallatszott. Sokáig füleltem az erdőbe, hogy megtudjam, közeledik-e valaki a kunyhómhoz, de teljes volt a csönd.
A Jenisszei alsó folyásán nagyon korán sötétedik. Tüzet raktam a kályhámban és megfőztem a levesemet, miközben állandóan figyeltem minden kívülről hozzám behallatszó zajra. Mert az egész idő alatt tisztában voltam azzal, hogy a halál áll mellettem és emberek, vadállatok beavatkozásával, hideggel, balesettel vagy betegséggel minden pillanatban elpusztíthat. Tudtam, hogy senki sem volt a közelemben, aki segíthetne és hogy egyedüli segítségem Isten keze, lábam és kezem ereje, pontos célzásom és hidegvérem.
Figyelésem azonban nem használt. Észre sem vettem, amikor az idegen visszatért. Miként tegnap, most is egészen hirtelenül jelent meg a küszöbön. A gőzön át láttam nevető szemét és finom arcát. Belépett a kunyhóba és hangos csörömpöléssel három fegyvert lökött a sarokba.
– Két ló, két fegyver, két nyereg, két skatulya szárított hús, féltégla tea, egy kis zsák só, ötven patron, két köpeny, két pár csizma. Mindezt nevetve sorolta elő. Valóban, – így folytatta – meglehetősen eredményes vadászatom volt ma.
Meglepetve néztem reá.
– Miért van meglepetve? – kérdezte nevetve, – Komu Nŭjny eti tovarisi? Mit kezdhet az ember ezekkel a fickókkal? Igyunk teát és feküdjünk le aludni. Holnap más, biztosabb helyre viszem önt, azután elutazom.
Virradatkor ébredtünk, hogy ezt az első menedékhelyemet csakhamar magunk mögött hagyjuk. Személyes birtokunkat becsomagoltuk a nyeregtáskákba, amelyeket az egyik nyergen erősítettünk meg.
– Négy-ötszáz versztnyire kell utaznunk, – jelentette be kedélyesen az utitársam.
Iván volt a neve, ami Oroszországban, ahol minden második embert így hívnak, rám nézve semmit sem jelentett.
– Tehát nagyon sokáig fogunk utazni, – jegyeztem meg sajnálkozva.
– Nem tovább egy hétnél, sőt talán addig sem, – felelte.
Az első éjjelt az erdőben, szabad ég alatt töltöttük el. Vándorlásom másfél éve alatt hány hasonló éjjelt éltem át! Nappal kemény hideg volt. A megfagyott hó csikorgott a ló patkója alatt. A patkóról leváló hódarabok, amikor végiggurultak a megfagyott kérgen, mintha üveg tört volna el. Nyírfajdok röpültek föl lusta lomhasággal a fákról. Nyulak ugrottak le kényelmesen a folyók nyári ágyába. Éjjel a szél sóhajtozni és fütyülni kezdett, miközben fejünk fölött összehajlította a fák ágait. De a fák alatt szélcsend volt és nyugalom.
Hatalmas fákkal körített szakadékban tartottunk pihenőt. Ott kidőlt fenyőkre akadtunk, amelyekből tuskókat vágtunk a tűzre. Miután teát főztünk, nekiláttunk az evésnek.
Iván két fatörzset vonszolt helyünkre, fejszéjével egyik oldalukon símára ácsolta a törzseket és síma oldalukkal egymásra rakta őket. Azután két végükön nagy éket vert közéjük, amely két-három hüvelyknyire elválasztotta egymástól a törzseket. Ebbe a nyílásba faszenet raktunk és láttuk, hogy a tűz gyorsan végigfutott a símára csiszolt oldalak egész hosszában.
– Így még reggel is lesz tüzünk, – mondta. – Ez az aranykeresők naida-ja. Mi aranykeresők, akik nyáron és télen az erdőkben vándorlunk, mindig naida mellett alszunk. Finom dolog. Majd meglátja.
Fenyőágakat vágott le és lejtős tetőt készített belőlük, amelyet a naidával szemben két oszlopra erősített. Ágtetőnk és naidánk fölött a védő fenyőfák ágai terpeszkedtek. Még több ágat is hozott és a tető alatt levő hóra terítgette. Erre azután a nyeregtakarókat tettük. Ebben a fészekben Iván leheveredhetett és felsőruháját egészen a zubbonyáig levethette. Nemsokára észrevettem, hogy izzad a homloka és hogy homlokát is, tarkóját is ruhaujjával dörzsölgeti.
– Most jó meleg van itt.
Rövid idő mulva én is kénytelen voltam a köpenyemet levetni. Nemsokára minden takaró nélkül lefeküdtem aludni. Míg a fenyők és tetőnk ágain keresztül csillámlottak a hideg, tiszta csillagok és a naidán túl fájó hideg volt, addig mi itt kellemesen védve voltunk. Ez éjjel óta nem féltem többé a hidegtől. Ha nappal alaposan átfagytam a nyeregben, éjjel a barátságos naidával alaposan átmelegítettem magamat, nehéz felöltőm nélkül pihentem, csak zubbonyban ültem a fenyőfák alatt és iszogattam a mindig kedves teát.
Napi vándorlásunkon Iván elbeszélte Transbajkália hegyeiben és erdőiben tett aranykereső útjának élményeit. Elbeszélése az érdekfeszítő kalandoknak, veszedelmeknek és harcoknak eleven sora volt. Iván típusa volt azoknak az aranykeresőknek, akik Oroszországban, de más országokban is a leggazdagabb aranybányákat fedezik föl és maguk mindamellett koldusok maradnak. Azt nem mondta meg, hogy miért hagyta el Transbajkáliát és jött el a Jenisszeihez. Magatartásából kiéreztem, hogy erről nem óhajt beszélni és nem is unszoltam. Titokzatos életének e részéről később egészen véletlenül mégis föllebbent kissé a fátyol.
Közel értünk utunk céljához. Egész napon át csak nagy nehézséggel jutottunk előre egy-egy sűrű füzesen keresztül, mert közeledtünk a nagy Jenisszei jobboldali mellékfolyója, a Mana partjához. A bokrok közt élő nyulak keményre taposott nyomát láttuk mindenütt. Ezek a kis fehér erdőlakók keresztül-kasul futkostak előttünk. Máskor vörös farkát láttuk egy-egy rókának, amely a szikla mögött meglapulva egyszerre figyelt minket és a gyanútlan nyulakat.
Iván sokáig szótlan volt, majd beszélni kezdett. Elmondta, hogy nem messzire tőlünk, a Mana egyik kis ágának torkolatánál kunyhó van.
– Mit gondol? Elmenjünk odáig, vagy pedig ismét naida mellett töltsük az éjjelt?
Azt indítványoztam, hogy menjünk egészen a kunyhóig, mert mosakodni óhajtottam és mert már nagyon szerettem volna igazi tető alatt meghálni. Iván összeráncolta szemöldökét, de engedett.
Már sötétedett, amikor egy kunyhóhoz közeledtünk, amelyet sűrű erdő és málnabokrok vettek körül. Kicsiny ház volt két apró ablakkal és egy óriási orosz kályhával. Az épülethez egy pincével ellátott fészernek maradványa támaszkodott.
Iván ivott a katonáktól örökölt üvegből és nemsokára meglehetősen beszédes lett. Szeme csillogott és kezével gyakran és gyorsan végigjárta hosszú fürtjeit. Elbeszélte egyik kalandjának történetét, de hirtelen elakadt a beszéde és a félelem kifejezésével az egyik sötét sarokba bámult.
– Patkány van ott? – kérdeztem.
Ismét szótlan lett és szemöldökét összehúzva gondolkodott. Mivel gyakran órák hosszáig szoktunk hallgatni, nem lepett meg magaviselete. Egyszerre csak felém hajolva ezt suttogta:
– Egy régi történetet akarok önnek elmondani. Transbajkáliában volt egy barátom. Fegyenc. A neve Gavronsky. Sok erdőn és sok hegyen vándoroltunk együtt aranykereső utunkon. Megegyeztünk, hogy mindent egyforma részben megosztunk, de Gavronsky hirtelen a Jenisszei mellett elterülő szibériai őserdőbe ment és eltűnt. Öt év mulva hallottuk, hogy nagyon kiadós aranybányát talált és gazdag ember lett. Később aztán a feleségével együtt meggyilkolták…
Egy pillanatig hallgatott, azután folytatta:
– Ez itt az ő régi kunyhójuk. Itt élt a feleségével és valahol a folyó mellett találta az aranyat. Hogy hol, nem mondta meg senkinek. A környéken élő parasztok mind tudják, hogy sok aranya volt a bankban és hogy aranyat adott el a kormánynak. Itt ölték meg őket…
Iván a kályhához lépett, égő fadarabot vett ki, megvilágította vele a padló egyik helyét és előre lépett.
