Dzsingisz khán, a nagy hódító, a szomorú, komoly, szigorú Mongolország fia, a régi mongol legenda szerint fölment a Karaszu-Togol hegy csúcsára és sasszemével nyugatra és keletre tekintett. Nyugaton emberi vérnek egész tengerét látta és fölötte a szemhatárt elfödő véres köd lebegett. Ott tehát nem láthatta meg, mi a végzete. És mégis azt parancsolták neki az istenek, hogy nyugatra menjen és oda vezesse minden harcosát és a mongol törzseket. Keleten azonban gazdag városokat, fényes templomokat, szerencsés népnek nagy tömegét, kövér földű kerteket és mezőket látott, ami igen tetszett a nagy mongolnak. Így szólt fiaihoz:
– Ott nyugaton tűz, kard, szétromboló és bosszuló sors leszek. Keletre pedig mint kegyes, nagy építő fogok jönni, aki boldogságot hoz a népnek és az országnak.
Ezt mondja a legenda. Sok igazságot találtam benne. Dzsingisz khán nyugatra irányuló útjának nagy részét bejártam és mindenütt sírokkal meg kőemlékekkel láttam megjelölve. Láttam a hős keleti útjának egyik részét is, azét az útét, amelyen Kínába ment. Ott egészen más kép tárult a szemem elé.
Amikor társaságunk Uliasszutaiból elindult, az volt az első gondunk, hogy kényelmesen utazzunk. Naponta csak harmincöt-ötven mérföldet tettünk meg, míg körülbelül hatvan mérföldnyire voltunk Zain Szabitól. Itt elváltam a többiektől, hogy elmenjek erre a helyre, hiszen Kazagrandi ezredessel akartam ott találkozni. A nap éppen fölkelt, amikor egyetlen mongol vezetőm és én nekiindultunk az alacsony, erdős hegyhátnak, amelynek tetejéről még egyszer láttam kísérőimet lenn a völgyben. Sejtelmem sem volt a sok és csaknem végzetes veszedelemről, amelynek ki voltam téve ezen a kiránduláson, amely sokkal tovább tartott, mint ahogyan számítottam.
Amikor átmentünk egy homokos partú kis folyón, mongol vezetőm elbeszélte, hogyan járnak el a mongolok, ha nyáron a lámák tilalma ellenére aranyat akarnak mosni a folyóból. A munka módja nagyon kezdetleges, de eredménye mutatja, mennyi arany van itt a homokban. Az aranyat mosó mongol hasra fekszik, tollal oldalt söpri a homokot és beléfú az így támadt gödröcskébe. Időről-időre megnedvesíti egyik újját és ezzel a nedves újjal kis aranyszemet vagy göröngyöcskét emel föl, amelyet az álla alatt függő zacskóba ejt. Az aranykeresők egy nap alatt ilyen módon egy uncia aranynak körülbelül egy ötödét szedik össze.
Elhatároztam, hogy az egész utat Zain Szabiba egy nap alatt teszem meg. Az ourtonokon a lovak befogását és nyergelését, amennyire csak lehetett, siettettem. Ez állomások egyikén a mongolok vad lovat, nagy erős szürke csődört adtak nekem. Amikor nyeregbe akartam szállni és a lábam már a kengyelben volt, a ló megrúgta azt a lábamat, amely a tibeti harcban megsebesült. Egyszeriben megdagadt és nagyon fájt.
Napnyugtakor láttam meg Zain Szabi első orosz és kínai házait, majd magát a kolostort is. Leszálltunk egy, a hegy lejtőjén csörgedező kis folyó völgyébe. E hegy csúcsán a fehér sziklák olyan különleges alakúak, hogy egy tibeti imádság szavait mutatják. A hegy lábánál lámák temetkező helye volt, azaz csontrakások voltak ott és egy kutyafalka. Végre közvetetlenül előttünk volt a kolostor, közönséges négyszög, melyet fakerítés vett körül. Közepén Mongolország többi templomépületeitől nagyon elütő nagy templom állott. Nem kínai, hanem tibeti stílusban épült fehér ház, merőleges falakkal, fekete keretű ablakok szabályos soraival és fekete cseréppel födött tetővel. Egy másik kisebb épület-négyszög valamivel odább, keletre volt. Ezek orosz lakóházak voltak, amelyeket a kolostorral – telefon kötött össze.
– Ez a zaini Élő Isten háza, – mondta a mongol a kisebb négyszögre mutatva. – Szereti az orosz szokásokat és életmódot.
A kolostor északi részén kúpalakú dombon torony van, amely a babiloniai Zikkuratra emlékeztet. Ebben a templomban őrzik a régi könyveket és kéziratokat, a régi templomi dísztárgyakat, a vallásos szertartásoknál használt tárgyakat és a meghalt Hutuktuk ruháit. E múzeum mögött meredek szikla nyúlik a magasba, amelyet nem lehet megmászni. A sziklafalba különösebb rend nélkül lámai istenek képei vannak bevésve. Mindenik kép vagy félméternyi. A szerzetesek éjjel lámpákat szoktak előttük meggyújtani, úgy, hogy messziről láthatók az istenek és istennők képei.
Beléptünk a kereskedelmi telepre. Az utcák elhagyottak. Az ablakokon csak nők és gyermekek tekintettek ki. Egy orosz cégnél szálltam meg, amelynek fiókjait ismertem az ország más részeiben.
Meglepetésemre, mint ismerőst üdvözöltek Zain Szabiban. Narabancsi Hutuktuja ugyanis utasított minden kolostort, hogy bárhová jövök, legyenek a segítségemre, mert megmentettem a Narabancsi-kolostort és mint világos isteni kinyilatkoztatások mutatták, Buddhának az istenek által kedvelt inkarnációja vagyok. Az irántam oly kegyes hajlandóságú Hutuktunak körlevele nagy hasznomra volt. Sőt még jobban kellene dícsérnem, mert arra volt rendelve, hogy megmentse az életemet.
Az itt élvezett vendégszeretet nagyon jókor jött, mert megsérült lábam erősen megdagadt és nagy fájdalmat okozott. Amikor a csizmámat lehúztam, láttam, hogy egész lábam egy vér, mert a régi seb a lórúgás következtében újra megnyílt. Bekötözték úgy, hogy három nap mulva ismét járni tudtam.
Kazagrandi ezredest már nem találtam Zain Szabiban. Miután itt megsemmisítette a kínai irreguláris csapatokat, visszatért Van Kureba. A parancsnok, akit hátrahagyott, átadta nekem az ezredes levelét, amelyben meghívott, hogy mihelyt kissé kipihentem magamat Zainban, látogassam meg. A levélhez mongol okirat volt csatolva, amely följogosított, hogy egyik nyájtól a másikig az urgával, amit később fogok leírni, lovakat és szekereket szerezzek. Ez a további kétszáz mérföldnyi út nagyon kellemetlen föladat volt számomra; de Kazagrandinak, akivel eladdig még nem találkoztam, alapos okai lehettek, hogy a velem való találkozást kívánja.
A megérkezésemet követő napon déli egy órakor meglátogatott a helység «Istene», akinek Gheghen Pandita Hutuktu volt a neve. Egy istennek eredetibb és különösebb megjelenését sohasem képzelhettem volna el. Kicsiny, sovány, huszonkét éves fiatal ember volt, gyors, ideges mozdulatokkal és kifejezésteljes arccal, amely, mint minden mongol istené, nagy, megrémült szemet uralt. Kék selyem orosz katonakabát volt rajta, sárga vállrojtokkal, amelyek a Pandita Hutuktu szent jelét mutatták, kék selyem nadrág és magasszárú csizma, a fejét pedig sárga hegyben végződő fehér asztrakán sapka födte. Övébe revolver és kard volt dugva. Nem tudtam, hogy mit gondoljak erről az álruhába öltözött istenről. Házigazdámtól elfogadott egy csésze teát, azután mongollal kevert orosz nyelven beszélni kezdett.
– Nem messze Kuretól van a régi Erdeni Dzu kolostor, amely Karakorum, Dzsingisz khán egykori fővárosa romjainak helyén épült. Később Kublai khán gyakran odament, hogy az isteneknek áldozzon és fáradalmait mint Kína, India, Perzsia, Afganisztán, Mongolország és fél Európa császárja kipihenje. Most már csak romok és sírok mutatják az egykori «szerencsét hozó napok kertjé»-nek helyét. Baroun Kure jámbor szerzetesei a romok alapzatában kéziratokat találtak, amelyek sokkal régiebbek, mint maga Erdeni Dzu. Meetchik-Atak, az én Marambám (a theologia doktora) ott egy okiratot talált, amely megjósolta, hogy Zain Hutuktuja nemsokára megkapja a Pandita címet, csak huszonegy éves lesz, Dzsingisz khán országainak szívéből fog származni és mellén a Szvasztika természetes jelét fogja viselni. Ez a Hutuktu, akit egy nagy háború és nagy nyugtalanság napjaiban igen tisztelni fog a nép, megkezdi majd a harcot a «Vörös Veszedelem» szolgáival szemben. Le fogja őket győzni, rendet fog teremteni a világon, hogy azután ezt a szerencsés napot a fehér templomok és a tízezer harang énekének városában megünnepelje. Én Pandita Hutuktu vagyok. A jelek és szimbólumok rám vallanak. Én fogom megsemmisíteni a bolsevikokat, a «Vörös Veszedelem» orosz szolgáit és Moszkvában fogom magam dicsőséges és nagy munkám után kipihenni. Ezért megkértem Kazagrandi ezredest, vegyen föl engem Ungern báró csapatai közé és adjon nekem alkalmat a harcra. A lámák meg akarják akadályozni eltávozásomat. De ki itt az isten?
