Másnap este Khathylba érkeztünk. Ez kis orosz telep tíz szétszórt épülettel, az Egingol vagy Jaga völgyében, amely fél mérföldnyire a falu fölött lép ki a Koszogolból. A Koszogol óriási alpesi tó. Mély, hideg, hossza nyolcvanöt, szélessége tíz-harminc mérföld. Nyugati partján a darkhat-szojotok laknak, akik Hubszugulnak nevezik. Koszogol a mongol neve.
A szojotok is, a mongolok is rettenetes, szent víznek tekintik. Ez az előítélet könnyen megérthető, mert a tó még most is vulkánikus működésben levő területen van. Nyáron, teljesen csöndes napokon néha magas hullámok csapdossák fölületét, amelyek veszedelmesek nemcsak a bennszülöttek halászcsónakjainak, hanem a tavon közlekedő nagy orosz személyszállító gőzösöknek is. Télen pedig egészen váratlanul darabokra töri jégtakaróját és a törések helyén gőzfelhők szállnak a magasba. A tó fenekén nyilván szórványosan forró források kezdenek működni, vagy talán lávaömlésről van szó. Hogy ezek a természeti jelenségek valamiféle földalatti konvulzióra vezetendők vissza, bizonyítja a nagytömegű döglött hal, amely a sekélyebb helyeken olykor elzárja a kifolyást.
A tó rendkívül gazdag halban. Főként pisztráng- és lazacfajtában. Híressé tették csodálatos «fehér halai», amelyeket azelőtt egész Szibériában, sőt Mongolországban egész Mukdenig szétküldözgettek. A «fehér hal» kövér, nagyon finom és jó kaviárt ad. A tónak egy másik halfaja a fehér khayrusz vagy pisztráng, amely a vándorlás idején, a legtöbb hal szokásával ellentétben, vízmentében vonul a Jagaba ahol az egymás mellett hemzsegő halak olykor-olykor egyik parttól a másikig az egész folyót elborítják. Ezt a halfajtát azonban nem halásszák, mert tele van féreggel és táplálékul nem alkalmas. Sőt még a macska és a kutya sem nyúl hozzá a khayruszhoz. Nagyon érdekes jelenség ez, amelyet Dorogosztaiszky irkutszki egyetemi tanár vizsgálgatott, míg a bolsevikok meg nem zavarták munkájában.
Khathylban pánik volt. Kazagrandi ezredes orosz különítménye hirtelen harcképtelenné lett és miután a bolsevikokat kétszer megverte és Irkutszk ellen jól haladt előre, tisztjei viszálykodása következtében széthullott. A bolsevikok kihasználták ezt a helyzetet, ezer főre erősítették meg csapataikat és előre indultak, hogy az elvesztett területet visszaszerezzék, míg a Kazagrandi-felé különítmény maradványa Khathylba vonult vissza, ahol egy utolsó kísérletet akart tenni az ellenállásra a vörösökkel szemben.
Khathyl lakói minden ingó jószágukat kocsira rakva elmenekültek a városból. Marháikat és lovaikat ott hagyták. Az egyik részük azt tervezte, hogy a nem messzi fenyőerdőkben és hegyzugokban bújik el, míg másik részük déli irányba indult Muren Kure és Uliasszutai felé.
A megérkezésünket követő napon a mongol községi hivatalnok azt a hírt kapta, hogy a vörös csapatok megkerülték Kazagrandi ezredes embereit és most valóban Khathyl ellen közelednek. A mongol hivatalos képviselő erre okiratait és szolgáit azonnal tizenegy tevére rakatta és otthagyta a yament. Vele együtt szó nélkül eltűntek a mi mongol vezetőink és magukkal vitték a tevéinket.
A helyzetünk kétségbeejtőnek látszott. A még el nem menekült telepesekhez siettünk, hogy tevéket próbáljunk tőlük vásárolni. Ezek azonban, az eseményeket várva, állataikat Mongolország félreeső helyeire küldték és ezért nem tehettek szolgálatunkra. Erre elmentünk Gay V. G. doktorhoz, egy a városban élő állatorvoshoz, akit a marhapestis ellen folytatott harca egész Mongolországban híressé tett. Családjával együtt lakott itt és miután kényszerítve látta magát az állami szolgálat elhagyására, marhakereskedő lett belőle. Rendkívül érdekes, ügyes és erélyes személyiség volt. A cári uralom alatt az volt a megbizatása, hogy a német fronton levő orosz hadsereg számára Mongolországból az egész hússzállítást végezze. Ilyen módon rengeteg vállalatnak lett a megszervezője. Amikor a bolsevikok 1917-ben hatalomra jutottak, nekik is rendelkezésükre állott. Később, amikor Kolcsak csapatai elkergették a bolsevikokat Szibériából, elfogták és bíróság elé állították. De szabadon engedték, mert belátták, hogy ő az egyetlen ember, aki ezt a nagy mongol vállalkozást intézheti. Így azután Kolcsak admirálisnak a hússzállítója lett. A legutóbbi időben Gay Kazagrandi csapatainak fő szervezője és szállítója volt.
Nekünk mindjárt azt mondta, hogy nem tehetünk mást, mint hogy beérjük néhány nyomorult, letört lóval, amely elvihetne bennünket hatvan mérföldnyire Muren Kureba, ahol majd találunk tevét az Uliasszutaiba való visszatérésre. De még ezek a lovak is bizonyos távolságra vannak a várostól, úgy, hogy az éjjelt itt kell töltenünk, azt az éjjelt, amelyen a vörös csapatokat várják.
Csodálkozva láttuk, hogy családjával együtt Gay is maradni akar a vörösök megérkezéseig. Különben csak néhány kozák maradt vissza a városban azzal a megbizatással, hogy figyeljék meg a vörös csapatok mozdulatait.
Leszállt az éj. Barátom és én készek voltunk harcolni vagy, a legvégső esetben, öngyilkosságot elkövetni. A Jaga közelében, egy kis házban tartózkodtunk, amelyben néhány munkás lakott és nem tartotta szükségesnek a távozást. A munkások fölmentek egy dombra, ahol egészen addig a hegyláncig, amely mögül a vörös különítménynek föl kellett bukkannia, át lehetett tekinteni az egész vidéket. Az erdőben levő e figyelőhelyről hirtelen kiáltozva futott vissza az egyik munkás.
– Jaj, jaj, jönnek a vörösök. Egy lovas, ahogy csak tud, vágtat az erdei úton. Rákiáltottam, de nem felelt. Sötét volt, de fölismertem, hogy a ló idegen állat.
– Ne fecsegj ostobaságot, – mondta egy másik munkás. – Valószínűleg valami mongol lovagolt el arra, akit te vörösnek néztél.
– Nem, nem volt mongol, – válaszolta az első munkás. – A ló meg volt patkolva. Egészen tisztán hallottam a patkócsattogást. Jaj nekünk!
– Szép dolog, – mondta a barátom. – Úgy látszik, ez a végünk. Ostoba dolog, hogy így kelljen elpusztulnunk.
Igaza volt.
Ebben a pillanatban kopogtak az ajtón. A mongol volt, aki elhozta nekünk a három lovat a menekülésre. Azonnal nyergeltünk és a harmadik lóra fölraktuk sátrunkat és az élelmiszert. Mindjárt el is lovagoltunk, hogy még Gaytól elbúcsúzzunk.
Gay házában egész haditanácsot találtunk. A hegyekről két-három telepes és néhány kozák vágtatott le és azt jelentette, hogy a vörös különítmény közeledik Khathylhoz, de az éjjel az erdőben marad, ahol már tábortüzet rak. A ház ablakán át valóban tűzfényt lehetett látni. Igazán nagyon különös volt, hogy az ellenség ott az erdőben akarta megvárni a reggelt, amikor pedig zavartalanul lovagolhatott volna a faluig, amelyet el akart foglalni.
Egy fölfegyverkezett kozák lépett be és jelentette, hogy a különítmény két fegyveres embere a házhoz közeledik. A szobában levők mindannyian füleltek. Kívülről több ló patkócsattogását és emberek hangját hallottuk. Azután kopogtak.
– Szabad, – mondta Gay.
Két fiatal ember lépett be. Szakálluk egészen fehér volt és arcuk a nagy hidegtől lángolóan vörös. Közönséges szibériai felöltő volt rajtuk és a fejükön nagy asztrakán sapka. De fegyver nem volt náluk.
Azonnal kikérdeztük őket. Kiderült, hogy a szóban forgó különítmény az irkutszki és a yakutszki kerületekből való fehér parasztok csapata volt, amely a bolsevikok ellen harcolt. Irkutszk közelében vereség érte őket és most Kazagrandival próbáltak összeköttetést teremteni. E csapat vezére egy szocialista volt, Wasszilieff kapitány, akinek szocialista hajlandóságai miatt a cár alatt sokat kellett szenvednie.
Veszedelmen kívül voltunk tehát. Mégis, mivel mindent megtudtunk, ami kívánatos és sürgős volt, hogy jelentést tegyünk, elhatároztuk, hogy azonnal elindulunk Muren Kureba.
Az úton utólértünk három kozákot, aki vissza akarta hozni a délnek menekülő telepeseket. Hozzájuk csatlakoztunk. Gyalogosan átvezettük a lovakat a folyó jegén. A Jaga meg volt veszve. A föld alatti erők a jég alatt fölfelé törekvő nagy hullámokat teremtettek, amelyek hangos ordítással nagy jégdarabokat téptek le, kis darabokra törték össze és a víz mentében levő, még el nem tört jégmező alá szívták. Kígyókhoz hasonló repedések terjedtek különböző irányban a jég fölületén. Az egyik kozák belebukott a repedések egyikébe. Csak éppen hogy még kihúzhattuk. A jéghideg fürdő miatt vissza kellett térnie Khathylba. Lovaink ismételten megcsúsztak és elestek. Ember és állat a halál jelenlétét érezte.
