Volt nekem egy kedves mentorom, kinek mindazt, a mit valaha jó volt bennem, köszönhetem. (A rosszat a saját rossz fejem szerezte magának.) Első filozofiai és költészeti tanárom volt a révkomáromi gimnáziumban Vály Ferencz; édesatyja a hozzám teljes szeretettel ragaszkodó rokonaim egyikének, Pethy Vály Mária özvegy tanárné unokahugomnak, kinek arczképét akkor festettem le, a mikor még ölbeli baba volt. Ha írnék valaha regényt, melynek hősnője a gyermeki, a hitvesi, a rokoni szeretet mintaképe, a nemes önfeláldozás, a szigorú erkölcs, a végtelen türelem, a szenvedésekben való állhatatosság tökéletes alakja: akkor csak az ő élettörténetét kellene híven leírnom. Csak azért habozok vele, mert ő nem szereti, ha beszélnek róla.

Nagy kamasz voltam, mikor a pozsonyi liceumból hazakerültem. A régi iskolatársakat mind együtt találtam otthon. Huszan voltunk; mind el tudnám mondani a neveiket; volt olyan, a kinek már bajusza is ütközött. Két év óta, hogy nem láttuk egymást. Az új klasszisban úgy híttak bennünket, hogy «rhetorok». Hallottuk, hogy új professzor jött az iskolánkba Pápáról. A «Veni Sancte» előtt belépett a tanterembe, a hol összegyűltünk. Széles vállú, izmos termetű férfi volt, símára borotvált arczczal (felszentelt lelkész volt), de gavallérmódra felbodorított gesztenyeszín hajfürtökkel, élénk piros arczszíne, vékony ajka s villogó szeme volt. Ezzel a szóval üdvözölt bennünket: «domini!»

Domini? Urak? – Hát nem «pueri» többé? Nem «nebulones», a hogy eddig ismertek bennünket, hanem «urak».

S hogy úri rangunk aktualitását megértesse velünk, mindjárt a klasszifikáláson kezdte.

Hát a megelőző tanévekben az volt a klasszis rendje, hogy a konrektor meg a szubrektor engem ültetett az első helyre, a másodikra pedig Szikra Ferkót. Ez már csak természetes volt. Egyforma eminens tanulók voltunk mind a ketten; de az én apám fiskális, a Szikra Ferkó pedig szegény özvegyasszony fia, hát csak nekem kellett az első helyen ülnöm.

Az új professzor alkotmányos szokást hozott be. Maga a klasszis döntse el titkos szavazás útján, ki érdemes az első helyre, ki a másodikra? S a beadott czédulák az első helyre egy szavazattöbbséggel a Szikra Ferkót érdemesítették, a második helyre egyhangúlag engemet. S ez a kandidatura és sorsolás minden hónapban megújíttatott; néha én is bekerültem elsőnek. Választó polgárok voltunk, a mi önérzetünket nagyban emelte. Ez volt az első népképviseleti választás Magyarországon.

Még abban a hónapban egy igen szomorú helyen volt soha el nem felejthető találkozásom az új tanárommal: atyám sírjánál. Ő tartotta (szép selyem tógában és palástban) kedves halottunk felett a végbúcsúztatót.

És azontúl aztán énnekem nagyon sokszor ki kellett mennem a temetőbe. Nem eszményítem a dolgot. Nem a kegyelet vonzott oda, hanem a hivatás. A humaniorák tanítványai képezték a «harmoniát». Ez pedig arra való volt, hogy a halottakat énekszóval kísérjék ki az Isten kertjébe. E kötelesség alól senki sem vonhatta ki magát. Nekem tenor hangom volt, Tóth Ferkónak nőies althangja, Szűcs Sándoré basszus; Goda Sándor volt a kontra. Ma is mindent tudok még, a mit akkor tanultam: zsoltárokat, dicséreteket, gyászhimnuszokat, aztán népdalt, harczi riadót, hazafias zsolozsmát. Egy nap egy éjjel nem volna rá elég, hogy mindazt végig énekeljem. Ezekre mind Vály Ferencz mentorom tanított, gitárral a kezében. A gyászéneknek azonban jutalma is volt: a közönséges halott után kaptunk fejenkint két garast, előkelő halott fizetett fényes ezüst pénzzel.

És én a’mondó vagyok, hogy sohasem kell gyerek kezébe ezüst pénzt adni. A rézpénz ártatlan barom, de az ezüst már nagy marha, az szertelenkedésre csábít. A kinek ilyen ezüst huszas hullott a markába, mindig a zsebében tartja a kezét, azon tanakodva, hogy mi mindent lehetne azzal elkövetni?

A legelső természetesen a kártya.

A piaczon volt egy borbély műhely; abban lebzselt egy pákosz borbélylegény, a kivel kutyu-pajtások voltunk. Mikor a temetésről visszatértünk, egyenesen berukkoltunk a borbélyműhelybe s ott aztán késő estig játszottuk a «czapári-czvikk»-et. Otthon persze azt hazudtuk, hogy nagyon sokáig tartott a búcsúztató. Ez már egészen megszokott dolog volt.

Egy «szép» reggel aztán, a mint a csengetyűszóra helyet foglaltunk a padokban, nyílik az ajtó s belép rajta a professzorunk. A kezében hoz egy jó szívós fűzfapálczát. Szemeinek tüzéről, orrczimpái lüktetéséről láttuk, hogy itt baj lesz. Egyenesen odajött hozzám. Vesztemre akkor éppen én voltam az első helyen. Nem mondta azt, hogy «domine», diákul sem beszélt, hanem tegezve szólt hozzám magyarul: «Voltál a borbélyműhelyben?» – Én mentegetni akartam magamat: «Csak háromszor voltam», de már akkor a hátamon volt a három. Utánam jött a Szikra Ferkó, az is hármat kapott a fűzfából; aztán végigpüfölte az egész klasszist; egy sem maradt veretlen; olyan sirás-concert volt ott, hogy sohasem hallottam szebbet. S ezzel kiűzte belőlünk heroikus kúrával a czapári-czvikk ördögét. Az Isten áldja meg érte! Bár még egy negyediket is húzott volna a hátamra, hogy a tarokkozás ördögét is kiverte volna belőlem.

Én azután e télen nagy beteg lettem; hagymázt, tüdőgyuladást, kanyarót kaptam; majd itt hagytam ezt a szép világot, a jó Eszter néném ápolásának köszönhetem, hogy itt maradtam: professzorom is minden nap meglátogatott. (Így lett aztán a családunkhoz csatolva.)

Tavaszra kelve aztán egy radikális eszmét valósított meg a professzorunk, a mivel bennünket, esendő fiatalokat a léhaság útjáról eltérítsen. Kertet alakíttatott velünk. Az iskolának volt egy rengeteg nagy udvara, melyet, a hol kikövezve nem volt, ellepett a székifű meg a kutyakapor. Abból egy nagy darabot kisajátított a számunkra. De annak kerítés is kellett. Hát mi diákok nyakunkba vettük a várost, sorba jártuk a felekezetünk potiorait, a fakereskedőket s itt egy pár huszast, amott deszkát, léczet rekvirálva, megcsináltuk a pompás jó kerítést, a telket felosztottuk magunk között egyenlően, kiki felásta a magáét; a kinek nagyon homokos rész jutott, nem restelt talicskával kimenni a «czigány-mező»-re s onnan hozni el a jó televény földet; magam is végigjártam taligával egynéhányszor az utczát, nem szégyenlem bevallani. Összehordtunk aztán innen-onnan mindenféle virágpalántát, a kikanyargatott virágágyakat beszegélyeztük tengeri fűvel, a minek szép virága van; a kert végébe ástunk víztartó cziszternát, melybe csatornán át bocsátottuk a vizet a szivattyús kútból s nyár derekára oly pompás kert díszlett az iskola udvarán, hogy annak csodájára odajárt a templomlátogató népség. Ott töltöttük mind valamennyien az üres időnket, nekivetkőzve, gyomlálva, kapálva, öntözve, gyepágyainkon pihenve; később, hogy az elültetett baraczkmagok kikeltek, a csemeték beoltását próbálgattuk s a füvészetbe tanultunk bele, virágszárítással. De sok gyönyört köszönhetek én az én jó mentorom virágos ötletének; három évig tartott ez az idilli öröm.

Még most is köszönöm. És sok más egyebet. Hogy ifjú éveimet úgy tudta beosztani, hogy egy órám se veszszen kárba. Tanulás, munka, testedző mulatság váltogatta egymást s az mind élvezet volt.

Azóta sok minden elmúlt. Maga a komáromi kert is, az iskolával együtt.

Csak kettő maradt meg, a mit az én kedves mentorom ojtott a vérembe: a poézis, meg a kertészet.

A költészet is lehet, hogy kialszik egyszer. Lehet, hogy el fognak felejteni, mint költőt; de az én szép fáim minden évben ki fognak zöldülni újra s hirdetni fogják, hogy «kertész» voltam…