Erélyesen dobbantott a lábával, míg a lámák és az őt kísérő őrség tagjai tiszteletteljesen fejet hajtottak.
Amikor eltávozott tőlem, egy hatykkal ajándékozott meg. Nyeregtáskámban kutatva, egyetlen tárgyat találtam, amely egy Hutuktuhoz méltó ajándéknak tetszett nekem, tudniillik egy kis üveg osmiridiumot, a platinának e ritka, természetes kísérő elemét.
– Ez a legszilárdabb és legkeményebb fém, – mondám. – Legyen, Hutuktu, az ön dicsőségének és erejének jele!
A Pandita megköszönte és fölszólított, hogy látogassam meg.
Miután megsebesülésemet némiképpen kihevertem, európai módon fölszerelt házához mentem: villamos világítás, villamos csengő és telefon. Bort meg édességet tett elém és két nagyon érdekes személyiséggel ismertetett meg. Az egyik egy öreg tibeti orvos volt, himlőhellyel mélyen átszántott arccal, erős, vastag orral és kancsal szemmel. Különös orvos volt. Az volt a kötelessége, hogy Hutuktukat kezeljen és meggyógyítson, ha betegek és hogy… megmérgezze őket, ha nagyon függetlenekké vagy különködőkké lettek vagy ha politikájuk nem vágott össze az Élő Buddha lámái tanácsának avagy a Dalai Lámának kívánságaival. Azóta a Pandita Hutuktu valószínűleg már örök békességben nyugszik valamely szent hegy csúcsán, ahová bizonyára rendkívüli udvari orvosának gondossága küldte. A lámák tanácsa ugyanis nem szívesen látta a Pandita Hutuktu harcias hajlandóságát.
Pandita szerette a bort és a kártyát. Egy napon, amikor oroszok társaságában időzött és európai ruha volt rajta, lámák jöttek rohanva és jelentették, hogy az istentisztelet már megkezdődött és az «Élő Isten»-nek el kell foglalnia helyét a trónuson, hogy imádhassák őt. A legcsekélyebb zavar nélkül az európai ruhára és hosszú szürke nadrágjára ráterítette vörös hutuktu-köpenyét és a lámák gyaloghintón úgy vitték el «Istenüket».
Az orvosi méregkeverőn kívül még egy tizenhárom éves fiút találtam a Hutuktu lakásán, akinek fiatalsága, vörös ruhája és kurtára nyírott haja azt gyaníttatta, hogy Bandi vagy pedig a Hutuktu lakásán szolgáló tanuló. Kiderült azonban, hogy más állása volt. Ez a fiú volt az első Hubilgan, szintén Buddha egyik inkarnációja, tapasztalt jós és a Pandita Hutuktu utóda. Állandóan részeg volt, szenvedélyes kártyás és szeretett rosz élceket faragni, amin a lámák nagyon megütköztek.
Ugyanaz este megismertem a második Hubilgant, aki meglátogatott. Ő volt igazi gondozója Zain Szabinak, amely az Élő Buddhának közvetetlenül alárendelt, független terület. Ez a Hubilgan komoly, harminckét éves aszkéta férfi volt, aki jó nevelésben részesült és nagyon jártas volt a mongol népélet tudományában. Ismerte az orosz nyelvet, amelyen sokat olvasott. Különösen érdeklődött más népek élete és története iránt. Főként az amerikai nép teremtő zsenijét becsülte nagyra. Nekem ezt mondta:
– Ha Amerikába megy, kérje meg az amerikaiakat, hogy jöjjenek el hozzánk és vezessenek ki bennünket a minket körülvevő sötétségből. A kínaiak és az oroszok csak pusztulást hoznak közénk. Csak az amerikaiak menthetnek meg bennünket.
Miután a lábam kellőképpen helyreállott, a Hutuktu meghívott, utazzam vele Erdeni Dzuba, amire szívesen ráálltam. Az indulás reggelén könnyű és kényelmes kocsit hoztak a számomra. Utunk öt napig tartott. Fölkerestük Erdeni Dzut, Karakorumot, Hoto-Zaidamot és Khara Balgaszunt. Mindezeken a helyeken romjai láthatók kolostoroknak és városoknak, amelyeket Dzsingisz khán és utódai, Ugadai és Kublai építettek a tizenharmadik században. Most már csak falak és tornyok maradványát, nehány nagy sírt és a romok alatt könyveket lehetett találni régi legendákkal és történetekkel.
– Nézze ezeket a sírokat, – mondta a Hutuktu. – Itt temették el Uyuk khán fiát. Ezt a fiatal herceget a kínaiak megvesztegetéssel rávették arra, hogy ölje meg az apját. De ezt megakadályozta saját nővére, aki öreg apjáért, a császárért és khánért való aggodalmában őt ölte meg. Ott van Mangu khán szeretett feleségének, Tszinillanak a sírja. Elhagyta Kína fővárosát, hogy Khara Bolgaszunba menjen, ahol beleszeretett Dameharenbe, a bátor juhpásztorba, aki olyan gyorsan tudott lovagolni, hogy utólérte a szelet és vad yakokkat meg vad lovakat puszta kézzel fogott el. A dühös khán megfojtatta hűtlen feleségét, de később császári pompával eltemettette és gyakran jött ide a sírjához, hogy megsirassa elvesztett szerelmét.
Tudni akartam, hogy mi történt Dameharennel. Maga a Hutuktu nem tudott fölvilágosítást adni, de öreg szolgája, valóságos irattárosa a legendáknak, ezt felelte:
– Vad csahar-rablók segítségével sokáig Kína ellen harcolt. Azt azonban senki sem tudja, hogyan halt meg.
A szerzetesek a romok helyén meghatározott időben imádkoznak, azután szent könyveket és tárgyakat kutatgatnak, amelyek a romok alatt vannak elrejtve. Nem régen két kínai fegyvert, két aranygyűrűt találtak itt és két tekercs régi kéziratot, amelyek bőrzsinórral voltak összekötözve.
Fölvetettem magamban ezt a kérdést:
– Miért vonzotta ez a vidék azokat a hatalmas császárokat és khánokat, akik a Csöndes-Óceántól az Adriai tengerig uralkodtak? A vonzóerőt bizonyára nem ezek a fenyővel és nyárfával borított hegyek és völgyek, nem is a messzi homokterületek, a visszahúzódó tavak és sziklák adták.
Azt hiszem mégis, hogy kérdésemre megtaláltam a feleletet. A nagy császárok, akik emlékeztek Dzsingisz khán látomására, itt új megnyilatkozásokat és jövendöléseket kerestek az ő csodálatos, fönséges sorsára vonatkozólag, amelyet egyforma nagy mértékben isteni tisztelet, engedelmesség és gyűlölet vett körül. De hol érintkezhettek volna az istenekkel, a jó és gonosz szellemekkel, ha nem ezen a helyen? Zain területe régi romjaival kiválóan alkalmas erre.
– Azt a hegyet csak az az ember tudja megmászni, – magyarázta a Pandita, – aki Dzsingisz khán egyenes leszármazottja. A közönséges ember feleúton megfullad, ha tovább merészel menni. Mongol vadászok nemrégen farkascsordát kergettek ezen a hegyen. De amikor a hegy kapaszkodójának ama bizonyos helyére jutottak, mindannyian életüket vesztették. Ott a hegy meredekén sasok, nagyszarvú juhok és kabarga-antilopok csontjai hevernek, amely állatok könnyűek és gyorsak, mint a szél, mégis el kellett pusztulniok. Ott lakozik a gonosz démon, akinek birtokában van az emberi sorsok könyve.
– Ez az a felelet, amelyet keresek, – gondoltam.
A Kaukázus nyugati részében Szoukhoum Kale és Tuopszei közt egy hegyet láttam, amelyen farkasok, sasok és vad kecskék hasonlóképen elpusztulnak és amelyen emberek is életüket vesztenék, ha nem tennék meg az útnak e részét mindig lóháton. Ott ugyanis széngáz áramlik ki a földből úgy, hogy körülbelül fél méternyi magasságig ülepszik le ez a mérges gáz. Aki lovon ül, e réteg fölött van és ezért nem éri veszedelem. A lovak fejüket mindig magasra vetik és félve fújtatnak, míg el nem hagyták a veszedelem zónáját. Itt, e hegy csúcsán, ahol a gonosz démon az emberi sorsok könyvében lapozgat, ugyanerről a jelenségről van szó. Megértettem azt a vallásos félelmet, amelyet ez a hely a mongolokban keltett, valamint a vonzóerőt is, amelyet ez a vidék Dzsingisz khán nagyranőtt, csaknem gigászi utódaira gyakorolt. Fejük átmagaslott a mérges gáz rétegén úgy, hogy föl tudtak jutni e titokzatos és félelmetes hegy csúcsára. Ezt a természeti jelenséget geológiai alapon is meg lehet magyarázni, mert ez a vidék széntelepeknek déli széle, amelyekből gyakran szén- és mocsárgáz áramlik ki.
A romoktól nem messze Hun Dopcsin Djamtszo országában kis tó van, melynek fölülete olykor-olykor vörös lánggal ég és nagy rémülettel tölti el a mongolokat, meg a méneseket. Természetes, hogy ennek a tónak is gazdag a legendaköre. Itt valamikor meteor hullott le és mélyen belefúródott a földbe. Az így keletkezett lyukban keletkezett a tó. A mongolok fölfogása szerint földalatti barlangok lakói, akik félig emberek, félig démonok, az «ég kövét» mély ágyából ki akarják húzni. Ha a követ fölemelték, meggyullad a víz, mire a kő minden fáradozás ellenére mindannyiszor visszazuhan. Magam nem láttam ezt a tavat, de egy orosz telepes azt mondta nekem, hogy talán petróleum van a vízen és vagy a parton rakott tábortűztől vagy a nap perzselő sugaraitól meggyullad.