Végre elértük a túlsó partot és déli irányban folytathattuk utunkat. Tíz mérföld után találkoztunk az első menekülő csoporttal. A menekülők nagy sátort ütöttek, tüzet raktak benne és megtöltötték meleggel, de füsttel is. Táboruk egy kínai kereskedelmi telep mellett volt, amelynek tulajdonosai azonban nem engedték meg a telepeseknek, hogy tágas házaikba léphessenek be, jóllehet gyermekek, nők és betegek is voltak a menekülők közt. Csak félórát töltöttünk itt el.
Amikor utazásunkat folytattuk, kivéve azokat a helyeket, ahol vastagon feküdt a hó, jó volt az út.
Átkeltünk az Egingol és Muren folyók meglehetősen magas vízválasztóján. A szoros közelében teljesen váratlan dolog történt velünk. Éppen egy meglehetősen széles völgyön haladtunk át, amelynek felső részét sűrű erdő borította. Az erdő közelében két lovast vettünk észre, aki nyilván figyelt bennünket. Az a mód, ahogy a nyeregben ültek és lovaiknak a fajtája azt mutatta, hogy nem lehetnek mongolok. Odakiáltottunk nekik és integettünk. De nem feleltek. Az erdőből kijött egy harmadik lovas, aki szintén megállott, hogy szemügyre vegyen bennünket. Elhatároztuk, hogy kikérdezzük őket. Feléjük vágtattunk. Amikor mintegy ezer méternyire voltunk tőlük, leszálltak a lóról és tartós tüzet indítottak ellenünk. Szerencsére nyitott sorban lovagoltunk, tehát rossz célpont voltunk. Mi is leugrottunk, lehasaltunk a földre és elkészültünk a harcra. De nem lőttünk, mert azt hittük, hogy talán tévedésből vörösöknek néztek bennünket. Röviddel azután eltűntek. Európai fegyverrel lőttek, ami újabb bizonyítékául szolgált annak, hogy nem voltak mongolok. Vártunk, amíg semmit sem láthattunk már az erdőben, akkor előre mentünk, hogy megvizsgáljuk a nyomukat, amely, mint megállapítottuk, patkolt lovaktól származott, ami világosan igazolta, hogy nem mongolokkal volt dolgunk. Vajjon kik lehettek ezek az emberek? Sohasem tudtuk megállapítani.
A szoroson való átkelés után Teternikoff D. A. murenkurei orosz telepessel találkoztunk, aki meghívott, hogy Muren Kureban lakjunk az ő házában és megígérte, hogy ott a lámáktól tevéket szerez nekünk.
Nagyon metsző hideg volt és az éles szél még érezhetőbbé tette. Nappal csontig fagytunk, hogy éjjel sátorkályhánk mellett kellemesen fölmelegedjünk.
Két nap mulva elértük a Muren völgyét és messziről megláttuk Kure négyszögét, kínai tetőivel és nagy vörös templomaival. A közelben egy másik négyszög volt: a kínai és orosz telepítvény. További két óra alatt eljutottunk vendégszerető kísérőnk és szeretetreméltó fiatal felesége házához. Az újonnan szerzett barátok pompás löncsöt adtak nekünk, nagyon ízletes fogásokkal.
Öt napot töltöttünk Kureban, a bérbeveendő tevéket várva. Ez idő alatt sok menekült érkezett Khathylból, mert Kazagrandi ezredes lassanként a Koszogol déli partjára vonult vissza. A megérkezettek közt két ezredes is volt, Plavako és Maklakoff, ugyanazok, akik Kazagrandi csapatainak föloszlását okozták. Alig jelentek meg a menekülők Muren Kureban, a mongol hivatalnokok közölték, hogy a kínai hatóságok parancsára minden orosz menekültet el kell távolítaniok. Az inséges menekülők ezt kérdezték:
– Hová menjünk mi hajléktalanok most télen, az asszonyokkal és gyermekekkel?
– Ahhoz semmi közünk, – felelték a mongol hivatalnokok. – A kínai hatóságok haragszanak és megparancsolták nekünk, hogy kergessünk el titeket. Nem segíthetünk rajtatok.
A menekülőknek el kellett hagyniok Muren Kuret és nem messzire a várostól, a szabad ég alatt ütötték föl sátraikat. Plavako és Maklakoff lovat szerzett és elindult Van Kure felé. Később megtudtam, hogy kínaiak útközben agyonverték őket.
Mi három tevét szereztünk és egy nagy csapat kínai kereskedővel és orosz menekülővel útnak indultunk Uliasszutai irányába. Útunkon a barátságos vendéglátóinkra, Teternikoffékra való kellemes visszaemlékezés kísért.
Tevéinkért 33 liang veretlen ezüst nagyon drága bérösszeget kellett fizetnünk, amit egy Uliasszutaiban levő amerikai cég adott nekünk. Ez az összeg körülbelül 2·7 font fehér fémmel ér föl.
Nemsokára eljutottunk arra az útra, amelyen északi irányban utaztunk és ismét láttuk a kidöntött távíróoszlopok sorát, amelyek egyszer már oly barátságosan melegítő védelmet adtak nekünk. A Tiszingol völgyének északi részében levő erdős dombokhoz érkeztünk, amikor sötétedni kezdett. Ezért elhatároztuk, hogy Bobroff házában töltjük az éjjelt, míg kísérőink azt tervezték, hogy a távíróállomáson Kanine vendégszeretetét kérik.
Az állomás kapujánál fegyveres katonát találtunk, aki alaposan kikérdezett bennünket és miután feleleteink kielégítették, fütyült, mire egy fiatal tiszt jött ki a házból.
– Ivanoff hadnagy, – mutatkozott be a tiszt. – Fehér párthívekből való szakaszommal szálltam itt meg.
Tíz főnyi kíséretével Irkutszk vidékéről jött és összeköttetésbe lépett az Uliasszutaiban levő Michailoff alezredessel, aki megparancsolta, hogy szállja meg ezt a gerendavárat.
– Jöjjenek kérem közelebb – mondta udvariasan.
Megmondtam, hogy Bobrofféknál akarok lakni, mire kezével a kétségbeesés mozdulatát téve, így szólt:
– Ne fáradjon, Bobroffékat agyonverték és házukat fölgyújtották.
Az iszonyat kiáltását nem tudtam elnyomni. A hadnagy folytatta:
– Kanine és Pouzikoffék megölték őket, birtokukat kifosztották, azután a házat a benne levő holttestekkel fölgyújtották. Meg akar róla győződni?
Barátom és én a hadnaggyal odamentünk és megnéztük az iszonyat helyét. Elégett gerendák és deszkák alatt megfeketedett oszlopok állottak, az asztali fölszerelés és a vasfazekak szanaszét hevertek. Kissé oldalt, egy nemezdarab alatt pihent az, ami a szerencsétlenekből megmaradt. Elsőnek a tiszt szólalt meg.
– Az esetről jelentést küldtem Uliasszutaiba és onnan azt az értesítést kaptam, hogy a meghaltak rokonai két tiszttel ide fognak jönni, hogy megvizsgálják az ügyet. Ezért nem temethetem el a halottakat.
A szomorú látványtól lesújtva kérdeztük:
– Hogyan történt ez?
– A következőképpen. Tíz katonámmal éjjel érkeztem ide. Mivel attól tartottam, hogy itt vörösök lehetnek, lopózkodva jöttünk ide az állomáshoz és előbb az ablakon pillantottunk be. Láttuk, hogy Pouzikoff, Kanine és a rövidhajú leány ruhát és más tárgyakat osztogat szét és ezüstdarabokat mér le. Nem értettem meg mindjárt ennek a jelentőségét, de éreztem, hogy jó lesz, ha továbbra is résen leszünk. Ezért az egyik katonámnak megparancsoltam, hogy másszon át a kerítésen és nyissa ki a kaput. Berohantunk az udvarba. Az első személy, aki a ház előtt nekünk futott, Kanine felesége volt. Kezét tördelte és borzasztó félelemmel kiáltotta: «Tudtam, hogy szerencsétlenséget fog hozni!» Azután elájult. A férfiak egyike egy mellékajtón egy fafészerhez rohant és ott a kerítésen át próbált menekülni. Magam nem vettem észre. De katonáim egyike elfogta. Az ajtónál Kanine lépett elénk, aki sápadt volt és reszketett. Ekkor már láttam, hogy valami fontos dolognak kellett történnie és valamennyiüknek megmondtam, hogy letartóztatom őket. A férfiakat megkötöztük és a legszigorúbb őrizet alá helyeztük. Kérdéseinkre eleinte nem feleltek, kivéve Kanine feleségét, aki azt kiáltozta: «Szánjátok meg a gyermekeket, azok ártatlanok!» Térdre hullott és könyörögve tördelte a kezét. A rövidhajú leány ezalatt szemtelenül nevetett és teli szájjal arcomba fújta a füstöt. Kénytelen voltam megfenyegetni és így szóltam:
– Tudom, hogy valami bűntettet követtetek el, de még nem akarjátok beismerni. Ha nem fogtok vallani, a férfiakat agyonlövetem, a nőket pedig Uliasszutaiba vitetem a bírósághoz.
Határozottan beszéltem, mert nagyon dühös voltam. Elsőnek, nagy meglepetésemre, a rövidhajú leány szólalt meg.
– Mindent elmondok önnek.
Tentát, tollat, papírost hozattam. Katonáim voltak a tanuk. Azután jegyzőkönyvbe foglaltam Pouzikoff asszonyának a vallomását. Véres elbeszélése így hangzott:
– Férjem és én bolsevik biztosok vagyunk. Azért küldtek ki bennünket, hogy megtudjuk, hány fehér tiszt bújt el Mongolországban. De Bobroff, a vén fickó ismert bennünket. Tulajdonképpen tovább akartunk utazni, Kanine azonban visszatartott bennünket azzal, hogy Bobroff gazdag és ő, Kanine, már régen megölését és birtokának kifosztását tervezi. A fiatal Bobroffot kártyázásra csábítottuk. Amikor a fiatal Bobroff hazament, az uram utána lopódzott és lelőtte. Ezután mindannyian Bobroff házához mentünk. Fölmásztam a kerítésre és a kutyáknak megmérgezett húst vetettem, úgy hogy pár perc mulva megdöglöttek. Erre mindnyájan átmásztunk a kerítésen. Az első személy, aki a házból kilépett, Bobroff felesége volt. Pouzikoff, aki elbújt az ajtó mögött, fejszével agyonütötte. Az öreg fickót álmában vertük agyon fejszével. A kis leány a lármára befutott a szobába. Kanine golyót röpített a fejébe. Azután kifosztottuk a házat, fölgyujtottuk és ekkor veszni hagytuk a lovakat és a marhákat is. Később minden tökéletesen elégett volna úgy, hogy semmi nyom sem maradt volna. De ekkor maguk hirtelen megérkeztek és ezek az ostoba fickók mindjárt elárultak bennünket.
– Gazemberség volt, – mondta a hadnagy, amikor visszamentünk az állomáshoz. – Égnek állott a hajam, amikor ennek a fiatal asszonynak, tulajdonképpen még gyermeknek, nyugodt elbeszélését hallottam. Csak ekkor értettem meg, hogy a bolsevizmus a hit, istenfélelem és lelkiismeret megsemmisítésével mily mélyre taszította le az embereket. Csak ekkor ébredtem annak tudatára, hogy az emberiség e legveszedelmesebb ellenségeivel szemben minden becsületes embernek kíméletlen harcot kell folytatnia.
Az állomásra visszamenet az út oldalán fekete foltot vettem észre, amely magára vonta figyelmemet. A foltra mutatva megkérdeztem, hogy mi az?
– Ez a gyilkos Pouzikoff, akit agyonlőttem, – felelte a hadnagy. – Kaninet és Pouzikoff feleségét is agyonlőttem volna, de sajnáltam Kanine feleségét és gyermekeit. Még nem tanultam meg, hogyan kell nőket agyonlőni. Ezeket az embereket most magukkal együtt katonáim őrizete alatt Uliasszutaiba fogom küldeni. Így is meg fogják találni a halált, mert a mongolok, akiknek bírósága elé kerülnek, gyilkosság miatt bizonyosan kivégzik őket.
Ez történt Tiszingolnál, amelynek partjain lidércek járnak hangtalanul a mocsarak fölött.
Utunk Tiszingolból Uliasszutaig ezeknek a gonosztevőknek a kíséretében nagyon kellemetlen volt. Barátom és én teljesen elvesztettük szokott lelkierőnket. Kanine állandóan dacos gondolatokba mélyedt, a szemtelen nő ellenben nevetett, dohányzott és a katonákkal, meg több kísérőnkkel durva tréfát űzött. Végül átkeltünk a Jagisztaion és néhány óra mulva megláttuk előbb a várat, majd a síkon szétszórt házakat, amelyekről tudtuk, hogy az már Uliasszutai.
Megint az események forgószelébe jutottunk. Azalatt a két hét alatt, amíg távol voltunk Uliasszutaitól, sok minden történt. Wang-Tszao-tszun mindössze kilenc kísérőt küldött Urgába, de egyetlen egy sem tért vissza. A helyzet Mongolországban egyáltalán nem volt tisztázva. Az Uliasszutaiban alakult orosz különítmény a telepesek megjöttével megerősödött és bár a kínaiak kiterjedt kémrendszerükkel tudomást szereztek róla, jogtalanul, de tovább is fönnállott. A városban orosz ember és egyáltalán külföldi ember nem mert a házából távozni. Fölfegyverkezve mindenki otthon maradt. Éjjel minden telepesházban őrök vigyáztak. Ezekre az óvatossági intézkedésekre a kínaiak adtak okot. A kínai kereskedők a rendelkezésükre álló fegyverkészlettel biztosaik parancsára fölfegyverezték alkalmazottaikat és a megmaradt fegyvereket a hivatalnokoknak adták át, akik kétszáz kulit szereltek föl velük. A kínaiak a mongol arzenált is elfoglalták és az ott talált fegyvereket a kínai zöldségtenyésztők közt osztották szét a Nagan Huszhunban, a kínai telepesek bekerített telepítvényén, ahol a legalsóbb munkásosztályból való kínai nép lakott. Kínának e söpredéke most hatalmasnak érezte magát. Ezek a fickók most izgatott gyűléseket tartottak és nyilván összeütközésre készültek föl. Éjjente a kulik sok patronos ládát vittek a kínai boltokból a Nagan Huszhunba. A kínai csőcselék tűrhetetlenül arcátlan módon viselkedett. Ezek a kulik szemtelenül megállították és kikutatták az utcán a járókelőket. Mindenképpen azon voltak, hogy összeütközést idézzenek elő, amely alkalmat adna nekik a zsákmányolásra és meggazdagodásra. Bizonyos kínai körökből kapott titkos hírek révén megtudtuk, hogy a kínaiak pogromra készülődnek az Uliasszutaiban lakó oroszok és mongolok ellen. Tudtuk, hogy csak egyetlenegy házat kell meggyujtani a város megfelelő helyén és egy lángtenger lesz a faházakból épült egész telep. Az oroszok és a mongolok megtették a védelemre szükséges intézkedéseket. Megerősítették az őröket, a város kerületei részére vezetőket neveztek ki, külön tűzoltóságot szerveztek és hirtelen menekülés esetére lovakat, kocsikat és élelmiszert tartottak készen. Még rosszabbra fordult a helyzet, amikor Kobdóból az a hír érkezett, hogy ott a kínaiak pogromot rendeztek, több lakost megöltek és fosztogatás vad orgiája után az egész várost fölgyujtották. Sokan a hegyi erdőkben kerestek menedéket, de mert meleg ruhával és élelmiszerrel nem voltak kellőképpen ellátva, a Kobdo környékén levő hegyek már a legközelebbi napokban a menekültek jajveszékelésétől viszhangzottak. A mongol tél szabad ege alatt a kemény hideg és az éhség elpusztította a nőket és a gyermekeket. A kínaiak Uliasszutaiban csakhamar megtudták mindezeket a híreket. Gúnyosan nevettek és Nagan Huszhunban nagy gyűlést szerveztek, amelyen arról tanácskoztak, hogy a csőcseléket nekieresztik a városnak.
Ezeket a terveket egy fiatal kínaitól tudtuk meg, aki az egyik telepes szakácsának volt a fia. Elhatároztuk, hogy azonnal utána járunk a dolognak. Egy orosz tiszt, a barátom és én összeállottunk, hogy a fiatal kínai vezetésével a város peremére menjünk. Úgy tettünk, mintha csak sétára indulnánk. A város végén azonban megállított bennünket egy kínai őr, aki szemtelenül kijelentette, hogy a várost senkinek sem szabad elhagynia. Mialatt a kulival beszéltem, megállapítottam, hogy a város és a Nagan Huszhun közt az út egész mentén kínai őrök állottak és hogy ebbe az irányba csak úgy özönlött a kínaiak tömege. Beláttuk tehát, hogy innen teljességgel lehetetlen a gyűlés helyét elérnünk. Hát más utat választottunk.
Keleti irányban hagytuk el a várost és a kínai kizsákmányolás következtében koldussá lett mongolok tábora mentén haladtunk. Úgy látszott, hogy a mongol táborban is aggódva várták a bekövetkezendőket, mert noha jó későre járt már az idő, senki sem feküdt le aludni. Azután a folyó jegén át, kerülő utakon lopódzkodtunk a Nagan Huszhunhoz. A városon kívül, födözéket keresve ahol csak lehetett, a földön másztunk. Revolverekkel és kézigránátokkal voltunk fölfegyverezve. A városban barátaink egy kis csapata készenlétben volt, hogy szükség esetén segítségünkre jöjjön. Négyünk közül a fiatal kínai mászott elől. Őt, mintha csak az árnyéka lett volna, a barátom követte, aki egyre figyelmeztette a kínait, hogy megfojtja, mint egy patkányt, ha a legcsekélyebb mozdulatot teszi, amely elárulhatna bennünket. Attól tartok, hogy a fiatal vezető nem találta nagyon kellemesnek ezt a sétát.
Végre megláttuk a Nagan Huszhun kerítését. Most már csak nyílt terület volt köztünk és az összeesküvők közt úgy, hogy könnyen fölfödözhették volna csoportunkat. Elhatároztuk tehát, hogy egyenkint mászunk át a szabad téren, de azzal a kivétellel, hogy a kínai a barátom társaságában maradt. Szerencsénkre sok megfagyott szemétdomb volt a síkon és ezek födözéket adtak nekünk.
A kerítés árnyékában csúsztunk az udvar felé, ahonnan izgatott tömeg hangjai csalogattak bennünket. Mivel a sötétségben jó megfigyelő helyet választottunk, közvetetlen szomszédságunkban rendkívüli dologról győződhettünk meg.
Egy másik láthatatlan vendég volt jelen a kínaiak gyülekezetén. A földön feküdt fejével egy lyukban, amelyet kutyák ástak ki a kerítés alatt. Meg sem moccant és nyilván nem hallotta meg a mi odaérkezésünket. A közelben egy földmélyedésben egy fehér ló feküdt, amelynek orrlyuka be volt kötve. Kevéssel odább a kerítéshez kötve egy másik fölnyergelt ló állott.
Az udvaron nagy volt a lárma. Körülbelül kétezer ember kiabált ott össze-vissza. Vitatkoztak és vadul hadonásztak a karjaikkal. Csaknem mindannyian el voltak látva puskával, revolverrel, karddal és baltával. Fiatal legények szaladgáltak a tömegben, akik állandóan biztatgatták az embereket, iratokat osztogattak és mindenféle nyilatkozatot tettek. Végre egy nagy, szélesvállú kínai a kút kávájára állott. Megforgatta fegyverét a feje fölött és hangosan, élesen beszélni kezdett.
– Azt mondja az embereknek, – magyarázta meg a tolmácsunk, – hogy azt kell tenniök, amit Kobdóban már megtettek a kínaiak. A biztostól határozott igéretet kell szerezniök arra, hogy meg fogja parancsolni az őrségnek, ne álljon terveik megvalósításának útjába. A biztosnak azonfelül el kell vennie az oroszoktól minden fegyvert. Akkor azután megbosszuljuk az oroszokon Blagovescsenszkben elkövetett bűntettüket, amellyel 1900-ban háromezer kínait a vízbe fojtottak. Ti most itt maradtok, én pedig a biztoshoz megyek, hogy beszéljek vele.
A szónok leugrott a kútról és a város felé szolgáló kapuhoz sietett. Ekkor észrevettem, hogy a fejével a kerítés alatt fekvő férfi kimászott a lyukából, fölrántotta a fehér lovat a mélyedésből, odafutott, ahol a másik ló megkötve állott és ezt a lovat a mi oldalunkra vezette, amely a várostól jobbra oldalt esett. A második lovat otthagyta, maga pedig elbújt a kerítés sarkánál. A kínaiak szónoka kilépett a kapun. Amikor lovát a kerítés másik oldalán látta, a hátára vetette fegyverét és odament az állathoz. Körülbelül az út felét tette meg, amikor az idegen hirtelen elővágtatott a kerítés sarkánál levő búvóhelyéből és ezt az embert a földről villámgyorsan fölrántotta a nyergébe, ahol a már félig megfojtott kínainak bekötötte a száját. Az idegen azután a várostól nyugati irányba száguldott el.
– Mit gondol, ki volt ez? – kérdeztem a barátomat, aki azonnal azt felelte:
– Bizonyára Tushegoun láma.
Az egész látomány engemet is nagyon emlékeztetett a titokzatos bosszuló lámára.
Késő éjjel megtudtuk, hogy kevéssel a kínaiak szónokának eltávozása után, aki a biztos segítségét akarta megszerezni a tervezett vállalkozásnak, a várakozó gyűlés kellő közepébe hajították be a fejét és hogy hasonló módon nyolc fiatal legény tűnt el nyomtalanul a Huszhuntól a városba vivő úton. Ez annyira terrorizálta a kínaiakat, hogy fölhevült lelküket hideg zuhany érte.
Másnap váratlan segítséget kaptunk. Urgából egy fiatal mongol vágtatott be a városba. Felöltője össze volt tépve, haja teljesen összekócolva, övéből revolver nyúlt ki. A piacra robogva, ahol a mongolok össze szoktak gyülekezni, a nyeregből ezt kiáltotta:
– Urgát a mi mongoljaink és Ungern báró dchiang dchün (tábornok kínai címe) meghódították! Bogdo Hutuktu ismét a khánunk! Mongolok, üssétek agyon a kínaiakat és fosszátok ki boltjaikat! Vége a türelmünknek!
A tömeg nagyon izgatott lett. A lovast körülfogták az emberek, akik kérdésekkel ostromolták. A kínaiak által elbocsátott öreg mongol kormányzót, Chultun Beylit azonnal értesítették a helyzetről. A hírhozót magához rendelte. Miután kikérdezte, a tömeg föllázítása miatt elfogatta, de nem akarta őt kiadni a kínai hatóságoknak. Amikor ez történt, magam is a kormányzónál voltam és tanuja voltam állásfoglalásának. Amikor Wang-Tszao-tszun, a kínai biztos azzal fenyegette meg a kormányzót, hogy engedetlenség miatt felelősségre vonja, az öreg ember csak az olvasójához nyúlt és így szólt:
– Azt hiszem, hogy ennek a mongolnak minden szava igazat mond és attól tartok, hogy mostani viszonyunk hamarosan az ellenkezőjére fordul.
Az volt az érzésem, hogy Wang-Tszao-tszun is belátta a mongol jelentésének helyességét, mert nem ragaszkodott a követeléséhez.
E pillanattól kezdve eltűntek a kínaiak Uliasszutai utcáiról. Helyüket orosz tisztek őrjáratai és a mi külföldi telepünk emberei foglalták el. A kínaiak körében keletkezett pánikot még csak növelte egy levél, amely azt a hírt hozta, hogy a mongolok és az altai-tatárok Kaigorodoff tatár tiszt vezetésével megkezdték azoknak a kobdói kínaiaknak az üldözését, akik a város kifosztásakor szerzett zsákmánnyal szökni iparkodtak, hogy az üldözők utólérték és Szinkiang határán megsemmisítették a fosztogatókat. A levél szerint továbbá Bakics tábornokot és azt a hatezer embert, akit a kínai hatóságok vele együtt az Amyl folyónál internáltak, fölfegyverezték és ezek most a Kuldjában internálva volt Annenkoff atamánnal fognak egyesülni, hogy azután Ungern báróval próbáljanak egyesülni. A levél e második része helytelennek bizonyult, mert se Bakics, se Annenkoff nem foglalkozott hasonló tervvel. Sőt Annenkoffot a kínaiak mélyen Turkesztán belsejébe száműzték. E hírek azonban mindenesetre a legnagyobb megdöbbenést okozták a kínaiak közt.
Éppen ebben az időben a bolsevikok három ügynöke érkezett Irkutszkból Bourdokoff orosz bolsevik telepes házába. Szaltikoff, Freimann és Novak volt a nevük. A három ügynök mindjárt azon kezdett dolgozni, hogy a kínai hatóságokat az orosz tisztek lefegyverzésére és a vörösöknek való kiszolgáltatására bírja. Rábeszélték az ügynökök a kínai kereskedelmi kamarát, hogy az irkutszki szovjettől kérje egy vörös különítménynek Uliasszutaiba való küldését, amely megvédje a kínaiakat a fehér különítményekkel szemben. Freimann mongol nyelven írt kommunista röpiratokat hozott és azonkívül utasítást az Irkutszkba szolgáló távíró vonal ujjáépítésére.
Ennek a kvartettnek a politikája nagy sikerrel járt. Wang-Tszao-tszun nemsokára együtt dolgozott az ügynökökkel. Így azután hamar visszatértek azok a napok, amikor pogromot várhattunk Uliasszutaiban. Az orosz tisztek attól féltek, hogy lefogják őket. Az amerikai cégek egyikének képviselője velem a kínai biztoshoz ment, hogy tárgyalást kezdjen. Megmagyaráztuk neki, hogy cselekedetei törvénytelenek, mert kormánya nem hatalmazta föl, hogy összeköttetésbe lépjen a bolsevikokkal és Peking még nem is ismerte el a szovjetkormányt. Wang-Tszao-tszun és tanácsadója, Fu-Sziang nagy zavarba jöttek, amikor ilyen módon megtudták, hogy mi ismertük a bolsevik ügynökökkel való titkos összejöveteleiket. A kommiszárius arról biztosított bennünket, hogy őrcsapata elég erős a pogrom megakadályozására.
Ez valóban nagyon derék csapat volt, csupa jól begyakorolt és fegyelmezett katona, akinek vezetője egy komoly és jól nevelt tiszt volt. De mit tehetett nyolcvan katona háromezer kuli, ezer fölfegyverzett kereskedő és kétszáz fiatal legény csőcselékseregével szemben?
Nagyon erősen hangoztattuk az aggodalmunkat és rámutatva arra, hogy a külföldi és az orosz lakosság el van határozva a végsőkig való védekezésre, lelkére beszéltünk a biztosnak, hogy akadályozzon meg minden vérontást.
Wang azonnal elrendelte, hogy erős őrjáratok járják be a várost. Ennek nemsokára az a rendkívül különös látvány lett a következménye, hogy a város minden részében ugyanegy időben orosz, külföldi és kínai őrjáratok vonultak végig. Akkor még nem tudtuk, hogy további háromszáz ember állott őrségen, tudniillik Tushegoun láma emberei, akik a hegyek közt húzták meg magukat.
Nemsokára új, alapos és hirtelen fordulat állott be. A mongol kormányzó a legközelebbi kolostor lámái révén azt a hírt kapta, hogy Kazagrandi ezredes irreguláris kínai bandákkal való ütközet után elfoglalta Van Kuret, ott három orosz-mongol lovasdandárt alkotott és egyáltalán mozgósította a mongolokat az Élő Buddha, az oroszokat pedig Ungern báró parancsára. Néhány óra mulva ismeretessé vált, hogy kínai katonák a dzaini nagy kolostorban meggyilkolták Barszky orosz kapitányt és hogy ezért Kazagrandi csapatainak egy része megtámadta és elkergette az odavaló kínaiakat.
Van Kure bevételekor az oroszok foglyul ejtettek egy koreai kommunistát, aki arannyal és propagandairatokkal ellátva, Moszkvából úton volt Korea és Amerika megdolgozására. Kazagrandi ezredes ezt a koreait aranyával együtt tovább küldte Ungern báróhoz.