– Látja ezt a foltot a padlón és a falon? Az ő vérük. Gavronsky vére. Meghaltak, de nem árulták el az aranytelepet. Az aranyat a folyó partján vájt mély lyukból vették ki és a fészer alatt levő pincében rejtették el. De Gavronsky nem adott belőle semmit. Pedig, nagy Isten, mennyire megkínoztam! Tűzzel égettem őket, az ujjaikat hátra görbítettem, szemeiket az ujjammal kinyomtam. Gavronsky hallgatott és meghalt.
Egy pillanatig gondolkozott, azután gyorsan ezt mondta:
– Mindezt a parasztoktól hallottam.
A fadarabot visszadobta a kályhába és leroskadt a padra.
– Itt az alvás ideje, – mondá a szavakat szinte kilökve magából és elcsendesült.
Sokáig hallgattam lélekzését és a magával folytatott suttogást, mialatt egyik oldaláról a másikra fordult és pipázott.
Reggel elhagytuk a gonosz szenvedés és bűntett e tanyáját.
Utazásunk hetedik napján sűrű cédruserdőhöz értünk, amely hosszú hegylánc előhegyein terült el.
– A legközelebbi paraszttelep nyolcvan verstnyire van, – mondta Iván. – A nép idejár az erdőbe cédrustobozt gyűjteni. De csak ősszel. Ősz előtt tehát senkivel sem fog találkozni. Sok madarat és állatot, gazdag diókészletet fog itt találni úgy, hogy megélhet. Nézze ezt a folyót. Ha el akar jutni a parasztokhoz, a folyót kell követnie, elviszi hozzájuk.
Iván segített nekem agyagkunyhót építeni. Nem valóságos agyagkunyhó volt ez, hanem úgy teremtődött meg, hogy egy nagy, valószínűleg vad vihartól kidöntött cédrus gyökérzetét kihúztuk a földből. Így mély nyílás támadt, házamnak ez lett a szobája és egyik oldalán agyagfal védte, amelyet a kicsavart gyökérzet támogatott. Egyes átcsüngő gyökérrészek állványzatot alkottak, amelybe botokat és ágakat dugdostunk. Így csináltunk tetőt, amelyet végül, hogy szilárdabb legyen, kövekkel és hideg ellen való védekezésül hóval födtünk be. A kunyhó homlokoldala nyitva maradt, de a naida állandóan védte.
Ebben a hóval födött kunyhóban két hónapot töltöttem el, mintha nyár lett volna. Minden más emberi teremtmény látása nélkül és anélkül, hogy érintkezésbe jöttem volna a fontos eseményektől megrázott világgal, itt éltem e sírban, a kidöntött fa gyökere alatt a szabad természetben és állandó kísérőm a családom sorsa miatt való súlyos gond volt.
Iván másnap elhagyott. Zsákban szárított kenyeret és kevés cukrot hagyott hátra számomra. Soha többé nem láttam.
Most egyedül voltam. Körülöttem csak az örökzöld, hóval födött cédruserdő, a meztelen bokrok és a befagyott folyó. Ameddig a fák ágai és törzsei közt elláthattam, semmi más, csak a cédrusok és a hó nagy óceánja. Szibériai őserdő. Taiga! Meddig leszek kénytelen itt élni? Rám találnak itt a bolsevikok? Megtudják-e a barátaim, hol vagyok? Mi történik a családommal? Ezek a kérdések égették állandóan agyamat.
Nemsokára megértettem, miért hozott Iván ily messzire. Utunkban nem egy magányos helyet érintettünk, ahol biztosságban magamra hagyhatott volna. De mindig azt mondta, hogy olyan helyre visz, ahol könnyebben lehet megélni. És ebben igaza volt. A cédrusfa és cédruserdőkkel borított hegyek különös bájt adtak magányos rejtekhelyemnek. A cédrus csodálatos, hatalmas fa, messzire szétterülő ágakkal, örökzöld sátor, amely védelmébe vesz mindenféle élő lényt. A cédrusok közt mindig élénk volt az élet. Amott egyre lármáztak az ágról-ágra ugráló mókusok. Emitt magtörő hollók kiáltoztak élesen. Egy csapat pirók, karminvörös mellel, mint a láng röpült el a fák között. Vérpintyek kis serege csapott alá és a fák amfiteátrumát megtöltötte énekével. Egy nyúl egyik fatörzstől a másikig ugrándozott. Mögötte a havon mászó menyét árnyéka ólálkodott. A keményre fagyott havon gondosan lépegetve, nemes szarvas közeledett. És végül a hegy csúcsáról meglátogatott a szibériai erdő királya, a barna medve is.
Mindez szórakoztatott. Elűzte fekete gondolataimat és bátorságot adott a kitartásra. Jó, ámbár kissé nehéz időtöltésem volt az is, hogy fölmásztam az erdő közepéből kiemelkedő hegy csúcsára, ahonnan elláthattam egy, a szemhatáron elnyúló vörös sávig. Ez a Jenisszei túlsó partjának vörös szirtje volt. Ott terült el az ország, ott voltak a városok, az ellenségek és a barátok. Ott volt az a pont is, melyet családom lakóhelyéül állapíthattam meg. Ez volt az oka annak, miért Iván ide hozott.
Minél inkább tűntek el magányosságomban a napok, annál fájdalmasabban éreztem kísérőm hiányát. Noha ez az ember Gavronsky gyilkosa volt, úgy gondoskodott rólam, mintha az apám lett volna, mindig fölnyergelte a lovamat, fölaprította helyettem a fát és mindent megtett, hogy kényelmessé tegye életemet.
Olykor arra gondoltam, hogy ha e helyen kellene meghalnom, összeszedném végső erőmet és fölvonszolnám magamat a hegy csúcsára, hogy ott halhassak meg.
A vad természetben való ez az élet azonban sok alkalmat adott az elmélkedésre is, de még többet testi foglalkozásra. Állandó kemény és komoly harc volt a létért. A legnehezebb munka a naida számára való nagy fatuskók előkészítése volt. A kidőlt fák törzsét mindig hó födte és oda volt fagyva a talajhoz. Tehát ki kellett ásnom és azután hosszú rúd segítségével mozdítottam tovább helyéről. Hogy ezt a munkát megkönnyítsem magamnak, fám megszerzésére a hegyet választottam, ahonnan, bár följutnom nehéz volt, könnyen leguríthattam a fatörzseket. Nemsokára pompás fölfedezést tettem: kunyhóm közelében nagyobb tömegű vörösfenyőre akadtam, az erdő e szép és mégis szomorú óriásaira, amelyeket valami hatalmas vihar döntött le. Törzseiket hó födte, de gyökereikkel még a földbe kapaszkodtak. Mikor fejszémmel belevágtam a gyökérbe, fejszém éle oly mélyen vágódott bele, hogy csak nagynehezen tudtam kiszabadítani. Ennek okát kutatva rájöttem, hogy a gyökér át van itatva gyantával. Csak egy szikra kellett, hogy a fa szilánkjai meggyulladjanak. Később is mindig volt készletem belőle, hogy a vadászatról való hazatérésemkor gyors tűzön megmelegíthessem a kezemet vagy teát főzhessek.
