Ázsia szívében van a nagy, titokzatos, gazdag Mongolország. A Tien San havas legelőitől és a nyugati Zungaria forró homoksivatagjaitól Közép-Ázsia írtózatosan nagy részén terül el, egészen a Szajan-hegység erdős magaslatáig és Kína nagy faláig.
A népek bölcsője, történelmi korszakoknak eredő helye, legendák veszik körül. Szülőhelye vérszomjas hódítóknak, akiknek fővárosai ma a Gobi homokja alatt vannak eltemetve, de akiknek titokzatos vonatkozásai és régi nomád törvényei máig élve maradtak; országa szerzeteseknek és rosszakaratú ördögöknek, hazája vándorló törzseknek, amelyeket Dzsingisz khán és Kublai khán leszármazottjai, a fiatalabb ágak khánjai és hercegei kormányoznak.
Titokzatos országa a Rama, Sakia-muni, Djonkapa és Paspa kultuszának, amelyet az Élő Buddha – Bogdo Gheghen Ta Kureban vagy Urgában – képvisel, aki a lámai vallásnak ujjászületett Buddha harmadik legnagyobb méltósága; országa titokzatos orvosoknak, prófétáknak, varázslóknak, jósoknak és boszorkányoknak, országa a Svasztikának, az az ország, amely még mindig nem felejtette el a régen meghalt, Ázsia és Európa felének uralkodóivá lett nagy hatalmasságok gondolatait.
Országa csupasz hegyeknek és kopár síkságoknak, amelyeket a nap elégetett és a hideg megölt, országa beteg barmoknak és beteg embereknek, a pestis, förtelmes bőrbajok és a himlő fészke. Országa gőzölgő hőforrásoknak és veszedelmes hegyszorosoknak, amelyeken gonosz szellemek laknak, országa szent halban gazdag tavaknak, országa farkasoknak, ritka szarvasfajoknak és hegyi kecskéknek, országa számtalan mormotának, vad lónak, vad szamárnak és vad tevének, amelyek sohasem láttak féket, országa dühös kutyáknak és mohó ragadozó madaraknak, amelyek fölfalják a síkra kitett halottakat.
Az az ország, melynek kihaló, kezdetleges népe nagy atyáknak a síkságok porában és homokjában fehéredő csontjaira tekint, ahol kipusztul egy nép, amely azelőtt egyszer meghódította Kínát, Sziámot, Észak-Indiát és Oroszországot, de melynek harcosait később, akkor az egész keresztény világot a vad Ázsia betörése ellen védő lengyel lovagok dárdái tartóztatták föl.
Az az ország, amelynek földje a megrepedésig gazdag kincsekben, de nem teremt elő semmit, amelynek mindene hiányzik, inségeskedik és amelyre súlyosan ránehezedik a világ mostani végzete.
A sors úgy akarta, hogy miután teljesülhetetlennek bizonyult az a tervem, hogy Tibeten át elérjem a Csendes-oceánt, az életemért küzdve és biztosságra törekedve, fél évet töltöttem el ebben az országban.
Régi hű barátomat és engemet elkapott a rendkívül fontos és veszedelmes események forgószele, amely 1921-ben végigsöpört Mongolországon.
Mégis ennek a körülménynek köszönhetem, hogy megismerhettem a csöndes, jószívű és becsületes mongol népet. A lelkében olvashattam, láttam szenvedéseit és reményeit. Tanuja voltam a szorongás és félelem rettenetes állapotának, amelyen a misztérium borong ebben az országban, ahol a misztérium betölti az egész életet. Megfigyeltem, amikor folyamok tompa dörgéssel széttörték a nagy téli hidegben jégláncaikat, láttam, amikor tavak emberi csontokat dobtak ki partjaikra, hallottam, amikor vad hangok szólaltak meg a hegyszakadékokban, sírszerű pusztaságokon tűzlángokat állapítottam meg, megpillantottam égő tavakat, fölnéztem hegyekre, amelyeknek csúcsai megmászhatatlanok, tekergőző, gödrökben áttelelő kígyók nagy rakásaira bukkantam, eljutottam folyamokhoz, amelyek örökké be vannak fagyva, találtam sziklákat, amelyek mintha megkövesedett tevék, lovasok és karavánok lettek volna és mindenütt a csupasz, csupasz hegyeket pillantottam meg, amelyeknek ráncai a sátánnak a lenyugvó nap sugarában vérbe mártott köpenyéhez hasonlítanak.
– Nézzen oda, – mondta egy öreg pásztor, az elátkozott Zagasztai lejtőjére mutatva. – Ez nem hegy, ez Ő, aki vörös köpenyben fekszik ott és várja a napot, amikor ismét fölkel, hogy megint harcra keljen a jó szellemekkel.
A pásztor szavaira Vroubelnek, az ismert festőnek misztikus képe jutott az eszembe. Ugyanezeket a csupasz hegyeket mutatja a sátánnak lila- és bíborszínű ruhájával, akinek arcát egy közeledő szürke felhő félig elfödi.
Mongolország a misztérium és a démonok rettentő országa. Nem csodálható tehát, hogy itt a vándorló nomád törzsek ősrégi életrendjének minden megsértése vörös vérpatakokban és iszonyatban végződik.
Miután a Koko-Nor kerületből visszatértünk Mongolországba és néhány napig kipihentük magunkat a Narabancsi kolostorban, egy ideig Uliasszutaiban, Külső Mongolország nyugati részének fővárosában éltünk. Nyugaton Uliasszutai a legutolsó tisztán mongol város. Mongolországban csak három tisztán mongol város van: Urga, Uliasszutai és Ulankom. A negyedik város, Kobdo, határozottan kínai jellegű, mert e kerület Kína közigazgatásának a középpontja. Ebben a kerületben ide-oda vándorló és Peking meg Urga uralmát csak névleg elismerő törzsek laknak. Uliasszutaiban és Ulankomban a jogellenesen jelenlevő kínai biztosokon és csapatokon kívül mongol kormányzók vagy szaitok voltak, akiket az Élő Buddha nevezett ki.
Alighogy a városba érkeztünk, mindjárt politikai szenvedélyek háborgó tengerén találtuk magunkat. A mongolok az ő országukban folytatott kínai politikának szenvedélyes izgatottsággal ellenszegültek. A kínaiak dühöngtek és adófizetést követeltek a mongoloktól az egész időre, amióta Kínától kicsikarták Mongolország autonómiájának elismerését. Az orosz telepesek, akik a város közelében, a nagy kolostorok szomszédságában és az ide-oda vándorló törzsek közt szálltak meg, egymással civakodó politikai csoportokra szakadtak. Urgából híre jött, hogy Ungern-Sternberg báró orosz tábornok vezérletével harc folyik Külső Mongolország függetlenségének fönntartásáért. Az orosz tisztek és menekültek különítményekbe állottak össze, amelyeket a kínaiak nem tűrtek meg, a mongolok ellenben szívesen láttak. A bolsevikok, akiknek gondot okozott, hogy Mongolországban fehér harci csapatok alakulnak, a mongol határra küldték csapataikat. Irkutszk és Csita, Uliasszutai és Urga közt hírhordók jártak, akik a bolsevikoktól minden elképzelhető ajánlatokat hoztak a kínai biztosoknak. A Mongolországban levő kínai hatóságok fokozatosan növekvő titkos összeköttetésekbe léptek a bolsevikokkal és Kiachtában és Ulankomban a nemzetközi jog megsértésével kiadták nekik az orosz menekülteket. Urgában orosz kommunista községet rendeztek be a bolsevikok. A törvényes orosz konzulok nem tettek semmit. A Koszogol és a Szelenga-völgy vidékén levő vörös csapatok harcba keveredtek bolsevikellenes tisztek csoportjaival. A kínai hatóságok a mongol városokban helyőrségeket létesítettek és büntető expediciókat küldtek az országba. És hogy a kavarodás még tökéletesebb legyen, a kínai csapatok házkutatásokat végeztek, amikoris fosztogattak és loptak.
Micsoda atmoszférába jutottunk a Jenisszei mellett, Urianhaion, Mongolországon, a turgutok földjén, Kanszun és Koko Noron át tett nehéz és veszedelmes utunk után.
– Higyje el, – mondta öreg barátom, – inkább fojtanék meg elvtársakat és harcolnék hunghucok ellen, mint hogy itt hírekre és egyre rosszabb hírekre várjak!
Igaza volt, mert a mi helyzetünkben az volt a legrosszabb, hogy a tények, a hírek és a fecsegések e zűrzavarában a vörösök ellenállás nélkül közeledhettek volna Uliasszutaihoz és puszta kézzel megfojthattak volna mindenkit.
Szívesen elhagytuk volna a bizonytalanságok e városát, de nem tudtuk, hová mehetnénk. Északon ellenséges párthívek és vörös csapatok voltak. Délen már elvesztettük néhány társunkat és magunk is megsebesültünk. Nyugaton a kínai közigazgatási tisztviselők és csapataik dühöngtek és keleten háború tört ki, amelyről a kínai hatóságoknak mindent eltitkoló kísérletével szemben is hírek szivárogtak át és nagyon komolynak tüntették föl a helyzetet Külső Mongolország e részében. Nem maradt tehát számunkra más, mint hogy Uliasszutaiban maradjunk. Kívülem itt lakott még több lengyel katona, aki oroszországi hadifogolytáborból szökött meg, két lengyel család és két amerikai cég. Mindannyian olyan helyzetben voltak, mint mi. Összetartottunk és megszerveztük saját hírszolgálatunkat, amelynek az volt a föladata, hogy a leggondosabban figyelje meg az események kifejlődését. A kínai biztossal és a mongol kormányzóval sikerült jó viszonyba jutnunk, ami tájékozódásunkra nagyon is hasznos volt.