Miután e hírek Uliasszutaiba érkeztek, városunk orosz különítményének vezetője letartóztatott minden bolsevista ügynököt és valamennyit, Bobroff gyilkosaival együtt, haditörvényszék elé állította. Kaninet, Pouzikoffnét és Freimannt agyonlőtték. Szaltikoff és Novak dolgában némi kétség támadt. Szaltikoffnak különben is sikerült megszöknie, míg Novakot Michailoff alezredes parancsára eltoloncolták nyugat felé.
Uliasszutai orosz különítményének vezetője az orosz telepeseket mozgósította és nyiltan a maga védelmébe vette a várost, amibe a mongol hatóságok hallgatólagosan beleegyeztek.
Chultun Beyli mongol kormányzó a szomszédos mongol fejedelmeket tanácskozásra hívta össze, amelynek lelke Hun Jap láma, az ismert mongol hazafi lett. A fejedelmek azonnal összeállították a kínaiakhoz intézendő követelményeket, amelyek abban csúcsosodtak ki, hogy teljesen ki kell üríteniök a Chultun Beyli alá tartozó területet. Ebből a követelésből a különféle kínai és mongol elemek közt tárgyalások, fenyegetődzések és súrlódások keletkeztek. Wang-Tszao-tszun a rendezésre nézve külön tervvel állott elő, amelyet néhány mongol fejedelem elfogadott. Jap láma azonban a döntő pillanatban a földre dobta a kínai okiratot, kihúzta a kését és megesküdött, hogy inkább öngyilkos lesz, semhogy pecsétjét ráüsse ilyen áruló megegyezésre. Ennek következtében visszautasították a kínai ajánlatokat és az ellenfelek most harcra készülődtek. Jasszaktu khán, Szain-Noion khán és Jahantszi láma területeiről minden fegyveres mongolt behívtak. A kínai hatóságok elhelyezték négy géppuskájukat és a vár védelmére fegyverkeztek.
Úgy a kínaiak, mint a mongolok is állandóan tanácskoztak. Végül eljött hozzám, mint közvetetlenül nem érdekelt idegenhez, régi barátunk, Tzeren és átadta nekem Wang-Tszao-tszun és Chultun Beyli egyidejű kérését, hogy kíséreljem meg, nem lehetne-e a két elem közt békét teremteni és illő megegyezést létesíteni. Hasonló kérelmet adtak át egy amerikai cég képviselőjének is.
A döntőbírák és a kínai meg mongol képviselők a következő este tartották meg első gyűlésüket. Ez annyira szenvedélyes és viharos volt, hogy mi külföldiek kétségbe vontuk küldetésünk sikerét. Amikor éjfél felé a szónokok kifáradtak, mi két pontra nézve mégis megegyezést tudtunk teremteni: a mongolok kijelentették, hogy nem óhajtanak háborúskodni és hogy az egész ügyet oly módon akarják szabályozni, amely továbbra is megtartaná számukra a nagy kínai nép barátságát, viszont a kínai biztos beismerte, hogy Kína vétett ama szerződések ellen, amelyek törvényes módon teljes függetlenséget biztosítottak Mongolországnak.
Ez a két pont volt a legközelebbi gyűlésen a mi munkánk alapja és ebből indultunk ki, hogy kibékülésre szorítsuk a feleket. Három napig tartott a tanácskozás és végül úgy fejlődött ki, hogy mi külföldiek indítványokkal állhattunk elő a szabályozásra nézve. Indítványaink főpontjaival oda lyukadtunk ki, hogy a kínaiak lemondanak az adminisztrativ hatalomról, visszaadják a mongoloknak fegyvereiket, lefegyverzik a kétszáz legényt és elhagyják az országot, a mongolok pedig a maguk részéről a kínai biztosnak és nyolcvan főnyi fegyveres őrségének az országból való szabad és tisztességes távozást biztosítanak. Ezt az uliasszutai kínai-mongol szerződést aláírták és megpecsételték Wang-Tszao-tszun és Fu-Hsziang kínai biztosok, a két mongol kormányzó, Hun Jap láma és más fejedelmek, továbbá az orosz és kínai kereskedelmi kamarák elnökei és mi, mint döntőbírák.
A kínai hivatalnokok és kísérőik mindjárt csomagolni kezdtek és az elvonulásra készülődtek. A kínai kereskedők Uliasszutaiban maradtak, mert Chultun Beyli kormányzó, aki most teljesen hatalmában tartotta a várost, jótállt biztosságukért.
Megjött Wang-Tszao-tszun expediciója elutazásának napja. A megterhelt tevék már ellepték a yamen udvarát és az emberek már csak a lovak megérkezését várták a pusztáról. Hirtelen az a hír terjedt el, hogy az illető lovakat az éjjel ellopták és déli irányban elhajtották. A két katona közül, akit azért küldtek ki, hogy kövesse a lovak nyomát, csak az egyik jött vissza azzal a jelentéssel, hogy a másikat megölték.
Az egész városban nagy volt a megdöbbenés. A kínaiak közt pánik keletkezett, amely még csak növekedett, amikor keletről, egy félreeső ourtonról (mongol postaállomás, ahol lócsere van) néhány mongol jött és azt jelentette, hogy az Urgába vivő postaút különböző helyén tizenkét olyan katona holtteste fekszik, akit Wang-Tszao-tszun küldött levéllel Urgába. A titoknak, amely ezeket az eseményeket körülvette, nemsokára meglesz a magyarázata.
Az orosz különítmény parancsnoka levelet kapott Domojiroff V. N. kozák ezredestől, aki megparancsolta, hogy azonnal fegyverezze le a kínai helyőrséget, fogjon el minden kínai hivatalnokot, küldje őket Ungern báróhoz Urgába, Uliasszutait foglalja el, ha kell, erőszakkal is és állítsa helyre az összeköttetést az ő különítményével. Ugyanebben az időben bevágtatott a városba egy hírhordó Narabancsi Hutuktu levelével, amely azt jelentette, hogy egy orosz különítmény Hun Boldon és Domojiroff urgai ezredes vezetésével néhány kínai üzletházat kifosztott és a kereskedőket megölte, hogy ugyanez a különítmény azután a kolostorhoz jött és lovakat, élelmiszert és szállást kért. A Hutuktu segítséget kért, mert az a veszedelem fenyegeti, hogy Hun Boldon, Kobdo vad meghódítója, kifosztja a félreeső, védetlen kolostort.
Nyomatékosan arra unszoltuk Michailoff alezredest, hogy a megpecsételt szerződést ne sértse meg, mert ezzel meghazudtolná mindazokat a külföldieket és oroszokat, akiknek részük volt a szerződés megkötésében. Ez pedig csak utánzása lenne annak a bolsevik módszernek, amely szerint állami ügyekben mindenkit meg kell téveszteni.
Komoly figyelmeztetésünk megtette a hatását Michailoffra, mert Domojiroffnak azt felelte, hogy Uliasszutai harc nélkül már az ő kezében van, a volt orosz konzulátus épületén az orosz birodalom lobogója leng, a kínai legényeket lefegyverezték, a többi parancsot azonban nem teljesítheti, mert megsértené az éppen Uliasszutaiban aláírt kínai-mongol szerződést.
Narabancsi Hutuktutól naponta több hírvivő ment Uliasszutaiba. A hírek egyre nyugtalanítóbbak lettek. A Hutuktu jelentette, hogy Hun Boldon mozgósítja, fölfegyverzi és katonailag kiképezi a mongol koldusokat és lótolvajokat, hogy a katonák elveszik a kolostor juhait, hogy Domojiroff «noyon» állandóan részeg és hogy a Hutuktu minden tiltakozására csak kigúnyolás és szidalom a felelet.
A hírhozók nem tudtak pontos adatokkal szolgálni annak a különítménynek a nagyságáról. Néhányan azt mondták, hogy körülbelül harminc ember, mások ismét azt állították, hogy Domojiroff parancsnoksága alatt nyolcszáz főnyi csapat van. Sehogysem értettük a helyzetet és pedig annál kevésbbé, mert nemsokára egyáltalán nem jött hírhordó. A kormányzó valamennyi levele válasz nélkül maradt és az általa kiküldött hírvivők nem jöttek vissza. Kétségtelennek látszott, hogy ezeket az embereket vagy megölték, vagy pedig fogságba jutottak.
Chultun Beyli herceg elhatározta, hogy maga megy el oda. Magával vitte az orosz és kínai kamarák elnökeit, valamint két mongol tisztet. Múltak a napok, anélkül, hogy bármit is hallottunk volna róla. A mongolok nyugtalankodni kezdtek.
A kínai biztos és Hun Jap láma külföldi csoportunkat arra kérte, küldjünk valakit Narabancsiba, hogy megszüntesse az ott kitört viszályt és vegye rá Domojiroffot a szerződés elismerésére. Csoportunk engem kért meg, hogy a közjó érdekében vállaljam ezt a küldetést. Tolmácsul egy nagyon derék orosz telepest adtak mellém, a megölt Bobroff unokaöccsét, aki kitűnő lovas és hidegvérű, bátor ember volt. Michailoff alezredes azonfölül még egyik tisztjét is kísérőmül adta.
Expressz-tzarával a póstalovak számára és egy vezetővel ellátva öreg barátomhoz, Jelib Djamszraphoz Narabancsi Hutuktujához nagy gyorsasággal tettük meg az általam jól ismert utat. Bár némely helyen nagy volt a hó, naponta száz-százötven mérföldet tettünk meg.
Utazásunk harmadik napján késő este érkeztünk meg Narabancsiba. A kolostorhoz közeledve, több lovast vettünk észre, akik mihelyt megláttak bennünket, visszavágtattak a kolostorhoz. Sokáig nézdegéltünk az orosz különítmény tábora után, de nem találtuk meg. Mongolok a kolostorba kísértek bennünket, ahol a Hutuktu azonnal fogadott. Chultun Beyli a jurtájában ült. Hatykokat ajándékozott nekem és ezt mondta:
– A jó Isten küldte ide éppen ezekben a súlyos pillanatokban.
Kiderült, hogy Domojiroff mindkét kereskedelmi kamarai elnököt letartóztatta és Chultun herceget agyonlövéssel fenyegette meg. Mivel sem Domojiroff, sem Hun Boldon nem rendelkezett olyan okirattal, amely cselekedeteikre fölhatalmazta volna őket, ezért Chultun Beyli elhatározta, hogy harcba száll velük.
Kértem, hogy vezessenek Domojiroffhoz. A sötétben négy nagy jurtát láttam és két mongol őrt, orosz fegyverrel. Beléptünk az orosz «noyon» sátrába. Itt egészen különös látvány tárult a szemünk elé. A jurta közepén a serpenyőben tűz égett. Azon a helyen, ahol máskor az oltár áll, most trónus volt és ezen ült a magas, vékony, őszhajú Domojiroff ezredes. Csak alsóruha és harisnya volt rajta, kissé be volt csípve és úgy látszott, hogy történeteket beszélt el. A tűzserpenyő körül különböző festői helyzetben tizenkét fiatal ember hevert.
Az engemet kísérő tiszt Domojiroffnak jelentést tett az Uliasszutaiban történtekről. Az ezt követő beszélgetés folyamán megkérdeztem Domojiroffot, hol van különítményének a tábora. Nevetett, amikor egy kézmozdulattal ezt felelte:
– Ez itt a különítményem.
Rámutattam arra, hogy Uliasszutaiba küldött parancsainak formájából következtetve azt hittük, hogy nagy csapat áll a parancsnoksága alatt. Azután elmondtam neki, hogy Michailoff alezredes összeütközésre készülődik egy Uliasszutai ellen vonuló vörös sereggel.
– Micsoda? – kérdezte félénken és zavartan. – Jönnek a vörösök?
Az éjjelt a jurtájában töltöttük. Amikor lefeküdni készültem, a tisztem a fülembe súgta:
– Vigyázzon, tartsa készen a revolverét.
Nevetve feleltem:
– De hiszen fehér különítmény közepette vagyunk és ezért teljes a biztonságunk.
– Huhu, – válaszolta a tisztem és a félszemével hunyorgatott.
Másnap fölszólítottam Domojiroffot, hogy jöjjön velem sétálni a pusztaságba. Ezt az alkalmat fölhasználtam, hogy teljesen nyiltan beszéljek vele az eseményekről. Neki és Hun Boldonnak csak azt parancsolta meg Ungern báró, hogy lépjenek összeköttetésbe Bakics tábornokkal. De ehelyett kifosztották az útjukba eső kínai üzletházakat és ő maga elhatározta, hogy nagy hódító lesz. Útközben több tiszttel találkozott, aki megszökött Kazagrandi csapatától és most ezek voltak az ő külön bandája. Rábeszéltem Domojiroffot, hogy rendezze el békésen a Chultun Beylivel való viszályt és ne vétsen a szerződés ellen.
Domojiroff erre még előttem rögtön a kolostorba sietett. Visszamenet egy vad arcú nagy mongollal találkoztam, akin kék selyemruha volt – Hun Boldon. Bemutatkozott és oroszul beszélt.
Amikor a mongol rablóvezérrel való e rövid találkozás után Domojiroff sátrába érkeztem és csak éppen hogy a köpenyemet letettem, berohant egy mongol és fölszólított, hogy menjek Hun Boldon jurtájába. A rablóvezér pompás kék jurtában éppen mellettünk lakott. Ismervén a mongol szokást, nyeregbe pattantam és lóháton tettem meg sátráig a tíz lépésnyi utat.
Hun Boldon hidegen és büszkén fogadott. Ujjával rám mutatva ezt kérdezte a tolmácstól:
Láttam, hogy meg akar sérteni. Én is így válaszoltam. Rámutattam az ujjammal és még barátságtalanabb hangon ugyanazt a kérdést intéztem a tolmácshoz:
– Ki ez? Előkelő fejedelem, harcos, pásztor vagy faragatlan ember?
Boldon megzavarodott. Reszkető hanggal és idegesen rámtámadt, hogy nem engedi meg az ő ügyeibe való beavatkozásomat és mindenkit agyon fog lőni, aki parancsaival ellenkezni merészkedik. Öklével az asztalra csapott. Azután fölkelt és elővette revolverét. De én, aki már sokat utaztam a nomádok közt, mindannyiukat – a fejedelmeket, lámákat, pásztorokat és rablókat – alaposan tanulmányoztam. Megfogtam korbácsomat, minden erőmmel az asztalra ütöttem vele és így szóltam a tolmácshoz:
– Mondjad meg neki, hogy se mongollal, se orosszal nem beszélt, hanem az a megtiszteltetés érte, hogy egy külföldi emberrel, egy nagy és szabad állam polgárával beszélhetett. Mondjad meg, hogy előbb tanuljon meg férfinak lenni. Majd csak azután látogathat meg és majd csak azután beszélhetünk egymással.
Megfordultam és kimentem. Tíz perc mulva belépett a jurtámba Hun Boldon és bocsánatot kért. Rábeszéltem, hogy tárgyaljon Chultun Beylivel és ne sértse meg magatartásával a szabad mongol népet. Még az éjjel minden rendbe jött. Hun Boldon elbocsátotta mongoljait és elutazott Kobdóba, míg Domojiroff a bandájával elindult Jasszaktu khán országába, hogy ott a mongolokat mozgósítsa. Chultun Beyli beleegyezésével Wang-Tszao-tszunhoz levelet intézett, amelyben a kínai őrség lefegyverezését követelte, mert Urgában is így tettek valamennyi kínai csapattal. Ez a levél azonban már csak akkor jutott el Uliasszutaiba, amikor Wang, aki az ellopott lovak helyére tevéket vásárolt, már úton volt a határ felé. Erre Michailoff alezredes ötven embert küldött ki Sztrigine hadnagy vezetésével, hogy érje úton Wangot és vegye át őrségének fegyvereit.
Chultun Beyli és én készen voltunk Narabancsi Kure elhagyására. Amíg a Hutuktu az áldások templomában istentiszteletet tartott a kormányzóért, addig én a különféle lámai fokok, a Gelongok (pap, akinek joga van, hogy áldozzon), a Getulok (a láma-szerzetesek harmadik foka), a Chaidjek (nagyrangú pap, de nem inkarnált isten) és a Rabdjampák házainak falai közt levő szűk utakon vándorolgattam és az iskolák közt, ahol a Marambá-nak nevezett tudós teológia-doktorok együtt tanítanak az orvos-doktorokkal, vagy Ta Lámákkal, a tanulók vagy Bandi-k lakóházai, a raktárhelyiségek, az irattári épületek és a könyvtárak közt sétálgattam. Amikor visszatértem a Hutuktu jurtájába, ő maga ott volt. Nagy hatykot nyujtott át nekem és azt ajánlotta, hogy járjunk egyet a kolostor körül. Nagyon elgondolkodónak látszott, miből azt következtettem, hogy valamit meg akar nekem magyarázni. Amikor a jurtából kiléptünk, hozzánk csatlakozott az orosz kereskedelmi kamara immár megszabadult elnöke és egy orosz tiszt. A Hutuktu egy kis épülethez vezetett bennünket, amely fénylően sárga kőfal mögött volt.
– Ebben az épületben lakott egyszer a Dalai Láma és Bogdo khán. Azoknak az épületeknek, amelyekben az a szent személyiség tartózkodott, mindig sárga színt adunk. Lépjenek be.
Az épület belseje ragyogó volt. Földszint az étterem, amely gazdag faragású, nehéz kínai fenyőfaasztalokkal és porcellánnal, meg bronzokkal teli szekrénykékkel volt berendezve. Fölötte két szoba volt. Az egyik nehéz, sárga selyemfüggönyökkel eltakart hálószoba, amelynek faragott mennyezetéről bronzláncon értékes színes kövekkel ékesített nagy kínai lámpa lógott le. Ebben a helyiségben nagy négyszögletes ágy volt, selyem vánkosokkal, derékaljakkal és kendőkkel. Az ágy állványa szintén kínai fenyőfából készült és különösen a lábai, amelyeken tetőszerű fölépítmény nyugodott, gazdag faragásokban mutatták a napot elnyelő sárkány ismert mintáját. Az ágy mellett szekrény állott, amelyet teljesen befödött a vallásos képeket ábrázoló faragás. Négy kényelmes karosszék és a háttérben alacsony keleti trónus egészítette ki a szoba bútorzatát.
– Látja ezt a trónust? – kérdezte a Hutuktu. – Egy téli estén több lovas érkezett a kolostorba. Azt kívánták, hogy a Gelongok és Getulok a Hutuktuval és a Kantóval (a kolostor apátja) együtt gyülekezzenek össze ebben a szobában. Azután az idegenek egyike elfoglalta a trónust és levette a baslykját, a sapkaszerű fövegét. A lámák mindannyian térdrehullottak, mert fölismerték a Tashi Lámát és Bogdo khánt, azt az embert, akit régen leírtak a Dalai Láma szent bullái. Az az ember volt ez, akié az egész világ és aki behatolt a természet minden misztériumába. A Tashi Láma rövid tibeti imádságot mondott, megáldotta a jelenlevőket, aztán a legközelebbi fél évszázadra jósolgatott. Ez harminc évvel ezelőtt történt. És időközben minden, amit megjósolt, beteljesedett. Mialatt a következő szobában levő kis imaszekrény előtt imádkozott, az ajtó magától kinyílt, az oltár előtt maguktól kigyulladtak a gyertyák és a szent tűzserpenyőkből, bár nem volt bennük szén, tömjéngőz áramlott ki, amely betöltötte az egész helyiséget. Akkor azután a Világ Királya a társaival együtt eltűnt körünkből. Semmi nyoma sem maradt, kivéve a selyem tróntakaró ráncait, amelyek azonban lassanként ismét kisimultak és a trónus csakhamar ismét olyan volt, mintha egyáltalán senki sem ült volna rajta.
A Hutuktu odament az imaszekrényhez, letérdelt, szemét elfödte és imádkozni kezdett. Az arany Buddha nyugodt, közömbös arcára tekintettem, amelyre ide-oda imbolygó árnyat vetettek a lobogó lámpák, majd a trónus mellett levő helyre néztem. Csodálatos és alig hihető, de igazán egy komoly, kifejezésteljes arcú, erős, izmos férfit láttam ott, akinek nagy reliefet adott szemének fénye. Fehér ruhába öltözött, átlátszó testén keresztül megláttam a trónus székhátán levő tibeti fölírásokat. Lecsuktam szememet, majd ismét kinyitottam. Nem volt ott senki; de a selyem tróntakaró mozogni látszott.
Idegesség, – gondoltam, – a szokatlan környezet és a nagy erőfeszítés következtében beállott rendellenes, túlzott érzékenység.
A Hutuktu hozzám fordult és ezt mondta:
– Adja ide a hatykját. Az az érzésem, hogy ön aggódik azoknak az embereknek a sorsán, akiket szeret. Imádkozni akarok értük. És önnek is imádkoznia kell. Fohászkodjék az Istenhez és lelki szemét függessze a Világ Királyára, aki itt volt és megszentelte ezt a helyet.
A Hutuktu a hatykot Buddha vállára tette és leborulva az oltár előtt levő szőnyegre, imát suttogott. Majd fölemelte a kezét és csöndes mozdulattal intett nekem.
– Tekintsen a Buddha szobra mögött levő sötét térbe. Ott meg fogom mutatni szeretteit.
Engedelmeskedtem a mély hangon adott parancsnak és a Buddha szobra mögött levő sötét fülkébe néztem. A sötétségből nemsokára füst és átlátszó fonalak áramlottak ki. A levegőben lebegtek, egyre sűrűsödtek és szaporodtak, míg végül több személynek a testét és különböző tárgyak körvonalait mutatták. Egy előttem ismeretlen szobát láttam, amelyben a családom ült. Nehány ember volt velük, akiket ismertem és mások, akiket nem ismertem. Ráismertem még a ruhára is, amely a feleségemen volt. Kedves arcának minden vonása felismerhető volt. A látomás fokonkint elhomályosult. Füstté és átlátszó fonalakká bomlott szét és eltűnt. Az arany Buddha mögött nem volt más mint a sötétség.
A Hutuktu fölemelkedett, hatykomat levette Buddha válláról és e szavakkal adta vissza:
– A szerencse mindig önnel és családjával lesz. Isten jósága nem fogja elhagyni.
Kiléptünk az ismeretlen Világ Királya épületéből, amelyben ez az egész emberiségért imádkozott és megjósolta a népek és államok sorsát. Nagyon meglepett, hogy kísérőim szintén látták a víziómat. A legaprólékosabban leírták azoknak a személyeknek az alakját és ruháját, akiket Buddha feje mögött a sötét fülkében láttam.1)
A mongol tiszt elbeszélte, hogy Chultun Beyli előző napon arra kérte a Hutuktut, mondja meg életének e fontos fordulatában és hazájának e válságában a sorsát. De a Hutuktu a félelem kifejezésével csak a kezével intett és nem akart beszélni. Amikor én vonakodásának oka után kérdezősködtem és azt mondtam, hogy a kérés teljesítése megnyugtathatná Chultun Beylit, mint ahogy engemet megerősített szeretteim látása, a Hutuktu ráncba szedte homlokát és így felelt:
– Nem! A látomás nem tetszenék neki. Fekete a sorsa. Tegnap háromszor kutattam a sorsát elégett lapockacsontokon és juhok beleiben, de mindannyiszor ugyanaz az ijesztő eredmény mutatkozott…
Nem fejezte be beszédét, hanem arcát teli félelemmel elfödte a kezével. Úgy látszott, meg volt győződve arról, hogy Chultun Beyli sorsa fekete, mint az éjszaka.
Chultun Beyli és én útra keltünk. Egy óra mulva az alacsony dombok mögött voltunk, amelyek Narabancsi Kuret elfödték előttünk.
Azon a napon érkeztünk vissza Uliasszutaiba, amikor visszatért a Wang-Tszao-tszun őrségének lefegyverzésére kiküldött különítmény. Ez a különítmény összetalálkozott Domojiroff ezredessel, aki megparancsolta, hogy ne érjék be a kíséret lefegyverzésével, hanem fosszák is ki. Sajnos, a különítmény vezetője, Sztrigine hadnagy teljesítette ezt a jogtalan parancsot. Szégyen volt látni az orosz katonákat és tiszteket, a kínai ruhákkal, cipőkkel és karkötőórákkal, amit a kínai hivatalnokoktól és a födözettől vettek el. A zsákmányból valamennyinek jutott ezüst és arany. Wang-Tszao-tszun mongol felesége és a fivére a különítménnyel együtt visszajött és panaszt tett, hogy az oroszok kirabolták őket. A kínai hivatalnokok és kíséretük éhségnek és hidegségnek kitéve, csak a legnagyobb fáradsággal érték el a kínai határt, mert kirablásuk után minden készlet nélkül kellett tovább menniök.
Mi idegenek elálmélkodva láttuk, hogy Michailoff alezredes katonai tisztelettel fogadta Sztrigine hadnagyot. De hamar megértettük, amikor megtudtuk, hogy a kínai ezüst egy részét Michailoff, Fu-Sziang szépen díszített nyergét pedig a felesége kapta meg. Chultun Beyli követelte, hogy a kínaiaktól elvett minden fegyvert és minden tőlük ellopott jószágot neki szolgáltassanak ki, mert később majd vissza kell mindent adnia a kínai hatóságoknak. De Michailoff visszautasította ezt a kívánságot. Ezért mi idegenek az orosz különítménnyel megszakítottunk minden érintkezést. Az oroszok és a mongolok közt is nagyon feszült lett a viszony. Több orosz tiszt tiltakozott Michailoff és Sztrigine cselekedetei ellen. Így azután mindig gyakoribb és komolyabb lett a viszálykodás.
Ebben az időben egy reggelen fegyveres lovasok különös csapata érkezett Uliasszutaiba. A bolsevista Bourdukoff házában szálltak meg, aki mint hallottuk, nagy tömegű ezüstöt adott át nekik. Ezek az emberek, akik azt mondták, hogy ők a császári gárda volt tisztjei, a következők voltak: Poletika, Philipoff N. N. ezredesek és az utóbbinak három testvére. Kijelentették, hogy össze akarják vonni a Mongolországban és Kínában levő fehér tiszteket és katonákat, akikkel Urianhaiba mennek, hogy szembe szálljanak a bolsevikokkal. Szükséges azonban, hogy előbb megsemmisítsék Ungernt és Mongolországot visszaadják Kínának. Az oroszországi Fehérek Központi Szervezete képviselőinek mondták magukat.
Az Uliasszutaiban levő orosz tisztek egyesülése az újonnan érkezetteket gyűlésre hívta meg, megvizsgálta irataikat és kihallgatta őket. Kiderült, hogy ezeknek a tiszteknek régebbi összeköttetéseikre vonatkozó állításai teljesen hamisak, hogy Poletika a bolsevikok hadügyi biztosságában foglalt el fontos állást, hogy az egyik Philipoff segédje volt Kameneffnek, amikor ez először kísérelte meg, hogy Angolországba jusson, hogy Oroszországban egyáltalán nem létezett Fehérek Központi Szervezete, hogy az Urianhaiban megindítandó harc indítványozása csak csapda volt a fehér tiszteknek és hogy az újonnan érkezettek szoros politikai összeköttetésben voltak a bolsevik Bourdukoffal.
E világos bizonyítékok ellenére is éles vita támadt a tisztek közt, hogy mit csináljanak ezekkel az emberekkel. Ez a vita két pártra szakította a különítményt. Michailoff alezredes több tiszttel belépett Poletika csoportjába. Éppen ebben az időben érkezett különítményével Uliasszutaiba Domojiroff ezredes, aki mindkét párttal azonnal érintkezésbe lépett, tájékozódott a politikai helyzet iránt, aztán Poletikát Uliasszutai parancsnokává nevezte ki és ezzel egyidőben az uliasszutai eseményekről részletes jelentést küldött Ungern bárónak. Ez a jelentés nagyon sokat foglalkozott velem. Azzal vádolt meg, hogy akadályozom Domojiroff parancsainak teljesítését.
Ettől kezdve állandóan szemmel tartottak az irántam ellenséges indulatú ezredes tisztjei. Több oldalról figyelmeztettek, hogy legyek résen. Ez a banda és vezérük nyiltan fölvetette azt a kérdést, mi joga van tulajdonképpen ennek az idegennek a Mongolország ügyeibe való beavatkozásra. Sőt Domojiroff egyik tisztje az egyik gyűlésen egyenesen felelősségre vont. Nagyon nyugodt hangon ezt feleltem:
– És milyen jogon avatkoznak a mongol ügyekbe orosz menekültek, akik sem hazájukban, sem külföldön semmiféle jogot nem élveznek?