Mindenesetre nagyon érthető, miért vonzódtak ide a nagy mongol hatalmasságok. A legnagyobb hatással Karakorum volt reám, az a hely, ahol a kegyetlen és bölcs Dzsingisz khán lakott és szőtte gigászi terveit, amelyek az egész Nyugatnak vérrel való meghódítását és Keletnek még soha nem látott dicsőséggel való megajándékozását célozták. Dzsingisz khán két Karakorumot épített, az egyiket itt, Tatsza Gol közelében, a karavánút mellett, a másikat Pamírban, ahol gyászoló katonái az emberi hódítók legnagyobbját abban a mauzoleumban temették el, amelyet ötszáz fogoly épített és munkájuk befejeztével valamennyit föláldozták az elhúnyt szellemének.
A harcias Pandita Hutuktu imádkozott a romoknál, ahol a fél világon uralkodó e hatalmasság árnyai járnak-kelnek. Itt imádkozott a Hutuktu, akinek lelke kalandosan elképzelt tetteket és Dzsingisz khán meg Tamerlan dicsőségét szomjazta.
Visszatérőben, Zaintól nem messze, meghívott magához egy nagyon gazdag mongol, aki fejedelmi személyek fogadására alkalmas, drága szőnyegekkel és selyemdrapériákkal díszített jurtákkal rendelkezett. A Hutuktu elfogadta a meghívást. A jurtában leheveredtünk a puha vánkosokra, mialatt a Hutuktu a mongolt megáldotta úgy, hogy szent kezével megérintette a fejét és átvette a hatykokat. A házigazda azután egy egész juhot hozatott be, amelyet rengeteg nagy edényben megfőztek. A hutuktu levágta a juh egyik hátsó lábát és átnyujtotta nekem, míg a másik hátsó lábát magának foglalta le. Azután nagy darab húst adott a házigazda legkisebb fiának, ami annak volt a jele, hogy a Pandita Hutuktu a lakoma megkezdésére szólította föl a jelenvoltakat. A juh egy pillanat alatt szétvágva és széttépve a banketten résztvevők kezében volt. Amikor a Hutuktu a juhláb fehér csontját, amelyen már egy parányi hús sem volt, odadobta a tűzserpenyő mellé, a házigazda letérdelve, egy darab juhbőrt húzott ki a tűzből és mindkét kezével szertartásosan fölkínálta a Hutuktunak. A Pandita késével lekaparta róla a gyapjút és a hamut, keskeny szalagokra vágta szét és mindjárt nekilátott ehhez a valóban nagyon ízletes fogáshoz. Az illető bőrdarab annak a bőrnek egy része, amely a mellcsont fölött van. Mongolországban tarach vagy «nyil» a neve. Ha a juhot lenyúzzák, ezt a kis bőrrészt kivágják, forró szénre teszik, ahol lassan megsül. Így elkészítve, a legpompásabb ínyesfalat és mindig a legelőkelőbb vendégnek nyujtják át. A szokás és hagyomány szerint sohasem szabad szétosztani.
Evés után azt indítványozta a házigazdánk, hogy menjünk vastagszarvúakra vadászni, amely állatoknak nagy nyája, mint tudva volt, alig félmérföldnyire a jurtáktól a hegyekben legelészett. Gazdagon díszített nyergekkel és kantárokkal díszített lovakat vezettek elő. A Hutuktu lovának kantárzatát vörös és sárga rongyok ékesítették, hogy megmutassák a lovas rangját. Mögöttünk körülbelül ötven mongol lovas vágtatott. Amikor célhoz érve, leszálltunk a nyeregből, sziklák mögött állítottak föl bennünket, amelyek mintegy háromszáz lépésnyire lehettek egymástól. A mongol hajtók megkezdték a hegy körül a bekerítő mozdulatot. Körülbelül félóra mulva észrevettem, hogy fönn a sziklák közt valami elsurrant és nemsokára megállapítottam, hogy ott egy szép vastagszarvú ugrott óriási léptekkel szikláról-sziklára, mögötte pedig villámgyorsan több, mint húsz darabból álló nyáj rohant. Nagyon bosszankodtam, amikor úgy láttam, hogy a mongolok elrontották a hajtóvadászatot, mert a teljes bekerítés megtörténte előtt oldalt kiengedték a nyájat. Szerencsére tévedtem. Éppen a nyáj előtt levő szikla mögül ugyanis fölugrott egy, a karjával hadonászó mongol. Csak a nagy vezérállat nem hagyta magát elijeszteni, hanem elrohant a fegyvertelen mongol mellett. A nyáj azonban hirtelen elkanyarodott és a lejtőn lefelé éppen felém rohant. Lőttem és két állatot leterítettem. A Hutuktu is lelőtt egy vastagszarvút és egy mósusz-antilopot, amely váratlanul bújt elő az egyik szikla mögül. Az elejtett állatok legnagyobb szarvainak párja körülbelül harminc fontot nyomott. De ez fiatal állaté volt.
A Zain Szabiba való visszatérésünket követő napon, mivel teljesen meggyógyultnak éreztem magamat, elhatároztam, hogy most már útnak indulok Van Kureba. A Hutuktu, amikor elbúcsúztam tőle, nagy hatykot adott nekem, egyszersmind a legmelegebben megköszönte azt az ajándékot, amelyet ismeretségünk első napján adtam neki.
– Gyönyörű ajándék, mondá. Kirándulásunk után teljesen kimerültnek éreztem magamat. Bevettem az ön orvosságát és tökéletesen visszaadta ifjúi erőmet. Köszönöm, nagyon köszönöm!
A szerencsétlen flótás lenyelte az osmiridiumot. Bizonyára nem árthatott neki. De különös, hogy hasznára volt. Nyugat orvosai talán ezek után szintén alkalmazni óhajtják ezt az új, ártatlan és nagyon olcsó szert, amelyből az egész világon csak nyolc font van. Arra kérem azonban őket, hogy cserébe Mongolország, Barga, Szinkiang, Kokonor és Közép-Ázsia minden más országa részére hagyják meg nekem a szabadalmi jogot.
Egy öreg orosz telepes kísért, mint vezető. Nagy, de könnyű és kényelmes kocsit kaptam, amelyet egészen különös módon húztak tovább. Négy méter hosszú, egyenes rudat keresztben a kocsira erősítettek. Ezt a rudat két lovas a nyeregkápára vette és így vágtattak velem a síkságon át. Mögöttünk négy másik lovas vágtatott négy külön lóval.
Zaintól körülbelül tizenkét mérföldnyire egy hegyhátról lovasoknak kígyószerű vonalát láttuk a völgyben haladni. Félórával később mély, mocsaras folyó partján találkoztunk ezzel a különítménnyel. Mongolok, burjétok és tibetiek voltak, valamennyien orosz fegyverrel. Az oszlop élén két férfi lovagolt. Egyikük, akin óriási fekete asztrakán sapka volt, vörös, kaukázusi, a vállra lelógó kámzsával, elállta az utamat és durva, rekedt hangon kérdezte:
– Kicsoda maga? Honnan jön és hová megy?
A feleletem éppen ilyen lakonikus volt. Erre a vezér azt mondta, hogy a különítménye Ungern báró csapatainak Vandaloff kapitány parancsnoksága alatt álló egyik szakasza.
– Én Bezrodnoff kapitány vagyok, a hadbíró.
Hirtelen hangosan nevetett. Szemtelen, ostoba arca nem tetszett nekem. Meghajolva a többi tiszt előtt, megparancsoltam lovasaimnak a továbblovaglást.
– Ezt már nem! – kiáltotta Bezrodnoff kapitány, aki megint elállta az utamat. – Nem engedhetem meg a továbbutazást. Hosszan és komolyan kell önnel beszélnem és azért vissza kell velem jönnie Zainba.
Tiltakoztam és Kazagrandi ezredes levelére hivatkoztam. De Bezrodnoff fagyosan ezt felelte:
– Ez a levél Kazagrandi ezredes dolga. Az én dolgom az, hogy visszaszállítsam Zainba és beszéljek önnel. Adja ide a fegyverét.
Ezt a követelést nem akartam teljesíteni még akkor sem, ha halál fenyegetett volna. Ezt feleltem:
– Hallja, mondja meg őszintén, igazán a bolsevikok ellen harcol ez a különítmény vagy talán vörös csapat?
– Nem, biztosítom, hogy nem vörös csapat – vetette közbe a felém közeledő Vandaloff burjét tiszt. – Már három év óta harcolunk a bolsevikokkal.
– Akkor nem adhatom át a fegyveremet, – feleltem nyugodtan. – Szovjetszibériából hoztam magammal. Sok harcot vívtam e hű fegyverrel és most fehér tisztek fegyverezzenek le? Ezt a szégyent nem viselhetem el.
E szavakkal a folyóba dobtam puskámat és revolveremet. A tisztek zavarba jöttek. Bezrodnoff dühében elvörösödött. Így szóltam hozzá:
– Megaláztatástól kíméltem meg önt és magamat.
Bezrodnoff szótlanul megfordította a lovát. Háromszáz főnyi egész különítménye azonnal elém állott. Csak a két utolsó lovas maradt állva és megparancsolta a mongolnak, hogy fordítsa meg a kocsimat. Azután kis csoportom mögé álltak. Fogoly voltam! A mögöttem levő lovasok egyike orosz ember volt, aki elmondta, hogy Bezrodnoff sok halálítéletet visz magával. Bizonyosra vettem, hogy köztük lesz az enyém is.
