(1899.)

Nem is papagály volt az, hanem ember. Valóságos lelkes állat tollburkolatban. Ezüst-szürke volt a tollazata, kárminpiros a farka, fekete a csőre, a mivel kegyetlenül tudott harapni és diót feltörni, asztallábakat megrágni.

Tulajdonképen nem az én papagályom volt, hanem Laborfalvy Rózáé; annak volt a kedvencze, annak a hangját, beszédét tanulta el tökéletesen, úgy hangsúlyozott mint egy szinésznő. Szerette az asszonyát, Zsakó volt a neve.

A mint azonban én odakerültem a Pieridák berkébe, egyszerre megváltozott a Zsakó indulata. Én rám ruházta át a szeretetét s az asszonyára féltékenykedett, megharapta, ha hozzá juthatott. Nekem pedig a mutatóujjamat a csőre kampói közé fogta, úgy csókolgatta.

Nagyon jól tudta a csók csattogást utánozni. Ezzel egynémely titkot idejekorán elárult a vidám társaság előtt, mely Laborfalvy Rózánál össze szokott gyűlni; néha azt is kifecsegte, hogy «kedves Móricz, hol voltál?»

Nem tudott más nyelven, csak magyarul. Hanem, ha egyszer-másszor valaki odavetődött, a ki németül beszélt, akkor a Zsakó egyszerre beszédes lett, úgy tudta utánozni a német lepcses beszédet folyvást, szakadatlanul, akár egy budakeszi svábot hallott volna az ember. Persze egy német szó sem volt abban. Olyanforma volt, mint a gyermektréfában az a mondás: «váz, mit ingsz lógsz.» S ha a kis bolognai jött be a szobába, azzal valóságos ugatás-duettet folytatott. Ha kopogtattam az ajtón, ő mondta, hogy «szabad», ha távoztam, ő előzött meg, «alászszolgája.»

Volt, a kinek hangos parancsokat osszon. «Fáni!» – ez volt a kis lengyel leány, a kit Laborfalvy Róza a nagy inség idején vett magához az utczáról; aztán következett a parancsolat: «Nem kaptál kávét? Szegény Zsakó!» Arra aztán hozta a Fáni csészében a kávészsemlyét s azt ezüst kanállal adogatta be a Zsakónak a rézkalitkába. Mikor megeléglette, azt mondta: «nem kell», s eltolta a csőrével a kanalat.

Ha pedig én közelítettem a kalitkájához, akkor azt mondta, hogy «add ide fejedet!» (magáról mindig második személyben beszélt) s aztán lehajtá a fejét, az állvány rúdjára támaszkodva a csőrével s azt várta, hogy megvakarjam azt a szép kis ezüstös fejét. Csókot hangoztatott érte.

Jártak Laborfalvy Rózához fiatal írók, a kik verseiket, prózáikat felolvasták. Mikor a szentimentális poéta a legpatétikusabban szorongatta elő keserves rímeit, a Zsakó közbekiáltott: «Jézus Mária!» Egy fiatal novellaírónak, a ki a vadászkalandja leírásával elérte a lehetetlenség határát, rövidesen azt kiáltotta oda: «Vak apád!» A Zsakónak műizlése volt.

Mikor aztán Debreczenbe kellett menekülnünk Windischgraetz elől, a papagályt nem vihettük magunkkal, rábíztuk egy régi jó barátunkra, Vida takarékpénztárnokra, ott viselték gondját Pestre visszatértünkig.

A Zsakó nem felejtett semmit, sőt tanult valamit. Mikor egyedül voltunk, megszólalt, csendesen, nyugodt hangon: «Éljen Kossuth!» De ha más ember is volt a szobában, akkor sohasem mondta.

Bujdosásom hosszú ideje alatt ezt a beszédszakaszt tanulta meg: «Hol van a Móricz? Elment falura. Kedves Móricz, gyere haza.»

Reggelenkint kiszökött a kaliczkájából, a mi ő nála igen könnyen ment. Volt a lábán négy ujja: kettő elől, kettő hátul. (Nem, mint a sasnál: három elől, egy hátul.) Azzal az erős karmával összeszorított két rézpálczát a kalitkájából s az így támadt résen keresztülsajtolta magát s egyszer csak azt hallottuk, hogy kopog ám már a Zsakó végig a szobán: egyik lábával a másikon lépegetett keresztül s a nagy fekete csőrét használta harmadik lábnak. Akkor aztán felrepült a nyoszolyám párkányára: csak ez volt a kivánsága, ott akart aludni. Úgy tudott horkolni és ásítani, mint egy ember. Volt a háznál egy mókus is, az is korán szokott kelni s sétát tenni a szobában, mikor még minden ember (a Zsakó is) aludt. Azt váltig csitította: «Pszt, pszt! muczika, nem szabad zörögni.» Ha pedig a bolognai nyugtalankodott, azt épen letorkolta: «Te, kutya! Nem hallgatsz!»

Voltak azonban rossz szokásai is: csunyául tudott rikácsolni, fülsértő hangokat adni, a mik utánozzák az ablak-karmolást, a fűrészelést, a keréknyikorgást. Ez ellen azt találták ki, hogy az egész kaliczkáját letakarták éjszakára sűrű terítővel. Akkor a sötétben elhallgatott. De a mint járkálást hallott a szobában, felemelte a terítőt, kidúgta a fejét s kikiáltott: «kukukukk!»

De néha a kiállhatatlanságig vitte a rikoltozást, úgy hogy fenyítő rendszabályokhoz kellett nyúlni: a spanyol nádhoz, a mivel a szárnyára kopogtattak. Akkor tűnt azután ki legjobban, hogy mennyire ember ez a madár, még pedig magyar ember. Protestált, elfogta a csőrével a spanyol nádat, visszafeleselt: «Nonono! Majd adok! Te betyár! Te gazember!» és az adtáknak és teremtettéknek minden variáczióját, a mit nem tudom, hogy kitől szerezhetett be. Úgy káromkodott, mint egy bakancsos.

Végre az asszonyom egy praktikus eszmét foganatosított. A Zsakónak élettársat kellett szerezni, egy második papagályt. Annak a neve volt «Kokó». Odatették mellé a kaliczkába.

Nem vagyok erős ornitológ. Nem tudom, hogy melyik volt a kettő között a nő, melyik a férj; dehogy házastársak voltak, azt merem állítani, mert mindig veszekedtek.

Attól fogva aztán még nagyobb volt a rikácsolás, sikongatás reggelenként. S a Zsakó olyan ravasz és gonoszkodó volt, hogy ámbátor ő volt a csendháborító, mégis mindig a társára fogta a kihágást, azt csitította: «No, no Kokócska! Csitt! Nem szabad ám lármázni!» Pedig csak ő maga lármázott.

Egyszer aztán egy ujonépűlt házba költöztünk. Nekem minden uj ház kilakása belekerült két-három fogamba. Jól rendezett államban az uj házak kilakását rendesen a demimondera bizzák. Azok a nyavalyák űzdéi.

Az uj ház gyilkos levegője a mi papagályainkra épen halálhozó lett. A fejükben kaptak csúzt, a mi őket megölte.

Elébb a szegény jámbor Kokócska végezte be az életét, a ki soha senkinek egy szóval sem vétett.

De nemsokára a Zsakó is megbetegedett. Nem tudott már sem kiabálni, sem repülni, csak úgy vánszorgott a földön. Még mindig ragaszkodott hozzám. A mint az íróasztalomnál ültem, odamászott az íróasztalom alá, a felemelt talpam alá bújva s a fejét a sarkamhoz szorítva, úgy gunnyasztott óraszámra, a míg én a betüket vetettem.

Később aztán, mikor nagyon elnyomorodott, az íróasztalom fiókjában csináltam neki helyet, kibélelve puha papirossal; oda helyeztem el mellém. Ott is beszélgetett hozzám.

Egy reggel aztán megint ismételte azokat a csodálatosan utánzott csókhangokat.

«Mi kell, kedves Zsakó?»

«Add ide a fejedet», mondá legunnyasztva a beteg fejét.

S egy percz mulva meghalt.

Úgy halt meg, mint egy ember.

Úgy sirattuk meg, mint egy kedvesünket.