Folytonos veszedelem kifejleszti az ember éberségét és ítélőképességét. Amilyen fáradtak voltunk, nem vetköződtünk le és lovainkat se nyergeltük le. Mauzer-pisztolyomat a kabátomba dugtam és szemügyre vettem az embereket. Az első, amit észrevettem, egy puskának az agya volt a nagy ágy – parasztoknál szokásos – vánkoshegye alatt. Azután észrevettem, hogy vendéglátónk alkalmazottai állandóan be-kijárnak, hogy tőle parancsokat vegyenek át. Bár hosszú volt a szakálluk és a ruhájuk nagyon piszkos, mégsem látszottak egyszerű parasztoknak. Nagyon figyelmesen néztek bennünket és engemet, meg barátomat sohasem hagytak egyedül a ház urával. Egyáltalán nem értettük a dolgot. De bejött a szojot kormányzó és látván a feszélyezett helyzetet, a szojotok nyelvén elmondott házigazdánknak mindent, amit rólunk tudott.
– Bocsássanak meg kérem, – mondta a telepes, – de hiszen tudják, hogy manapság tízezer gyilkos és rabló közt csak egy becsületes ember akad.
Ezután egészen nyiltan beszélt. Vendéglátó gazdánk megtudta, hogy egy bolsevik banda kozáktiszteket keresve, akik az ő házában élnek, meg fogja támadni az ő birtokát. Egy különítmény teljes megsemmisítéséről már hallott. A mi elbeszélésünk azonban nem tudta teljesen megnyugtatni az öreg embert, mert füléhez jutott, hogy a vörösök egy nagy különítménye közeledik Uszinszki kerület határa felől, mert üldözi azokat a tatárokat, akik marháikkal déli irányban Mongolországba akarnak kiszabadulni.
– A legnagyobb aggodalommal várjuk őket minden percben, – mondta nekem a házigazdánk. – Szojotom éppen most jött meg és jelentette, hogy a vörösök már átkeltek a Szeybin és a tatárok harcra készülődnek.
Azonnal kimentünk, hogy nyergeinket és málhatáskáinkat megvizsgáljuk. Azután száron vezetve lovainkat, elbújtattuk őket az ott levő cserjésben. Fegyvereinket és pisztolyainkat készenlétben tartottuk és állást foglaltunk a kerítés mellett, hogy bevárjuk közös ellenségünket. Egy óra telt el izgató várással. Ekkor az erdőből hozzánk futott az egyik munkás és azt súgta:
– Átjönnek a mi mocsarunkon… Az ütközet megkezdődött.
És szavainak igazolásául az erdőn keresztül valóban egyetlenegy puskalövés hallatszott. Nemsokára különböző fajtájú fegyverek egyre élesebb ropogása kezdődött. A lárma a ház felé közeledett. Majd patkócsattogást és a katonák durva kiáltását hallottuk. Hirtelen három vörös ugrott be a házba az útról, ahol most két irányból lövöldöztek rájuk a tatárok. Vadul káromkodtak. Egyikük a házigazdánkra lőtt, aki összerogyott és térdre bukott, amikor a vánkos alatt levő fegyvert akarta megragadni.
– Ti kik vagytok? – kiáltotta durván az egyik katona felénk fordulva és fegyverét felemelve. Mauzereinkkel feleltünk és pedig olyan eredményesen, hogy csak egy katona, aki hátrább maradt az ajtó közelében, tudott megmenekülni, de az udvaron egyik munkás kezébe jutott, aki megfojtotta. Állt a harc. A vörösök az út mellett elfutó árokban a háztól háromszáz lépésnyire lefeküdtek és viszonozták az őket bekerítő tatárok tüzelését. Néhány katona a házhoz futott, hogy pajtásainak segítsen. De íme most házigazdánk munkásainak szabályszerű sortüzét hallottuk. Nyugodtan és pontosan lőttek, akárcsak hadgyakorlaton. Öt vörös katona az úton elesett, a többiek pedig az árokban kerestek födözéket. Kis idő mulva megállapítottuk, hogy az ároknak ama végéhez másztak, amely legközelebb volt az erdőhöz, ahol lovaikat hátrahagyták. A fegyverropogás mindegyre távolodott. Nemsokára láttuk, hogy ötven-hatvan tatár a réten át üldözi a vörösöket.
Két napig pihentünk itt a Szeybi mellett. Kiderült, hogy házigazdánk munkásai, számszerint nyolcan, tisztek voltak, akik a bolsevikok elől elrejtőztek. Engedelmet kértek, hogy elkísérhessenek bennünket, amibe beleegyeztünk.
Így tehát, amikor utunkat folytattuk, nyolc fölfegyverzett tiszt volt a födözetünk és három málháslovunk volt. Áthaladtunk a Szeybi és Ute folyók közt elterülő szép völgyön. Mindenütt pompás legelőket találtunk sok nyájjal. De abban a két-három házban, amely az út mellett volt, egyetlen élő embert sem tudtunk találni. Félelmében elbújt mindenki, amikor a vörösökkel való harc híre ide érkezett. Másnap megmásztuk a Daban nevű magas hegyláncot. Azután tág, leégett erdőterületen haladtunk át, ahol kidőlt fák mellett vitt az utunk. Majd újra völgybe szálltunk le, amelynek fenekét hullámos partvidék elrejtette előlünk. E hullámok mögött folyt a Kis-Jenisszei, az utolsó nagy folyó mielőtt az igazi Mongolországba jut az ember.
A folyótól mintegy tíz kilométernyire az erdőből fölszálló füstoszlopot vettünk észre. Két tiszt előre ment kémszemlére. Sokáig nem adtak életjelt és mivel attól féltünk, hogy valami baj érte őket, harcra fölkészülve, óvatosan a füst felé tartottunk. Mikor a közelébe értünk, sok ember hangját hallottuk, közöttünk a mi tisztjeink hangos nevetését is.
Egy rét közepén nagy sátort láttunk, ágakból készült két fekvőhellyel és körülötte körülbelül ötven-hatvan férfit. Mihelyt kijutottunk az erdőből, felénk futottak és nagy örömmel üdvözöltek. Orosz tisztek és katonák nagy táborához jutottunk, akik Szibériából való menekülésük után az urianhai orosz telepesek és gazdag parasztok házaiban éltek.
– Mit csinálnak itt? – kérdeztük meglepetve.
– Ohó, hát semmit sem tudnak arról, ami történt? – felelt egy meglehetősen öreg ember, aki Osztrovszky ezredesnek mondta magát. Urianhaiban a katonai népbiztos megparancsolta, hogy a huszonnyolc évnél idősebb férfiakat mind mozgósítani kell. Ezekből az elvtársakból alakult különítmények most mindenfelől közelednek Belocarszk város felé. Kirabolják a telepeseket és a parasztokat és mindenkit megölnek, aki a kezükbe kerül. Itt rejtőztünk el előlük!
Az egész tábornak csak tizenhat fegyvere és három bombája volt. Az utóbbinak a tulajdonosa egy tatár ember volt, aki kalmuk vezetőjével Mongolország nyugati részében levő nyájaihoz iparkodott. Elmondtuk utunk célját és azt a szándékunkat, hogy Mongolországon keresztül a Csöndes-Óceán legközelebbi kikötőjéig hatoljunk. A tisztek arra kértek, vigyem őket magammal. Beleegyeztem.
További utunkon megállapították hírszerzőink, hogy ama paraszt házának közelében, akinek bennünket kompon a Kis-Jenisszei folyón kellett átszállítania, nincsenek elvtársak. Siettünk, amennyire csak lehetett, hogy lehetőleg hamar elhagyhassuk a Jenisszei veszedelmes zónáját és eltűnhessünk a túlsó parton levő erdőségben. Havazott. De a hó mindjárt el is olvadt. Esti szürkület előtt hideg északi szél kerekedett, amely vékony ködöt hozott magával.
Késő este érkezett társaságunk a folyóhoz. Az ott lakó telepes szívesen fogadott bennünket és noha még jég úszkált a folyón, mindjárt ajánlkozott, hogy átvisz bennünket, a lovainkat pedig átúsztatja. Tárgyalásunkat végighallgatta a telepes egyik munkása, egy vörös hajú, kancsal fickó. Az egész idő alatt föl s alá futkosott. Hirtelen eltűnt. Gazdánk, mikor ezt észrevette, hangjában a félelem kifejezésével, ezt mondta:
– A faluba futott és idehozza az elvtársakat. Rögtön át kell kelnünk a folyón.
Utamnak legrettenetesebb éjjele kezdődött most. A telepesnek azt ajánlottuk, hogy csak készletünket és municiónkat vegye a tutajába, mi pedig a lovainkkal átúsztatunk. Így el akartuk kerülni, hogy többször kelljen az utat ide-oda megtennie. Ezen a helyen a Jenisszei körülbelül háromszáz méter széles. Nagyon erős sodrú és partja hirtelen szakad le a víz egész mélységéig. A szél éles fütyüléssel kergette szemünkbe a havat és fájón vagdosta az arcunkat. Előttünk folyt a fekete, sebes víz, amely vékony, táncoló, körbeforgó jégtömböket vitt magával.