Ostoba, nagyon ostoba dolog! Mi célja volt annak, hogy vörös különítményeken vágtam magamat keresztül, hogy fagy és éhség kínjait állottam ki és hogy Tibetben csaknem elpusztultam, ha most Bezrodnoff egyik mongoljának golyójától kell meghalnom? Ez az élvezet nem érte meg azt a sokáig tartó és oly hosszú utazást! Ilyen véget a legnagyobb örömmel megadott volna nekem minden szibériai Cseka.
Zain Szabiba érkezvén, átvizsgálták a podgyászomat. Bezrodnoff a legaprólékosabban kikérdezett az uliasszutai eseményekről. Körülbelül három óra hosszáig beszéltünk egymással. Megpróbáltam az uliasszutai tisztek védelmezését hangoztatva, hogy az embernek nem szabad magát csupán Domojiroff jelentésére rábíznia. Beszélgetésünk végeztével a kapitány fölállott és bocsánatot kért, amiért föltartóztatott. Azután egy szép, fogóján ezüst veretű revolvert ajándékozott nekem és ezt mondta:
– Büszkesége rendkívül tetszett nekem. Kérem, fogadja el tőlem emlékül ezt a fegyvert.
Másnap reggel ismét útra keltem Zain Szabiból. Most azonban a zsebemben volt Bezrodnoff mentslevele.
Megint elhaladtunk a nekem már ismerős helyek mellett, a hegyen, ahonnan Bezrodnoff különítményét megláttam és a folyó mellett, amelybe beledobtam a fegyveremet. Csakhamar elhagytunk mindent. Az első ourtonon, kellemetlen meglepetésünkre, nem találtunk lovat. A jurtákban csak egy mongol volt két fiával. A mongol, amikor megmutattam neki az okiratomat, ezt mondta:
– A noyonnak joga van urgára. Nemsokára itt lesznek a lovak.
Lóra pattant és magával vitte két mongolomat. Ezeket és magát is négy-öt méter hosszú, vékony rúddal látta el, amelyeknek a végén kötélhurok volt. Mindhárman elvágtattak. Kocsim utánuk indult. Elhagytuk az utat és egy óra hosszáig haladtunk keresztül-kasul a pusztaságon, míg végre nagy legelésző méneshez érkeztünk. A mongol a rúdjával befogta a nekünk szükséges lovakat, amikor a hegyből hirtelen odavágtattak a ménes tulajdonosai. Mihelyt az öreg mongol megmutatta nekik irataimat, mindjárt alázatosan belenyugodtak a dologba és az engem idáig kísért mongolok fölváltására négy embert bocsátottak rendelkezésünkre. Az urgát használó mongolok ilyen módon nem az ourton – vagy állomásúton utaznak, hanem közvetetlenül egyik ménestől a másikig. Minden mongol, aki urgára kötelezett, amily gyorsan csak lehet, végezni akar a föladatával. Mint az őrültek vágtatnak toronyiránt a legközelebbi ménesig, hogy ott a szomszédnak adják tovább föladatukat. Minden utas, akinek urgára joga van, maga foghatja el a szükséges lovakat és ha nincs ott a tulajdonos, akkor az előbbi tulajdonosokat kényszerítheti, hogy tovább lovagoljanak vele és a lovakat visszahagyják a legközelebbi ménesnél, ahol új lovakat szereznek. De erre csak ritkán van eset, mert a mongol nem szereti a maga lovait másnak a méneséből kikeresni, mivel ez civódásra ad alkalmat.
Az utazás e módjáról adták az idegenek – így szól egy magyarázat, – Urga városnak a nevét. A mongolok mindig Ta Kure, a nagy kolostor néven nevezik. A burjétok és az oroszok, akik elsőknek utazták be ezeket a vidékeket, azért adták a városnak az Urga nevet, mert főcélja volt mindama kereskedelmi expedicióknak, amelyek az utazás e régi módján szelték keresztül a pusztaságot. Egy másik magyarázat szerint a város hurokban épült, amelyeknek oldalait három hegygerinc alkotja és egyikük mentén folyik a Tola folyó, éppen mint az urga rúdja.
Ennek a maga nemében páratlan urga-menetjegynek a segítségével körülbelül kétszáz mérföldet jártam be Mongolországnak eddig még ismeretlen vidékein. E közben kedvező alkalmam nyílt ez országrész állatvilágának megfigyelésére. Sok nagy, öt-hatezer darabból álló mongol antilopnyájat láttam és vastagszarvúak, vapitik és kabarga-antilopok sok csoportja került a szemem elé. Olykor gyorsan, mint valami látomás, vad lovak és szamarak kis csapata suhant el a szemhatáron.
Az egyik helyen marmoták nagy telepét figyelhettem meg. Több négyszögmérföldnyi területen szétszórva láthatók voltak a dombjaik, amelyeknek bejáró nyílásai az állatok folyosóihoz és lakásaihoz visznek. E dombok közt ide-oda futkostak a különböző nagyságú szürkesárgás és barna állatok. A legnagyobb akkora volt, mint egy középnagyságú kutya. Mozdulataik nehézkesek voltak. Kövér testükön mozgott a bőr, mintha bő lenne. A marmoták kitűnően ásnak. Amikor mély gödreiket kiássák, a köveket mindig földobják a föld színére. Sok helyen láttam marmota-dombokat rézércdarabokból. Tovább északra gyakran akadtam dombokra ásványanyagokkal, amelyek vanadiumot tartalmaztak. Ha a marmota lyukának bejáratánál tartózkodik, fölegyenesedve ül a hátsó lábán és olyan, mint valami fadarab vagy kőtömeg. Mihelyt lovast pillant meg a távolban, nagy kíváncsisággal figyelgeti és élesen fütyül. A marmota e kíváncsiságát hasznukra fordítják a vadászok, akik rúdra erősített, ide-oda lebegő posztórongyokkal közelednek a lyukakhoz. Ilyenkor a kis állat minden figyelme ezekre a rongyokra irányul és csak az életét kioltó golyó magyarázza meg a neki eddig ismeretlen tárgy jelentőségét.
Nagyon izgató látványnak voltam a tanuja, amikor az Orkhon folyó közelében haladtam át ilyen marmota-telepen. Sok ezer lyuk volt ott, úgy, hogy mongoljaimnak nagyon óvatosaknak kellett lenniök, hogy a lovak ki ne törjék a lábukat. Fölöttünk sas keringett. Hirtelen, mint egy darab kő, lezuhant az egyik dombra, ahol sziklaként megmeredve, mozdulatlanul ülve maradt. Nehány perc mulva a marmota, amelynek ebben a dombban volt a lakása, kibújt a lyukon, hogy egyik szomszédjához menjen. A sas erre leugrott a domb tetejéről és fél szárnyával eltakarta a bejáratot. A marmota meghallván az így keletkezett zajt, megfordult és azonnal támadni kezdett, hogy lakásába visszajuthasson, mert alighanem családja volt benne. Megkezdődött a harc. A sas a szabad szárnyával, fél lábával és a csőrével küzdött, de a bejáratot nem tette szabaddá. A marmota nagy vakmerőséggel támadta meg a ragadozó madarat, de egy ütés, amelyet a fejére kapott, leterítette. A sas csak most bocsátotta le szárnyát a domb bejáratáról és miután megölte a marmotát, karmaival belékapaszkodva, nagynehezen elszállt vele a hegyekbe.
Kopárabb helyeken, ahol csak elvétve lát az ember fűszálat, egy másik rágcsáló lakik: az imouran. Akkora körülbelül, mint a mókus. Bundájának színe a sivatagéhoz hasonlít. Kígyószerűen ide-odatekeregve mozog. Összegyüjti a széltől hordott magvakat és parányi lakásába viszi. Az imouran hű barátja a pusztai pacsirta, amelynek a háta és a feje barna. A madár, ha az imourant futni látja, ráül a hátára, szárnycsapásokkal egyensúlyozza magát és így sétalovaglást rendez, míg az imouran hosszú, bozontos farkát jókedvűen ide-oda csóválja. A pacsirta lovaglás közben nagyon ügyesen és meglepően gyorsan összefogdossa az élősdieket, amelyek barátjának a hátán élnek és e munkában való örömét rövid, víg énekkel árulja el. A mongolok ezért «a vidám pacsirta lová»-nak nevezik az imourant. A pacsirta figyelmezteti az imourant, ha sas vagy héja közeledik. Mihelyt a levegő rablóit meglátja, háromszor éleset füttyent. Azután maga is menedéket keres valami kő mögött vagy valami kis lyukban. Az imouran, ha ezt a jelet meghallotta, nem mutatkozik többé, míg a veszedelem el nem mult. A vidám pacsirta és lova így élnek szeretetreméltó szomszédokként.