Időm nagyobb részét vadászással töltöttem el. Világos volt, hogy minden napot munkában kell eltöltenem, mert csak így felejtem el szomorú gondolataimat. Reggeli teám után rendesen az erdőbe mentem, hogy nyírfajdot és császármadarat lőjjek. Miután egy-két madarat lelőttem, elkészítettem ebédemet, mely sohasem büszkélkedett gazdag ételsorral. Állandóan szárnyaslevest ettem, maroknyi szárított kenyérrel és utána vég nélkül teát ittam. Egyszer a madárvadászaton zajt hallottam a sűrű bokrok közt. Amikor figyelmesen nézegettem, szarvasaggancs hegyét pillantottam meg. A földre lapulva arrafelé csúsztam, de az éber állat meghallotta közeledésemet és hatalmas lármával eltűnt a bokrok közt. Miután körülbelül háromszáz lépésnyire futott, egészen világosan láttam, amint a hegy meredekénél megállott. Csodálatos állat volt. Sötétszürke volt a teste, a hátgerince csaknem fekete és akkora volt, mint egy kis tehén. Fegyveremet egy ágra fektettem és lőttem. Az állat óriásit ugrott, néhány lépésnyire futott és összeroskadt. Amilyen gyorsan csak tudtam, odasiettem, de a szarvas ismét fölugrott és fölvonszolta magát a hegyre. Egy második lövés leterítette. Így meleg szőnyegre és húskészletre tettem szert. Agancsa, melyet a falam ágaira erősítettem, szép kalapfogas lett.
Sohasem fogom elfelejteni azt az érdekes, de vad látványt, amelynek egyszer kunyhómtól néhány kilométernyire voltam a tanuja. Ott kis süppedés volt, amelyet fű és vörös áfonya födött. Ott a császármadár és a fogoly bogyót szokott keresni. A bokrok mögött nesztelenül közeledtem e helyhez, ahol nagy csapat császármadarat láttam a hóban kapirgálva és bogyót csipegetve. El voltam merülve nézésükbe, amikor hirtelen nagyot ugrott az egyik császármadár. Erre az egész madársereg megijedve elröpült. Az első madár, meglepetésemre, csigavonalban, merőlegesen a magasba emelkedett, ahonnan egyszerre csak halva zuhant alá. Odasiettem, ahol lezuhant, de még nem jutottam el addig, amikor a megölt madár testéről egy mohó menyét ugrott le és elbújt egy kidőlt fa törzse mögött. A madár gégéje rettenetesen össze volt marcangolva. Tisztában voltam azzal, hogy a menyét megtámadta a császármadarat, beleharapta magát a torkába és mialatt a madár felrepült vele, gégéjéből kiszívta a vért és ez okozta a madár hirtelen lezuhanását. A menyét e léghajós-ügyességének köszönhettem, hogy egy patront megtakarítottam.
Állandó harcban éltem a természettel. Bántó és keserű gondolatok egyre jobban megmérgezték a lelkemet.
Múltak a napok és hetek. Melegebb szelek fuvallatát éreztem. A nyiltabb helyeken olvadni kezdett a hó. Itt-ott kisebb vízfolyások voltak láthatók. Nemsokára egy-egy legyet vagy pókot láthattam, amely fölébredt a kemény tél után. Láttam, hogy tavasszal lehetetlen lesz az erdőt elhagynom, mert akkor minden folyó kiárad. A süppedő lápon nem lehet átjutnom. Az állatoktól kitaposott minden út áradó víznek lesz az ágya.
A tavasz nagyon gyorsan érvényesítette jogát. Az én hegyem nemsokára megtisztult a hótól és csak kövek, nyírek és nyárfák törzsei és magas hangyabolyok födték. A folyó helyenként áttörte jégtakaróját. Forrott és habzott.
Egyszer, amikor vadászni voltam, a folyó partjához értem. Sok vöröshátú, nagyon nagy halat vettem észre. Mintha csak vérrel lettek volna megtöltve. A víz felületén úsztak és élvezték a napsugarat. Amikor a folyó egészen megtisztult a jégtől, ezek a halak hihetetlenül nagy tömegben jelentek meg. Csakhamar kisütöttem, hogy a folyón fölfelé iparkodnak, mert az ívás idejét a kisebb folyóágakban töltik el. Elhatároztam, hogy halászni fogok olyan rabló eljárással, aminő minden országban tilos. De minden ügyész és bíró bizonyára enyhébben ítéli meg annak az embernek a tettét, akinek egy kidöntött fa gyökere alatt kell élnie és aki ilyen viszonyok közt megszegi az ésszerű törvényeket.
Sok vékony nyír- meg nyárfaágat szedtem össze és vízrekesztőt fontam belőlük, amelyen a halak nem hatolhatnak át. Hiába kísérelték meg, hogy átugorják. A part közelében körülbelül tizennyolc hüvelyknyi szélességű nyílást szabadon hagytam e gátban a víz színe alatt és a vízfolyással szemben levő oldalán puha, fűzfavesszőből font mély kosarat erősítettem rá. Ebbe jutottak a halak, ha átbújtak a lyukon. Én meg hideg kegyetlenséggel ott álltam és vastag bunkóval fejbe vertem őket. Többnyire harminc, néha több, egész nyolcvan fontnyi volt a zsákmányom. Taimen ennek a halnak a neve. A pisztrángok családjába tartozik és egyike a Jenisszei legjobb fajtájú halainak.
Két hét mulva vége volt a halászásnak. Kosaram nem szállított már több kincset. Hát ismét vadászni kezdtem.
Minél jobban életre keltette a tavasz a természetet, annál kiadósabb és élvezetesebb volt a vadászás. Reggel, napfölkeltekor, hangokkal volt az erdő tele, hangokkal, amelyek a város lakójának idegenek és amelyeket nehéz egymástól megkülönböztetni. Ekkor dürgött a fajdkakas és énekelte szerelmi dalát a cédrus hegyes ágain, miközben az alatta, a lehullott levelek közt kapirgáló szürke tyúkot bámulta. Ezt a tollas Carusót nagyon könnyen meg lehetett közelíteni és egy lövésre poétikus kötelességét inkább hasznos kötelességgel cserélte föl. Halála könnyű volt, hiszen szerelmes volt és süket. Künn a tisztáson a császárfajdok verekedtek szétterpesztett foltos farkkal, míg a tyúkok szorosan mellettük páváskodtak, a nyakukat nyujtogatták és egymással fecsegtek, valószínűleg valami pletykát harcoló kakasaikról. A távolból erős és mély, de mégis gyöngédséggel és szeretettel teli bőgés hallatszott, a szarvas szerelmi kiáltása, míg a fölötte levő szirten a hegyi kecske rövid, szaggatott hangja szólalt meg. A bokrok alján vidám nyulak huncutkodtak. Gyakran egészen a közelükben, a jó alkalmat lesve, egy vörös róka nyúlt el a hasán. Farkasról sohasem hallottam ott semmit; rendszerint nincs a szibériai hegy- és erdővidéken.
Volt azonban egy másik állat, amely a szomszédom lett. Egyikünknek pusztulnia kellett. Egyszer, mikor egy nagy fajdkakassal tértem vissza a vadászatról, hirtelen valami fekete mozgó tömeget vettem észre a fák alatt. Megálltam. Medve volt. Hangyabolyban kotorászott. Amikor megneszelt, hevesen fújtatott és gyorsan elillant. Ügyetlen lábának gyorsasága szerfölött meglepett. Másnap reggel, amikor köpenyemmel betakarva még kunyhómban feküdtem, zaj vonta magára figyelmemet. Kémlelődve kinéztem és fölfedeztem a medvét. Hátsó lábán állt és lármásan szimatolgatott. Alighanem azt vizsgálgatta, miféle teremtmény lehet az, amely medve módjára, kidöntött fa törzse alatt tölti el a telet. Nagyot kiáltottam és a fejszével az üstre ütöttem. Korai látogatóm erre elfutott, ahogyan csak a lába bírta. De nem nagyon örültem a látogatásának. Kora tavasszal történt ez, amikor a medvének tulajdonképpen még nem kellett volna elhagynia telelő helyét. Az úgynevezett hangyászó medvék közé tartozott. Rendkívüli medvefajta, amely híjával van a medvetörzshöz tartozó családok minden etikettjének.