Lovam sokáig nem akart a magas partról leugrani. Prüszkölt és ágaskodott. Teljes erőmből végigvágtam a korbáccsal a nyakán, míg végre szánalmat keltő nyögéssel belevetette magát a hideg folyamba. Mindketten teljesen elmerültünk úgy, hogy alig tudtam magamat a nyeregben tartani. Hamar néhány méternyire jutottam a parttól. Lovam erőfeszítése közben fejét és nyakát messzire előre nyujtotta és szakadatlanul prüszkölt. Éreztem minden mozdulatát a vízben és testének reszketését. Végre a folyam közepére értünk, ahol rendkívül sebes volt a víz. Kezdtünk elmerülni. A borzasztó sötétségben kísérőim kiáltását és a lovak félelmének és szenvedésének nyögését hallottam. Mellemig voltam a jeges vízben. Néhányszor jégtömbökbe ütköztem. Olykor-olykor a hullámok összecsaptak a fejem fölött. Nem volt időm arra, hogy körülnézzek és a hideget érezzem. Teljesen hatalmába kerített az élet után való állati vágy. Csak az járt a fejemben, hogy menthetetlenül elpusztulok, ha az áramlattal való küzdelemben a lovam ereje alul marad. Ennek következtében minden figyelmem lovam erőfeszítésére és remegő félelmére irányult. Hirtelen nagyot nyögött. Észrevettem, hogy kezd elmerülni. A víz nyilván már orrlyukán felül terjedt, mert időnként hosszabb közökben hallatszott ijedt horkolása. Egy nagy jégtuskó nekiment a koponyájának, mire a ló megfordult úgy, hogy most az árral úszott. Csak nagynehezen tudtam ismét a part irányába terelni, de éreztem, hogy vége felé jár az ereje. A feje többször eltűnt a víz kavargó felszíne alatt. Most már nem válogathattam. Lecsúsztam a nyeregből és úszni kezdtem. Bal kezemmel a lóba kapaszkodtam, jobbommal pedig tempóztam és közben hangos nógatással bátorítgattam az állatot. Egy ideig szétnyitott ajakkal és erősen összeszorított foggal úszott. Tágra nyitott szeme leírhatatlan félelmet árult el. Mihelyt kiszálltam a nyeregből, a vízben fölemelkedett és nyugodtabban, meg gyorsabban úszott.
Végre hallottam, hogy kimerült lovam patkója kőgörgetegbe ütközik. És mint én, társaim is egymásután partot értek. A jól begyakorolt lovak valamennyien teljes épségben áthozták lovasaikat. Sokkal lejjebb ért partot telepesünk a készletekkel. Pillanatnyi vesztegelés nélkül a lovakra raktuk cókmókjainkat és folytattuk utunkat.
A szél erősebb és hidegebb lett. Napfelkeltével rendkívül metsző lett a hideg. Átázott ruhánk megfagyott és kemény lett, mint a bőr. Vacogott a fogunk. Szemünkben a láz vörös tüze égett. De csak előbbre törekedtünk, hogy minél nagyobb legyen a távolság köztünk és az elvtársak közt. Miután mintegy tizenöt kilométert tettünk meg az erdőben, nyílt völgybe jutottunk, ahonnan megláttuk a Jenisszei túlsó partját. Reggel nyolc óra lehetett. A túlsó parton levő úton lovasoknak és kocsiknak fekete, kígyószerű vonala tekergőzött. Vörös katonák csapata volt a málhával. Ezért leszálltunk és hogy figyelmüket magunkra ne vonjuk, elbújtunk a bokrok közt.
Egész napon át folytattuk utunkat. A hőmérő zérus fokot mutatott. Csak este állottunk meg egy hegységben, amelyet vörösfenyőerdő borított. Ott nagy tüzet raktunk, megszárítottuk ruháinkat és alaposan megmelegedtünk. Éhes lovaink nem távoztak a tűztől, hanem közvetetlenül mögöttünk állva, lehorgasztott fejjel aludtak. Másnap korán reggel szojotok jöttek a táborunkhoz.
– Ulan? (vörös?) – kérdezte az egyik.
– Nem, nem, – kiáltotta az egész társaság.
– Tzagan? (fehér?) – volt a következő kérdés.
– Igen, igen, – felelte a tatárunk. – Mindnyájan fehérek.
– Mendé! Mendé! – Ez volt most a válasz és miután teát ittak, rendkívül fontos dolgokat kezdtek elmondani.
Előadásuk szerint a vörös elvtársak a Tannu-Ola-hegységből előrehatoltak és az egész mongol határ mentén előőrsöket állítottak föl, hogy elfogják azokat a parasztokat és szojotokat, akik megkísérelték marhájuk elhajtását. Ilyenformán lehetetlennek látszott a Tannu-Ola hegységen való átkelés.
Csak egy kivezető utat láttam: Buret Hei mocsaras völgyében kell előre hatolnunk, hogy eljussunk a Koszogol-tó déli partjára, amely már az igazi Mongolország területén van.
A szojotok hírei valóban nagyon kellemetlenek voltak. A Szangaltaiban levő első mongol állomás a mi táborunktól nem volt messzebbre hatvan mérföldnél, ellenben Koszogolig a legrövidebb út is kétszázhetvenöt mérföldet tett ki. Ekkora erőfeszítést aligha várhattunk azoktól a lovaktól, amelyeken a barátom és én lovagoltunk, hiszen rossz úton, igazi élelem és pihenés nélkül már hatszáz mérföldnél többet tettek meg. De átgondolván a helyzetet és többi útitársam állapotát is megfontolván, elhatároztam, hogy nem kísérlem meg a Tannu-Ola-hegységen való átkelést. Tisztjeim ugyanis ideges, erkölcsileg megfogyatkozott férfiak voltak, rosszul öltözve és rosszul fölfegyverezve. Sőt legtöbbjének egyáltalán nem volt fegyvere. Tudom, hogy ütközetben a legnagyobb veszedelmet a fegyvertelen emberek okozzák. Könnyen pánik áldozataivá lesznek, elvesztik a fejüket és megmételyezik a többieket is. Barátaimmal tehát tanácsot ültem, amelynek eredményeként elhatároztuk, hogy a Koszogolhoz megyünk. Társaságunk beleegyezett, hogy követ bennünket.
Ebéd után – leves, nagy húsdarabokkal, száraz kenyér és tea – elindultunk. Körülbelül két órakor kezdtek előttünk a hegyek emelkedni. Északkeleti nyúlványai voltak a Tannu-Ola hegységnek, amely mögött volt Buret Hei völgye.
Két meredek hegyhát közt levő völgyben yak- és szarvasmarha-gulyát láttunk, amelyet tíz szojot lóháton gyorsított tempóban hajtott észak felé. Fáradtan érkeztek a szojotok hozzánk és kisvártatva elmondták, hogy Todji noyonjának (fejedelmének) parancsára a gulyát a Buret Hei mentén Mongolországba hajtják, mert a noyon attól tart, hogy máskülönben elrabolják a vörös elvtársak. A parancs szerint cselekedtek, de szojot vadászoktól megtudták, hogy a Tannu-Ola-hegység e részét Vladimirovkából való elvtársak szállták meg. Ennek következtében kénytelenek voltak megfordulni. Ez előörsök helyét és a Mongolországba vivő hegyszorost megszálló elvtársak számát tudakoltuk tőlük. Azután a tatárunkat és a kalmukot elküldtük hírszerzésre, mi többiek pedig a további előnyomulásra készülődtünk: ingeinkbe csavartuk a lovak lábát és kendőt meg kötéldarabokat kötöttünk az orruk köré, hogy ne nyeríthessenek.
Már sötétedett, amikor visszatért hírszerzőink jelentették, hogy körülbelül harminc elvtárs tőlünk mintegy tíz kilométernyire tábort ütött és pedig szojotok jurtáiban (nemezből készült mongol sátor). A szorosnál két előörs áll, az egyik két, a másik három katona. Az előörsöktől a távolság a táborig csak valamivel több egy mérföldnél.
A mi utunk két előörs közt volt. A hegy csúcsáról egészen világosan láttuk és le is puffanthattuk volna őket.
Amikor a szoros közelébe érkeztünk, a társaságunkat hátrahagytam és barátomat, a tatárt, a kalmukot és két fiatal tisztet magammal vittem. Előttem ötszáz méternyire két tábortüzet láttam a hegyről. Mindeniküknél egy katona ült fegyverrel. A többi aludt. Az elvtársakkal tulajdonképpen nem óhajtottam harcba keveredni, de ha egyáltalán át akartunk jutni a szoroson, akkor végeznünk kellett az előörsökkel és pedig lövés nélkül. Az volt a nézetem, hogy később már nem kutathatnak bennünket az elvtársak, mert az egész út sűrűn tele volt ló- és szarvasmarhanyommal.
– Azzal a kettővel én számolok le, – súgta a barátom a bal előörsre mutatva.
Nekünk többieknek a másik előörssel kellett végeznünk. A bokrokon át barátom után másztam, hogy szükség esetén a segítségére lehessek. Be kell azonban vallanom, hogy miatta a legkevésbbé sem aggódtam. Körülbelül hét láb magas ember volt és akkora volt az ereje, hogy ha például valamelyik ló nem akarta a zablát a foga közé venni, karját a ló nyaka köré fonta, alulról pedig megrúgta a ló mellső lábát, úgy, hogy az állat elesett és a földön könnyűszerrel föl lehetett kantározni.
Amikor száz lépésnyire közeledtünk, hátramaradtam a bokrok mögött és figyeltem. Egészen tisztán láttam a tüzet és a bóbiskoló őrt. Fegyvere a térdén nyugodott. Mellette alvó társa meg se mozdult.
Egy ideig nem láttam a barátomat. A tábortűznél nyugalom volt. Hirtelen néhány elnyomott kiáltás hallatszott a másik előörsről. Azután ismét teljes csend lett. A mi őrünk lustán felemelte a fejét. Éppen ebben a pillanatban fölmagasodott barátom óriási alakja, közém és a tűz közé lépett és már a következő pillanatban a levegőben kalimpált az őr lába, mert társam gégén fogta és átdobta a bokrozatba, ahol mindketten eltűntek. Egy pillanat mulva a barátom ismét fölbukkant. Áldozatának fegyverét megforgatta annak feje fölött. Egy tompa ütés hallatszott, amit föltétlen nyugalom követett. Barátom visszajött hozzám; zavartan mosolyogva mondta:
– Ennek vége. Vigye el az ördög! Gyermekkoromban az anyám papot akart belőlem csinálni. Amikor felnőttem, agronom lettem, hogy – embereket fojtogassak és betörjem a koponyájukat. Rettenetesen bolond dolog a forradalom.