Mongolország más részeiben, ahol sok a fű, még egy másik fajtájú rágcsálóra is bukkantam, amellyel egyszer már Urianhaiban találkoztam, nevezetesen egy óriási, fekete rövidfarkú patkányra, amely társaságban, néha kétszáz állatra terjedő telepeken él. Érdekes állat és egyedüli a maga nemében, mert téli takarmányának elkészítése tekintetében a legügyesebb mezőgazda az állatok közt. Azokban a hetekben, amelyekben a fű nedvben a legdúsabb, fejének gyors rántásával lekaszálja úgy, hogy éles, hosszú előfogával egyetlen ütéssel húsz-harminc fűszálat vág le. A füvet azután megszárítja és az így készített szénát később valóban tudományos módon rétegenkint halomra gyűjti. Először is körülbelül lábnyi magas dombot készít. Ezen keresztül négy rézsutos pálcát ver be a földbe. A pálcák a domb közepe alatt összefutnak. Felső végüket a széna felületén hosszú fűszálakkal köti meg, amelyeknek vége kellőképpen kinyúlik. Ekkor újabb lábnyi magas réteget terít rája és ennek fölületét az előbbi módon ismét megerősíti. Ezzel az eljárással megvédi a szénarakást attól, hogy a szél elfújhassa. A szénarakást mindig közvetetlenül lakásának az ajtaja előtt készíti el, tehát télen nem kell sokat mászkálnia a takarmányért. A lovak és a tevék nagyon szeretik e kis mezőgazda szénáját, mert a legtáplálóbb fűből készül. De a szénadombok olyan erősen össze vannak kötözve, hogy csak nagy fáradsággal lehet széttaposni.
Mongolországban párjával, vagy nagyobb csapatban mindenütt ráakadtam a szürkesárga pusztai tyúkra, amelyet szalgának vagy fecskefogolynak neveznek és pedig azért, mert mint a fecskének, hosszú és hegyes a farka és röpülése is nagyon hasonlít a fecskééhez. Ez a madár szelíd és nem bizalmatlan. Tíz-tizenöt lépésnyire magához ereszti az embert. De ha fölijed, nagyon magasra röpül és messze utat megtesz, miközben az egész idő alatt éppen úgy csicsereg, mint a fecske. Általában szürke és sárga színezetűek, de a hím madárnak a hátán és a szárnyán szép csokoládészínű foltja van, a lábaszárán és a lábán pedig sűrű tollruhát hord.
Ezekre a megfigyelésekre akkor nyílt alkalmam, amikor az urgával kevéssé látogatott vidékeken utaztam. De az utazás e módjának megvolt a kellemetlensége is. A mongolok mindig toronyiránt és nagyon gyorsan szállítottak rendeltetésem helyére és nagy megelégedéssel fogadták a kínai dollárokat, amelyekkel őket megjutalmaztam. Mivel azonban ez előtt az utazás előtt már ötezer mérföldet tettem meg kozák nyergemben, amely most porral belepve, használatlanul feküdt mögöttem a kocsiban, magamban föllázadtam az ellen, hogy most a kíméletlenül futó szekér, amelyet vad lovak és éppen olyan vad lovasok kövön, dombon és lyukakon húztak keresztül, kerékbetörjön és darabokra tépjen. Minden csontom fájni kezdett. Már nyögtem minden lélekzésnél. Megsebesült lábamat heves köszvényroham kínozta. Következő éjjel nem tudtam aludni, sem feküdni, sőt az ülés is nehezemre esett. Egész éjjel föl s alá sétáltam és hallgattam a jurtalakók hangos hortyogását. Közben védekeznem kellett két nekemtámadó nagy fekete kutya ellen. Másnap a folytonos rázást csak délig bírtam ki. Kénytelen voltam megállani és lefeküdni. Fájdalmam elviselhetetlen volt. Nem tudtam megmozdítani se a lábamat, se a hátamat. Végül nagy láz fogott el. Elfogyasztottam egész aszpirin- és kinin-készletemet, de nem éreztem megkönnyebbülést. Újabb álmatlan éjjel várt tehát reám. Ezt szörnyű volt még elgondolni is. Szállásunk egy kolostor mellett levő vendég-jurtában volt. Mongoljaim elhivatták a lámadoktort, aki két nagyon keserű port adott be nekem és biztosított, hogy másnap reggel már folytathatom az utamat. Nemsokára a szívműködés élénkülését éreztem, de utána a fájdalom csak növekedett. Még egy éjjelt töltöttem el álmatlanul. De napkeltével megszűnt a fájdalom. Egy óra mulva lovat nyergeltettem magamnak. A szekérre nem akartam többé fölülni.
Mialatt a mongolok összefogdosták a lovakat, a sátramhoz jött Philipoff ezredes. Elbeszélte, hogy mindazokat a vádakat, amelyek szerint ő, a testvére és Poletika bolsevikok, tagadta és Bezrodnoff megengedte neki a Van Kureba való utazást, hogy ott Ungern báróval találkozzék, akit Van Kureba vártak. De Philipoff nem tudta, hogy mongol vezetője bombával fölszerelve és egy másik mongol Ungern bárónak szóló levéllel már úton volt. Azt sem tudta, hogy testvéreit és Poletikát Zain Szabiban agyonlőtték.
Philipoff sietett; még aznap el akart jutni Van Kureba. Én egy órával később indultam el.
Most ismét az ourtonúton mentünk tovább. Azokon a vidékeken, amelyeken keresztülhaladtunk, a mongoloknak nagyon gyönge és kimerült lovaik voltak, mert a jurtalakóknak Daicsin Van és Kazagrandi sok hírvivője számára állandóan lovakat kellett kiállítaniok. Az éjjelt a Van Kuret megelőző utolsó ourtonon kellett eltöltenünk, ahol egy kövér öreg mongol és a fia volt a póstaállomás vezetője. Az öreg mongol vacsora után kezébe vette egy juh lapockacsontját, gondosan eltávolított róla minden húsmaradékot és rám pillantva, a tűzbe tette. Valami varázsige mormolása után így szólt hozzám:
– Megmondom magának a jövőt. Az én jóslataim mind beteljesednek.
Amikor a csont egészen megfeketedett, kivette a tűzből, lefújta róla a hamut, nagyon pontosan megvizsgálta a külsejét és a csonton át a parázst nézegette. Egy ideig folytatta ezt a vizsgálódást, azután arcán félelem kifejezésével visszatette a csontot a szénre.
– Mit látott? – kérdeztem nevetve.
– Hallgasson! – susogta. – Ijesztő jeleket találtam.
Megint kivette a csontot a tűzből, újra megvizsgálta minden oldalról, miközben imákat mormolt és különös mozdulatokat végzett. Azután ünnepies, nyugodt hangon ezt jósolta:
– Magas, vöröshajú fehér ember alakjában a halál fog maga mögött állni és közvetetlen közelből figyelni fogja. De a halál elkerüli… Egy másik fehér ember a barátja lesz… A negyedik nap letelte előtt elveszti ismerőseit. Hosszú kés adja meg nekik a halált. Már látom, miként falják föl őket a kutyák. Óvakodjék a nyeregfejű embertől. Az életére fog törni.
E jóslás után dohányozva és teázva még egy ideig együtt ültünk. De az öreg ember mindig a félelem kifejezésével tekintett reám. Nem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy csak fogolytársak nézhetnek így arra, akit halálra ítéltek.
Másnap még napkelte előtt elhagytuk a jövendőmondót. Körülbelül tizenöt mérföldnyi út után föltűnt Van Kure.
Kazagrandi ezredest a főhadiszállásán találtam. Jó családból származott, tapasztalt mérnök és derék tiszt, aki a háborúban a keletitengeri Moon sziget védelmében és később a Volga mellett a bolsevikok ellen harcolva kitűnt. Kazagrandi ezredes fürdőt ajánlott föl nekem, igazi fürdőkádban, amely a kereskedelmi kamara elnökének a házában volt. Amíg ebben a házban időztem, belépett egy magas, fiatal kapitány. Hosszú, fürtös, vörös haja volt és az arca szokatlanul fehér. Szeme nagy és hideg, mint az acél, ajka szép, vékony, csaknem leányos. De szemében annyi kemény kegyetlenség volt, hogy kellemetlenné vált e különben szép arcnak a látása. Amikor eltávozott, házigazdámtól megtudtam, hogy ez a tiszt Veszelovszky kapitány volt, segédtisztje Rezukhin tábornoknak, aki Mongolország északi részében küzdött a bolsevikok ellen. A tábornok segédtisztjével együtt éppen ma érkezett meg Van Kureba, hogy Ungern báróval tanácskozzék.
Ebéd után Kazagrandi ezredes fölszólított, hogy menjek a jurtájába. Ott elmagyarázta a nyugatmongolországi helyzetet, amely nagyon feszültté vált.
– Ismeri Gay doktort? – kérdezte. – Ön tudja, hogy különítményem megszervezésében a segítségemre volt, de Urga azzal vádolja, hogy a szovjet ügynöke.
Amennyire csak lehetett, védelmeztem Gayt, hiszen a segítségemre volt, de különben is Kolcsak fölmentette minden vád alól.
– Igen, igen, Gay igazolására én is előállottam ezzel, – mondta az ezredes, – de Rezukhin leveleket fogott el, amelyeket Gay a bolsevikoknak írt. Ungern báró parancsára Gayt ma a családjával együtt Rezukhin főhadiszállására küldték és attól félek, hogy nem érkeznek meg oda.
– Miért?
– Útközben ki fogják őket végezni, – felelte az ezredes.
– Mit tegyek, hogy ezt megakadályozzam? Gay nem lehet bolsevik. Sokkal jobban nevelt és sokkal okosabb ember.
– Nem tudom, nem tudom, – mormogta elcsüggedésre valló mozdulattal Kazagrandi ezredes. – Próbáljon meg Rezukhinnel beszélni.