Tudtam, hogy a hangyászó medve nagyon ingerlékeny és vakmerő. Hamarosan fölkészültem tehát úgy a védelemre, mint a támadásra is. Az előkészület rövid volt. Öt patronnak a hegyét ledörzsöltem és ezzel dum-dumot csináltam. Ilyen nem szívesen látott vendéggel szemben eléggé érthető argumentum lettek. Fölvettem a kabátomat és elmentem oda, ahol először találkoztam a medvével és ahol sok hangyaboly volt. Bejártam az egész hegyet, benéztem minden zugba, de sehol nem tudtam fölfedezni látogatómat. Megcsalódva és kifáradva közeledtem a kunyhómhoz, megfeledkezve minden óvatosságról. Ekkor hirtelen megláttam az erdő királyát, éppen amikor alacsony lakásomból kibújt és a bejáratot körülszaglászta. Lőttem. Ordított fájdalmában meg dühében és hátsó lábára állott. Amikor egy második golyó szétzúzta egyik lábát, leereszkedett, de mindjárt megtámadásomra indult, úgy, hogy megsebesült lábát maga után húzva, ismét fölállni iparkodott. Csak a harmadik golyó végzett vele, amely mellbe találta. Körülbelül 200–250 font volt a súlya és kitűnően ízlett. Legjobb volt kotelettnek elkészítve. De nagyon bevált, mint hamburgi szeletis, forró kövön puhítva és sütve, amikoris a hús nagy darabokra dagadt föl, de ezek a darabok olyan könnyűek voltak, mint a pétervári «Medved»-ben a legfinomabb omelette soufflée. Éléstáram e jókor jött meggazdagodása után addig éltem menedékhelyemen, míg a föld kiszáradt és a folyó is leapadt annyira, hogy partja mentén nekivághattam az útnak oda, ahová Iván utalt.
A legnagyobb óvatossággal utaztam és gyalog tettem meg az utat a part mentén. Egész háztartásomat és birtokomat szarvasbőrzsákba csomagolva magammal cipeltem. Így megterhelve gázoltam át az utamba eső kisebb vizeken és mocsarakon. Körülbelül ötven mérföld után a Sifkova nevű területre érkeztem. Ott egy Tropov nevű parasztnak az erdőhöz legközelebb eső kunyhójára bukkantam. Egy ideig nála laktam.
*
Ha összefoglalom a szibériai őserdőben tett tapasztalatomat, ezekre a következtetésekre jutok: az alkalom korunk minden egészséges emberében újra felébreszti a primitív ember, vadász vagy harcos hajlandóságait és képessé teszi őt a természettel való küzdelemre. A művelt elméjű ember kedvezőbb helyzetben van, mint a műveletlen, mert ennek nincs elég tudása és akaratereje ahhoz, hogy keresztülverekedje magát. De a kultivált embernek azt az árat kell ezért fizetnie, hogy nem lehet számára semmi sem oly rettenetes, mint a föltétlen egyedüllét és annak tudata, hogy tökéletesen el van vágva az emberi társadalomtól, az élettől, a szellemi és esztétikai kultúrától. Egy lépés, a gyöngeségnek csak egy pillanata kell és teljes őrület keríti hatalmába ezt az embert, hogy elháríthatatlan pusztulásba rántsa. A hideggel és az éhséggel való harc irtózatos napjait éltem át. De még rettenetesebbek voltak azok a napok, amikor az akaratom küzködött a gyöngítő és összemorzsoló gondolatokkal. Még ma is reszket a szívem és a lelkem, ha ezekre a napokra emlékezem és ha most, tapasztalatom leírásakor, ismét életre keltem őket, újra visszasülyedek a félés és a kétségbeesés állapotába.
Végül meg kell jegyeznem, hogy éppen a civilizált államokban nagyon is keveset törődnek az emberek kiképzésével arra, ami primitív viszonyok közt lehet a hasznukra, olyan viszonyok közt, amelyek a természettel való életküzdelemből származnak. Ennek megváltoztatása az egyedüli út, hogy új nemzedéket neveljünk, erős, egészséges, kitartó emberekből, akiknek egyszersmind a lelkük is kifejlődött.
A természet megsemmisíti a gyöngét, de megsegíti az erőset; a lélek olyan indulatait ébreszti föl, amelyek a modern élet közönséges viszonyai közt alva maradnak.
A Sifkova-vidéken nem sokáig maradtam. De a rövid időt minden tekintetben kihasználtam. Először is egy embert, akiben megbízhattam, a városba küldtem barátaimhoz, akiktől ezen az úton fehérneműt, csizmát, pénzt kaptam és egy kis ládát az első segítségnyujtáshoz szükséges anyaggal és a legfontosabb orvosszerekkel. Megkaptam így azt is, ami a legfontosabb volt: útlevelet hamis névre, mert a bolsevikok számára természetesen halott voltam.
E némileg kedvezőbb körülmények közt jövendő terveimről gondolkodtam. Sifkovában nemsokára híre járt, hogy egy bolsevista népbiztos fog odaérkezni, aki marhát rekvirál a vörös hadsereg számára. Veszedelmessé vált tehát az ottidőzés. Csak arra vártam, hogy a Jenisszei megszabaduljon a tömör jégtakarótól, amely jó sokáig elzárta még akkor is, amikor a kisebb folyóágak már szabadok voltak és a fák tavaszi lombot kaptak. Ezer rubelért fölfogadtam egy halászt, aki késznek nyilatkozott arra, hogy mihelyt a folyó teljesen megtisztul a jégtől, a folyón fölfelé, ötvenöt mérföldnyire elvisz egy elhagyott aranybányához.
Egy reggelen fülsiketítő ropogást halottam. Mintha borzasztó ágyúlövés lett volna. Kifutottam és azt láttam, hogy a folyó hatalmas jégtömeget felemelt és azután áttörte, hogy darabokra tépje. A parthoz siettem, ahol félelmetes, de nagyszerű látványban volt részem. A folyó azt a nagy jégtömeget, amely délen levált, leúsztatta és északi irányban magával cipelte az itt őt még részben födő vastag jégréteg alatt. Ennek nyomása végül széttörte ezt az északi téli gátat és ezzel lehetővé tette az egész nagy tömeg utolsó rohamát a Jegestenger felé.
A Jenisszei, «Jenisszei apó», «a hős Jenisszei», Ázsia leghosszabb folyóinak egyike. Mély és pompás, különösen középfolyásán, amelyet hegyláncok öveznek.
Az irtózatos folyam óriási jégmezőket cipelt le, amelyeket a sellőkön és az itt-ott kinyúló sziklákon összetört. Haragos forgatagban táncoltatta a jeget és letépte azokat a táborhelyeket is, amelyeket a jégen rendeztek be a karavánok számára. Ezek a karavánok télen Minuszinszkból Krasznojarszkba menet, mindig a befagyott folyón járnak. Időről-időre megakadt a folyam szabad futása. Ilyenkor ropogó robaj támadt. A nagy jégmezők összenyomódtak és olykor harminc lábnyi magasságig egymásra torlaszolódtak. Ezzel gátat emeltek a mögöttük levő víz elé, amely gyorsan növekedett, az alacsonyabb partokon kiáradt és nagyobb jégtömegeket kidobott a szárazra. A megerősödött víz ereje végül mégis meghódította az útját elzáró jégtöltést és az összetörő üveg csörömpölésével darabokra tépte.
A folyó kanyarodóinál és a nagy sziklákon ijesztő volt a kaosz. Rengeteg jégtömbök összetorlódva, vadul táncoltak, míg fölvetődtek a magasba, más jégtömbökbe ütköztek vagy szétzúzódtak a part szirtjein, ahonnan kőomladékot, földet és fát téptek ki. Nagy, tizenöt-húsz lábnyi falat halmozott föl az egész part hosszában mesés gyorsasággal ez a természetóriás. Ezt a falat a parasztok zaberega-nak nevezik és csak úgy juthatnak el azon keresztül a folyóhoz, hogy külön utat vágnak benne. Az óriásnak egy hihetetlen művét láttam. Sok lábnyi vastag és sok méter széles jégtömböt röpített ugyanis merőlegesen a magasba úgy, hogy a part szélétől több mint ötven lábnyira zuhant le a földre, ahol fiatal erdőt és kis fákat zúzott szét.
Mialatt a jég e nagyszerű távozását figyeltem, szívem félelemmel és borzalommal lett tele, látván az irtózatos zsákmányt, amelyet a Jenisszei ez évenként megismétlődő visszavonulásán magával vonszolt. A zsákmány a kivégzett ellenforradalmárok holtteste volt – Kolcsak admirális, az antibolsevista Oroszország főkormányzója volt hadseregének tisztjei, katonái és kozákjai. Ez a minuszinszki Cseka véres munkájának volt az eredménye. Levágott fejjel és kézzel, megcsonkított arccal, félig elégett testtel és szétzúzott koponyával sok száz ilyen holttest úszott a víz színén és sírját keresve összekeveredett a jégtömbökkel; vagy pedig a dühöngő örvény forgataga szétmorzsolta őket a hegyes jégtömbök között és alaktalan tömeggé tépte szét, amelyet a folyó, megiszonyodva a rábízott föladattól, kihányt a szigetekre és zátonyokra. Végigmentem a Jenisszei egész középfolyása mentén és mindenütt állandóan rátaláltam a bolsevikok munkájának e rothadó, irtózatos nyomára. A folyó egyik helyén egy kanyarodóban nagy halom döglött lovat láttam. Az áramlat és a jég nem kevesebbet, mint háromszázat dobott oda. E helytől egy versztnyire más fölfedezést tettem, amelyet idegeim nem bírtak el. Ott ugyanis a parton fűzek hosszú sorát láttam, amelyek újjszerűen lecsüngő ágaikkal, mindenféle alakban és helyzetben, emberi holttesteket halásztak ki a meggyalázott folyóból és olyan természetes módon tartották fogva, hogy megterhelt lelkem ezt a benyomást sohasem tudja többé elfelejteni. Itt hetven holttest irtózatos csoportot alkotott.
A sok jéghegy végre mind lecsúszott és kísérőjükként kidőlt fák törzsei, fatönkök és halottak, halottak, halottak. A halász és a fia kivájt nyírfatörzsből készült kis csónakba ültettek engemet a podgyászommal együtt és a part mentén rudakkal fölfelé toltak. Csónakot erős áramlásban rúddal víz ellen tolni nagyon kemény munka. Az élesebb hajlásokon kénytelenek voltunk evezni és izmainkkal kellett küzdenünk az áradás egész erejével szemben. Némely helyen a sziklába kellett kapaszkodnunk és csak úgy juthattunk előre, hogy a sziklát kézzel megragadva, lassan előre húztuk magunkat. Akárhányszor jó sokáig tartott, míg ilyen sellőkön öt-hat méternyire előbbre juthattunk.
Két nap alatt elérkeztünk utunk céljához. Több napot egy aranybányában töltöttem el, amelyben egy őr élt a családjával. Mivel maguknak is kevés készletük volt, nekem semmit sem adhattak, úgy, hogy ismét a fegyveremnek kellett működnie, hogy élelmet szerezzek és gazdámat is élelmiszerhez segítsem.
Itt egy napon fölbukkant egy geometer. Nem bújtam el előle, mert a télen át az erdőben akkora szakállam nőtt, hogy még az anyám sem ismert volna meg. De vendégünknek elég éles szeme volt ahhoz, hogy azonnal lássa, ki vagyok. Nem féltem tőle, mert észrevettem, hogy nem bolsevik. Rájöttünk, hogy közös ismerőseink vannak és hogy a jelen eseményeiről egyformák a nézeteink. Az aranybánya közelében, kis faluban lakott, ahol bizonyos közmunkákra kellett felügyelnie. Elhatároztuk, hogy együtt menekülünk Oroszországból. Én már régóta törtem ezen a fejemet. Most megérett a tervem. Mivel Szibériában való földrajzi helyemet jól ismertem, a legbiztosabb útnak ezt tartottam: Urianhaion át Mongolország északi részébe, amely a Jenisszei forrásvidékéhez tartozik és azután Mongolországon keresztben át a távoli Keletre és a Csöndes-Óceánhoz. A Kolcsak-kormány bukása előtt azt a megbízást kaptam, kutassam ki Urianhait és Nyugat-Mongolországot és ennek következtében akkor a legnagyobb pontossággal tanulmányoztam minden térképet és könyvet, amelyet e területről csak kaphattam. Vakmerő tervem megvalósítására legerősebben a biztosságom után való vágy unszolt.
Néhány nap mulva útnak indultunk. A Jenisszei balpartján levő erdőségen át déli irányban haladtunk. Attól félve, hogy valami nyomot hagyunk magunk után, amennyire csak lehetett, elkerültük a falvakat. Ahol ezt nem tehettük meg, ott általában jól fogadtak a parasztok, akik inkognitónkon nem láttak keresztül. Megállapítottuk, hogy gyűlölték a bolsevikokat, akik sok falut elpusztítottak. Az egyik helyen azt ujságolták nekünk, hogy a fehérek üldözésére Minuszinszkből vörös különítményt küldtek ki. Ez a hír arra kényszerített bennünket, hogy messzire elkanyarodjunk a Jenisszei partjától és az erdőkben és hegyekben elbújjunk. Csaknem tizennégy napig maradtunk ott, mert ez idő alatt vörös katonák járták be a vidéket és rosszul öltözött, fegyvertelen tiszteket fogdostak össze, akik a bolsevikok kegyetlen bosszúja elől bújtak el. Véletlenül egy mocsárhoz érkeztünk, ahol fára fölakasztva huszonnyolc tiszt holttestét találtuk. Arcuk és testük meg volt csonkítva. Ennek láttára elhatároztuk, hogy sohasem kerülünk élve a bolsevikok kezébe. Erre szolgáltak fegyvereink és a nálunk levő ciankáli.
Amikor egyszer a Jenisszei egyik mellékfolyóján átkeltünk, szűk, iszapos szoroshoz értünk, amelynek bejáratánál emberek és lovak feloszló testei hevertek. Kevéssé távolabb széttört szánkóra akadtunk kifosztott ládákkal és szétszórt papirossal. A közelben széttépett ruha és több más halott feküdt. Kik voltak ezek a szegény emberek? Miféle tragédia játszódott le ebben az erdőben? Megpróbáltuk a talány megfejtését. Megvizsgáltuk az okiratokat és papirokat. Pepelajev tábornok törzséhez intézett hivatalos iratok voltak. A Kolcsak-hadsereg visszavonulásakor a törzs egy része valószínűleg ezen az erdőn jött keresztül, hogy elrejtőzzék a mindenfelől előrenyomuló ellenség elől. Itt azonban a vörösök kezébe estek, akik megölték őket. Nem messze e helytől halva találtunk egy nőt, akinek állapota világosan bizonyította, hogy mi érte, míg egy szánakozó golyó megváltotta. A holttest egy melléktábor mellett feküdt, amely tele volt szétszórt üvegekkel és konzervdobozokkal és a gyilkosságot megelőző orgiáról beszélt.
Minél messzebbre jutottunk délre, annál barátságosabban fogadott a nép és annál ellenségesebb indulattal volt a bolsevikok ellen. Végre kijutottunk az erdőségből és a minuszinszki irtózatos sivatagba kerültünk, amelyet a magas vörös Kizill-Kaja hegylánc szel keresztül és helyenként sóstavak födik. Ez a síroknak országa, sok ezer nagy és kicsi dolmennek, első birtokosai síremlékeinek országa, tíz méter magasságig terjedő kőpiramisok, amelyeket hódító útján Dsingisz khán és később a nyomorék Tamerlan-Timur állított emlékül. E dolmenek és kőpiramisok ezrei állanak végtelen sorban, északi irányban. Ezen a síkságon a tatárok élnek most. A bolsevikok kirabolták őket és ezért gyűlölik a bolsevikokat. Nyíltan megmondhattuk tehát nekik, hogy menekülő úton vagyunk. Ingyen adtak élelmiszert, elláttak vezetőkkel és fölvilágosítottak bennünket, hol pihenhetünk meg és veszedelem esetén hol kell elbújnunk.
Több nap mulva a Jenisszei magas partjáról megláttuk az első gőzöst, az Oriolt, amely Krasznojarszkból Minuszinkszba vörös csapatokat szállított.
Nemsokára a Tuba folyó torkolatáig értünk, amelyet élesen keleti irányban kellett követnünk, egészen a Szajan-hegységig, ahol Urianhai kezdődik. Az volt a nézetünk, hogy a Tuba és mellékfolyója, az Amyl mentén levő út lesz utazásunknak legveszedelmesebb része, mert e két folyó völgyeit sűrűn lakja olyan nép, amely Setinkin és Krafcseno ismert kommunista elvtársaknak sok katonát adott.
Egy tatár bennünket és lovainkat kompon átvitt a Jenisszei jobb partjára és napkeltekor még néhány kozákot is küldött, aki elkísért egészen a Tuba torkolatáig. Ott egész napi pihenőt élveztünk. Vad fekete ribiszke és cseresznye volt az élelmünk.
Hamis útleveleinkkel fölszerelve, előre haladtunk a Tuba völgyében. Minden tíz-tizenöt versztnyire száz-kétszáz házra terjedő faluhoz érkeztünk, amelyekben az egész közigazgatás a szovjetek kezében volt és ahol a kémek minden arramenőt gyanakodva megfigyeltek. Ezeket a falvakat két okból nem kerülhettük el. Először is ez a kísérlet, amikor a földeken állandóan találkoztunk parasztokkal, gyanút keltett volna és valami szovjethatóságot talán arra bírt volna, hogy bennünket elfogjon és Minuszinszkbe küldjön a Csekához, ahol aztán utóljára láttuk volna a napvilágot és másodszor az útitársamnak megengedte az útlevele, hogy útján a kormánypóstát használja. Arra voltunk tehát kényszerítve, hogy a falusi szovjeteket felkeressük és tőlük kérjük lovaink kicserélését. A kozákok kocsin vittek minket az első faluba, ahol négy póstalovat kaptunk. Ámbár a bolsevikok voltak az urak, mégis azt a fölfedezést tettük, hogy a parasztok, csekély kisebbség kivételével, ellenségei voltak a bolsevikoknak és szívesen támogattak bennünket. A kapott segítségért azzal kárpótoltam őket, hogy gyógyítottam betegeiket és utitársam praktikus tanácsokat adott nekik a gazdálkodásra nézve. Főként a régi disszidensek és a kozákok segítettek bennünket.
Néha teljesen kommunista falvakba érkeztünk. Hamar megtanultuk, miről lehet ezeket megismerni. Ha csörgő lócsengőinkkel valamelyik faluba belovagolva azt láttuk, hogy a véletlenül a házak előtt ülő parasztok hajlandóságot mutattak arra, hogy homlokukat összeráncolva vagy haragos megjegyzésekkel fölkeljenek, abban a hitben tudniillik, hogy új vörös ördögök jöttek, akkor tudtuk, hogy ez a kommunistákkal ellenséges falu volt, ahol biztosságban megpihenhettünk. Ha azonban a parasztok közelebb jöttek, szívesen üdvözöltek bennünket és elvtársnak szólítottak, mindjárt tudtuk, hogy ellenséges helyen vagyunk és megfelelő óvatossági intézkedéseket kell tennünk. Az efajtájú falvakban nem a szabadságot szerető szibériai parasztok laktak, hanem Ukrainából való emigránsok, lusta és iszákos emberek, akik noha fekete és termékeny föld vette körül falvaikat, kicsiny, piszkos kunyhóban éltek. Nagyon veszedelmes, de egyszersmind kellemes pillanatokat töltöttünk el a nagy Karatuz faluban. Ez tulajdonképpen város. Itt 1912-ben két iskola nyílt meg. Lakóinak száma tizenötezer. Karatuz a déli Jenisszei kozákjainak fővárosa. Most azonban nagyon nehezen lehet erre a helyre ráismerni, mert a parasztemigránsok és a vörös hadsereg emberei az egész kozák lakosságot legyilkolták és a legtöbb házat fölgyujtották. A minuszinszki kerület keleti részében ez a város jelenleg a bolsevizmus középpontja. Amikor ott lócsere végett a szovjet épületébe léptünk, a Cseka éppen ülésezett. Azonnal körülfogtak bennünket és iratainkat kérték. Mivel lelkiismeretünk nem nagyon bízott abban, hogy útleveleink jó hatást fognak tenni, megkíséreltük e vizsgálat elkerülését. Útitársam később gyakran mondta nekem:
– Nagy szerencse ránk nézve, hogy a bolsevisták közt aki tegnap még haszontalan suszter volt, ma kormányzó és hogy a tudomány embereinek kell az utcát söpörniök és a vörös lovasság istállóját tisztogatniok. Szóba állhatok a bolsevikokkal, mert nem tudnak különbséget a dezinfekció és difteritisz, az antracit és az appendicitisz közt. Ilyen módon addig fecseghetek nekik mindenfélét, míg eltérítem őket attól a szándékuktól, hogy golyót röpítsenek belém.
A karatuzi Csekának is annyi mindenfélét fecsegtünk, hogy mindent megkaptunk, amit csak óhajtottunk. Kerületük jövendő fejlődésére vonatkozó nagyszerű tervet terjesztettünk elő, eléjük tartottuk, hogy utakat és hidakat építünk nekik, ami képessé teszi őket arra, hogy Urianhaiból fát, a Szajanok hegyeiből vasat és aranyat, Mongolországból marhát és bőröket exportáljanak. Mekkora dicsősége lesz ez a szovjetkormány teremteni akarásának! Körülbelül egy óra hosszáig tartott az óda, amelyet elénekeltünk nekik. És mire befejeztük, a Cseka tagjai teljesen megfeledkeztek iratainkról. Személyesen cserélték ki lovainkat, személyesen rakták föl málhánkat a kocsira és jó sikert kívántak nekünk. Oroszország határán ez volt az utolsó idegpróba.
Amikor az Amyl völgyén haladtunk át, kegyes volt hozzánk a szerencse. A komp közelében a karatuzi milicia egyik tagját találtuk. Ennek a katonának a kocsiján több fegyver és automata pisztoly volt, többnyire Mauzer, egy expedició fölszerelésére szánva, amelynek néhány kozáktiszt fölkutatása végett be kellett járnia Urianhait. Ez óvatosságra intett, mert nagyon könnyen összetalálkozhattunk volna ezzel az expedicióval és nem voltunk bizonyosak abban, vajjon zengzetes frázisaink iránt éppen olyan megértést tanusítanak-e a katonák is, mint a Cseka tagjai. A katonához intézett kérdések révén megtudtuk, mi lesz az expedició útja. A legközelebbi faluban ezzel a katonával egyazon házban háltunk meg. Ki kellett nyitnom podgyászomat és mindjárt észrevettem, hogy a katonánk csodálkozva pillant útizsákomra.
– Mi tetszik magának annyira?
Ezt susogta:
– Nadrág… nadrág…
Városi polgártársaimtól vastag fekete posztóból való, egészen új lovagló nadrágot kaptam. Ez a nadrág vonta magára a milicember vágyakozó figyelmét.
– Ha magának nincs más nadrágja… – jegyeztem meg, miközben megfontoltam új barátom ellen irányuló támadó tervemet.
– Nincs, – felelte szomorúan. – A szovjet nem ad nadrágot. A szovjetemberek azt mondják, ők is nadrág nélkül járnak. És az én nadrágom már teljesen tönkrement. Nézzen csak ide.
E szavakkal fölemelte köpenyének alsó részét. Odanéztem és valóban nem tudtam, hogyan volt képes ebben a nadrágban megmaradni, mert akkora lyukak voltak rajta, hogy inkább hálónak látszott, mint nadrágnak, hálónak, amelyen még egy kis cápa is átbújhatott volna.
– Eladja? – kérdezte a katona.
– Azt nem tehetem, mert nekem is szükségem van rája. – Feleltem határozottan.
Pár percig gondolkodott. Majd odalépett hozzám és azt mondta:
– Menjünk ki és beszéljünk a dologról. Itt nem igen lehet.
Kimentünk és mindjárt elkezdte:
– Nos, hogy vagyunk? Maguk Urianhaiba mennek. Ott a szovjetbankónak nincs értéke, úgy, hogy semmit sem tud majd vásárolni, pedig ott rengeteg coboly, rókabőr, hermelin és aranypor van, amit a lakosság fegyverért és patronért nagyon szívesen elcserél. Mindegyikünknek van fegyvere. Ha nekem adja a nadrágot, adok még egy fegyvert és száz patront.
Mintha nem érteném, mit akar, ezt feleltem:
– Nem kell nekünk fegyver. Bennünket megvédenek az irataink.
– Nem is úgy értem, – szakított félbe, – hanem a fegyvert majd becserélheti prémre és aranyra. Azonnal odaadom a fegyvert.
– Hja úgy, erről van szó. Igen ám, de ez nagyon kevés ezért a nadrágért. Maga most Oroszországban seholsem kaphat nadrágot. Egész Oroszország nadrág nélkül jár és a maga fegyveréért éppen csak egy cobolybőrt kapnék. De mit kezdjek egy darab bőrrel?
Így értem el vágyam teljesülését. A milickatona megkapta a nadrágomat és én egy fegyvert kaptam száz patronnal és azonkívül még két automata pisztolyt, egyenként negyven patronnal. Most annyira föl voltunk fegyverkezve, hogy megvédhettük magunkat. Még arra is rábeszéltem a nadrágom szerencsés tulajdonosát, szerezzen nekünk a fegyverviselésre engedelmet. Ezzel aztán a törvény is, a hatalom is a mi oldalunkon volt.
Egyik félreeső faluban három lovat vásároltunk, kettőt hátasnak, egyet málhásnak, vezetőt fogadtunk és elláttuk magunkat szárított kenyérrel, hússal, sóval, vajjal. Miután ott huszonnégy óráig pihentünk, megkezdtük az utat föl az Amylnak a Szajan-hegységbe, Urianhai határára. Reméltük, hogy ott már nem akadunk bolsevikokra.
A Tuba torkolatától három napi útra, a mongol Urianhai terület határán, elhagytuk az utolsó orosz falut. E három napon törvényt nem ismerő néppel voltunk folytonos érintkezésben, állandó veszedelem környékezett bennünket és mindig hirtelen halál leselkedett reánk. Csak vas akaraterőnk, hidegvérünk és nem tágító makacsságunk segített keresztül minden veszedelmen és őrzött meg attól, hogy lezuhanjunk a mélységbe, amelynek fenekén oly sokan feküdtek, akiknek nem sikerült, mint nekünk, a szabadsághoz való kezdő lépést megtenniök. Talán nem volt elegendő kitartásuk és hidegvérük, talán nem rendelkeztek azzal a költői tehetséggel, hogy utakról, hidakról, aranybányákról ódát zengjenek, vagy talán nem volt fölösleges nadrágjuk.
Sűrű, fiatal erdő vett körül bennünket. A sokszínű lombozatukat már elvesztő bokrok és fák közt a magas, már sárguló fűben alig lehetett az útnyomot meglátni. Az Amyl régi, már elfeledett szorosán voltunk. Ezen szállították huszonöt évvel ezelőtt a készleteket, gépeket és munkásokat az Amylvölgy számos, most elhagyott aranybányája számára. Az út végig kanyarodott a gyorsan folyó Amyl mentén, azután mély erdőbe hatolt, miután mocsaras vidéken, amellyel tele van ez a veszedelmes szibériai láptalaj, sűrű bozótosokon, hegyeken és tágas réteken vitt keresztül.
Vezetőnk, aki valószínűleg kitalálta, mi az igazi célunk, aggodalmaskodva a földre tekintett és így szólt:
– Három lovas ment el erre patkolt lovon. Talán katonák.
Aggodalma megszűnt, mikor felfedezte, hogy a nyomok oldalt elágaztak, azután ismét visszatértek az útra.
– Nem lovagoltak tovább, – mondta ravaszul mosolyogva.
– Kár, – feleltük. – Kellemesebb lett volna, ha társaságban utazhatunk.
A paraszt megsímogatta a szakállát és nevetett. Kijelentésünk nyilván nem hatott rá.
Utunkban elhaladtunk egy aranybánya mellett, amelyet egykoron nagyszerűen berendeztek, most azonban elhagyatva, épületeit feldúlva találtuk. A bolsevikok minden gépet, készletet, sőt az épületek egyes részeit is elvitték. Közelében sötét, mogorva templom volt, összetört ablakokkal, letépett kereszttel és elégett toronnyal, a mai Oroszország szomorú, de jellegzetes ismertetője. Az őr éhező családja állandó veszedelemben élt a bányában. Elmondták nekünk, hogy ezen az erdővidéken egy vörös banda kóborolt, amely elrabolt mindent, ami még megmaradt a bánya területén, fosztogatta a bánya leggazdagabb részét és az így nyert aranyat távoli falvakban megitta és eljátszta. E falvakban a parasztok bogyókból és burgonyából készítik a tiltott votkát és aranysúlyáért szokták eladni. Ha ezzel a bandával összeakadunk, ez a halálunkat jelentette volna.
Három nap mulva átléptük a Szajan-hegység északi gerincét, átlovagoltunk az Algiak határfolyón és e naptól kezdve Oroszországon kívül voltunk, Urianhai területén.
Ebben a csodálatos, a legkülönbözőbb természeti kincsekben gazdag országban a mongol törzsek egyik, ma csak hatezer lélekre terjedő és lassanként kihaló ága lakik. Nyelve teljesen elüt a mongolok többi tájnyelvétől és életideálja az «örök béke» elve. Urianhaiban az oroszok, a mongolok és a kínaiak már régóta kísérleteztek a közigazgatással. Mindannyian maguknak követelték a szuverénitást ezen a területen, amelynek szerencsétlen lakói, a szojotok, éppen ezért mindhárom parancsolónak kénytelenek voltak adót fizetni. Ennek következtében ez az ország számunkra nem volt teljesen biztos menedékhely. Milickatonáktól már hallottunk arról az expedicióról, amely az Urianhaiba való előnyomulásra készülődött. Most a parasztunktól megtudtuk, hogy a Kis-Jenisszei mellett levő falvakban és a messzebb délre levő helységekben vörös különítmények alakultak, amelyek mindenkit, aki a kezük közé került, kiraboltak és megöltek. Legutóbb megöltek hatvankét tisztet, aki Urianhaion át Mongolországba akart jutni; kiraboltak és megöltek egy kínai kereskedő-karavánt és megöltek néhány német hadifoglyot, aki megszökött a szovjetparadicsomból.
A negyedik napon mocsaras völgybe érkeztünk, ahol nyílt erdők közt magányos orosz ház állott. Itt elbúcsúztunk vezetőnktől, aki sietett, hogy hazaérhessen, még mielőtt a hó elzárja előle az utat a Szajanokon át. A ház tulajdonosa vállalta, hogy tízezer szovjetrubelért elvezet minket a Szeybi folyóhoz. Mivel fáradt lovainkat pihentetnünk kellett, elhatároztuk, hogy huszonnégy órát itt töltünk.
Éppen teáztunk, amikor házigazdánk leánya ezt kiáltotta: jönnek a szojotok! És hirtelen négy fölfegyverzett szojot hatolt a szobába. A fejükön hegyes kalap volt és ránk vigyorogva mondták:
Azután rögvest, minden ceremónia nélkül, kikutattak bennünket. Átható tekintetüket egész fölszerelésünk egyetlen gombja, egyetlen szegélye sem kerülte el. Egyikük, aki mintha a helység merinje (rendőrfő) vagy kormányzója lett volna, politikai fölfogásunkat kezdte tudakolni. Láthatólag tetszett neki, hogy a bolsevikokat bírálgattuk, mert nyíltan kezdett velünk beszélni.
– Maguk jó emberek. Nem szeretik a bolsevikokat. Mi segítségükre leszünk.
Megköszöntem és neki ajándékoztam a vastag ezüstzsinórt, melyet az övemen hordtam.
Mielőtt beköszöntött az est, elhagytak bennünket azzal, hogy reggel visszatérnek. Sötétedett. Kimentünk, hogy kimerült legelő lovaink után nézzünk. Azután visszamentünk a házba. Vidáman beszélgettünk vendégszerető gazdánkkal, amikor az udvarról egyszerre patkócsattogás és durva hang hallatszott. A következő percben öt, puskával és karddal fölfegyverzett vörös katona lépett be. Megborzongtam. A szívem hevesebben kezdett dobogni. Tudtuk, hogy a vörösök ellenségeink voltak. Asztrakán sapkájukon ott volt a vörös csillag és karjukon a vörös háromszög. Ahhoz a különítményhez tartoztak, amely a kozáktiszteket hajszolta.
Sandán nézve bennünket, levetették köpenyeiket és leültek. Mi kezdtük meg a beszélgetést azzal, hogy utunk célja hídak, utak és aranybányák vizsgálgatása. Tőlük aztán megtudtuk, hogy nemsokára megérkezik a parancsnokuk még hét emberrel és hogy a gazdánkat akarják vezetőnek a Szeybi folyóhoz, ahol véleményük szerint a kozáktisztek rejtőzködnek.
– Ez éppen jó, – mondtam, – legalább együtt utazhatunk.
Az egyik katona azt felelte, hogy ez a tiszt-elvtárstól függ.
Beszélgetésünk közben belépett a szojot kormányzó. Tetőtől-talpig végigmustrálta az újonnan érkezetteket és azt kérdezte tőlük:
– Miért vettétek el a szojotok jó lovait és a rosszakat hagytátok itt nekünk?
A katonák kinevették.
– Jusson eszetekbe, hogy idegen országban vagytok, – válaszolta a nevetésre fenyegetőző hangon a szojot.
– Vigyen el az ördög! – kiáltott az egyik katona.
De a szojot nyugodtan az asztalhoz ült és átvette a csésze teát, amelyet a háziasszony töltött neki. A beszélgetés megszűnt. A szojot megitta a teát, elszítta hosszú pipáját, azután fölállott.
– Ha holnap reggelig a lovak vissza nem kerülnek gazdáikhoz, – mondta – akkor majd elmegyünk értük.
E szavakkal megfordult és kiment.
A katonák arcán látható volt az aggodalom. Nemsokára egyikük mint küldönc eltávozott, míg a többi lehorgasztva fejét, szótlanul ült. Késő este megjött a tiszt többi hét emberével. Amikor jelentést kapott a szojotról, összeráncolta a homlokát és ezt mondta:
– Ez baj. A mocsaras területen kell átmennünk, ahol minden domb mögött egy szojot fog reánk leskelődni.
Úgy látszott, hogy igazán nagyon aggódik. Izgatottsága következtében szerencsére nem sokat törődött velünk. Megnyugtattam és megigértem, hogy ezt az ügyet holnap rendbe hozom a szojottal. A tiszt durva marha és ostoba fickó volt, akinek csak az volt a vágya, hogy jutalmul a kozáktisztek elfogatásáért előléptessék és attól félt, hogy a szojot megakadályozhatja a Szeybihez való eljutását.
Napkeltekor a vörös különítménnyel együtt útnak indultunk. Miután már körülbelül tizenöt kilométert megtettünk, messzi a bokrok között két lovast láttunk. Szojotok voltak. A hátukon puska.
– Várjon egy pillanatig, – mondtam a tisztnek. – Majd tárgyalok velük.
Amilyen gyorsan csak bírta a lovam, elvágtattam. A lovasok egyike a szojot-kormányzó volt, aki így szólt hozzám:
– Maradjon a különítmény mögött és segítsen nekünk.
– Jól van, – feleltem. – De beszélgessünk kissé, hadd higyjék azok az emberek, hogy tárgyalunk.
Kis idő mulva kezet fogtam a szojottal és visszatértem a katonákhoz.
– Minden rendben van, – kiáltottam. – Folytathatjuk utunkat. A szojotok nem fogják utunkat zavarni.
Tovább indultunk. Amikor egy nagy réten mentünk át, nagy távolságban két szojotot pillantottunk meg, aki teljes vágtatással egy hegyre lovagolt föl.
Szépen, fokozatosan véghezvittem a szükséges manővert, azaz útitársammal együtt a különítmény mögé kerültem. A mi hátunk mögött már csak egy katona maradt, akinek baromi külseje volt és irántunk nyilvánvalóan nagyon ellenséges indulattal viseltetett. Alkalmam nyílt, hogy kísérőmnek csak ezt az egy szót súghattam: «Mauzer» és már láttam, hogy nagygondosan kigombolta nyeregtáskáját és kissé kihúzta belőle pisztolyának agyát.
Csakhamar megértettem, miért nem kísérelték meg a katonák, noha tapasztalt erdei emberek voltak, hogy vezető nélkül jussanak a Szeybihez. Az Algiak és a Szeybi közt az egész terület csupa hegylánc, melyet mély, mocsaras völgyek szakítanak meg. Átkozott és veszedelmes vidék. Gyakran térdükig elsülyedtek a lovak, megbotlottak és lábuk beleragadt a lápi haraszt gyökerébe. Gyakran elestek úgy, hogy mi alájuk kerültünk, nyeregrészek összetörtek és elszakadt a kantárszár. Sőt néha annyira besüppedtünk, hogy a lovasok térdéig ért a föld. Az én lovam egyszer egész mellével és fejével a vörös folyós iszapba sülyedt. Utána elesett a tisztnek a lova és a tiszt fejét egy kő megsebesítette. Kísérőm térdét egy fa sebesítette meg. Néhány katona is lezuhant és megsérült.
A lovak nagyokat fújtattak. Valahonnan rekedt és nyugtalanító varjúkárogás hallatszott. És az út még csak rosszabb lett. A nyom továbbra is a mocsáron vitt át, de az utat kidőlt fák tuskói elzárták. Ha a lovak átugrották a tuskókat, gyakran mély lyukakba szorultak bele. Mi és a katonák tele voltunk vérrel és iszappal és nagyon féltünk, hogy lovaink teljesen ki fognak merülni. Az út egy nagy részén le kellett szállnunk és vezetnünk kellett a lovakat. Végül széles mocsárhoz érkeztünk, amelyet haraszt födött és sziklatuskók körítették. Itt nemcsak a lovak, hanem a lovasok is féltestükkel sülyedtek a látszólag feneketlen posványba. A mocsár egész felülete vékony tőzegtelep volt, amely fekete rothadó vízzel telt tavat fedett be. Amikor végre beláttuk, hogy csak úgy haladhatunk előre, ha egymástól nagyobb távolságban, egyenként megyünk, akkor valóban a felszínen tudtuk magunkat tartani, de a léptek alatt hajladozott minden, mint a vékony jég. Helyenként valósággal hullámzott a talaj.
Hirtelen három lövés hallatszott. Hangjuk nem volt erősebb, mint a Flóbert-fegyveré, de igazi lövések voltak, mert a tiszt és két katona a földre bukott. A többi katona fegyvert ragadott és megrettenve az ellenséget kereste. Hamarosan még négy ember került ki a nyeregből. Ekkor észrevettem, hogy a mi utóvéd katonánk fölemeli fegyverét és éppen engem vesz célba. De az én Mauzerem gyorsabb volt az ő fegyverénél és ezért folytathatom most elbeszélésemet.
– Rajta! – kiáltottam a barátomnak. Most mi is részt vettünk a lövöldözésben. Nemsokára seregestől jelentek meg a mocsáron a szojotok. Levetkőztették az elesetteket, a zsákmányon megosztoztak és ismét birtokukba vették lovaikat.
Egy órai nagyon nehéz út után meredeken kellett felkapaszkodnunk és nemsokára fákkal födött fensíkra értünk. A kormányzóhoz közeledve így szóltam:
– A szojotok tulajdonképpen nem is olyan nagyon békés emberek.
Keményen rám nézett és ezt válaszolta:
– Nem szojotok voltak, akik öltek.
Igaza volt, mert abekan-tatárok voltak szojot ruhában, akik a bolsevikokat megölték. Ezek a tatárok úton voltak, hogy gulyáikat és méneseiket Urianhaion át Oroszországból Mongolországba hajtsák. Vezetőjük és közbenjárójuk egy kalmuk láma volt.
Másnap reggel kis orosz telephez érkeztünk és néhány lovast vettünk észre, aki az erdőből kémlelődött. Fiatal és bátor tatáraink egyike a leggyorsabb vágtában feléjük tartott, de csakhamar megfordult és megnyugtató mosolygással tért vissza.
– Minden rendben van, – kiáltotta nevetve. – Csak tovább előre!
Jó széles úton, egy magas fakerítés mentén haladtunk tovább, amely rétet határolt. Ezen sok vapiti vagy ahogyan még másként mondják izubr legelt, amely állatot az oroszok a szarváért tenyésztik. Mert ezt a szarvat, amíg fiatal, nagy áron megvásárolják a tibeti és kínai gyógyszerkereskedők. Megfőzve és megszárítva panti a neve és nagyon drágán adják el a kínaiaknak.
A telepesek nagy félelemmel fogadtak bennünket.
– Hála Istennek, – mondta új háziasszonyunk. – Azt hittük…
Elnyelte a mondanivalóját és férjére nézett.