A tiszt nem felelt, de szeméből kiolvashattam a válaszát. Óriási alakú barátom, aki mellettem ült, szintén észrevette ezt, odament hozzája, föléje hajolva kinyújtotta kezét és karját, mintha éppen álomból ébredt volna föl és ezt mondta:
– Szeretnék már egy kicsit boxolni.
Egy alkalommal hajszálon mult, hogy Domojiroff embereinek kezébe nem kerültem. Külföldi csoportunk ébersége mentett meg. A várba mentem, hogy a külföldiek elutazása dolgában a mongol kormányzóval tárgyaljak. Chultun Beyli jó ideig ott tartott, úgy, hogy csak este kilenc órakor tudtam ismét visszatérni. Lovam lépést ment. Fél mérfölddel a város előtt egy gödörből három férfi ugrott ki és felém futott. Korbácsommal nekiszalajtottam a lovamat, de ebben a pillanatban észrevettem, hogy egy másik gödörből még több ember ugrott elő és ezek látszólag el akarták vágni az utamat. De csalódtam, mert ez a második csoport megrohanta és elfogta az előbbi három embert. Egyik külföldi ember hangját hallottam, aki oda szólított.
Az illető helyen lengyel katonák és más külföldiek kezében Domojiroff három tisztjét találtam. Derék barátom volt a vezetőjük, aki éppen a tisztek kezét kötözgette össze úgy, hogy a csontjuk ropogott. E munkáját bevégezvén, komoly arccal, örök pipájával a szájában ezt mondta a barátom:
– Azt hiszem, a legjobb lesz, ha a folyóba dobjuk őket.
Az ő komolyságán és Domojiroff tisztjeinek félelmén nevetve, megkérdeztem a támadókat, miért törtek reám. Lesütötték a szemüket és hallgattak. Hallgatásuk hangosan beszélt. Nagyon is jól tudtuk, mi volt a szándékuk: revolver volt náluk.
– Rendben van, – mondtam. – Világos minden, mint a nap. Szabadon bocsátom magukat. De jelentsék annak az embernek, aki magukat kiküldte, hogy a legközelebbi alkalommal nem fog örülni a maguk visszatérésének. Fegyvereiket Uliasszutai parancsnokának fogom átadni.
Barátom föloldotta kötelékeiket. Ekkor is ugyanazzal a félelmetes gondossággal járt el és egyre ismételte:
– Én bizony a folyóban a halakat tápláltam volna veletek!
Azután visszatértünk a városba és magukra hagytuk a gonosztevőket.
Domojiroff továbbra is hírvivőket küldött Ungern báróhoz. Egyszer arra kérte, hogy adjon neki teljhatalmat és jelentést tett Michailoffról, Chultun Beyliről, Poletikáról, Philipoffról és rólam. De ázsiai ravaszsággal jó viszonyt tartott fönn ugyanakkor mindazokkal, akiknek halált szánt a szigorú harcos, Ungern báró kezéből, aki ilyenformán mindarról, ami Uliasszutaiban történt, teljesen egyoldalú jelentéseket kapott. Egész telepünk nagyon izgatott volt. Nemcsak a tisztek oszlottak szét különböző pártokra, hanem a katonák is csoportokba álltak és vezetőiket bírálgatva, meghányták-vetették a napi eseményeket. Domojiroff néhány emberének a befolyása alatt fegyelemellenes megjegyzések jártak szájról-szájra. Így például a következő rosszindulatú tréfát adták tovább egymásnak a közönséges katonák:
– Most hét ezredesünk van, aki mind magának követeli a főparancsnokságot és civakodik egymással. Valamennyit jól el kellene verni és aki közülök a legtöbb verést bírja ki, azt válasszuk meg vezérünknek.
Ez a rossz vicc mutatta, hogy milyen állapotban volt az orosz különítmény.
– Úgy látszik, – mondta egyszer a barátom, – nemsokára abban a kellemetességben részesülünk, hogy itt Uliasszutaiban is katonatanácsokat láthatunk. Vigye el az ördög! Egy dolog nagyon kellemetlen itt: nincsenek mély erdők, amelyekben jó keresztények elbujhatnak, hogy megszabaduljanak mindezektől az átkozott szovjetektől. Ez a nyomorult Mongolország csupasz, rettenetesen csupasz és nem ad nekünk rejtekhelyet.
Katonaszovjet fölállításának veszedelme valóban nagyon közel volt. A katonák egy alkalommal hatalmukba kerítették az arzenál fegyvereit, amelyeket a kínaiak adtak át és elhurcolták a táborukba. Terjedt az iszákosság, a játék és a viszálykodás. Mi külföldiek nagy figyelemmel kísértük az eseményeket és végre, mivel katasztrófa kitörésétől kellett tartanunk, elhatároztuk, hogy Uliasszutait, a civakodás és denunciálás e fészkét elhagyjuk. Hallottuk, hogy Poletika csoportja is készülődik, hogy nehány nap mulva útnak induljon.
Mi külföldiek két csoportra oszoltunk. Az egyik a régi karavánutat választotta, amely a Gobin visz keresztül, messzire délre Urgától Kuku-Hortóba vagy Kveihuacsengbe és Kalganba. A második csoport, én, a barátom és két lengyel katona, Urgába igyekezett Zain Szabin át, ahol Kazagrandi ezredes, mint nem régen megírta, találkozni akart velem. Elhagytuk tehát Uliasszutait, ahol annyi izgatottságban volt részünk.
Az eltávozásunkat követő hatodik napon a burjét Vandaloff és Bezrodnoff orosz kapitány parancsnoksága alatt mongol-burjét különítmény érkezett Uliasszutaiba. Ezzel a különítménnyel később Zain Szabiban találkoztam. Urgából küldte ki Ungern báró, hogy rendet teremtsen Uliasszutaiban, azután menjen Kobdóba. Zain Szabiból jövet Bezrodnoff találkozott Poletika és Michailoff csoportjával. Átkutatta őket és podgyászukban különféle gyanús iratokat talált, azonfölül pedig Michailoffnak és feleségének podgyászában a kínaiaktól elvett ezüstöt és más jószágot. Ebből a tizenhat főnyi csoportból Philipoffot elküldte Ungern báróhoz, három embert szabadon bocsátott és a többi tizenkettőt agyonlövette. Így ért véget Zain Szabiban az uliasszutaii menekültek egyik pártjának élete és Poletika tevékenysége. Uliasszutaiba érkezvén Beznodroff, a kínaiakkal kötött szerződés megsértése miatt agyonlövette Chultun Beylit és ugyanezt a sorsot juttatta még nehány bolsevista orosz telepesnek. Domojiroffot elfogta és Urgába szállíttatta. Így csinált rendet. A Chultun Beyliről szóló jóslat beteljesedett!
Tudtam, mit jelentett rólam Domojiroff. Mégis elhatároztam, hogy nem kerülöm el Urgát, mint ahogyan Poletika akarta tenni, amikor Bezrodnoff elfogta. Hozzászoktam ahhoz, hogy szemébe nézzek a veszedelemnek és eltökéltem, hogy fölkeresem a rettenetes «véres bárót». Senki sem döntheti el a maga sorsát. Tudtam, hogy igazam volt és a félelem érzése már régóta idegen nekem. Azt a hírt, hogy Zain Szabiban halál érte ismerőseinket, útközben egy mongol lovastól kaptuk, aki velem töltötte az éjjelt egy ourton jurtájában és jelentéséhez fűzve a következő halotti legendát beszélte el:
– Régen történt, akkor tudniillik, amikor Kínán a mongolok uralkodtak. Uliasszutai fejedelme, Beltisz Van, őrült volt. Kénye-kedve szerint mindenkit kivégeztetett és ezért nem merte senki Uliasszutait útjába ejteni. Valamennyi többi fejedelem és a gazdag mongolok körülzárták a várost, amelyben Beltisz dühöngött, az összeköttetést mindenfelé elvágták és senkinek nem engedték meg, hogy ki- vagy bemenjen. A városban éhinség keletkezett. Az ökröket, juhokat és lovakat már mind elfogyasztották. Beltisz Van végre elhatározta, hogy katonáival nyugati irányban kirohan, mert el akar jutni törzsei egyikének, az oroszoknak földjére. De a harcban embereivel együtt ő is elesett. A fejedelmek Buyantu Hutuktu tanácsára az uliasszutai hegyek meredekein elásták a halottakat. Vallásos énekek éneklése közben és a varázslati szokások követésével ásták el a halottakat, hogy megakadályozzák a halált az ország újabb fölkeresésében. A sírokat kövekkel födték be és a Hutuktu kinyilatkoztatta, hogy az erőszakos halál gonosz démona csak akkor hagyja el ismét a földet, ha emberi vér fogja öntözni a sírköveket. Ez a legenda most megvalósult. Az oroszok három bolsevikot és a kínaiak két mongolt lőttek agyon a sírhelyen. Beltisz Van gonosz szelleme kitört a nehéz sírkő alól és most sarlójával levágja a népet. A nemes Chultun Beyli életét vesztette, Michailoff orosz noyon elesett és a halál Uliasszutaiból el fogja árasztani a mi nagy síkságainkat. Ki lenne képes most még föltartóztatni? Kinek lenne elég ereje, hogy most még összekötözze vad kezét? Rossz idő jár az istenekre és a jó szellemekre. A gonosz démonok hadat üzentek a jó szellemeknek. Mit tehet hát az ember? Csak elpusztulhat, csak elpusztulhat…