Elhatároztam, hogy azonnal fölkeresem Rezukhint. Éppen ebben a pillanatban belépett Philipoff ezredes, aki a katonák kiképzése körül elkövetett hibákról kezdett beszélni. Már amikor rajtam volt a köpenyem, még egy tiszt jött a jurtába. Kis ember volt, régi zöld ellenzős kozák sapkával és összeszakadt szürke mongol köpennyel. Jobb karja föl volt kötve. Ez volt Rezukhin tábornok, akinek rögtön bemutattak. Beszélgetés közben a tábornok nagyon udvariasan és nagyon ügyesen megtudakolta, hogy Philipoff és én milyen életet éltünk a legutolsó három évben. Közben tréfálkozott és diszkréten, szerényen nevetett. Elbúcsúzását fölhasználva, vele együtt kimentem. Ellenvetéseimet nagyon figyelmesen és udvariasan meghallgatta, azután nyugodt hangján ezt mondta:
– Gay dr. a szovjet ügynöke, aki csak azért mondja magát fehérnek, mert ilyen módon mindent jobban akar látni, hallani és tapasztalni. Bennünket mindenütt ellenség vesz körül. Az orosz nép demoralizálva van. Az orosz pénzért minden árulásra kész. Ilyen ember Gay. De különben sincs már semmi célja, hogy az ügyét megvitassuk. Ő és családja már nem él. Embereim ma innen öt kilométernyire fölkoncolták őket.
Megrémülve néztem ennek a kicsiny, mozgékony embernek az arcába, akinek oly lágy volt a hangja és a magatartása oly udvarias. És most annyi gyűlöletet és elhatározottságot olvastam ki a szeméből, hogy egyszerre megértettem azt a reszkető félelmet, amely a tiszteket az ő jelenlétében elfogja. Később Urgában többet tudtam meg Rezukhinról, aki egyformán volt híres föltétlen vitézségéről és határtalan kegyetlenségéről. Ungern báró házőrzője volt, mindig kész arra, hogy vezéréért tűzbe menjen vagy hogy torkon ragadja azt, akire az ura ráuszítja.
Még négy nap sem telt el és «ismerőseimnek hosszú kés adta meg a halált». Az öreg mongol póstaállomás-vezető jóslatának egyik része már megvalósult. Most rajtam volt a sor, hogy szemébe nézzek a halálos veszedelemnek. Nem kellett sokáig várnom. Ungern-Sternberg báró, az ázsiai lovashadosztály parancsnoka két nap mulva Van Kureba érkezett.
«A rettenetes tábornok, a báró» teljesen észrevétlenül jött át Kazagrandi ezredes őrszemein. Kazagrandival való beszélgetés után Philipoff ezredest és engem fölszólított a báró, hogy menjünk el hozzája. Kazagrandi ezredes adta át nekem ezt az üzenetet. Azonnal menni akartam, de az ezredes vagy egy fél óráig visszatartott. Azután e szavakkal bocsátott útnak:
– Most segítse meg önt az Isten! Menjen!
Ez a különös búcsúztató bizony nem volt vígasztaló és rendkívül titokzatosan hangzott. Magammal vittem revolveremet és zsebembe rejtettem a ciankálimat.
A báró a katonaorvos jurtájában szállt meg. Amikor az előtérbe léptem, elém jött Veszelovszky kapitány. Kozákkard volt az oldalára kötve és övében revolver volt tok nélkül. Bement a jurtába, hogy bejelentse megérkezésemet. Amikor ismét kijött a sátorból, azt mondta:
– Lépjen közelebb.
A jurta bejáratánál vértócsa ötlött a szemembe, amelyet a föld még nem tudott beinni – rosszat jelentő üdvözlet valakitől, aki előttem volt itt. Kopogtam. Magas tenor azt felelte:
– Szabad!
Alig hogy átléptem a küszöböt, mint egy tigris, felém ugrott egy vörös mongol selyemköpenybe burkolt alak, megrázta a kezemet, azután egész hosszában végigterült a sátor oldalfalánál levő ágyon. Szemét rám tapasztva, hisztérikus hangon kiabálta:
– Mondja meg, kicsoda ön? Itt mindenütt sok a kém és az izgató.
Egy pillanat elegendő volt, hogy fölismerjem megjelenését és pszihológiáját. Kis fej széles vállon; szőke, rendetlen haj; vöröses, bozontos bajusz és sovány, fáradt arc, hasonló a bizánci ikonok képeihez. De mindezt elnyomta az acélszem fölött levő nagy kidudorodó homlok. Ez a szem rám meredt, mint a ketrecbe zárt vadállat szeme. Megfigyelésem csak egy pillanatig tartott, de mindjárt tisztában voltam azzal, hogy nagyon veszedelmes ember volt velem szemben, aki mindenkor képes valami jóvá nem tehető dolgot elkövetni. Ámbár bizonyára nagy veszedelemben voltam, súlyosan megsértve éreztem magamat.
– Üljön le!
Rám kiáltott sziszegő hangon. Egy székre mutatott és türelmetlenül rángatta a bajuszát. Éreztem, hogy elönt a harag és állva ezt feleltem neki:
– Megengedte magának báró, hogy engem megsértsen. Az én nevem annyira ismert, hogy nem lett volna szabad magát ilyen sértésre elragadtatnia. Tehet velem, amit akar, mert a hatalom az ön oldalán van. De arra nem kényszeríthet, hogy szóba álljak valakivel, aki engem megsértett.
Alighogy ezt kimondtam, Ungern báró leugrott az ágyról és szemmellátható meglepődéssel mustrált engem végig, miközben visszafojtotta a lélekzetét és még mindig a bajuszát rángatta. Külsőleg megőriztem a nyugalmamat és közömbösen szétnéztem a jurtában. Csak akkor vettem észre, hogy Rezukhin tábornok is ott volt. Meghajlással üdvözöltem őt és viszonozta köszönésemet. Azután ismét a bárót figyeltem, aki lehorgasztott fővel és csukott szemmel ült, időnként a szemöldökét dörzsölte és magában mormogott. Hirtelen fölállott és mellettem elnézve, ezt mondta:
– Kimehet! Már nincs arra szükségem…
Hátrafordultam és csak most láttam meg Veszelovszky kapitányt fehér, hideg arcával. Nem hallottam, mikor bejött. Megfordult és kiment.
«Fehér ember alakjában a halál» állott mögöttem, gondolám. De vajjon teljesen elkerült-e már?
A báró egy ideig elgondolkozva állott, azután rapszodikus, be nem fejezett mondatokban beszélni kezdett:
– Bocsánatot kérek… Meg kell értenie a dolgot… annyi az áruló! A becsületes emberek eltűntek. Senkiben sem bízhatom. Minden név vagy hamis, vagy álnév. Okiratokat hamisítanak. Csal a szem és a szó. Minden demoralizálva van és mindent megfertőzött a bolsevizmus. Éppen az imént adtam ki a parancsot, hogy kaszabolják le Philipoff ezredest, aki az orosz Fehér Szervezet képviselőjének mondta magát. Ruhájának bélésében két bolsevista titkos jelírást találtak… Amikor a tisztem lesújtott rá, még akkor is azt kiáltotta: «miért öl meg, elvtárs?» Senkiben sem bízhatom.
Azután hallgatott. Én is hallgattam.
– Bocsánatot kérek, – kezdte újra. – Megsértettem önt, de hiszen nemcsak ember vagyok, hanem nagy seregek vezére is és a fejemben sok a gond és aggodalom!
Hangjából egyszerre kétségbeesés és őszinteség csendült ki. Barátságosan kezét nyujtotta. Ismét csönd. Végre így feleltem:
– Mit parancsol most, hogy velem tegyenek? Mert nekem nincsenek se hamis, se valódi okirataim. De tisztjei közül sokan ismernek és Urgában akárhányan vannak, akik bizonyíthatják, hogy én nem lennék képes se agitátor, se…
– Szükségtelen, szükségtelen… – szakított félbe a báró. – Tiszta a dolog! Behatoltam az ön lelkébe és mindent tudok. Amit a Narabancsi Hutuktu önről írt, igaz. Mit tehetek önért?
Elmondtam neki, hogy barátom és én miként menekültünk el Szovjet-Oroszországból, hogy hazánkba térjünk és miként csatlakozott hozzánk egy csoport lengyel katona, abban a reménységben, hogy megint elérheti Lengyelországot. Arra kértem, nyujtson segítséget, hogy eljuthassak a legközelebbi kikötőbe.
– Szívesen, szívesen… Minden tekintetben a segítségére leszek, – felelte izgatottan. – Automobilomon elviszem önt Urgába. Holnap elindulunk és majd Urgában meghányjuk-vetjük a továbbiakat.
Elbúcsúztam és távoztam a jurtából. Szállásomra érkezve, Kazagrandi ezredest nagy aggodalomban találtam. Keresztet vetve ezt mondta:
– Hála Istennek!
Megható volt az öröme; mégis azt gondoltam, hogy az ezredes, ha akart volna, sokkal többet tehetett volna vendégének a megmentéséért.
Ennek a napnak az izgalma kifárasztott és mintha évekkel megöregedtem volna. A tükörbe pillantva, úgy rémlett, hogy őszebb lettem. Éjjel nem tudtam aludni. Egyre Philipoff ezredes fiatal, csinos arcára, a vértócsára, Veszelovszky kapitány hideg szemére kellett gondolnom és Ungern bárónak a kétségbeesés és a gond hangján folyó beszédére. Végre mélyen elaludtam.
Ungern báró keltett föl. Eljött, hogy kimentse magát, mert nem vihet magával az automobilján, mivel Daicsin Vant kénytelen elvinni. De megparancsolta, úgymond, hogy fehér tevéjét hátasnak és két kozákot födözetnek bocsássanak rendelkezésemre. E közlése után olyan gyorsan távozott a szobából, hogy a köszönetre sem maradt időm.