Mi volt a magyarázata mindezeknek a mongolországi eseményeknek? Uliasszutai nagyon intelligens mongol kormányzója a következő felvilágosítással szolgált:
– A Mongolország, Kína és Oroszország közt 1912 október 21-én, 1913 október 23-án és 1915 június 7-én kötött szerződésnek megfelelően megadták a függetlenséget Külső-Mongolországnak és vallásunk erkölcsi vezetőjének ismerték el. A Kahlkhaban és Külső-Mongolországban élő mongol népeknek Bogdo Djebtszung Damba Hutuktu Khán címmel ő szentsége, az Élő Buddha lett a szuzerénje. Amíg Oroszország erős volt és Ázsiában érvényt tudott szerezni a politikájának, a pekingi kormány tiszteletben tartotta a szerződést. Mikor azonban Oroszország a Németországgal való háború kezdete után kénytelen volt csapatait Szibériából kivonni, Peking Mongolországban elvesztett jogainak helyreállítását kezdte követelni. Ez okból az 1912 és 1913. évi szerződéseket kiegészítették az 1915. évi konvencióval. De amikor 1916-ban Oroszország minden hadi erejét lekötötte a sikertelen háború és amikor később, 1917 februárjában kitört az orosz forradalom, a kínai kormány nyíltan ismét visszavette Mongolországot. Mindenütt új mongol minisztereket és kormányzókat nevezett ki, olyan egyéneket, akik barátságos érzelemmel voltak Kína iránt. A mongol függetlenségi mozgalom sok hívét elfogatta és Pekingben börtönbe vettette. Urgában és más mongol városokban kínai igazgatást rendezett be és ő szentségét, a Bogdo khánt megfosztotta az igazgatás minden jogától, amennyiben kínai dekrétumok puszta aláíró gépjévé tette. Végül még csapatokat is küldött Mongolországba. E pillanattól kezdve sűrűn jöttek kínai kereskedők és kulik. A kínaiak adók és illetékek fizetését követelték 1912-től kezdve. Ennek következtében a mongol lakosság csakhamar mindenét elvesztette úgy, hogy most városaink és kolostoraink szomszédságában koldussá lett, földlyukakban lakó mongolok egész telepei láthatók. A mongol arzenálokat és kincstárakat lefoglalták, a kolostorokat adófizetésre kényszerítették és minden mongolt üldöztek, aki síkra szállt hazája szabadságáért. Kínai ezüsttel, kitüntetésekkel és címekkel vesztegetve, a szegényebb mongol fejedelmeket maguknak nyerték meg a kínaiak. Így azután könnyen megérthető, hogy az uralkodó osztály, ő szentsége, a khánok, a hercegek és az előkelő lámák, de a tönkretett és sanyargatott nép is, határozottan ellenséges érzelemmel vannak az így föllépő kínai közigazgatási tisztviselők iránt, mert nem feledték el, hogy egykoron mongol uralkodók kormányozták Pekinget és Kínát és uralmuk idején Ázsiában Kínának juttatták az első helyet. Szembeszállnunk azonban nem lehetett. Nem volt fegyverünk. Vezéreink mind őrizet alatt voltak és a fegyveres ellenállás minden mozdulatára ugyanazokban a pekingi börtönökben fejezték volna be életüket, amelyekben éhséggel és kínszenvedéssel nemeseink, fejedelmeink és lámáink közül már nyolcvanan pusztultak el. Rendkívül hatalmas lökés kellett, hogy a nép cselekedjék. Ezt a lökést megadták Cseng Y tábornok és Csu Tekihsziang tábornok kínai adminisztrátorok. Ezek kihirdették, hogy ő szentsége a Bogdo khán fogoly a saját palotájában és figyelmeztették őt arra, hogy a pekingi kormány egyik korábbi határozata értelmében – amelyet azonban a mongolok jogtalannak tartanak – ő szentsége az utolsó Élő Buddha. Ez már több volt a soknál. A nép és Élő Istenük közt azonnal titkos összeköttetések szövődtek és terveket dolgoztak ki ő szentsége megszabadítására, meg a szabadságharcra. Segítségünkre volt Djam Bolon, a burjétok nagy fejedelme, aki tárgyalni kezdett a bolsevikok ellen akkor Transbajkáliában harcoló Ungern tábornokkal és fölszólította, vonuljon be Mongolországba és segítsen harcunkban a kínaiak ellen. Így kezdődött a szabadságharcunk.
Így magyarázta meg nekem a helyzetet Uliasszutai kormányzója. Később azután ez történt. Miután Ungern báró beleegyezett abba, hogy Mongolország szabadságáért küzdjön, elrendelte az északi kerületekben lakó mongolok mozgósítását és megígérte, hogy saját kicsiny különítményével a Kerulen folyó mentén eljön Mongolországba. Összeköttetésbe lépett a Mongolországban levő másik különítménnyel, Kazagrandi ezredes csapatával és a mozgósított mongol lovasok támogatásával megkezdte a támadást Urga ellen. Kétszer vereséget szenvedett, de 1921 február 3-án sikerült a várost elfoglalnia és az Élő Buddhát ismét a khánok trónjára ültette.
Március vége felé azonban Uliasszutaiban még ismeretlenek voltak mindezek az események. Nem tudtunk sem Urga elestéről, sem arról, hogy a közel 15,000 főnyi kínai sereg a maimaicsengi csatákban, a Tola partján és az urga-udei úton elpusztult. A kínaiak minden erejükkel a valóság elleplezésén fáradoztak, amennyiben mindenkit megakadályoztak abban, hogy Urgatól nyugatra juthasson el. De a hírek ott voltak a levegőben és mindenkit fölizgattak. Egyre feszültebb lett a helyzet és a viszony a kínaiak közt az egyik, a mongolok és az oroszok közt a másik részen naponta élesebb lett.
Uliasszutaiban ebben az időben Wang Tszao-tszun volt a kínai biztos, tanácsadója Fu Hsziang. Fiatal és tapasztalatlan ember volt mindkettő.
A kínai hatóságok barátomat, Uliasszutai kormányzóját, a kiváló mongol hazafit, Chultun Beyle herceget elbocsátották és helyét egy kínaibarát láma-fejedelemmel, Urga volt vicehadügyminiszterével töltötték be.
Az elnyomás még gonoszabb lett. Most itt is megkezdődtek a házkutatások az orosz tisztek és telepesek lakásain és nyílt összeköttetések kezdődtek a bolsevikokkal. Napirenden volt a letartóztatás és a verekedés. Az orosz tisztek hatvan főnyi titkos különítményt alkottak, úgy, hogy most már védelmezhették magukat. De ebben a különítményben véleményeltérés támadt M. M. Michailoff alezredes és néhány tisztje közt. Világos volt, hogy a különítmény a döntő pillanatban széthull.
Mi nem oroszok elhatároztuk, hogy alaposan kikémleljük, nem kell-e vörös csapatok megérkezésétől tartanunk. Régi barátom és én ajánlkoztunk a hírszerző szerepére. Chultun Beyle herceg nagyon jó vezetőt adott nekünk, egy Tzeren nevű öreg mongol embert, aki folyékonyan beszélt és írt oroszul. Ez a vezető nagyon érdekes személyiség volt, mert már tolmácsként szerepelt úgy a mongol hatóságoknál, mint alkalomadtán a kínai biztosnál is. Nem nagyon régen mint külön hírnököt nagyon fontos táviratokkal Pekingbe küldték. A fölülmúlhatatlan lovas az Uliasszutai és Peking közt elterülő utat, 1800 mérföldnyi távolságot, bármily hihetetlenül hangzik is, kilenc nap alatt tette meg. Úgy készült föl az útra, hogy testét, mellét, lábaszárát, karját erős gyapjúkötéssel csavarta körül. Ilyen módon védekezett ily hosszú lovaglás fáradalma ellen. A sapkáján három sastoll volt annak jeléül, hogy a kapott parancs szerint a madár gyorsaságával repülhet. Tzara nevű különleges okirat jogot adott neki arra, hogy minden postaállomáson a legjobb lovakat követelje, egyet hátasnak és egy teljesen fölnyergeltet váltásnak, valamint, hogy két oulatch vagy őr kísérje őt fedezetül és a lovak visszavezetése végett. Így fölszerelve az ourtonnak nevezett postaállomások közt vágtatva tette meg a 15–30 mérföldet és mindenik állomáson csak éppen annyi időt töltött, amennyi a lovak és az őrök kicserélésére kellett. Egy őr mindig előre lovagolt, úgy hogy a legközelebbi állomáson mindig előre tudtak érkezéséről. Minden őr három lovat vitt magával, ami lehetségessé tette, hogy egyik nyeregből a másikba pattanjanak és kifáradt lovukat visszatértükig hátrahagyják. A táviratvivő minden harmadik állomáson megivott egy csésze forró zöld teát és mindjárt folytatta a rohanást délnek. Napi tizenhét-tizennyolc órai ilyen lovaglás után az éj hátralevő részét valamelyik állomáson töltötte el, ahol lefekvés előtt elnyelt egy főtt ürücombot. Így utazott kilenc napon át.