Haragosan és utálattal kiköpött és pipára gyujtott.
A másik előörsnél is mindennek vége volt.
Még az éjjel elértük a Tannu-Ola-hegység legmagasabb hátát, hogy azután sűrű bokrozatú völgybe szálljunk le és kis folyók, meg más víztömegek valóságos hálóján evickéltünk át. Elérkeztünk a Buret Hei forrásvidékéhez. Körülbelül egy órakor megállottunk, hogy megetessük lovainkat, mert éppen ezen a helyen nagyon jó volt a fű.
Azt hittük, hogy itt biztosságban vagyunk. Nem egy megnyugtató jelet láttunk. A hegyeken legelésző yak-nyájak voltak láthatók és hozzánk jövő szojotok megerősítették föltevésünket. Itt a Tannu-Ola mögött még nem láttak a szojotok vörös katonát. Ezeknek a szojotoknak egy tégla teát ajándékoztunk és boldogan, ama biztos tudatban távoztak tőlünk, hogy mi tzaganok jó emberek vagyunk.
Míg lovaink pihenve a jó füvön legelésztek, mi a tűz mellett meghánytuk-vetettük további útitervünket. Ez alkalommal éles nézeteltérés támadt társaságunk két csoportja közt. Az egyiknek szónoka egy ezredes volt, akire négy másik tiszttel együtt olyan nagy hatást tett az, hogy a Tannu-Ola-hegység déli részén nem voltak vörösök, hogy ezek elhatározták a Kobdoig való előnyomulást, ahonnan az Emil folyónál levő táborig akartak hatolni, ahol a kínai hatóságok Bakics tábornok seregéből hatezer embert internáltak. Barátom és én azonban tizenhat tiszttel együtt jobbnak tartottuk előbbi tervünk megvalósítását, nevezetesen azt, hogy iparkodjunk a Koszogol-tó partját elérni, hogy onnan a távoli keletre jussunk. Mivel egyik csoport sem tudta a másikat meggyőzni, társaságunk szétvált.
Másnap délben elbúcsúztunk egymástól. A mi tizennyolc emberre terjedő csoportunk útközben sok harcot állott ki és sok nehézséget kellett leküzdenie, ami hat bajtársunk életébe került. De mi többiek a hűség oly erős kötelékével összefűzve értük el utunk célját, hogy még azután is megőriztük egymás iránt a legbarátságosabb érzelmeket. A másik csoport, amelynek vezetője Jukoff ezredes volt, tönkre ment. Erős vörös lovas-különítménnyel akadt össze, amely két ütközetben megverte. Csak két tiszt menekült meg. Ezek mondták el nekem a szomorú hírt és a harcok részleteit később, amikor négy hónap mulva Urgaban találkoztam velük.
Tizennyolc lovasból és öt málháslóból álló csoportunk fölfelé követte a Buret Hei völgyét. Mocsarakon vergődtünk keresztül, átkeltünk sok piszkos folyón, hideg szelek jártak át bennünket és megkínzott a hó meg jég. A tatárunk teljesen megbízhatóan vezetett bennünket azon az úton, amely az Urianhaiból Mongolországba hajtott sok marha lábnyomán világosan fölismerhető volt.
A szojotok, Urianhai lakói büszkék arra, hogy valódi buddhisták, akik tisztán őrizték meg a szent Rama tanait és Sakia-muni mély bölcseségét. Örök időktől ellenségei a háborúnak és minden vérontásnak. Régen, a tizenharmadik században inkább elhagyták hazájukat és inkább északon kerestek menedéket, mintsem hogy harcoltak volna vagy alattvalóivá lettek volna Dzsingisz khánnak, a véres császárnak, aki pedig szerette volna ezeket a csodálatos lovasokat és ügyes nyilazókat hadseregébe besorozni. Hogy a harcot elkerüljék, történetük folyamán háromszor vándoroltak így északi irányban és a mai napig sem állíthatja senki, hogy szojotnak a kezén emberi vér nyomát látta volna. Békeszeretetükkel diadalt arattak a szojotok a háborún. A béke ez országában még a szigorú kínai közigazgatási tisztviselők sem tudtak a hajthatatlan törvényeknek teljes érvényt szerezni. Éppen így viselkedtek a szojotok az oroszokkal szemben, akik vért és bűntettet szomjazva, behurcolták országukba a forradalom pestisét. Állandóan kerülték a vörös csapatokkal és az elvtársakkal való összeütközést, úgy, hogy családostól és marhájukkal együtt a messzi Kamcsik és Szoldjak fejedelemségekbe tértek ki előlük. Ennek az elvándorló folyamnak keleti ága Buret Hei völgyén ment keresztül. Ennélfogva ott minduntalan szojotokat értünk utól marháikkal és nyájaikkal.
A kanyargó Buret Hei-úton hamar jutottunk előre és már két nap mulva megkezdtük a kapaszkodást a Buret Hei és Kharga völgyei közt levő hegyszoros felé. Az út nem volt nagyon meredek, de itt is mindenütt kidőlt vörösfenyők hevertek és bármily hihetetlen, itt is sok mocsaras hely volt, amelyeken csak nehezen tudtak a lovak áthatolni. Nemsokára ismét veszedelmessé vált az út. Kavics és kőgörgeteg borította, amely a lovak lába alatt lecsúszott az út mellett tátongó mélységbe. Lovaink hamar kifáradtak ezeken a morénákon, amelyeket nyilván a hajdankor gleccserei vetettek a hegyoldalra. Néhányszor szorosan a meredek szélén vitt el az utunk és lovaink nagy tömegű követ és homokot rúgtak le a mélységbe. Emlékszem, hogy egy egész hegyen kellett átmennünk, amelyet ilyen mozgó homok borított. Ezen a hegyen le kellett szállnunk a nyeregből és száron kellett vezetnünk lovainkat, hogy körülbelül egy mérföldet gyalog botorkáljunk e csúszós talajon. E közben többször térdig süppedtünk be és a homoktömeggel együtt a szakadék felé csúsztunk. Egyetlen ügyetlen mozdulat és lezuhanunk a mélységbe. Egyik lovunkat ez a sors érte. A hasa mélyen beszorult ilyen mozgó csapdába és nem tudott kiszabadulni. A homokkal együtt lecsúszott és legurult a meredeken. Halálútján csak ágak törését hallottuk. Csak nagynehezen tudtunk hozzája lemászni, hogy legalább a nyerget és a nyeregtáskákat megmenthessük.
Följebb a hegynek le kellett mondanunk egyik málháslovunkról, amely Urianhai északi határától kezdve szolgált bennünket. Terhe levételével próbáltunk rajta segíteni, de hasztalan, nem lehetett előbbre hajtani. Fejét lelógatva megállt és olyan kimerültnek látszott, hogy biztosra vettük kimúlását. Néhány szojot megvizsgálta, megtapogatta lábainak izmait, megfogta a fejét, ide-oda mozgatta, azután így szólt:
– Ez a ló nem tud tovább menni. Kiszáradt az agyveleje.
Hát otthagytuk.
Ugyane napon este, amikor egy magaslatra érve széles, vörösfenyőkkel borított fensíkon voltunk, a vidék gyönyörű változásában gyönyörködhettünk. Néhány szojot vadász jurtáit találtuk itt, amelyek fakéregből készültek és nem, mint közönségesen, nemezből. A sátrakból tíz fegyveres ember ugrott elő. Tudtunkra adták, hogy Szoldjak fejedelme senkinek sem engedi meg a továbbhaladást, mert attól tart, hogy gyilkosok és rablók juthatnak be országába. Aggodalmas pillantással ezt kiáltották:
– Menjetek vissza, ahonnan jöttetek!
Magam nem feleltem és megakadályoztam, hogy e dolog miatt egy öreg szojot és tisztjeim egyike civakodni kezdjen. A völgyben levő folyóra mutatva, megkérdeztem, mi a neve.
– Oina, – felelte a szojot. – Ez fejedelemségünk határa. Azon tilos átmenni.
– Rendben van, – feleltem. – De azt csak megengeditek, hogy kissé melegedjünk és kipihenjük magunkat?
– Igen, igen, – mondták a vendégszerető szojotok és táborukba vezettek.
Odamenet az öreg szojotnak cigarettát, egy másiknak egy skatulya gyujtót adtam. Egy sorban mentünk mindannyian egy szojot kivételével, aki lassan bicegett mögöttünk és kezével az orrát fogta.
– Beteg? – kérdeztem.
– Igen, – felelte szomorúan az öreg szojot. – A fiam. Két nap óta az orra vérzik és már egészen legyöngült.
Megálltam és magamhoz hívtam a fiatal embert.
– Gombold ki a kabátodat. Tedd csupasszá nyakadat, melledet és fejedet hajtsd hátra annyira, amennyire csak tudod.
Mialatt ezt megtette, néhány percig leszorítottam fejének mindkét oldalán az ütőereket. Azután így szóltam hozzá:
– Most már nem fog az orrod vérezni. Menj a sátradba és feküdjél le kicsit.
Ujjam «titokzatos» munkája nagy hatással volt a szojotokra. Az öreg szojot félénken és nagy tisztelettel suttogta:
– Ta Lama, Ta Lama! (Nagy orvos!)
A jurtában teával kínált meg bennünket az öreg szojot. Maga mélyen elgondolkodott, majd társaival tanácskozott és végül így szólt:
– A fejedelmünk feleségének valami szembaja van és azt hiszem, a fejedelem örülni fog, ha elviszem hozzája a «Ta Lama»-t. Ezért nem fog megbüntetni, hiszen csak azt parancsolta meg, hogy rossz embert ne engedjünk át a határon. Ez a parancs azonban nem akadályozhatja meg a jó embereket, hogy hozzája eljuthassanak.
Meglehetősen közömbösen ezt feleltem:
– Tegyétek azt, amit a legjobbnak tartotok. Az igaz, hogy értek a szembaj gyógyításához, de ha kívánjátok, visszafordulok.
Az öreg ember megijedve mondta:
– Nem. Én magam fogom tovább vezetni.
A tűz mellett ülve tűzkővel pipára gyújtott, a csutoráját kabátja újján végigdörzsölte, azután a bennszülöttek igazi vendégszeretete szerint odakínálta nekem. Comme il faut viselkedtem és pipáztam. Azután tovább adtam a pipát társaságunk többi tagjainak is, akik mindannyian vagy cigarettát vagy kevés dohányt, avagy néhány gyujtót adtak. Így megpecsételtük barátságunkat. Nemsokára sokan tolultak be jurtánkba, férfiak, nők, gyermekek, de kutyák is. Mozdulni sem lehetett. A tömegből osztályának lebegő vörös ruhájában, símára borotvált, rövidhajú láma lépett elő. Ruházata és arcának kifejezése egészen más hatást tett, mint a piszkos szojotok hajfonataikkal és hegyükön mókusfarkkal díszített nemezsapkáikkal. A láma nagyon barátságos volt hozzánk és vágyakozva nézte arany gyűrűinket és óráinkat. Elhatároztam, hogy hasznomra fordítom Buddha szolgájának e vágyakozását. Teát és szárított kenyeret nyújtva neki, azt mondtam, hogy lovakat kell vásárolnom.
– Nekem van egy lovam. Meg akarja venni? – kérdezte. – De orosz bankjegyért nem adom. Majd elcseréljük valamiért.
Sokáig kellett vele alkudoznom. Arany jegygyűrűmért végre egy esőköpenyt és egy bőrnyerget, egy szép szojot lovat, amelynek az elvesztett málháslovat kellett pótolnia, és még egy fiatal kecskét kaptam.
Az éjszakát itt töltöttük. Vacsorára kövér ürühúst kaptunk.
Másnap reggel az öreg szojot vezetésével elindultunk azon az úton, amely az Oina hegytől és mocsártól mentes völgyében vitt előre. Tudtuk, hogy a barátom lova, az én lovam, továbbá még három állat, sokkal jobban ki volt merülve, semhogy a Koszogolig eljuthatott volna. Ezért elhatároztuk, hogy Szoldjákban még néhány lovat próbálunk vásárolni. Nemsokára szojot-jurták kisebb csoportjaira akadtunk, amelyeket gulyák és ménesek vettek körül. A fejedelem mozgó fővárosához közeledtünk.
Vezetőnk előre lovagolt, hogy a törzsfővel tanácskozzék. Mielőtt ezt megtette, ismételten biztosított bennünket, hogy a fejedelem nagyon fog örülni, ha a Ta Lamat üdvözölheti, de amikor ezt mondta, meglehetősen ijedtnek és aggódónak látszott. Rövid idő mulva alacsony bokrokkal födött nagy síkságra érkeztünk. Lenn a folyó partján nagy jurtákat láttunk, amelyeken sárga és kék zászlókat lengetett a szél. Könnyen kitaláltuk, hogy ez a kormány székhelye.
Vezetőnk nemsokára visszajött hozzánk. Arca sugárzott az örömtől. A kezével integetett és ezt kiáltotta:
– A noyon (fejedelem) kéreti önöket! Nagyon örül!
Harcosból diplomatává kellett változnom. Amikor a fejedelem jurtájához közeledtünk, két tisztviselő jött elénk, pávatollal hegyben végződő mongol sapkájukon. Nagy tisztelettel arra kérték az idegen «noyont», hogy lépjen be a jurtába. Barátom, a tatár és én mentünk be. A drága selyemmel gazdagon feldíszített jurtában beteges külsejű, töpörödött, öreg emberkét találtunk. Az arca símára volt beretválva, a haja rövidre volt nyírva. A fején szintén hegyes hódbőrsapka volt, vörös selyembojttal, amelyre sötétvörös mandarinfej volt erősítve, alula kikívánkozó hosszú pávatollakkal. Orrán nagy kínai szemüveg. Alacsony pamlagon ült és újjai idegesen babráltak olvasójának gyöngyeivel. Ez volt Ta Láma, Szoldjak fejedelme és a buddhista templom főpapja.
A legszívesebben üdvözölt és fölkért, foglaljunk helyet a rézserpenyőben égő tűz mellett. Meglepően szép felesége teát és kínai süteményt tett elénk. Pipáztunk, bár ebben a fejedelem, mint láma, nem tartott velünk. De kötelességét, mint házigazda, mégis teljesítette, amennyiben az általunk fölkínált pipát az ajkáig emelte, nekünk pedig zöld nefritből készült burnótüvegcséjét nyujtotta. Így eleget tévén az etikett követelményeinek, megvártuk, mi mondanivalója lesz a fejedelemnek. Megkérdezte, szerencsés volt-e az utunk és mik a terveink. Egész nyíltan beszéltem vele és vendégszeretetét kértem társaságunk többi tagjai és lovaink számára. Erre rögtön megparancsolta, hogy számunkra négy jurtát állítsanak föl.
– Azt hallom, hogy az idegen noyon jó orvos, – mondta a fejedelem.
– Igen, értek néhány betegség gyógyításához és van is nálam egy-két orvosság, – volt a feleletem. – De nem vagyok orvos. A tudomány más ágait tanulmányoztam.
Ezt azonban nem értette meg a fejedelem. Az ő egyszerű fölfogása szerint annak az embernek, aki betegséget gyógyítani tud, orvosnak kellett lennie.
– A feleségemnek két hónap óta minduntalan a szemével van baja. Segítsen rajta.
Megkértem a fejedelemnét, mutassa meg a szemét. Tipikus gyulladása volt, amit a jurtában levő állandó füst és az általános tisztátalanság okozott. A tatár előhozta orvosságos ládámat. Bórvízzel megmostam a szemét, kevés kokaint és cinkszulfát gyönge oldatát csöpögtettem beléje.
– Kérem, gyógyítson meg, – könyörgött a fejedelemné. – Ne menjen el innen addig, míg meg nem gyógyított. Magának és társainak juhokat, tejet és lisztet adunk. Gyakran sírok most, mert azelőtt nagyon csinos szemem volt és férjem azt szokta volt mondani, hogy mint a csillag, úgy ragyog. Most azonban egészen vörös. Ezt nem tudom elviselni! Ezt nem tudom elviselni!
Szeszélyesen dobbantott a lábával és kacéran rám mosolyogva ezt kérdezte:
– Meg akar engem gyógyítani? Meg akar?
A bájos nők jelleme és magaviselete mindenütt egyforma: a fényes Broadway-n, a hatalmas Temze mellett, a vidám Páris élénk bulvárjain és a szojot fejedelem selyemmel díszített jurtájában, a vörösfenyővel födött Tannu-Ola hegység mögött.
– Mindenesetre megkísérlem – felelte az új szemorvos.
Tíz napot töltöttünk itt és ez idő alatt mindig élveztük az egész fejedelmi család jóságát és barátságát. A fejedelemné szeme, amely nyolc évvel ezelőtt csábította el a már öreg fejedelem-lámát, ismét rendbe jött. Alig tudott hová lenni örömében és ritkán távozott a tükörtől.
A fejedelem öt, meglehetősen jó lovat adott nekem, tíz juhot és négy zsák lisztet, amelyet mindjárt kenyérré változtattunk. Barátom Romanov ötszáz-rubeles bankjegyet ajándékozott neki Nagy Péter arcképével. Én egy darab aranyat adtam neki, amelyet egy folyóágyban találtam. Az egyik szojotnak megparancsolta a fejedelem, hogy vezessen bennünket a Koszogolhoz. A fejedelem egész családja elkísért bennünket a kolostorig, amely tíz kilométernyire volt a «fővárostól». A kolostort magát nem látogattuk meg, ellenben megálltunk a «dugun»-nál, az ott lévő kínai kereskedelmi telepnél. A kínai kereskedők ellenséges pillantásokat vetettek reánk, bárha ezzel együtt mindenféle portékát kínálgattak. Különösen azon iparkodtak, hogy néhány kerek üveg maygolot vagy ánizsból készült édes pálinkát sózzanak ránk. Mivel nem volt sem veretlen ezüstünk, sem kínai dollárunk, csak vágyakozva néztük ezeket a vonzó üvegeket, míg a fejedelem segítségünkre jött és megparancsolta a kínaiaknak, hogy öt üveget csomagoljanak nyeregtáskáinkba.
E napon este a Teri Nor szent tóhoz érkeztünk, iszapos és sárga, nyolc kilométernyi vízfölülethez, amelynek a partja sem volt csábító. A tó közepén egy lassanként eltűnő szigetnek maradványai voltak, amelyen kevés fa és néhány régi rom állott. Vezetőnk elmagyarázta nekünk, hogy a tó két évszázaddal ezelőtt még nem létezett és helyét nagyon erős kínai vár foglalta el. A vár egyik kínai parancsnoka megsértett egy öreg lámát, aki erre elátkozta a helyet és megjósolta, hogy teljes pusztulás vár rá. Már másnap víz hatolt föl a talajból, elpusztította a várat és elnyelte a kínai katonákat. Ha vihar száguld végig a vízen, a hullámok még ma is partra vetik a vízben elpusztult emberek és lovak csontjait.