Most már teljesen elkerült az álom. Fölöltözködtem és egyik pipát a másik után szívtam el. E közben azt gondoltam:
– Mennyivel könnyebb mégis a bolsevikokat a Szeybi mocsarain legyőzni és átkelni Ulan Taiga havas csúcsain, ahol a gonosz démonok minden utast agyonvernek! Ott minden egyszerű volt és érthető. Itt azonban őrült lidércnyomás, sötét, visszataszító forgatag minden!
Éreztem, hogy valami tragédia, valami irtóztató dolog volt Ungern báró minden mozdulatában, aki mögött az a csöndes, fehérarcú Veszelovszky és a halál lépkedett.
Másnap virradatkor elhozták Ungern báró pompás fehér tevéjét. Elindultunk. A társaságomban két kozák, két mongol katona és egy láma volt. Két málhás tevével is rendelkeztem. Ezek a sátrat és az élelmiszerkészletet vitték.
Még mindig féltem, hogy a báró talán ezen az úton akar megöletni, nehogy Van Kureban, barátaim szemeláttára kelljen velem végeznie. Egy golyó a hátamba és végem van. Ennek következtében készen voltam arra, hogy bármely pillanatban előránthassam revolveremet és védhessem magamat. Ügyeltem arra is, hogy a kozákok mindig előttem vagy mellettem haladjanak.
Déltájban messziről automobil tülkölését hallottuk és nemsokára Ungern bárót láttuk teljes gyorsasággal utánunk robogni. Kíséretében két segédtiszt és Daicsin Van herceg volt. A báró nagyon szeretetreméltóan üdvözölt és azt kiáltotta:
– Urgában viszontlátom önt!
– Ó, – gondoltam, – tehát mégis azt akarja, hogy eljussak Urgába. Nos, akkor az úton nem kell aggódnom, Urgában pedig sok barátom lesz.
A báróval való találkozás után a két kozák nagyon figyelmes lett irántam és azon voltak, hogy elbeszélésekkel szórakoztassanak. Részleteket mondtak el a Transbajkáliában a bolsevikokkal vívott súlyos harcokról és a kínaiakkal Urga közelében folytatott csatáról; leírták, hogy több kínai katonánál miként akadtak kommunista útlevélre; nagyon dícsérték Ungern bárót a bátorságáért, aki dohányozva és teázva a tűzvonalban a tábortűznél szokott ülni, anélkül, hogy csak egyszer is megsebesült volna; példának fölhozták, hogy egyik ütközetben hetvennégy golyó fúródott a köpenyébe, a nyergébe és a nyeregtáskákba, anélkül, hogy megsebesült volna és azt mondták, hogy ez egyik oka nagy befolyásának a mongolokra; elbeszélték továbbá, hogy Ungern báró az urgai csata előtt lovas-őrjáraton volt és visszajövet bambuszbotjával (taszhur) ölt meg egy kínai tisztet és két katonát; elismeréssel szóltak arról, hogy a tábornoknak nincs más fölszerelése, mint két fehérneműkészlete és két pár csizmája; jellemzésére pedig azt mondták, hogy ütközetben mindig nyugodt és kedves, a béke ritka napjaiban pedig szigorú és rosszkedvű.
Én viszont Szibériából való elmenekülésemről mondtam el egyetmást a kozákoknak. Beszélgetés közben nagyon gyorsan telt el a nap. Tevéink állandóan ügettek úgy, hogy a szokásos napi tizennyolc–húsz mérföld helyett csaknem ötven mérföldet tettem meg. Az én állatom gyorsabb volt a többinél. Rendkívül nagy fehér teve volt, pompás vastag sörénnyel. Belső-Mongolország egyik fejedelme ajándékozta Ungern bárónak.
Az Orkhon folyó tulsó partján láttuk meg az első halott kínai katonát. Az út közepén feküdt, arccal fölfelé, széttárt karral. Átkelvén a Burgut-hegyen, a Tola folyó völgyébe jutottunk. E folyó mellett tovább fölfelé van Urga. Az út most tele volt a menekülő kínaiaktól eldobott köpennyel, inggel, csizmával és üsttel és sok halott feküdt mindenfelé. Azután mocsáron keltünk át, amelynek mindkét oldalán valóságos heggyé tornyosult a sok halott ember, a kimúlt ló és teve, az összetört szekér és mindenféle katonai fölszerelés romja. Ungern báró tibetijei itt vágták el a menekülő kínai fölszerelési oszlop útját.
Különös és megrázó volt látni az ellentétet a rakáson fekvő halottak és a tavasz csírázó, újra ébredő élete közt. Minden pocsolyában különféle fajtájú vadkacsák úszkáltak. A magas fűben darvak táncolták sajátságos szerelmi táncukat. A tavakon hattyúk és libák nagy serege mozgott. A mocsarakat a mindig párosával mutatkozó szurpánok vagy «lámalibák» élénkítették, a mongolok e szent madarai, amelyek fényesen színes ruhájukkal mintha elsurranó fényfoltok lettek volna. A magasabb, szárazabb helyeken vadpulykák ugrándoztak és élelmüket keresve, harcra keltek egymással. Szalgafoglyok nagy csapatai repültek el előttünk. És a hegyek lejtőin, nem messze a tavasz visszatértének örülő állatoktól, ugató és a napfényben nyújtózkodó farkasok feküdtek, amelyek játszó kutyákhoz hasonlítottak.
A természet csak az életet ismeri. Neki a halál csak epizód, amelynek nyomát eltörli homokkal, hóval és kövér fű és színesen csillogó bokrok meg virágok díszével. Mit törődik azzal a természet, ha Csifuban vagy a Jangtsze partján egy anya egy csésze rízst áldoz vagy tömjént éget el az áldozati szekrény előtt, hogy imádkozzék fia hazatéréseért, aki örökre ismeretlenül elesett a pusztában a Tola folyó mellett, ahol csontjait kiszárítják a természet pazarló tüzének sugarai és a szelek szétszórják a puszta homokján? Nagyszerű a természetnek közömbössége a halállal szemben és mohósága az élet után.
Negyedik napon az est beköszöntése után a Tola folyó partjához értünk. A rendes gázlót nem tudtuk megtalálni. Tevémet tehát belekényszerítettem a folyóba, hogy a szerencsében bízva átjussak. Épségben át is kerültünk, mert sekély, bár kissé iszapos helyre akadtunk. És ezért hálás lehettem, mert ha a tevének mély a víz és a nedves elem a nyakáig ér, akkor nem úgy úszik, mint a ló, hanem rendszerint az oldalára fekszik, hogy az árammal vitesse magát, ami lovasára nézve nagyon kellemetlen.
A folyó partján sátort ütöttünk.
Újabb tizenöt mérföld után másnap csatatéren mentünk keresztül, amelyen a harmadik nagy csatát vívták meg Mongolország függetlenségéért. Ungern báró csapata itt hatezer kínaival ütközött össze, akik Kiachtából siettek ide, hogy urgai földieiknek segítségére legyenek. A kínaiakat tökéletesen megverték, négyezer ember fogságba esett, de azok, akik megadták magukat, a következő éjjel szökni próbáltak. Ungern báró a transbajkáli kozákokat és tibetieit küldte ki üldözésükre és az ő munkájuk eredményét láttuk most a halálnak e mezején. Még körülbelül ezerötszáz holttest hevert itt temetetlenül. Kozákjaim előadása szerint még sokkal több halottat már eltemettek. A halottakon kardokozta irtózatos sebek voltak láthatók. Nagy összevisszaságban mindenfelé fölszerelési tárgyak hevertek. A mongolok elhagyták az iszonyat e vidékét. Helyüket farkasok foglalták el; ott feküdtek minden kő mögött és minden gödörben. Kutyafalkák, elvadult bestiák marakodtak a farkasokkal a zsákmányért.
Végül mögöttük volt az átkozott hadistennek hozott tömegáldozat helye. Nemsokára egy sekély, gyorssodrú folyó közelébe érkeztünk. A mongolok itt leszálltak tevéikről. Sapkáikból itták a folyó vizét. A szent víz volt ez, amely elfolyik az Élő Buddha lakóhelye mellett.
A kanyargó völgyből hirtelen egy másik mélyedésbe jutottunk, ahol nagy, sötét, sűrű fenyőerdővel borított hegy emelkedett föl előttünk.
– Szent Bogdo-Ol! – kiáltotta a láma. – Székhelye az isteneknek, akik a mi Élő Buddhánkat oltalmazzák!
Bogdo-Ol az irtózatos csomó, amely három hegyláncot köt össze egymással. Délnyugaton a Gegyl, délen a Gangyn és északon a Huntu. A fiatal erdővel borított hegy az Élő Buddha tulajdona. Az erdőben a Mongolországban föltalálható valamennyi állatfaj otthonos. A vadászat azonban tilos. A törvény ellen vétő mongolt halálra ítélik, külföldinek pedig száműzés a büntetése. Még a Bogdo-Olon való egyszerű átkelés is tilos halálbüntetés terhe mellett. Ezt a tilalmat csupán egy ember szegte meg, Ungern báró, aki ötven kozákkal átkelt a hegyen, előrenyomult az Élő Buddha palotájáig, ahol a kínaiak fogságban tartották Urga főpapját és ellopta az Élő Buddhát.