Ezzel az emberrel a szolgálatomban egy hideg téli reggelen elindultunk Kobdo irányába. Onnan azt a nyugtalanító hírt kaptuk, hogy vörös csapatok vonultak be Ulankomba, ahol a kínai hatóságok valamennyi európait kiszolgáltatták nekik. Utunkba esett a Dzafin folyó, amelyet jég borított. Rettenetes víz. Ágya futóhomok, mely nyáron sok tevét, lovat és embert ragad le a mélybe.
Amikor a kobdói út felét megtettük, a kis Baga Nor-tó partján egy pásztor jurtájához értünk. Az est beköszöntése és sűrű havat hozó forgószél arra kényszerített bennünket, hogy ott éjjelezzünk. A jurta mellett pompás fakó állott, ezüsttel és korallokkal gazdagon díszített nyereggel.
A jurtához való közeledésünkre két mongol sietett ki belőle. Egyikük gyorsan a nyeregbe ugrott és hamarosan eltűnt a síkság havas dombjai mögött. Annyit észrevettünk, hogy nagy felöltője alatt sárga ruhát viselt és hogy nagy, zöld bőrhüvelybe dugott kés volt nála, amelynek nyele szaruból és elefántcsontból készült. A másik ember, a jurta tulajdonosa, az ottlakó Novontziran herceg pásztora volt.
Örült, amikor meglátott bennünket és befogadott a jurtájába.
– Ki volt az a lovas azon a fakón? – kérdeztük tőle.
Lesütötte a szemét és hallgatott.
– Mondd meg. Ha nem mondod meg a nevét, ez azt mutatja, hogy rossz emberekkel barátkozol.
Kezével hadonászva tiltakozott.
– Nem, nem! Jó ember, nagy ember, de a törvény tiltja, hogy a nevét kiejtsem.
Megértettük, hogy az eltávozott vagy a pásztornak a gazdája, vagy pedig valami előkelő láma volt. Ezért nem is követelődztünk tovább, hanem alváshoz készülődtünk. Vendéglátónk három ürücomb főzéséhez fogott hozzá és nagy késével ügyesen kivágta belőle a csontokat. Beszélgettünk vele és megtudtuk, hogy itt senkisem látott vörös csapatokat. Ellenben Kobdoban és Ulankomban kínai katonák sanyargatták a lakosokat és bambuszbottal halálra verték azokat a férfiakat, akik feleségeiket védték e szörnyetegekkel szemben. Ezért a mongolok közül néhányan a hegyekbe menekültek, hogy ott beálljanak Kaigordoffnak, egy Altaiból való tatár tisztnek a különítményébe, aki fegyvert adott nekik.
A két napi út után, amelyen hóban és metsző hidegben 170 mérföldnél többet tettünk meg, örültünk a pihenésnek a jurtában és szabadon, gondtalanul beszélgettünk a leveses ürühús-vacsoránál, amikor egyszerre mély, rekedt hangot hallottunk:
– Szayn! – jó estét!
A szénserpenyőtől az ajtó felé fordultunk, ahol középmagas, nagyon zömök mongol embert láttunk, aki szarvasbőrköpenyt és oldalhajtókákkal ellátott sapkát viselt. Övében ugyanaz a zöld hüvelyű nagy kés volt, amelyet az elsiető lovason láttunk.
– Amourszayn! – feleltük.
Gyorsan fölgombolta az övét és letette a felöltőjét. Sárga selyemből készült pompás ruhában állt most előttünk, amely fénylett, mint a nap. Símára beretvált arca, megnyírt haja, balkezén a vörös korallokból való olvasója és sárga ruhája világosan bizonyították, hogy előkelő lámapap állt előttünk, – lámapap nagy gyilokkal, amely kék vállszalagja alá volt dugva. Ránéztem házigazdánkra és mongol vezetőmre, Tzerenre és mindkettőnek az arcán félelmet és tiszteletet láttam. Az idegen odajött a szénserpenyőhöz és leült.
Egy darab húst vett a szájába és így szólt:
– Beszéljünk oroszul.
Beszélgetni kezdtünk. Az idegennek némi kifogásolnivalója volt az urgai Élő Buddha kormányzásán.
– Odaát felszabadítják Mongolországot, meghódítják Urgát, megverik a kínai hadsereget és itt nyugaton minderről nem hallunk semmit. Itt, mialatt a kínaiak agyonverik és meglopják népünket, nem történik semmi. Az én nézetem szerint Bogdo khánnak értesítéseket kellett volna ide küldenie. Miért tudnak a kínaiak Urgából és Kiachtából Kobdóba hírvivőket küldeni, akik segítséget kérnek számukra és miért nem tudja ezt a mongol kormány megtenni? Miért?
– Küldenek-e a kínaiak segítő csapatokat Urgába? – kérdeztem.
Rekedt nevetéssel ezt válaszolta a vendégünk:
– Valamennyi hírvivőt elfogtam, leveleiket elvettem és őket magukat vissza… a sírba küldtem.
Újra nevetett és különös fényű szemével körülnézett. Csak most vettem észre, hogy pofacsontjai és szeme olyan vonalakat mutatnak, aminőket Közép-Ázsia mongoljainál rendszerint nem lehet látni. Inkább tatárnak vagy kirgiznek tetszett.
Hallgattunk és pipáztunk.
– Mikor indul el a csahar-különítmény Uliasszutaiból? – kérdezte.
Azt feleltük, hogy erről még nem hallottunk semmit, mire vendégünk kijelentette, hogy a kínai hatóságok Mongolország belsejében mozgósították a harcias csaharok egy erős különítményét, egy olyan törzset, amelynek vándorhelye nincs messze a nagy faltól. A különítmény feje egy ismert hunghuc, akinek a kínai kormány kapitányi rangot adott azért az ígéretéért, hogy a kínai hatóságoknak meghódítja a kobdói és urianhai kerületekben levő valamennyi törzset.
Mikor vendégünk megtudta, mi utunknak a célja, azt mondta, hogy a legpontosabb hírekkel szolgálhat és így fölöslegessé válik továbbutazásunk. Hozzáfűzte még:
– Különben nagyon veszedelmes is, mert Kobdo népét le fogják gyilkolni és a várost fölgyujtják. Ezt egészen határozottan tudom.
Nagy figyelemmel és rokonérzéssel fülelt, amikor Tibeten való átnyomulásunk szerencsétlen kísérletéről hallott.
– Egyedül csak én lehettem volna segítségükre, de sohasem a Narabancsi Hutuktu. Az én laissez-passer levelemmel Tibetben bárhová elmehettek volna. Én Tushegoun láma vagyok.
Tushegoun láma. Mennyi rendkívüli elbeszélést hallottam már erről az emberről. Orosz kalmuk ember, akinek a cár uralkodása idején a propaganda miatt, amelyet a kalmuk nép függetlensége érdekében folytatott, sok orosz börtönnel kellett megismerkednie és akit ugyanebből az okból a bolsevikok üldöztek. Mongolországba menekült és itt a mongolok közt azonnal nagy befolyásra tett szert. Ez nem is volt csoda, mert ő a potalai (Lassza) Dalai Láma belső barátja és tanítványa és a legképzettebb a lámak közt, híres gyógyász és doktor. Az Élő Buddhához való viszonyában csaknem független állást foglalt el. Nyugat-Mongolország és Zungaria valamennyi nomád törzsének vezére lett, sőt egész Turkesztánig terjedt a befolyása. Hatalmának alapja, ahogyan magát kifejezte, a misztérium dolgaiban való nagy jártassága volt, de mint nekem elbeszélték, alapja volt nagyrészben az is, hogy pánikszerű félelemben tudta tartani a mongolokat. Aki nem teljesítette a parancsát, meghalt. Az engedetlenkedő sohasem tudhatta, mely napon és órában bukkan föl a büntető láma, a Dalai Láma különös és hatalmas barátja. A csodatevő nem sokat teketóriázott: egy késszúrás, egy golyó, vagy egy szorítás a gégén és megvolt a büntetés.
Künn a szél üvöltött és a megfagyott havat odacsapta a jurta kifeszített nemezfalához. A szél ordításán át több hangnak a lármája, kiabálás, nevetgélés hallatszott be hozzánk. Éreztem, hogy ebben a környezetben valami vándorló nomádot könnyen rá lehetne venni arra, hogy csodában higyjen, hiszen maga a természet is segít ebben. Alighogy ez a gondolatom támadt, a Tushegoun láma hirtelen fölkapta a fejét, keményen rám nézett és így szólt:
– Nem egy dolog van a természetben, amit nem ismerünk és az a képesség, hogy az ismeretlent föl tudjuk használni, teremti meg a csodát. Csakhogy ezzel a képességgel nagyon kevesen rendelkeznek. Be fogom ezt bizonyítani, azután majd mondja meg, látta-e már azt, amit én mutatok.
Fölállt, a karján feltűrte sárga ruháját és a juhpásztor felé indult, akire rászólt:
– Misik, kelj föl!
A pásztor fölkelt, mire a láma gyorsan kigombolta a pásztor ruháját és meztelenre kitakarta a mellét. Még nem is sejthettem, hogy mit akar, amikor a Tushegoun minden erejével a pásztor mellébe döfte a kését. A mongol, akinek egész teste vérrel volt borítva, a földre zuhant. A láma sárga selyemruháján odacsöppent vért vettem észre. Fölkiáltottam:
– Mit csinált?
– Pszt, csönd, – súgta felém fordítva egészen fehérré vált arcát.
Néhány metszéssel megnyitotta a mongol mellét. Láttam a pásztor lassan lélekző tüdejét és szívének mozdulatait. A láma újjával megérintette ezeket a szerveket, de mintha nem folyt volna már több vér és a pásztor arca is teljesen nyugodt volt. Amikor a láma nekikészülődött a pásztor testének megnyitásához, a félelemtől és iszonyattól lecsuktam a szememet. Mikor nemsokára ismét fölpillantottam kissé, még jobban bámultam, mert láttam, hogy a pásztor még mindig nyitott kabáttal, de sértetlen mellel feküdt és csendesen aludt, mig a Tushgoun láma a tűz mellett ült, pipázott és mélyen elgondolkozva a lángokba bámult.
– Ez csodálatos, – mondám. – Ilyet még sohasem láttam.
– Miről beszél? – kérdezte a kalmuk.
– A csodájáról, aminek maga mondja, – feleltem.
– Én sohasem mondtam annak, – rovott meg hideg hangon a kalmuk.
– Maga látta? – kérdeztem kísérőmet.
– Mit? – kérdezte álmosan.
Megértettem, hogy Tushegoun láma hipnotikus erejének lettem áldozatává. Ez azonban inkább volt kedvemre, mint hogy egy ártatlan mongolt meghalni lássak. Azt ugyanis nem hittem, hogy Tushegoun láma áldozatainak testét éppen olyan gyorsan össze tudja foltozni, mint ahogyan bizonyára szét tudja vágni.
Másnap elbúcsúztunk vendéglátóinktól, mivel küldetésünket befejeztük, elhatároztuk, hogy visszatérünk.
Tushegoun láma azt mondta nekünk, hogy ő ott van mindenütt. Egész Mongolországot összevándorolja és egyszer a pásztor és a vadász magábanálló, egyszerű jurtájában lakik, máskor a hercegek és törzsfők pompás sátrában.
Ez a kalmuk boszorkánymester ravaszul mosolyogva ezt mondta, amikor elvált tőlünk:
– A kínai hatóságoknak ne beszéljen rólam semmit.
Azután hozzáfűzte:
– Amit tegnap este átélt, csak futólagos demonstráció volt. Ti európaiak nem akarjátok beismerni, hogy mi, föl nem világosult nomádok, a titkos tudomány erejével rendelkezünk. Bizonyára másként gondolkodnék, ha csak egyszer láthatná a legszentebb Tashi Láma csodáit és hatalmát, akinek parancsára például Buddha régi szobra előtt meggyulladnak a lámpák és mécsek. De van még egy hatalmasabb és szentebb ember…
– A Világ Királya Aghartiban? – vetettem közbe.
Nagycsodálkozva rámbámult, homlokát gondolkozva összeráncolta és azt kérdezte:
– Hallott róla?
Pár pillanat mulva folytatta:
– Csak egy ember ismeri az ő szent nevét, csak egy most élő ember volt valaha Aghartiban. Az én vagyok. És ez a magyarázata annak, miért tüntetett ki a legszentebb Dalai Láma és miért fél tőlem az urgai Élő Buddha. Én azonban sohasem fogok a lasszai legfőbb pap szent trónján ülni és azt a méltóságot sem fogom elérni, amelyet Dzsingisz khán, a sárga tan feje hagyott hátra. Én nem vagyok szerzetes, én harcos vagyok és bosszúálló.
Ügyesen nyeregbe ugrott, végig vágott a lován és elröpült, miután a szokásos mongol búcsúszavakat mondtan:
– Szayn! Szayn! – bayna!
Visszatérőben Tzeren sok száz legendát beszélt el, amely Tushegoun láma személyéhez fűződik. Az egyikre különösen emlékszem. A mongolok 1911-ben vagy 1912-ben fegyveres kézzel próbálták szabadságukat a kínaiaktól kiküzdeni. Nyugat-Mongolország kínai főhadiszállása Kobdóban volt, ahol a legjobb kínai tisztek vezérletével körülbelül tízezer kínai katona állomásozott. Hun Baldon, egy egyszerű pásztor, aki a kínaiakkal vívott harcokban kitüntette magát és akinek az Élő Buddha a Hun herceg címet adta, kapott parancsot Kobdo bevételére. Baldon, aki óriási erejű ember volt, rosszul fölfegyverzett mongoljait vad, rettenthetetlen elszántsággal vezette többszöri rohamra. Mindannyiszor kénytelen volt visszavonulni, mert géppuskatűz nagy veszteséget okozott neki. Váratlanul megjelent Tushegoun láma, aki maga köré gyűjtötte a mongol katonákat és a következő beszédet intézte hozzájuk:
– Nem kell a haláltól félnetek és nem szabad hátrálnotok. Mongolországért harcoltok és haltok meg, amelynek az Istenek nagy jövőt rendeltek. Nézzétek, mi lesz Mongolország sorsa.
Kezével a távolba mutatott. A katonák látták, hogy körülöttük az egész vidék csupa gazdag jurta és legelő, amelyen sok ló és szarvasmarha legelt. A síkságon lovasok tűntek föl drága nyergű paripákon. Az asszonyokon a legpompásabb selyemruhák voltak, füleikben tömör ezüstkarikák és hajukban drága ékszer. Kínai kereskedők végtelen karavánt tereltek egy előkelő külsejű mongol kormányzó elé, akit cifrán öltözött katonák vettek körül és büszkén tárgyalt a kereskedőkkel az árú megvétele végett.
Röviddel ezután eltűnt a látomás. Tushegoun újra beszélt:
– Ne féljetek a haláltól. Megvált bennünket a földi fáradalmaktól és az örök boldogsághoz visz. Nézzetek keletre. Látjátok-e előbbi csatákban elesett testvéreiteket és barátaitokat?
– Igen, látjuk, látjuk, – kiáltották a legnagyobb elragadtatással a mongol harcosok.
Most nagy csoport lakást pillantottak meg, amelyek jurták vagy meleg és barátságos fénybe merült templomcsarnokok lehettek. Vörös és sárga selyem födte e lakásokat, az oszlopok és a falak mindenütt arany fényben csillogtak. A nagy vörös oltáron arany kandeláberekben áldozati gyertyák égtek. A földön puha párnákon pihentek azok a mongolok, akik Kobdo korábbi megrohanásaiban elestek. Előttük alacsony lakk-asztalok állottak, tele gőzölgő húsételekkel, borral és teával megtöltött magas edényekkel, szárított sajttal, datolyával, mazsolával és dióval. Az elesett katonák arany pipából füstöltek és jókedvűen beszélgettek.
Ez a látomás is eltűnt. A levegőbe bámuló mongolok előtt fölemelt kézzel már csak a titokzatos kalmuk állott.
– Előre csatára és győzelem nélkül nincs visszatérés! A harcban nálatok vagyok!
A roham megkezdődött. A mongolok veszett bátorsággal harcoltak, százával elestek, de elfoglalták Kobdót. Akkor azután megismétlődött a már régóta nem látott esemény: tatár hordák földúltak egy igazi várost. Hun Baldon megadta a fosztogatásra a hagyományos jelet: feje fölött piramis alakban összetéve három, vörös szalagokkal díszített lándzsát vitetett. Ezzel három napra kiszolgáltatta a várost a katonáknak. Megkezdődött a gyilkolás és a fosztogatás. Minden kínai meghalt. A várost fölgyújtották és a vár falait földig lerombolták. Hun Baldon azután Uliasszutaiba ment, hogy ott is elpusztítsa a kínai várat. Ennek az eseménynek tanuiként láthatók ma Uliasszutaiban a romok, a szétzúzott falak és tornyok, a csupaszon a levegőbe nyúló kapuk és az elégett kínai hivatalok és kaszárnyák maradványai.
Uliasszutaiba való visszatérésünk után azt hallottuk, hogy a mongol kormányzó nyugtalanító híreket kapott Muren Kureból. Levélben közölték vele, hogy a Koszogol-tó környékén Kazagrandi ezredest vörös csapatok visszaszorították. A kormányzó attól félt, hogy a vörösök Uliasszutai ellen vonulnak. Ezért a két amerikai cég feloszlatta az üzletét, aminthogy többi barátaink is gyors távozásra készülődtek, ámbár haboztak a város elhagyásával, mert attól féltek, hogy éppen nekimehetnek a keletről küldött csahar-különítménynek.
Elhatároztuk, hogy megvárjuk e különítmény megérkezését, mert ez az egész helyzetet megváltoztathatja. Néhány nap mulva meg is érkezett. Kétszáz harcias csahar rabló egy kínai hunghuc parancsnoksága alatt. Az utóbbi nagy, csupa csont és bőr ember volt, akinek a keze csaknem a térdéig ért. Szél és nap megbarnította az arcát. A homlokán és a pofáján két széles sebhely volt, az egyik ferdén az üres szemüregen át.
A különítmény a szétrombolt várban tanyázott egy kínai épület közelében, amely a mongolok rohamában elkerülte az általános pusztulást és most a kínai biztosnak volt a főhadiszállása. A csaharok már megérkezésük napján kifosztottak egy kínai dugunt, azaz kereskedelmi telepet, amely alig félmérföldnyire volt a várostól. Megsértették a kínai biztos feleségét is, akit árulónak mondtak. A csaharok ezzel nem is állítottak valótlant, mert Wang-Tszao-tszun kínai biztos, amikor Uliasszutaiba érkezett, a gyarmatokon élő kínaiak szokása szerint mongol ágyastársat követelt, mire a szolgalelkű új kormányzó megparancsolta, hogy adjanak neki egy szép mongol leányt.
Napirenden volt a rablótámadás, a veszekedés és a részeg csaharok orgiája és ezért Wang-Tszao-tszun azon fáradozott, hogy a különítményt a leggyorsabban tovább vonultassa nyugati irányban Kobdóba és tovább Urianhaiba.
Egy hideg téli reggelen Uliasszutai lakói különös látványnak voltak a tanui. A város főútján a csahar csapat haladt végig. A harcosok hármas sorokban, kicsi sovány ponikon lovagoltak. Testüket meleg kék ruha és báránybőrfelöltő födte, fejükön a szabályszerű medvebőr-sapka és állig föl voltak fegyverkezve. Vad lármával és kiáltással lovagoltak, miközben mohó szemmel vizsgálgatták a kínai üzleteket és az orosz telepesek házait. Élükön a hunghucfőnök lovagolt, mögötte három fehérfelöltős lovas, aki lengő zászlókat tartott és kagylókon művelt valamit, amit bizonyára zenélésnek gondolt.
A csaharok egyike nem tudott ellenállni a kísértésnek. Leugrott a lóról és berohant az egyik kínai boltba. A házból mindjárt kihallatszott a kínai kereskedők ijedt kiáltása. Erre a hunghuc megfordította a lovát és meglátván a csahar lovát a boltajtó előtt, tudta, hogy mi történt. Szigorú hangon kiparancsolta a csahart és amikor kijött, korbácsával teljes erővel az arcába vágott. A csahar arcát elöntötte a vér, de már a következő pillanatban zúgolódás nélkül a nyeregben ült és visszavágtatott a helyére.
A csaharok ez elvonulásakor mindenki elbújt a házában. Csak az ajtórésen és az ablaksarkon merték az emberek a távozó harcosokat félve vizsgálgatni. Kivéve azonban ezt az egy esetet, békességben történt az elvonulás. Csak akkor tört ki a vad harcosokkal veleszületett szenvedély, amikor a várostól mintegy hat mérföldnyire egy kínai borkaravánnal találkoztak. Kifosztották a karavánt és több hordót kiürítettek. Hargama közelében azután csapdába jutottak, amelyet Tushegoun láma készített nekik és itt úgy elbántak velük, hogy a csaharok legelőterületei nem fognak megörülni, ha majd hazatérnek ezek a harcosok, akiket a Tuba szojot utódainak legyőzésére küldtek.
Azon a napon, amelyen a csapat elhagyta Uliasszutait, sűrűn hullott a hó és az utak hamarosan járhatatlanokká lettek. Nem lehetett tehát mongolt találni, hogy akár ökörrel vagy yakkal útra keljen. Ilyen időjárásban csak a teve vált be, de Uliasszutaiban csak kevés teve volt és ezeknek a hajcsárjai is azt hitték, hogy nem lehet eljutni a legközelebbi vasúti állomásig, a körülbelül 1400 mérföldnyire levő Kuku-Hotoig. Úgy látszott tehát, hogy további várakozára kényszerülünk. De mire várjunk? A halálra vagy a megmenekülésre? Csak a magunk ereje segíthetett. Ezért barátom és én elhatároztuk, hogy mégis elindulunk és sátorral, kályhával és élelemmel láttuk el magunkat.
A Koszogol-tó partját akartuk kikémlelni, ahonnan a mongol kormányzó vörös csapatok érkezését várta.
Kis oszlopunk, négy hátas és egy málhás teve, északi irányban a Boyagol folyó völgyében haladt a Tarbagatai hegy felé. Köves volt az út és mély hó borította. Tevéink nagyon óvatosan lépkedtek és a tevehajcsár «ok-ok»-kiáltására nagyokat fújva keresték az utat. Miután elhagytuk a várat és a kínai dugunt, egy domb háta mögött elkanyarodtunk és miután többször is át kellett kelnünk egy jégmentes folyón, egy hegygerincre kezdtünk fölkapaszkodni. Itt nagyon nehézzé és veszedelmessé lett az előrehaladás. Tevéink roppant óvatosak voltak és ahogyan ilyen helyzetben szokták, állandóan a fülüket mozgatták. Az út zeg-zugban, hegyszakadékokban vitt fölfelé, hegyhátakon keresztül, azután ismét völgyekbe szálltunk le, amelyek azonban nem voltak annyira mélyek, úgy hogy mindig magasabbra jutottunk. Egyik helyen a hegyháton terpeszkedő szürke felhő alatt fekete foltokat pillantottunk meg magunk fölött a fehér hóban.
– Ezek obok, e szoros gonosz szellemeinek oltárai, – magyarázta a vezető. – A szorosnak Jagisztai a neve. Sok nagyon régi történet kering róla még ma is. Ezek a történetek éppen olyan régiek, mint a hegyek.
Fölszólítottuk, hogy mondjon el egyet-mást. A mongol nyugtalanul körülnézett és elkezdett beszélni:
– Régen történt, nagyon régen… Dzsingisz Khán unokája ült a kínai trónon és uralkodott Ázsián. A kínaiak megölték a khánjukat és egész családját ki akarták irtani. De egy öreg szent láma megmentette a császár feleségét és kis fiát, akiket gyors tevéken elvitt a nagy falon túlra, ahonnan idekerültek a mi sivatagjainkra. A kínaiak sokáig keresték a menekülők nyomát és végül is kitudták, hogy hová mentek. Gyors lovakon erős kínai csapatot küldtek ki az elfogásukra. A kínaiak már-már utólérték a menekülő trónörököst, de a láma könyörgésére olyan sűrű havazás kerekedett, hogy csak tevék tudtak a havon haladni, de lovak nem. Az a láma egy félreeső kolostorból való volt. Mi magunk is eljutunk oda. Hogy odaérhessünk, át kell kelnünk a Jagisztaion. Az öreg láma éppen itt, ezen a helyen, hirtelenül megbetegedett és holtan bukott le a nyeregből. Ta Szin Lo, a nagy khán özvegye könnyekre fakadt. Látván a kínai lovasokat ott lenn a völgyben közeledni, mégis folytatni akarta útját a szoros felé. De a fáradt tevék minden pillanatban megálltak. Az asszony nem tudta, hogyan kell őket továbbhaladásra bírni. A kínai lovasok egyre közeledtek. Már örömkiáltásuk is hallható volt, mert azt hitték, hogy a markukban van a díj, amelyet a mandarinok a trónörökös elfogására kitűztek. Az anya és fia fejét majd visszaviszik Pekingbe, hogy ott a nép a Tchien-Menen kigúnyolhassa. A megrémült anya égnek emelve fiát, így kiáltott föl:
– Mongolország földje és istenei, tekintsetek annak a férfiúnak a sarjadékára, aki híressé tette a mongol nevet a világ egyik végétől a másikig! Ne engedjétek meg, hogy Dzsingisz Khan húsa elpusztuljon.
Ebben a pillanatban meglátott egy fehér egeret, amely egyik közeli sziklán ült. Az egér a térdére ugrott és így szólt:
– Ide küldtek, hogy megmentselek. Menj nyugodtan tovább és ne félj, azok az emberek, akik téged és fiadat, titeket, akikre dicső élet vár, üldöznek, elérték életük végét.
Ta Szin Lo nem értette, hogyan tud egy kis egér háromszáz embert föltartóztatni. Az egér visszaugrott a földre és így folytatta:
– Én Jagisztai vagyok, a Tarbagatai démona, hatalmas vagyok és az Istenek kedvelnek. De mivel kétségbe vontad a csodát teremtő egér hatalmát, mától kezdve a Jagisztaion veszedelemben lesznek úgy a jók, mint a gonoszok.
Az özvegy és fia megmenekült. Jagisztai azonban ma sem ismer kegyelmet. Résen kell lennie az embernek, ha ezen a szoroson megy keresztül, mert a hegy démonja mindig készen áll arra, hogy az utast tőrbe csalja.
A Tarbagatai gerincének minden magaslatán sok obo van. Egy helyen valóságos torony volt kövekből. Úgy látszott, hogy a démon várt bennünket.
Amikor megkezdtük a kapaszkodást a főgerincre, az arcunkba éles, hideg szelet fújt, amely ott fütyült és üvöltött körülöttünk, azután a fölöttünk levő lejtőkről letépett egész hótömegeket dobott reánk. Semmit sem ismertünk meg körülöttünk, sőt az előttünk levő legközelebbi tevét sem láthattuk.
Hirtelen lökést éreztem. Körülnéztem. Semmi különöset sem láttam. Kényelmesen ültem hússal és kenyérrel megtöltött két nyeregtáskám közt, de… nem láttam tevémnek a fejét. A teve eltűnt. Úgy látszik, megcsúszott és valami szűk szakadékba zuhant, míg a nagy nyeregtáskák egy sziklán fönnakadtak. Jagisztai démonja ezúttal csak tréfált, de úgy látszott, hogy ezzel a tréfával nem éri be, mert csakhamar egyre növekvő haragot mutatott.
Dühös szélrohamokkal le akart tépni bennünket és podgyászunkat a tevékről, állatainkat földre akarta teríteni és megfagyott hódarabokkal el akarta venni a levegőnket és a szemünk világát. A mély hóban órák hosszat csak nagyon lassan vonszoltuk magunkat előre. Végre kis völgybe érkeztünk, amelyben a szél ezerhangú erővel fütyült és üvöltött. Besötétedett. A mongol ide-oda futkosva az utat kereste. Végre visszatért, a karjaival hadonászott és ezt mondta:
– Eltévedtünk. Itt kell tehát éjjeleznünk. Ez nagy baj, mert itt nincs fa a kályha számára, a hidegség pedig még nagyobb lesz.
Összefagyott kezeinkkel nagynehezen sátrat vertünk a szélben és beleállítottuk az itt használhatatlan kályhát. A sátrat hóval födtük be, az összefútt hótömegekbe hosszú lyukakat ástunk és tevéinket a letérdelés «dzuk, dzuk» parancsszavával arra kényszerítettük, hogy e lyukakba feküdjenek. Azután a podgyászunkat bevittük a sátorba.
Társam sehogysem tudott belenyugodni abba, hogy föl nem használt kályha mellett fagyoskodva töltse el az éjjelt.
– Kimegyek tüzelőfáért, – mondta határozottan.
Fejszét ragadott és kiment. Egy óra mulva nagy darab távirópóznával jött vissza. Megfagyott ujjait dörzsölgetve így szólt:
– Tudjátok meg ti Dzsingisz Khánok, ha fejszét fogtok és arra kissé balra fölfelé mentek, kidöntött távírópóznákat találtok. Megismerkedtem a jó Jagisztaial, aki megmutatta nekem a póznákat.
Nem messzire tőlünk volt az orosz távíróvonal, amely a bolsevikok napjai előtt Irkutszkot Uliasszutaival kötötte össze, de a mongolok a kínaiak parancsára kidöntötték és a drótot elrabolták. A póznák tehát most a szorosan átkelő utasok megmentőivé lettek. Nekik köszönhettük, hogy meleg sátorban tölthettük az éjjelt és meleg vacsorát, forró húslevest metélttel, ehettünk a haragos Jagisztai uralmi területének középpontján.
Másnap korán reggel ismét rátaláltunk az útra. Két-háromszáz lépésnyire lehetett a sátrunktól. Tovább folytattuk az utat a Tarbagatai hegyláncán át.
Az Adair folyó völgyének kezdetén sok karminpiros csőrű mongol varjút láttunk a sziklák körül keringeni. Arrafelé mentünk és egy lónak meg lovasának holttestére bukkantunk. Csak nem régen pusztulhattak el. Hogyan, nehéz volt kitalálni. Szorosan egymás mellett feküdtek, a kantárszár a férfi jobbkezére volt csavarva. Szúrt seb vagy lövés helye nem volt látható. A férfi arcvonásait nem lehetett felismerni. Felöltője mongolos volt, ellenben nadrágja és kabátja nem volt mongol szabású. Azon tépelődtünk, mi érhette a lovast és lovát. Mongolunk lehorgasztotta a fejét és súgva, de határozottan ezt mondta:
– Ez Jagisztai bosszúja. A lovas a déli obon nem mutatott be áldozatot és ezért őt is, lovát is megfojtotta a démon.
Túl voltunk végre a Tarbagatai hegyláncon. Lábunknál az Adair völgye terült el. Ez szűk, zeg-zugos sík terület, amely követi a hegyláncokkal bekeretezett folyót és kövér fű fedi. A szétrombolt távíróvonal két részre osztotta a völgyet. Az uliasszutai-irkutzki táviróvonal szétrombolását Kínának Mongolországban követett aggressziv politikája tette szükségessé.
Nemsokára nagy juhnyájakkal kezdtünk találkozni, amelyek a hó alatt a nagyon tápláló füvet keresték. Egyes helyeken yakok mutatkoztak és a hegyek magasabb ereszkedőin ökrök. Pásztort azonban csak egyetlenegyszer láttunk, mert az ország lakói szemlátomást kerülték az átutazókat. Sőt még jurtát sem lehetett az úton találni. A nomádok nagyon ügyesen tudják kiválasztani a téli szállásnak való helyet. Gyakran kerestem föl télen mongol jurtákat, amelyek olyan védett helyen voltak, hogy én, aki a szeles lapályról jöttem, úgy éreztem, mintha melegházban lennék.
Amikor útközben egy nagyobb juhnyájhoz közeledtünk, a nyáj nagyobb része azonnal elvonult. Amikor még közelebb mentünk, a kisebbik részből is eltávozott harminc vagy negyven állat és fölugrott a hegymeredeken. Messzelátómmal azután a következő felfedezést tettem: a nyájnak ama részében, amely még most is ott állott, csupa közönséges juh volt. A nagyobbik részben, amely a lapályon át vonult el, mongol antilopok (gazella gutturosa) voltak, míg azok az állatok, amelyek fölmásztak a hegyre, argálik (ovis Argali) voltak. Az egész társaság, az argálikkal együtt, az Adair-völgy lapályán legelészett. A völgy nyilván jó legelő volt még most télen is. A folyó sok helyen nem volt befagyva és itt-ott nagy gőzfelhőt láttam a nyílt víz fölszínén. Nehány antilop és argáli felénk nézdegélt.
– Most majd megkísérlik utunk keresztezését, – mondotta a mongol nevetve. – Az antilopok nagyon mulatságos állatok. Néha mérföldekre elfutnak, hogy a lovakat megelőzve, előttük az utat keresztezhessék és ha ez megtörtént, ismét nyugodtan legelnek.
Én már ismertem az antilopok e sztratégiáját és elhatároztam, hogy vadászat céljára kihasználom. A vadászatot a következő módon szerveztük meg: egy mongolt a málhás tevével ugyanabban az irányban tovább hagytunk menni. Mi hárman többiek legyezőalakban szétváltunk és az úttól jobbra a nyáj felé tartottunk. A nyáj azonnal meglepetve bámult, mert az ő etikettjük azt kívánta, hogy egyidőben kell keresztezniök az utat mind a négy lovas előtt. Körülbelül háromezer állat lehetett együtt és ez az egész hadsereg céltalanul futkosott egyik oldalról a másikra. Tökéletes volt a kavarodás. Öt állat két sorban ama pont felé rohant, ahol én voltam. Nagyot kiáltottam és lőttem. Az állatok azonnal megállottak és e közben, részben egymást átugorva, rakásra buktak. Ijedtségüket drágán kellett megfizetniök, mert alkalmat adott nekem arra, hogy négyszer lőhettem és két pompás állatot leteríthettem. A barátom még nálamnál is szerencsésebb volt, mert csak egyszer lőtt bele a vele párhuzamosan rohanó nyájba és egy lövéssel két állatot lőtt le.
Az argálik időközben még magasabbra másztak föl a hegyre és ott, mint a katonák, sorban állottak föl. Élesen figyeltek bennünket. Még e nagy távolságból is világosan fölismerhettem izmos testüket, hatalmas fejüket és erős szarvukat.
Zsákmányunk összeszedése után az előre lovagolt mongol után rugaszkodtunk, hogy folytassuk utunkat. Sok helyen juh-tetemet láttunk, a nyakuk föl volt tépve és lágyékukról le volt rágva a hús.
– Ez farkasok munkája, – mondta a mongol. – Ezen a vidéken mindig sok a farkas.
Még több antilopnyájjal találkoztunk és mindannyiszor addig vágtattak mellettünk, míg előttünk átugorhattak az út másik oldalára. Mihelyt ez sikerült, szép csöndesen megálltak és békességben tovább legeltek. Egyszer, hogy az antilopokat elbolondítsam, a tevémet az ellenkező irányba fordítottam. Az egész nyáj azonnal elfogadta a kihívást, új útirányommal párhuzamosan kezdett vágtatni, amíg csak előttem kényelmesen át nem juthatott az út túlsó felére. Azután ismét visszafordítottam a tevémet, mire az állatok is belefogtak az előbbi manőverbe és így azután visszakerültek első legelőhelyükre. Másik alkalommal ugyanegy nyájjal szemben háromszor ismételtettem meg ezt a fogást és nagyon jól mulattam ezeknek az állatoknak ostoba szokásán.
Nagyon kellemetlen éjjelt kellett ebben a völgyben eltöltenünk. Megállapodtunk a befagyott folyó partjának olyan helyén, ahol magas, előreugró szirt megvédett bennünket a szél ellen. Tűz égett a kályhánkban, az üstben forró víz volt, tehát a sátrunk is meleg volt és kellemes. Éppen pihenni akartunk és már örültünk a vacsorának, amikor közvetetlenül a sátor mellett hirtelenül pokoli vonítást és nevetést hallottunk, amire a völgy másik oldaláról hosszúra elnyújtott, siralmas üvöltés felelt.
– Farkasok, – mondta a legnagyobb nyugalommal a mongol, mialatt fogta a revolverét és kiment. Hosszabb ideig nem jött vissza. Végre lövést hallottunk és kisvártatva belépett a sátorba a mongol.
– Kissé megijesztettem őket. Az Adair partján egy teve hullája közül gyűltek össze.
– Remélhetőleg nem a mi tevéinket támadták meg?
– Majd tüzet rakunk a sátoron kívül, akkor békében hagynak bennünket.
Vacsora után aludni tértünk. Sokáig ébren feküdtem és hallgattam a tűzben égő fa ropogását, a tevék mélyen sóhajtó lélekzését és a farkascsordák távoli üvöltését. Végezetül mégis csak elaludtam. Nem tudtam, meddig aludtam, amikor egy oldalamat érő erős lökés fölébresztett. Szorosan a sátor szélénél feküdtem és kívülről a legcsekélyebb ceremónia nélkül keményen nekiment valami az oldalamnak. Azt hittem, talán valamelyik teve volt, amely a sátor nemezfalát rágdosta. Mauzerommal nagyot ütöttem a fal felé. Éles ordítás hallatszott, amit gyorsan elfutó lábak zaja követett.
Reggel farkasnyomokat találtunk a sátor közvetetlen közelében. Odamerészkedtek és a sátorfal alatt kapargatni kezdtek. A rablók egyike bizonyára daganattal a fején volt kénytelen visszavonulni. A mongol nagykomolyan ezt mondta:
– A farkasok és a sasok Jagisztai szolgái.
Ez azonban nem akadályozza meg a mongolokat abban, hogy farkasra vadásszanak. Baylei herceg táborában tanuja voltam egykor ilyen vadászatnak. A mongol lovasok legjobb lovaikon utólérték a síkon a farkasokat és súlyos bambuszfütykössel, aminek tashur a neve, agyonverték. Egy orosz állatorvos megtanította a mongolokat arra, hogyan lehet a farkasokat sztrichninnel megmérgezni, de ezt az eljárást csakhamar abbahagyták a mongolok, mert féltették a kutyáikat, a nomádok hű barátját és szövetségesét. A sast és az ölyvet azonban sohasem bántják a mongolok, sőt még etetik is. Ha állatot ölnek, mint ahogyan mi a kutyának vetünk oda élelmet, ők a levegőbe dobnak húsdarabokat, amelyeket a sasok és ölyvek röptükben kapnak el. A sasokat és ölyveket nagyra becsülik azért, mert elriasztják a varjakat és szarkákat, amelyek veszedelmesek a marhára és a lóra nézve, mert az állatok hátán levő sebeket fölkaparják és összevagdossák.
Tevéink lassan és egyenletesen ballagtak északi irányban. Naponta huszonöt-harminc mérföldet tettünk meg. Egy kis kolostor közelébe jutottunk, amely az úttól balra volt. A kolostor épületei négyszöget alkottak és vastag oszlopokból készült vastag kerítés vette körül. A kerítés mindenik oldalának közepén nyílás volt, amely az épületnégyszög középpontján levő templom négy ajtajához szolgált. A templom kínai stílusban épült, vörösre lakkozott oszlopokkal és hajlított tetővel és jóval túlmagaslott a lámák körülötte levő alacsony lakóházain. Az út másik oldalán volt valami, ami kínai erődnek látszott, a valóságban azonban kereskedelmi telep (dugun) volt. A kínaiak ugyanis telepeiket mindig erődszerűen építik, kettős, egymástól néhány lépésnyire levő fallal. Minden eshetőségre készen rendesen húsz-harminc teljesen felfegyverzett emberük van ott benn. Ezeket a dugunokat veszedelem esetén erődként használják föl és hosszabb megszállást is ki tudnak benne tartani.
A dugun és a kolostor közt, az úthoz valamivel közelebb, néhány nomádnak a tábora volt. Lovaikat és marháikat seholsem lehetett látni. Ezek a mongolok bizonyára már hosszabb idő óta voltak itt és marháikat a hegyekben hagyták. Több jurtán sokszínű, háromszögletű zászló lengedezett, annak jeléül, hogy ott betegek vannak. Néhány jurta közelében magas oszlopok voltak, hegyükön mongol sipkával, ami azt hirdette, hogy az illető jurták gazdái meghaltak. A lapályon kóborgó kutyafalkák elárulták, hogy a holttestek a közelben, vagy a szakadékokban, vagy pedig a folyóparton feküdtek.
Táborukhoz közeledve, veszett dobolást, fuvola melankólikus hangját és éles, őrült kiáltást hallottunk. Mongolunk, aki előre ment, hogy hírt szerezzen, azt, jelentette hogy néhány mongol család jött ide a kolostorba, mert Jahanszti Hutuktutól vár segítséget, akinek az a híre, hogy csodálatos gyógyító ereje van. Bélpoklosság és fekete himlő támadta meg ezeket az embereket, akik nagy útról jöttek, de a Hutuktu nem volt a kolostorban, hanem Urgába ment az Élő Buddhához. Kénytelenek voltak tehát varázsló orvosok segítségét kérni.
A betegek egymásután meghaltak. A megérkezésünket megelőző napon a huszonhetedik halottat tették ki a síkságra.
Még beszélgettünk az esetről, amikor a jurták egyikéből egy varázsló orvos lépett ki. Öreg ember volt, félszemén hályog, arca himlőhelyes. Rongyokba volt öltözve. Csípőjéről több színes rongy lógott le. Dob és fuvola volt nála. Kék ajkán habot, szemében őrületet láttunk. Hirtelen forgolódni és hosszú lábának ezerszeres kificamításával, vállának ezerszeres rángatásával táncolni kezdett, miközben verte a dobot, fuvolázott, nagyokat kiáltott, őrjöngött, magát mindig gyorsabb mozdulatokra erőszakolta, míg végre halványan és véres szemmel a hóra zuhant, ahol tagjai tovább reszkettek és továbbra is összefüggéstelenül kiáltozott. Ilyen módon gyógyította a doktor betegeit. Őrültségével meg akarta ijeszteni a gonosz szellemeket, a betegség okozóit.
Egy másik varázsló orvos piszkos, iszapos vizet adott inni betegeinek. Ez a víz, mint nekem elmondták, az Élő Buddha fürdővize volt, aki ebben mosta meg «isteni», a szent lótuszvirágból született testét.
– «Om, om!» – kiabálta szakadatlanul a két varázsló.
Mialatt a doktorok az ördöggel viaskodtak, a beteg emberek magukra voltak hagyatva. Nagy lázban feküdtek báránybőrbundák és köpenyek egész halmaza alatt, félrebeszéltek, dühöngtek és ide-oda hánykolódtak. A szénserpenyő mellett még egészséges felnőttek és gyermekek egykedvűen beszélgettek, teáztak és pipáztak. A szenvedők és halottak közt annyi ijesztő nyomort láttam ezekben a jurtákban, hogy nem tudom leírni.
Erre gondoltam: Ó, nagy Dzsingisz khán, aki olyan jól megértetted Ázsia és Európa sorsát, aki életedet a mongol név dicsőségének szentelted, miért nem világosítottad föl saját népedet, amely még mindig megőrizte régi erkölcsét, becsületességét és békés szokásait, hogy védve legyen ilyen halál ellen? A karakorumi mauzoleumban évszázadok folyamán szétporladt csontjaidnak szembe kellene szállaniok egykoron nagy, a fél civilizált világtól rettegett néped gyors kihalásával!
Ez járt a fejemben, amikor a biztos halált várók táborát láttam és hallottam a haldokló férfiak, nők és gyermekek nyögését, kiáltozását és dühöngését. Valahol messze éhes kutyák vonítottak és egyhangúan szólt a kifáradt varázsló dobja.
Előre! Nem tudtam tovább nézni az iszonyat e képét. Amikor megint úton voltunk, az az érzés nehezedett reánk, mintha a borzasztó helyről valami ijesztő, láthatatlan szellem követne bennünket. A betegségek ördögei? Vagy csak az iszonyat képei? Vagy éppen azoknak a lelke, akiket ott a mongol sötétség oltárán áldoznak föl? Megmagyarázhatatlan félelem fogott el bennünket. Csak miután letértünk az útról és egy erdős hegyháton át egy katlanba léptünk, ahonnan nem volt látható sem a Jahantszi Kure kolostor, sem a dugun, sem a haldokló mongolok sírja, csak akkor lélekzettünk ismét szabadabban.
Nagy tóhoz érkeztünk. A Tiszingol volt. Partján nagy orosz ház állott, a távíróállomás Koszogol és Uliasszutai közt.
Amikor a távíróállomáshoz közeledtünk, egy szőke fiatal ember, az állomás Kanine nevű hivatalnoka jött elénk. Némi zavarral éjszakai szállást ajánlott föl a házában. Belépésünkkor egy magas, szikár férfi állt föl az asztal mellől és határozatlan magatartással felénk tartott, de amellett nagyon is figyelmesen vizsgálgatott bennünket.
– Vendégek, – mondta nekik Kanin, – Khathylba utaznak, magánszemélyek, idegenek, külföldiek…
– Aha, – mondta a másik nyugodtan, mintha megértette volna.
Amikor övünket megoldottuk és nagykeservesen kibújtunk a nehéz mongol köpenyből, a magas férfi nagyon buzgón sugdolódzott a gazdánkkal. Hallottam, hogy amikor az asztalhoz közeledtünk, ezt mondta neki:
– Tehát kénytelenek vagyunk elhalasztani.
Kanine csak biccentett egyet a fejével.
Az asztalnál még mások is ültek, köztük Kanine segédje, fehér arcú, magas szőke ember, aki mindenféléről fecsegett. Félig bolond volt. Ott volt Kanine felesége is, sápadt, fiatal, kimerültnek látszó, ijedtszemű teremtés, akinek arca elárulta, hogy félelem kínozza. Mellette egy körülbelül tizenöt éves, fiatal, rövidhajú leány ült, aki férfi módjára volt öltözve. Még Kanine két kis fia is ott volt a szobában.
Valamennyivel megismerkedtünk. A nagy idegen Gorokoff néven mutatkozott be és Szamgaltaiból való telepesnek mondta magát. A rövidhajú leányt testvéreként mutatta be.
Kanine felesége észrevehető félelemmel nézett bennünket és nem szólt semmit. Nyilvánvaló volt, hogy kínos neki a jelenlétünk. Mi azonban, akik nem válogathattunk szállásban, teázni kezdtünk és kenyeret meg hideg húst ettünk.
Kanine elmondta, hogy családja a táviróvonal szétrombolása óta nyomorgott. A bolsevikok Irkutszkból nem küldtek neki fizetést, úgy kellett tehát megélnie, ahogy éppen lehetett. Családjával együtt szénát csinált, amit eladtak az orosz telepeseknek, Khatylból Uliasszutaiba és Szamgaltaiba magánközleményeket és árúkat továbbítottak, szarvasmarhával kereskedtek, vadásztak és ilyen módon tengették életüket.
Gorokoff kijelentette, hogy kereskedelmi ügyei következtében Khathylba kénytelen utazni. Ő és testvére nagyon örülnének tehát, ha a mi karavánunkhoz csatlakozhatnának. Színtelen szeme, amely mindig kerülte másnak a tekintetét, éppenséggel nem tette vonzóvá az arcát.
Beszélgetés közben azt kérdeztük Kaninetól, hogy vannak-e a közelben orosz telepesek. Ráncbaszedett homlokkal és haragosan nézve ezt felelte:
– Körülbelül egy versztnyire az állomástól még egy Bobroff nevű gazdag öreg ember lakik. De nem ajánlom, hogy fölkeresse, mert haszontalan, nem vendégszerető, vén fickó.
Kanine felesége férjének e szavaira lesütötte a szemét és a vállát összehúzta, mintha borzongás járná át. Gorokoff és testvére tovább is egykedvűen pöfékelt. Mindez, Kanine beszédének ellenséges hangja, feleségének zavarodottsága és Gorokoffék mesterkélt közönbössége, föltűnt nekem. Ezért elhatároztam, hogy megnézem azt az öreg telepest, akiről Kanine oly kedvezőtlen leírást adott. Uliasszutaiban két Bobroff nevű embert ismertem. Kaninenak azt mondtam, hogy fölkérésre személyesen kell Bobroffnak egy levelet átadnom, magamra vettem felöltőmet és távoztam.
Bobroff háza mélyedésben épült és magas kerítés vette körül, amelyen átkukucskáltak a házak alacsony födelei. Az egyik ablakból világosság szűrődött ki. A kapun kopogtam. Dühös kutyaugatás volt a felelet. A kerítés hasadékain át négy óriási fekete mongol kutyát pillantottam meg, amelyek fogaikat csattogtatva és különösen vonítva, a kapunak rontottak. Az udvaron kinyílt a ház ajtaja és valaki ezt kérdezte:
– Ki az?
Azt feleltem, hogy utas vagyok Uliasszutaiból. Mindenekelőtt megkötözték a kutyákat. Azután bebocsátott egy ember, aki tetőtől talpig vizsgálgatott engem. Zsebéből revolvernek az agya látszott. Miután az, amit látott, valamint elbeszélésem, hogy ismertem a rokonait, megnyugtatta, melegen üdvözölt, meghívott a házába és bemutatott a feleségének, egy tiszteletreméltó öreg hölgynek és gyönyörű ötéves kis fogadott leányának. Ezt a leánykát a pusztában találta az anyja holtteste mellett, aki a bolsevikok elől menekülve, kimerültség következtében vesztette az életét.
Bobroff elmondta, hogy Kazagrandi orosz különítménye Koszogolból elűzte a vörös csapatokat. Khathylba tehát veszedelem nélkül folytathattuk az utunkat. Az öreg ember ezt kérdezte:
– Miért nem inkább nálam tölti az éjszakát, mint odaát azoknál a rablóknál?
Bővebb fölvilágosítást kértem és nagyon fontos dolgokat tudtam meg. Úgy látszott, hogy Kanine bolsevik, az irkutszki szovjet ügynöke és azért küldték ide, hogy mindent megfigyeljen. De most ártalmatlanná lett, vélte Bobroff, mert az állomása és Irkutszk között megszakadt az összeköttetés. Ellenben Biiszkből, az Altai-területről éppen most egy nagyon hatalmas biztos érkezett.
– Gorokoff?
– Ő így nevezi magát, de én is Biiszkből jövök, ahol mindenkit ismerek. Pouzikoff az igazi neve és a kíséretében levő rövidhajú leány a szeretője. Ő a Cseka megbízottja, a leány pedig ennek a hatóságnak az ügynöke. Ezek ketten a mult augusztusban a Kolcsak-féle hadsereg hetven megkötözött tisztjét lőtték agyon revolverrel. Gaz, gyáva gyilkosok! Most idejönnek, hogy az országot kikémleljék. Az én házamban akartak éjjelre megszállni, de én nagyon jól ismerem őket és megtagadtam a vendégszeretetet.
Visszaemlékezve az állomáson az asztalnál hallott többféle gyanús szóra és a gyanús pillantásokra, ezt kérdeztem:
– És nem fél tőlük?
– Nem, – felelte az öreg ember. – Magamat és családomat meg tudom védeni. És védelmezőm is van, – a fiam. Egész Mongolországban nem talál még egy olyan lövőt, lovast és harcost, mint ő. Sajnálom, hogy nem ismerkedhetik meg vele. Elment, hogy a nyájak után nézzen és csak holnap tér vissza.
Barátságosan elbúcsúztunk. Meg kellett ígérnem, hogy visszatérőben nála fogunk lakni. Kanine és Gorokoff ezzel a kérdéssel fogadott:
– Nos, mit fecsegett rólunk Bobroff?
– Magukról semmit, – feleltem. – Amikor megtudta, hogy itt lakom, egyáltalán nem akart velem beszélni. Hát mi történt köztetek? – kérdeztem nagy meglepetést színlelve.
– Régi viszály, – mormogta Gorokoff.
– Gonoszlelkü vén bűnös, – mondta Kanine.
Eközben azonban Kanine feleségének ijedt szeme valódi rémületet árult el, mintha arra lett volna elkészülve, hogy a következő pillanatban halálos csapás éri.
Gorokoff összecsomagolta a holmiját, hogy másnap reggel készen legyen az útra. Mi egyszerű ágyainkat a mellékhelyiségben állítottuk föl és lefekvéshez készülődtünk. Előbb azonban odasúgtam a barátomnak, hogy a revolverét minden eshetőségre tartsa készen. Barátom mosolygott, mialatt revolverét elővette és fejszéjét a vánkosa alá tette. Súgva mondta:
– Ezek az emberek kezdettől fogva gyanúsak voltak nekem. Valami rosszban törik a fejüket. Holnap Gorokoff mögött lovagolok és egy csinos kis dumdum-golyót tartok készen a számára.
A mongolok az éjjelt a maguk sátrában, a nyílt udvaron a tevék mellett töltötték; az állatok közelében akartak lenni, hogy takarmányozhassák őket.
Reggel hét óra felé útnak indultunk. Barátom, mint karavánunk utóvédje foglalt helyet és ilyen módon mindig Gorokoff mögött maradt, aki, mint testvére is, – mindkettő tetőtől-talpig föl volt fegyverkezve, – pompás lovon ült. Megkérdeztem:
– Hogyan tudták a lovaikat ilyen jó állapotban tartani, amikor pedig már megtették a nagy utat Szamgaltaitól idáig?
Amikor Gorokoff azt felelte, hogy a lovak Kanine tulajdona, világosan láttam, hogy ez nem lehet olyan szegény, mint aminőnek magát föltüntette. Mert e pompás lovak egyikéért is minden gazdag mongol annyi juhot adott volna neki, hogy egész háztartása egy évig el lett volna látva juhhússal.
Nemsokára nagy mocsárhoz érkeztünk, amelyet sűrű bokrok vettek körül. Rendkívül meglepett, hogy ott sok száz fehér kuropatkát vagy foglyot láttam. Közeledtünkre kacsák szálltak föl a vízről. Télen, a legélesebb szélben és hóban vadkacsa! A mongol ezt így magyarázta meg:
– Ez a mocsár mindig meleg marad és sohasem fagy be. Itt egész éven át élnek vadkacsák, úgyszintén kuropatkák is, amelyek a puha, meleg földben elegendő táplálékot találnak.
Míg a mongollal beszéltem, a mocsár fölött vörösessárga lángot láttam. Ide-oda lobogott, de azonnal eltűnt. Ám a túlsó szélen nemsokára két újabb lángnyelv tűnt föl. Megértettem, hogy itt igazi lidércekről van szó, lidércekről, amelyeket mindenütt a legendák ezrei vesznek körül, de a vegyi tudomány teljesen természetesen úgy magyaráz meg, hogy meggyullad az a mocsárgáz, amely a növényanyagoknak a meleg, nedves földben való elrothadása folytán képződött. A mongol ezt mondta:
– Adair démonjai laknak itt, akik állandó harcban vannak Muren szellemeivel.
– Valóban, – gondolám, – ha még a prózai Európában is és ma is azt hiszik a falusiak, hogy a lángnyelvek gonosz varázslat szülöttei, akkor a misztérium országában legalább is két szomszédos folyó démonjainak háborús jelenségei kell, hogy legyenek.
Mögöttünk hagyván a mocsárt, messzi előttünk nagy kolostort láttunk. Bár fél mérföldnyire oldalt esett az úttól, Gorokoffék mégis azt mondták, hogy oda kell lovagolniok, mert a kínai üzletekben egyet-mást be akarnak vásárolni. Gyorsan ellovagoltak és megígérték, hogy nemsokára utólérnek. De jó sokáig nem láttuk őket ismét. Később teljesen váratlan körülmények közt, amelyek rájuk nézve nagyon tragikus jelentőségűek voltak, találkoztunk velük. Ami bennünket illet, mi egészen meg voltunk elégedve, hogy ilyen hamar megszabadultunk tőlük. Most azután részletesen elmondhattam a barátomnak mindent, amit Bobroff beszélt róluk.