A Teri Nor évről-évre nagyobbodik és egyre jobban közeledik a hegységhez. A tó keleti partjának mentén megkezdtük egy hóval födött hegyhát megmászását. Kezdetben jó volt az út, de vezetőnk előre megmondta, hogy előttünk van még az út legnehezebb része. Két nap mulva jutottunk el ehhez a legnehezebb részhez. Meredek hegy várt ott ránk, amelyet sűrű erdő és hó borított. E hegyen túl volt az örök hó birodalma – láncok, amelyeknek a tiszta napsütésben fénylő fehér köpenyéből sötét sziklatömbök meredtek ki. Ez volt a Tannu-Ola-hegység legkeletibb, legmagasabb része.
Az erdőben töltöttük az éjjelt és másnap reggel megkezdtük a hegység megmászását. Délben zegzugos úton, össze-vissza hurcolt a vezetőnk. Utunkat mindenütt mély szakadékok, széles mocsarak, kidőlt fák és sziklatömbök zárták el, amelyek a hegy csúcsáról való vad zuhantukban itt fönnakadtak. Néhány óra hosszáig előre küzdöttük magunkat, kifárasztottuk lovainkat és hirtelen ugyanarra a helyre érkeztünk, ahol legutoljára megállottunk. Világos, hogy szojotunk eltévesztette az utat. Arca félelmet árult el.
– Az elátkozott erdő régi ördögei, – suttogta reszkető ajakkal, – nem akarják megengedni, hogy átjuthassunk. Ez nagyon rossz jel. Vissza kell térnünk Khargába a noyonhoz.
Én azonban megfenyegettem, mire nyilván reménytelenül, ismét átvette a vezetést. Embereink egyike, egy vadász Urianhaiból szerencsére észrevette a fákon azokat a jeleket, amelyek a vezetőnktől eltévesztett utat mutatták. E jeleket követve, átjutottunk az erdőn és egy leégett vörösfenyő erdőövön. Azután ismét egy kis erdőbe kerültünk, amely az örök hóval födött hegység szélén volt.
Sötét lett. Az éjjelt tehát itt kellett eltöltenünk. Erős szél kerekedett, amely sűrű, fehér havat hozott magával Semmit sem láthattunk és táborhelyünket magas hó borította el. Lovaink mint fehér szellemek álldogáltak, nem akartak enni és a tűztől sem akartak elmenni. A szél fölborzolta sörényüket és farkukat. Üvöltött és fütyült a hegyszakadékokon. Valahonnan elhalóan farkasfalka lármája hallatszott és ha szélroham hozta felénk, éles ugatássá növekedett. A tűznél feküdtünk, amikor hozzám jött a szojot és így szólt:
– Noyon, jöjjön velem az obohoz (a Mongolország veszedelmes útrészein levő szent jel), mutatok valamit.
Odamentünk és fölmásztunk a hegyre. Egy nagyon meredek hegyeresz lábánál nagy rakás kő és fatönk volt, amely körülbelül három méternyi magaslatot alkotott. Ez volt az obo. Az obok a lamaisták szent jelei, veszedelmes útrészeken a rossz szellemeknek, e helyek uralkodóinak oltárai. Mellettük elhaladó szojotok és mongolok a szellemeknek adót fizetnek: az obo faágaira hatykot, azaz hosszú kék selyemszalagot vagy a ruha béléséből kitépett darabot kötnek, avagy egyszerűen a lovak sörényéből való hajfonatot kötnek rá. Néha húsdarabokat és sót, vagy teával telt csészéket is tesznek a kőre.
– Nézzen ide, – mondta a szojot. – A hatykok leszakadtak. Ezért dühösek a démonok és nem fogják nekünk megengedni az átjutást. Noyon…
Megragadta a kezemet és esdekelve mondta:
– Noyon, forduljunk vissza, kérem, nagyon kérem! A szellemek nem akarják, hogy áthágjuk hegyeiket. Húsz év óta senki sem merte az istenek akarata ellen átlépni e hegyeket és azok a vakmerő emberek, akik megkísérelték, ott mind elpusztultak. Hóviharban és fagyban rohanták meg őket a démonok. Lássa! Már kezdődik… Menjen vissza a mi noyonunkhoz. Várjon, míg melegebb idő köszönt be, akkor…
Nem hallgattam tovább a szojotot, hanem visszamentem a tűzhöz, amelyet a sűrű hóban alig tudtam meglátni. Mivel attól tartottam, hogy vezetőnk megszökik, megparancsoltam az őrnek, hogy maradjon mellette. Késő éjjel fölkeltett az őr.
– Lehet, hogy tévedek, – úgymond – de azt hiszem, fegyverdörejt hallottam.
Mit mondhattam? Lehetséges volt, hogy kóborló emberek elszakadt társaiknak lövéssel akarták jelezni a helyüket. Vagy talán az őr tévedésből egy lehulló sziklának, jég- vagy hódarabnak a zaját gondolta lövésnek. Nemsokára újra elaludtam. Álmomban tiszta látomásom volt. Künn a hóban mélyen elmerült síkon lovasok vonala mozgott. Láttam málháslovainkat, kalmukunkat és a komikus lovat a római orral. Láttam, amint erről a hósíkról a hegység egyik kies völgyébe szállnak le. Itt néhány vörösfenyő nőtt, közelükben kicsi, be nem fagyott hegyi folyó gurgulázott. Majd a fák közt égő tüzet vettem észre. Azután fölébredtem.
Világos volt. Fölráztam a többieket és felszólítottam őket, hogy a lehető leggyorsabban készüljenek föl, mert nincs veszteni való időnk. Vihar dühöngött. A hó elvette a szemünk világát és betemetett minden útnyomot. A hidegség metszőbb lett. Végre nyeregben voltunk. A szojot elől lovagolt és az utat iparkodott megtalálni. Minél magasabbra jutottunk, annál ritkábban vesztette el a nyomot. Gyakran mély hógödrökbe buktunk bele. Jégsíma sziklákat kellett megmásznunk. A szojot végre megfordította a lovát, odajött hozzám és nagyon határozottan mondta:
– Nem akarok magával meghalni és nem megyek tovább.
Első mozdulatom az volt, hogy végigvágok rajta a korbácsommal. Oly közel voltam Mongolország «áldott földjéhez», hogy a kívánságaim teljesülésének útjába álló ez a szojot leggonoszabb ellenségemnek tűnt föl. De fölemelt karomat leeresztettem. Fejemben egészen őrült gondolat villant meg.
– Ide hallgass! Ha megfordulsz, golyót kapsz a hátadba és nem a hegy csúcsán, hanem a lábánál halsz meg. De megmondom, mi lesz velünk. Mihelyt elérjük ott fönn a sziklákat, megszűnik a vihar és a hó. Kisüt a nap, mialatt a hósíkon haladunk át, azután völgybe jutunk, amelyben vörösfenyők nőnek és egy be nem fagyott hegyi folyó folyik. Ott gyújtunk majd tábortüzet és ott töltjük el az éjjelt.
A szojot bámulva kérdezte:
– A noyon már átment a Darkhat Ola-hegységen?
– Nem, – felelém. – De tegnap éjjel látomásom volt, ezért tudom, hogy a hegy gerincét magunk mögött hagyjuk.
– Vezetni fogom, – mondta a szojot.
Megkorbácsolta a lovát és a meredek kapaszkodón fölvezetett bennünket a hegyhát csúcsára, az örök hó körletébe. Oda érkezvén, az üvöltő viharban ezt kiáltotta:
– Itt a havon végighúztak egy ostorszíjat. Nem szojotok voltak.
A talány azonnal megfejtődött. Sortűz dördült el. Kísérőim egyike fölkiáltott és jobb vállához kapott. Az egyik málhásló, amelyet golyó talált a füle mögött, élettelenül esett össze. Gyorsan leugrottunk a nyeregből, a sziklák mögött födözéket kerestünk és megvizsgáltuk a helyzetet. Körülbelül ezer lépés szélességű kis völgy választott el bennünket egy párhuzamos hegyvonaltól. Ott mintegy harminc lovast födöztünk föl, akik lovaikról leszállva, ránk lőttek. Az ellenség váratlanul támadott meg bennünket, megparancsoltam tehát társaságomnak, hogy viszonozzuk a tüzelést.
– A lovakra célozzatok, – kiáltott Osztrovszky ezredes.
Azután megparancsolta a tatároknak és a szojotoknak, hogy saját lovainkat helyezzék biztosságba. Az ellenfél lovai közül hatot lelőttünk és valószínűleg még többet megsebesítettünk, mert megvadultak. Fegyvereink azonkívül alapos emlékeztetőt adtak minden egyes ellenségünknek, aki fejét elég vakmerően kidugta a szikla mögül. Állásunkat egyre élénkebben lövöldöző vörös katonák dühös kiáltását és átkozódását hallottuk.
Egyszerre csak észrevettem, hogy a szojot rúgással talpra állította három lovunkat, egyiknek a nyergébe pattant és egy másikat maga után húzott. Utána a tatár és a kalmuk ugrott nyeregbe. Már célba vettem a szojotot, de amikor a tatárt és a kalmukot mögötte láttam szép lovaikon, lebocsátottam a fegyvert. Mert most már tudtam, hogy minden rendben van. A vörösök sortüzet adtak hármukra, de megmenekültek és eltűntek a sziklák mögött. A tűzharc egyre hevesebb lett. Nem tudtam, mit kell tennünk. Mi ritkán lőttünk, hogy kíméljük a municiót.
Mialatt az ellenséget figyelmesen szemmel kísértem, magasan a vörösök fölött két sötét pontot vettem észre a hóban. Lassan közeledtek ellenségeinkhez, akik elől néhány kiugró szikla elrejtette őket. Amikor ezek mögül kiléptek egy áthajló szirt peremén állottak, amelynek lábánál a vörösök fedezéket kerestek. Most már nem kételkedtem abban, hogy a két sötét pont két embernek a feje volt. Hirtelen megláttam, hogy ez a két ember fölugrott, valamit meglóbált és ledobott. Erre fülsiketítő ropogás hallatszott, amelyre a völgyben többszörös viszhang felelt. Közvetetlenül ezután újabb robbanás hallatszott, amit a vörösöknél vad kiáltozás és rendetlen lövöldözés követett. Az ellenségnek nehány lova a meredeken legurult a hóba. Lövéseinktől üldözve a katonák, amilyen gyorsan csak lehetett, elfutottak a völgybe, amelyből mi kijöttünk.
A tatár később elmondta nekem, hogy a szojot indítványára a kalmukkal együtt megkerülték a vörösök állását és bombával hátba kapták az ellenséget.
Bekötöztem a megsebesült tiszt vállát, levettem a terhet a megölt málháslóról, azután folytattuk utunkat. Nehéz volt a helyzetünk. Semmi kétségünk sem volt aziránt, hogy a vörös különítmény Mongolországból jött. E szerint hát Mongolországban vörös csapatok voltak? Mekkorák? Hol találkozunk velük? Tehát Mongolország már nem az áldott ország? Rendkívül szomorú gondolatok kerítettek bennünket hatalmukba.
De a természet kegyes volt hozzánk. A szél lassanként vesztett erejéből. Megszűnt a vihar. A nap egyre jobban áttört a fellegeken. Magas, hóval fedett fennsíkon haladtunk, amelynek egyik felén a szél egészen elsöpörte a havat, a másikon pedig akkora hóhalmokat fújt össze, hogy megrekedtek a lovaink. Le kellett szállnunk és derékig gázoltunk a hóban. Gyakran ló és lovas elsülyedt, úgy kellett őket kiszabadítani.
Végre megkezdődött az út lefelé. Napnyugtakor megállapodtunk a kis vörösfenyőerdőben, fák alatt, tűz mellett töltöttük el az éjjelt és teát ittunk, amelyet a nyílt kis hegyi folyóból merített vízzel készítettünk. Több ízben ráakadtunk legutóbbi ellenségünk nyomára.
Tehát maga a természet is és Darkhat Ola haragos démonjai segítettek nekünk. Mégsem voltunk jókedvűek, mert gonosz bizonytalanság új és talán pusztító veszedelmekkel fenyegetődzött.
Ulan Taiga mögöttünk volt Darkhat Olával. Most nagyon gyorsan haladtunk előre, mert itt kezdődött a minden hegytől mentes szabad mongol lapály. Nagy legelők terpeszkedtek mindenfelé. Egy-két helyen vörösfenyőerdő volt. Néhány nagyon sebes vizű folyón keltünk át. Vizük azonban nem volt mély és az ágyuk is kemény volt. A Darkhat-síkon való két napi menetelés után szojotokkal találkoztunk, akik északnyugati irányba, az Orgarkha Ola hegységébe hajtották nagysietve marháikat. Ezektől a szojotoktól nagyon gonosz híreket hallottunk.
Az irkucki kerület bolsevikjai átlépték a mongol határt, a Koszogol-tó déli partján elfoglalták Khathyl orosz telepítvényt és délnek fordultak Muren Kure orosz telep ellen, amely a Koszogoltól délre hatvan mérföldnyire van egy nagy lama kolostor mellett. A mongolok ezzel szemben azt mondták nekünk, hogy Khathyl és Muren Kure közt nincsenek vörös katonák. Elhatároztuk tehát, hogy e két hely közt hatolunk előre és így iparkodunk a távolabb keletnek eső Van Kureba eljutni.
Elbocsátottuk szojot vezetőnket és három hírszerzőt küldve előre, elindultunk. A Koszogolt körülzáró hegyekről e széles alpesi tó pompás fekvésében gyönyörködhettünk. Kedves sötét erdőrészekkel födött dombjaival mintha régi aranyba foglalt zafir lett volna. Este eljutottunk Khathyl közelébe, amelyet óvatosan közelítettünk meg. A Koszogolból kifolyó Jarga vagy Egingol folyó partján állottunk meg. Ott egy mongol embert találtunk, aki kész volt arra, hogy átvisz a befagyott folyó tulsó partjára és Khathyl meg Muren Kure közt elhaladó biztos utat mutat nekünk. A folyó partján mindenütt nagy obokat és a folyami szellemeknek állított kis áldozati köveket találtunk. Megkérdeztük a mongolt:
– Miért van itt ennyi obo?
– Ez az ördögfolyó, veszedelmes és alattomos. Két napja kocsisor ment át a jégen. Három kocsi belepusztult és öt katona megfulladt.
Megkezdtük az átkelést. A folyó felülete, amelyen nem volt hó, olyan volt, mint egy nagy tükör. Lovaink nagyon óvatosan lépkedtek, de nehányuk mégis elbukott. Száron kellett tehát őket vezetnünk. Lehorgasztott fejjel és reszketve bámulták ijedt szemmel a lábuknál elterülő jeget. Lenéztem én is és megértettem félelmüket. Az egy lábnyi vastagságú, átlátszó jégtakarón át tisztán lehetett látni a folyó fenekét. Bár tíz méter, sőt több volt a mélysége, a hold világánál mégis minden követ, lyukat, sőt egyes növényeket is a legalaposabban meg lehetett különböztetni. A jég alatt rohanó gyorsasággal áramlott a Jarga. Tajtékzott és árjának útját habnak és buboréknak hosszú vonala mutatta. Hirtelen összerezzentem és mintha a jégre szögeztek volna, megállottam. A jég fölött ágyúlövés hallatszott, amelyet egy második és egy harmadik lövés követett.
– Gyorsabban, gyorsabban! – kiáltotta a mongolunk és a kezével integetett.
Egy újabbi ágyúlövés után közvetetlen közelünkben végigrepedt a jég. A lovak fölágaskodtak és elvágták magukat. Sokan alaposan összeverték magukat a jégen. Rövid idő alatt két lábnyira tágult a repedés, amelyet most már egész hosszában láthattam. A víz a hasadáson át azonnal elárasztotta a jeget.
– Előre! Előre! – kiáltotta a vezető.
Nagy fáradságunkba került, míg a lovakat arra kényszeríthettük, hogy átugorjanak a jégen és tovább haladjanak. Reszkettek és nem akartak engedelmeskedni. Csak erős ostorcsapásainkra felejtették el a pánikszerű félelmet.
Amikor a másik parton az erdőben biztosságban voltunk, a mongol elmondta, hogy ilyen titokzatos módon többször megnyílik a folyó és nagy víztömegeket szabaddá tesz. Minden ember és állat elpusztul, ha ilyenkor a jégen van. A hideg víz vad árja a jég alá ragadja őket. Néha megtörtént, hogy éppen a ló lába alatt repedt meg a jég és amikor az állat mellső lábával beleesett, a repedés ismét összeállott és levágta a lábát.
A Koszogol völgye kialudt tűzhányó kráterje. A tó magas nyugati partjáról láthatók körvonalai. A vulkáni erő még ma is érvényesül és arra kényszeríti a mongolokat, hogy az ördög dicsőítésére obokat építsenek és oltárain áldozzanak.
Egész éjjel és másnap is azon iparkodtunk, hogy keleti irányban előre jussunk, mert így akartuk elkerülni a vörösöket és jó legelőt akartunk találni a lovainknak. Körülbelül este kilenc órakor tűz fényét láttuk a távolban. Barátom és én előrementünk a tűz irányában, abban a hitben, hogy bizonyára mongol jurtáról van szó, ahol biztosságban táborozhatunk. Egy mérföldet kellett megtennünk, amíg fölismerhettük egy jurtacsoport körvonalait. De a jurtákból senki sem jött elénk, sőt nem üdvözölt bennünket, mint máskor, a fekete mongol kutyák vad ugatása sem. Bizonyos volt azonban, hogy messziről tüzet láttunk. Mégis kellett tehát valakinek itt lennie.
Leszálltunk a lóról és gyalog közeledtünk a jurtákhoz. Ezek egyikéből hirtelenül két orosz katona rohant ki és egyikük pisztolyával rám lőtt, de nem talált, a lovamat azonban a nyergen keresztül megsebesítette a hátán. Mauzer pisztolyommal lelőttem a támadót. A másikat puskája agyának egyetlen ütésével a barátom ölte meg. Átkutattuk a zsebeiket és iratokat találtunk bennük, amelyekről kiderült, hogy a belsőszibériai kommunista védelmi hadtest második svadronjának a katonái voltak.
Ezekben a jurtákban töltöttük el az éjjelt. Tulajdonosaik alighanem elmenekültek, mert a vörös katonák a mongolok tulajdonát összeszedték és belerakták a nyeregtáskáikba. Valószínűleg éppen tovább akartak menni, mert teljesen föl voltak öltözve. Ezzel az összeütközéssel két újabb lovat szereztünk, amelyekre a bokrok közt találtunk rá, két fegyvert és két automata pisztolyt patronokkal. Azonkívül a nyeregtáskákban teát, dohányt, gyujtót és patronokat találtunk, csupa rendkívül becses dolgot életünk fenntartására.
Amikor két nappal később az Uri folyó partjának közelébe érkeztünk, két orosz lovassal találkoztunk, akik bizonyos Szutunin nevű ataman (kozák törzsfő) kozákjai voltak, aki a Szelenga völgyében a bolsevikok ellen harcolt. Ezek a kozákok Szutunintól üzenetet vittek Kaigorodoffnak, az Altai területén levő bolsevikellenes csapatok vezérének. Elmondták nekünk, hogy az egész orosz-mongol határ mentén bolsevik csapatok állanak és hogy Kiachtába, Ulankomba és Kobdoba kommunista agitátorok hatoltak be és ott rábírták a kínai hatóságokat, hogy mindenkit, aki Oroszországból menekült, kiadjanak. Azt is megtudtuk, hogy Urga és Van Kure környékén kínai csapatok és a külső Mongolország függetlenségeért harcoló Ungern-Sternberg báró, orosz bolsevikellenes tábornok és Kazagrandi ezredes különítményei közt harcok voltak. Ungern bárót már kétszer vereség érte, amiért Urgaban a kínaiak nagyon fönhéjázóan viselkedtek és minden külföldit azzal gyanusítottak, hogy összeköttetésben van az orosz tábornokkal.
Beláttuk, hogy ilyenformán alaposan megváltozott a helyzet. A Csöndes-oceánhoz el volt zárva az utunk.
Alaposan megfontolva mindent, arra az eredményre jutottam, hogy csak egy kivezető út lehetséges: minden mongol várost, amelyben kínai közigazgatás van, el kell kerülnünk, északról délnek át kell haladnunk Mongolországon, majd a Jasszaktu khán fejedelemségének déli részében levő sivatagon be kell mennünk a belső Mongolország nyugati részén levő Gobiba, amilyen gyorsan csak lehetséges, át kell jutnunk a Kanszu tartományban erre következő hatvan mérföldnyi kínai területen és azután Tibetbe kell benyomulnunk. Azt reméltem, hogy ott majd csak találok valahol egy angol konzult, akinek segítségével eljuthatok Indiába, valamelyik angol kikötőbe. Tisztában voltam azzal, mekkora nehézségekkel jár ez a vállalkozás, de nem volt más választásom. Bele kellett vágnom ebbe az őrült kísérletbe, vagy kétségtelenül elpusztulok bolsevik kéztől, avagy valamelyik börtönben sorvad el az életem.
Amikor társaimmal közöltem az új tervet, anélkül, hogy óriási nehézségeit és eszeveszettségét eltitkoltam volna, habozás nélkül azt mondták:
– Vezessen bennünket! Követni fogjuk!
Határozottan kedvezett nekünk az az egy körülmény, hogy nem kellett éhségtől félnünk, mert el voltunk látva teával, dohánnyal, gyujtóval és bőségben volt lovunk, nyergünk, fegyverünk, köpenyünk és csizmánk, csupa kitűnő fizetőeszköz ezen a vidéken. Mindjárt hozzá is láttunk új expediciós tervünk megvalósításához. Föladatunk az volt, hogy déli irányban előrenyomuljunk és eközben Uliasszutai várost jobbra hagyjuk, az irányt Zaganluk felé vegyük, azután áthaladjunk a Jasszaktu khán fejedelemségében levő Balia kerület kietlen vidékein, átlovagoljunk a Naron Khuhu Gobin és tovább haladjunk a Boro-hegységbe. Itt azután hosszabb ideig tartózkodhatunk, hogy mi is, lovaink is kipihenhessük magunkat. Utunk második része lesz belső Mongolország, a kis Gobi, a torgutok földje, a Kahra-hegység és Kanszu egy sarkának átszelése, ahol Szucsau kínai várostól nyugatra haladnánk el. Onnan azután Kokunorba, majd délre a Jangtsze folyam forrásvidékéhez kell magunkat átküzdenünk. Hogy ezenfelül még mit kell tennünk, az meglehetősen homályos volt előttem. De e tekintetben segített Ázsiának az egyik tisztem birtokában levő térképe. Erről azt láttam, hogy a Jangtsze forrásvidékének nyugati részén levő hegyláncok ezt a folyamrendszert elválasztják a Brahmaputra folyammedencéjétől Tibetben, ahol mint reméltem, majd angol segítséget kapok.
Nem adhatok más címet, amikor az Ero folyótól Tibet határáig terjedő utamat írom meg. Ezt az ezerszáz mérföldet behavazott hegyeken és pusztaságon át negyvennyolc nap alatt tettük meg. Utunkon minden más emberrel való találkozást kerülni iparkodtunk, csak nagyon rövid pihenőket tartottunk teljesen elhagyatott helyeken és heteken át csupán nyers, fagyott húst ettünk, hogy tábortűzzel fel ne keltsük az emberek figyelmét. Ha egy-egy juh vagy birka vásárlása már nagyon szükséges volt, két fegyvertelen embert küldtünk el, akik azt mesélték a bennszülötteknek, hogy orosz telepesek munkásai. Még a lövéstől is óvakodtunk, pedig például egyszer ötezer főnyi nagy antilopnyájjal találkoztunk. Balia mögött, Jasszaktu khán láma területén, aki úgy került a trónra, hogy testvérét az urgai Élő Buddha parancsára megmérgezték, vándorló orosz tatárokkal találkoztunk, akik nyájaikat az Altaitól és Abakantól egészen idáig hajtották. Ezek az emberek a legbarátságosabbak voltak irántunk, ökrökkel és harminchat tégla teával láttak el bennünket. Azonkívül megóvtak az elkerülhetetlen pusztulástól, mert fölvilágosítottak bennünket, hogy ebben az évszakban lovakkal nem lehet a Gobin átmenni, mert ott ilyenkor egyáltalán nincs fű. Tevéket kell szereznünk lovaink és minden fölösleges készletünk kicserélésével. Az egyik tatár másnap egy gazdag mongolt hozott a táborukba, akivel megkötötte az üzletet. A mongol tizenkilenc tevét adott nekünk, de ezért elvette valamennyi lovunkat, egy fegyvert, egy pisztolyt és a legjobb kozák nyerget. Azt tanácsolta, hogy Narabancsiban föltétlenül látogassuk meg a szent kolostort, amely a mongol-tibeti úton a legutolsó láma-kolostor. Azt mondta, hogy a szent Hutuktu, akiben Buddha újra született (a legnagyobb papi rang, megtestesült Isten), nagyon megsértődnék, ha nem keresnők föl a kolostort és az áldások híres áldozati szekrényét, amelynél minden Tibetbe tartó utas áldozni szokott. Kalmuk lámánk megerősítette a mongolok szavait. Elhatároztam tehát, hogy a kalmukkal odamegyek. A tatárok néhány nagy selyem hatykot adtak ajándékul és négy pompás lovat kölcsönöztek. Ámbár táborhelyünktől ötvenöt mérföldnyire volt ez a kolostor, aznap este kilenc órakor beléptem e szent Hutuktu jurtájába.
A Hutuktu középkorú, kicsi, símára beretvált emberke volt. A neve Jelyp Djamszrap Hutuktu. Barátságosan fogadott, nagyon örült a hatyk-ajándéknak, valamint a mongol etiketkérdésekben való jártasságomnak, amire a tatárom oktatott ki régóta nagy kitartással. Nagyon figyelmesen hallgatta elbeszélésemet és az útirányra vonatkozólag értékes tanácsot adott. Ajándékunk viszonzásául egy gyűrűt adott, amely azóta minden láma-kolostor ajtaját megnyitotta előttem. Ennek a Hutuktunak a nevét nemcsak egész Mongolországban, hanem Tibetben is és Kína láma-világában nagyon tisztelik. Pompás jurtájában töltöttük az éjszakát és másnap reggel fölkerestük az áldozati szekrényt, ahol gong, tamtam és fütyülő zenei kíséretével éppen ünnepi istentisztelet volt. A lámák mély hangjukon mondták el az imádságokat, az alsóbbrendű papok pedig mindig ugyanazzal a refrénnel feleltek. Szüntelenül ismételték a szent mondatot: «Om! Mani padme Hom!» (Üdv, nagy láma a lótuszvirágban).
A Hutuktu szerencsés utat kívánt, nagy sárga hatykot ajándékozott nekünk és a kolostor kapujáig kísért. Amikor már a nyeregben ültünk, így szólt:
– Ne feledjék, hogy itt mindig szívesen látott vendégek lesznek. Az élet nagyon kúszált és minden fordulat lehetséges. A jövőben talán még kénytelenek lesznek a mi félreeső Mongolországunkat fölkeresni. Akkor azután, kérem, ne mulasszák el Narabancsi Kure fölkeresését.
Ugyanaz éjjel visszatértünk a tatárok táborhelyéhez, hogy másnap reggel folytassuk utunkat. Mivel fáradt voltam, nagyon kapóra jöttek a teve lassú és kényelmes mozdulatai. Egész napon át bóbiskoltam és néha-néha el is aludtam. Ez végzetemmé vált. Mikor egyszer a tevém egy meredek folyóparton ment fölfelé, álmomban leestem róla és úgy belevágtam a fejem egy kőbe, hogy elvesztettem az eszméletemet és amikor ismét magamhoz tértem, véres volt a felöltőm. Barátaim ijedten állottak körülöttem. Bekötözték a fejemet. Azután tovább mentünk. Jóval később tudtam meg egy orvostól, aki megvizsgált, hogy a sziesztámat koponyatöréssel fizettem meg.
Átkeltünk az Altai és a Karlik Tag legkeletibb hegysorain, amelyek a Tien San hegyrendszernek Gobi irányában előretolt legszélsőbb előörsei. Azután északról délnek átlovagoltunk az egész Khuhu Gobin. Ez idő alatt a legkeményebb hideg volt, de a megfagyott homok szerencsénkre gyorsabb menetelést tett lehetővé. Mielőtt átkeltünk a Khara-hegyláncon, tevéinket ismét lovakra cseréltük be, amely üzletben a torgutok még a bőrünket is lehúzták.
E hegyek peremét követve, Kanszu tartományba érkeztünk. Ez nagyon veszedelmes lépés volt, mert a kínaiak minden menekültet elfogtak, úgy hogy aggódnom kellett orosz tiszttársaim miatt. Nappal szakadékokban, erdőkben és bokrok közt bujtunk el, hogy éjjel erőtetett meneteket végezzünk. Az a néhány kínai paraszt, akivel találkoztunk, békés embernek látszott és nagyon vendégszerető volt. Határozott rokonérzéssel érdeklődtek a kalmuk iránt, aki valami keveset tudott kínai nyelven és orvosságos ládám iránt. Mindenütt találtunk beteg embereket, akiknek főként szemgyulladás, reuma és bőrbetegség volt a bajuk. Újra és újra a segítségemet kérték.
Amikor a Nam Sanhoz, az Altyn Tag északkeleti ágához közeledtünk (amely viszont a Pamir és Karakorum-rendszer keleti előfutárja), egy nagy kínai kereskedő-karavánt értünk utól, amelyhez csatlakoztunk. Három napon keresztül végtelen, szorosszerű völgyeken tekergőztünk át. Majd magas hágókra kapaszkodtunk. Itt megállapítottuk, hogy a kínaiak ezen a nehezen járható vidéken jól megtudják találni a legkönnyebb karavánutakat.
Félig ájultan tettem meg ezt az egész nagy utat ama mocsaras tavak nagy csoportjáig, amelyek a Koko Nort és nagy folyók egész hálózatát táplálják. Fáradtság és állandó idegfeszültség következtében, amiben alighanem része volt annak, hogy a fejemre zuhantam, heves lázrohamok gyötörtek. Egyszer valósággal égtem, utána pedig annyira vacogott a fogam, hogy a lovam ijedtében elragadott és néhányszor kivetett a nyeregből. Dühöngtem, kiabáltam, sőt néha sírtam. A családomat szólítgattam és megmondtam neki, hogyan juthat el hozzám.
Mintha álmodnám, úgy emlékszem rá, hogy egy napon társaim leemeltek a nyeregből, a földre fektettek és kínai pálinkával erősítgettek és amikor kissé magamhoz tértem, azt mondták:
– A kínai kereskedők nyugatnak fordulnak, nekünk azonban déli irányban kell haladnunk.
– Nem! Északi irányban! – feleltem élesen.
– De nem, déliben, – próbáltak meggyőzni a társaim.
Bosszúsan kiáltottam:
– Az ördögbe is! Éppen most úsztunk át a Kis-Jenisszein és Algiak északra van!
Társaim ellentmondtak:
– Tibetben vagyunk. A Brahmaputrához kell eljutnunk.
Brahmaputra… Brahmaputra. Ez a szó belevájt égő agyamba, rettentő zajt és borzasztó mozgást idézett elő benne. De hirtelen visszaemlékeztem mindenre és kinyitottam a szememet. Alig tudtam az ajkamat megmozgatni és csakhamar ismét elvesztettem öntudatomat. Társaim a Sharkhe-kolostorba szállítottak, ahol a láma-doktor fatil (a kínaiak és tibetiek előtt nagy orvosi értékű ritka gyökér) vagy kínai ginszeng oldatával ismét helyrehozott. Amikor megvitatta velünk úti terveinket, nagyon kétségeskedett, keresztül tudunk-e jutni Tibeten. De kétségeskedésének okát nem akarta megmondani.
Sharkheból meglehetősen széles út vitt át a hegyeken. A kolostortól déli irányban menő kétheti út ötödik napján beléptünk abba a nagy hegykatlanba, amelynek közepén a nagy Koko-Nor-tó terül el. Ha Finnország megérdemli, hogy a «tízezer tó országá»-nak nevezzék, akkor a Koko-Nor terület bizonyára éppen olyan jól mondható a millió tó országának.
E tó nyugati széle és Doulan Kitt közt haladtunk előre, miközben sok mocsár, tó, meg kicsiny, mély és piszkos folyó közt zegzugos úton mentünk. Itt nem födte jég a vizet. Csak a hegycsúcsokon éreztük kellemetlenül a hideg szelet. Benszülöttekkel ritkán találkoztunk. Kalmukunk csak nagynehezen tudakolhatta meg az utat juhászoktól, akikkel véletlenül összetalálkoztunk. A Tasszoun-tó keleti partjáról átküzködtük magunkat egy a másik parton levő klastromba. Ott kis pihenőt tartottunk. Kívülünk még néhány vendég volt e szent helyen. Tibetiek voltak, akik rendkívül szemtelenül viselkedtek velünk szemben. Nem akartak velünk szóbaállni. Mindannyian föl voltak fegyverkezve, többnyire katonai fegyverrel, mindenikükön két vállszíj volt tele patronnal, övükből pedig két-három pisztoly és még munició kandikált ki. Nagyon behatóan foglalkoztak velünk. Világos volt, hogy azt mérlegelték, mekkora erővel lehetünk. Ugyanaz nap elhagytak bennünket és ekkor megparancsoltam a kalmuknak, tudja meg a templom főpapjától, miféle emberek voltak ezek. A szerzetes sokáig kitérő választ adott, de közlékenyebb lett, mihelyt megmutattam neki Narabancsi Hutuktu gyűrűjét és nagy sárga hatykot ajándékoztam neki. Ezt mondta:
– Azok gonosz emberek. Óvakodjatok tőlük.
A nevüket azonban nem akarta megmondani. Vonakodását a buddhista törvényre való hivatkozással okolta meg, amely megtiltja, hogy valaki apjának, tanítójának vagy vezetőjének nevét kiejtse.
Később kitaláltam, hogy itt Észak-Tibetben ugyanarról a szokásról van szó, mint Észak-Kínában. Itt is, mint ott, hunghuc-bandák (északkínai rablók) csavarognak. Ezek időnként megjelennek a nagy kereskedői társaságok főhadiszállásán és a kolostorokban, ott adót követelnek és ezt behajtván, a kerület védőivé válnak. Ez a rablóbanda nyilván éppen ilyen módon e tibeti kolostor védőjévé volt.
Amikor utunkat folytattuk, nagy messzeségben, gyakran a távoli szemhatáron ismételten láttunk egyes lovasokat, akik mintha a mi mozdulatainkat figyelték volna. Minden kísérletünk, hogy közelükbe juthassunk és beszédbe elegyedhessünk velük, kudarcot vallott. Gyors kis lovaikon úgy eltűntek, mint az árnyék.
Amikor a Ham-San hegység meredek és nehéz szorosát elértük s éppen éjszakai szállásra készülődtünk, a fejünk fölött egy magas hegykúpon hirtelen negyven lovas jelent meg hófehér lovakon és minden figyelmeztetés nélkül egész golyózáporral árasztott el bennünket. Tisztjeink közül ketten jajgatva összerogytak. Egyikük szörnyet halt, a másik pedig még csak néhány percig élt.
Nem engedtem meg embereimnek, hogy a tüzelést viszonozzák, hanem fehér zászlóval a kezemben a kalmuk kíséretében előre mentem, hogy az ellenséggel tárgyaljak. Kétszer ránk lőttek, de azután abbahagyták a tüzelést és a kúpról több lovast küldtek le hozzánk.
Tárgyalni kezdtünk. A tibetiek kijelentették, hogy a Ham-San szent hely, ahol nem szabad az éjjelt eltölteni. Azt tanácsolták, menjünk tovább, akkor biztosságban leszünk. Megkérdezték, honnan jövünk, hová megyünk és utunk okát megtudván, azt mondták, hogy ők ismerik a bolsevikokat, akik Ázsia népeit kiszabadítják a fehér faj jármából. Mivel nem óhajtottam velük politikai vitába keveredni, visszamentem kísérőimhez. El voltam rá készülve, hogy visszamenet rögtön golyót kapok a hátamba, de tibeti hunghucaink nem lőttek.
Két bajtársunk holttestét, mint szomorú útadót, hátrahagyva, tovább indultunk. Egész éjjel lovagoltunk. Kimerült lovaink minduntalan meg akartak állni és le akartak heveredni, de mi mindannyiszor továbbmenésre kényszerítettük őket.
A zeniten állt már a nap, amikor végre megállottunk. Lovainkat anélkül, hogy lenyergeltük volna őket, kissé pihentettük. Előttünk széles, mocsaras síkság terült el, ahol nyilván a Ma-Csu folyó forrásai voltak. Nem messze tőle volt az Aroung-Nor-tó.
Marhaganéjjal tüzet raktunk és vizet készítettünk teához. De itt is minden figyelmeztetés nélkül minden irányból golyók röpültek ránk. Sziklák mögött azonnal fedezéket kerestünk, de a tűz egyre hevesebb lett és közeledett. A támadók közben körülfogtak bennünket és a golyózápor mindegyre sűrűsödött.
Csapdába kerültünk. Egészen tisztán láttuk, hogy úgy látszik, el kell pusztulnunk.
Megint megkíséreltem a tárgyalást, de amikor fehér zászlómmal fölemelkedtem, az egyetlen felelet még erősebb golyózápor lett. Az egyik golyó, szikláról lepattanva, ballábamon talált és benne maradt. Ugyanekkor egyik útitársam meghalt.
Nem maradt más hátra a számunkra: harcolnunk kellett. Az ütközet körülbelül két óra hosszáig tartott. Rajtam kívül még hárman sebesültek meg könnyebben. Ellenálltunk, ameddig csak tudtunk.