Végre tehát előttem volt az Élő Buddha székhelye. A Bogdo-Ol lábánál fehér tibeti épület emelkedik, amely a napfényben csillámló zöldeskék cseréppel van födve. Facsoportok közepette pompás látványt nyujt az áldozati szekrények és kis paloták fantasztikus teteje mellett. A hegytől elfordult oldalán a Tola folyón átvivő hosszú híd köti össze a szerzetesek városával, amelyet egész Keleten Ta Kure néven szentnek ismernek. Itt seregestől laknak másodrangú csodatevők, próféták, varázslók és gyógyításhoz értő orvosok. Mindezek az emberek isteni eredetűek és élő istenekként tisztelik őket. Balra, lapos magaslaton, öreg kolostor van, rengeteg magas, sötétvörös toronnyal. Ez a kolostor mint «Láma városának temploma» ismert. Benne Buddhának óriási aranyozott bronzszobra van, amely aranyozott lótuszvirágon ül. Sok kisebb templom, áldozati szekrény, obo, nyílt oltár, csillagászati célokat szolgáló torony, a lámáknak szürke, egyenletes házakból és jurtákból álló városrésze, amelyben mintegy hatvanezer mindenféle korú és rangfokozatú szerzetes lakik, iskolák, szent irattári épületek és könyvtárak, a Bandik (buddhista hittaniskolák növendékei) házai és a Kínából, Tibetből, valamint a burjétok és kalmukok földjéről való tisztelt vendégeknek szolgáló fogadók alkotják az igazi mongol várost.
A kolostor alatt van a külföldiek telepe, ahol az orosz, a külföldi és a leggazdagabb kínai kereskedők laknak és ahol a színdús keleti bazár mutatja lüktető életét. Egy kilométerrel lejjebb a maimaicsengi sánc elkeríti a többi kínai kereskedelmi telepet és még messzebbre a völgyben orosz magánházaknak hosszú sora, egy kórház, egy templom és végre az ügyetlenül épített, négyszögletes vörös téglaépület is látható, amely azelőtt az orosz konzuli hivatal volt.
Már a kolostor közelében voltunk, amikor egy a közelben levő mély út bejáratánál több mongol katonát vettem észre. Három holttestet vonszoltak oda be.
– Mit csinálnak ezek az emberek? – kérdeztem.
A kozákok csak mosolyogtak, de nem feleltek. Hirtelen katonás köszönésre húzták ki magukat.
A mély útból kis mongol poni jött ki, amelyen tömzsi férfi ült. Amikor elhaladt mellettünk, vállrojtján az ezredesi rangjelzést vettem észre. Sűrű szemöldök alatt fekvő hideg, színtelen szemével végigmustrált. Sapkáját levette a fejéről és csupasz koponyájáról letörölte az izzadságot. Föltűntek nekem koponyájának különös hullámzó vonalai. Ez volt a «nyeregfejű ember», akitől a Van Kuret megelőző utolsó póstaállomáson az öreg jövendőmondó óvott.
– Ki ez a tiszt? – kérdeztem.
Bár már meglehetősen távol volt, a kozákok mégis csak suttogni merték:
– Szepailoff ezredes, Urga parancsnoka.
Szepailoff ezredes a legsötétebb alak a mongol események nagy tömegében. Valamikor technikus volt, majd csendőr és a cár uralma alatt gyorsan jutott előre. Mint teljesen rendellenes jelenséget ismerték. A teste mindig idegesen mozgott és rángatódzott. Ha beszédjének árja elindult, kevés kellemes hang jött ki a gégéjéből, de az ajka nyállal és habbal lett tele. Arcát mindig rángatódzás éktelenítette el. Szepailoff őrült volt. Ungern báró kétszer is megvizsgáltatta orvosi bizottsággal és megparancsolta neki, hogy pihenjen egy ideig. Remélte, hogy így majd megszabadulhat tőle, gonosz géniuszától. De hasztalan volt minden. Szepailoff kétségtelenül szadista volt. Később hallottam, hogy az elitélteket ő maga végezte ki és hogy e munka közben nevetni és énekelni szokott. Urgában rettenetes dolgokat beszéltek róla. Valóságos véreb volt, aki a halál karmaival kapaszkodott bele áldozataiba. Ungern báró kegyetlenségének híre és dicsősége őt illeti. Ungern báró elmondta nekem, hogy Szepailoff az útjában van és őt is bármikor megöletheti. A báró félt Szepailofftól, nem mint embertől, hanem a babona következtében, mert az őrült ezredes Transbajkáliában egy varázsdoktort talált, aki azt jósolta, hogy a báró meghal, ha Szepailoffot elbocsátja szolgálatából. Szepailoff nem adott pardont bolseviknak, vagy olyan embernek, aki bolsevikkal valamiféle összeköttetésben volt. Bosszúszomjának az volt az oka, hogy a bolsevikok a börtönben megkínozták és szökése után egész családját megölték.
Egy orosz cégnél szálltam meg, ahol Uliaszutaiból való útitársaim azonnal fölkerestek. Nagy örömmel üdvözöltek, mert a Van Kureban és Zain Szabiban történtek miatt nagyon aggódtak értem.
Miután fürödtem és némileg rendbehoztam magamat, barátaimmal az utcára mentem. Beléptünk a bazárba. Az egész piacon nagy volt a tolongás. A vásárló, eladó és árúikat dícsérő emberek csoportjainak ünnepi külsőt adtak a kínai szövetből való pompás szalagok, a gyöngysorok, fülbevalók és karkötők, amit mindenütt megvételre kínáltak. Emitt a vásárlók juhokat tapogattak végig, hogy megtudják, kövérek-e vagy soványak, amott pedig a mészáros nagy húsdarabokat vágott le a fölaggatott állati testekről. Bárhová nézett az ember, mindenütt a puszta nevető és tréfálkozó fiait látta. Mongol asszonyok magasra fésült hajjal és fejükön fölfordított csészealjhoz hasonlító nehéz ezüst sapkával az eladásra kirakott selyemszalagokat és hosszú gyöngyláncokat bámulták. Egy imponálóan nagy mongol férfi pompás lovak kis csoportját vizsgálgatta és alkuba bocsátkozott a mongol zahachineval, a lovak tulajdonosával. Egy csontos, fürge, napsütötte tibeti, aki talán azért jött Urgába, hogy az Élő Buddhát imádja, vagy talán titkos üzenetet hozott Lasszából, a másik «istentől», egyre fecsegett és alkudozott, hogy egy achátból kifaragott lótusz Buddha-szoborhoz hozzájuthasson. Más helyen nagy csapat mongol és burjét egy kínai kereskedőt állott körül, aki üvegből, kristályból, porcellánból, ametisztből, achátból és nefritből készült burnótüvegcséket kínált megvételre és a venni szándékozó mongoloktól tíz fiatal ökröt kért az egyik darabért, amely barna erezetű, zöldes-habos nefritből volt kimetszve. És mindenütt ott voltak láthatók a burjétok hosszú, vörös ruhában, meg vörös aranyhimzésű sapkájukkal és színes ellentétül a tatárok fekete köpenyben, fejükön kifordított fekete bársonysapkával. Igazi keleti kép volt ez az összevisszaság.
A lámák adták meg e kép hátterét. Sárga és vörös ruhában sétálgattak mindenfelé, festőileg a vállukra vetett sapkával. E legkülönbözőbb alakú sapkák közül az egyik sárga gombához, a másik vörös frigiai sapkához, vagy régi vörösszínű görög sisakhoz hasonlított. A tömeg közé keveredtek, ünnepiesen csacsogtak, az olvasót morzsolgatták és aki kíváncsi volt rá, annak megjósolták a jövendőt, de persze e célra főként a gazdag mongolokat keresték ki maguknak. Ezen a vásáron nem egy politikai és vallási kémkedés is folyt. Azt a sok mongolt, aki Mongolország különböző részéből jött ebben az időben Urgába, állandóan figyelő lámák hálója vette körül.
Az épületeken orosz, kínai és mongol lobogó lengett. Egyetlen csillagos lobogót a piac egyik kis bolthelyisége fölött lehetett látni. A közelben levő sátrak és jurták is gazdag zászlódíszben pompáztak. Voltak ott négyszögek és körök, amelyek hercegek vagy magánszemélyek lakását jelezték, de háromszögű zászlók is, amelyek azt hirdették, hogy ott himlős és bélpoklos emberek szenvedtek és haldokoltak. A napsütésben mindennek rendkívül színpompás hatása volt. Imitt-amott Ungern báró katonái feszítettek, az oroszok hosszú, kék ruhában, a mongolok és tibetiek vörös ruhában és sárga vállrojttal, amelyen Dzsingisz khán szvasztikája és az Élő Buddha iniciáléja volt látható és a mongol hadsereg kínai különítményének kínai katonái. A kínai hadsereg megsemmisülése után ugyanis kétezer kínai harcos azt az előjogot kérte az Élő Buddhától, hogy az ő légiójába sorozzák őket és hűséget, meg engedelmességet fogadtak neki. Kívánságuk teljesült. Most két ezredet alkottak, amelyeknek katonái a sapkán és a vállrojton a régi kínai ezüst sárkányt viselték.
Az egyik sarkon nagy automobil jött velünk szembe. Ungern báró ült benne, akin sárga selyem mongol kabát volt kék övvel. Automobilja teljes gyorsasággal haladt, de a báró mégis megismert. A kocsiját azonnal megállíttatta, kiszállt belőle és fölszólított, hogy kísérjem el a jurtájába.
A báró kicsiny, egyszerűen berendezett jurtában lakott, amely egy kínai hong (kereskedelmi cég) udvarán volt fölállítva. Főhadiszállása két közeli jurtában volt, míg szolgaszemélyzete egy kínai fang-tzuban volt elhelyezve. Amikor figyelmeztettem igéretére, hogy segíteni fog egy tengeri kikötőhöz való eljuthatásomban, a tábornok világos szemével rám nézett és francia nyelven ezt mondta: