(1880.)

Mondhatom, hogy nagyon jól mulattam azon a dispután a lapokban, hogy tanuljanak-e a kálvinista diákok «ezentúl» németül, vagy sem? – Mintha «eddig is» mind valamennyinek attól görbült volna meg a dereka, hogy megerőltette a német grammatika emelgetésben! – Hiszen eddig sem tanultuk mi tovább a németet annál, hogy «Sag mir doch stachlichter Nachbar» s a mint rájöttünk az első sornál, hogy az a négy «ch» egymás sorjában nem magyar ember nyelvének való, sárkányt csináltunk a studiumból s feleresztettük spárgán az égbe.

Azért ott volt az a tantárgyak között, sőt exament is tettünk le belőle (a vizsga utolsó öt percze alatt, mikor már az examinálók mind éhesek voltak) olyan formán, hogy egy gyakorlatot végig olvasott az egész classis, mindenik három szót belőle, ha kettőt kitalált közülök, azt mondták: «eminens vagy»; ekkor történt az, hogy egy pajtásunk, a kire az jutott, hogy «der König von Pohlen», szerencsésen kitalálta, hogy «a lengyel király» s dicsekedve mondá aztán a commilitóknak: «pedig csak annyira emlékeztem, hogy Pohlen = király».

Nem is kapott akkor az egész vármegyében a német senkit, a ki szónoklatot tartson neki. Mikor 1849-ben Windischgrætz maga elé parancsolta Komárommegye provisorius tisztikarát, a jó becsületes A...y Dini volt a szónokuk, a ki egyedül törte a németet, de már a megszólításnál, mely így hangzott: «Euer Durchlauf!» azt mondta neki Windischgrætz: «da reden’s doch lieber ungarisch!» Nem különben járt Wohlgemuth, a ki az x-i polgármestertől mindenképen német beszédet akart hallani: «hiszen az iskolában tanultak önök németül!» míg az végre rákezdte neki, hogy «die Feder der Vögel sind mankmal weisz, mankmal grün, mankmal roth». Eddig volt a tudománya.

Hanem a pápisták sem voltak ám előbbre. Volt idő, mikor az egri káptalanban senki sem tudott németül, úgy hogy az egri érsek kénytelen volt a plebánosok közül egyet kinevezni kanonoknak, a kinek jó német neve van, hogy legyen, a ki elolvassa a Bécsből jövő intimátumot. A választás Bleyzeffer-re esett. Jön egyszer a hosszú levél, hivatják Bleyzeffert s eléje teszik a csupa könyökből álló betüket.

– Hát én már most ezzel mit csináljak?

– Olvasd el, mi van benne?

– ’Sz nem tudok én egy kukkot sem németül.

– Hát akkor mért tettelek én meg kanonokká? – mond az érsek.

– Biz azt magam is szeretném tudni.

Ott volt biz a mi testimoniumunkban a német nyelv rubrikája is; de valamint «ex moribus» – úgy «ex lingua germanica» nem is illett jobb kalkulust felmutatni, mint classis primát.

Hanem a ki azt akarta, hogy a fia gyökeresen megtanulja Arminius nyelvét, az elküldte azt Pozsonyba, vagy Nagy-Szombatba. Ott azután megette azt kanállal.

Kezdetben biz az nem jó volt, valamint hogy semmiféle tanulás kezdete nem jó; az én ínyem sem vette igen szívesen azt; hanem most már nagyon szeretem, hogy tudom s nem szeretném, ha egy éjszaka ellopnák tőlem. Pedig hát ez is megeshetik. Itt volt egy derék írótársunk: Oroszhegyi Józsa, a ki kilencz nyelven beszélt folyékonyan, azok közt három keleti nyelven, tolmács volt és törzsorvos a törököknél, egyszer ebéd után felhajt egy pohár rakit, arra kap egy gyönge legyintést egy láthatatlan rémtől a feje hátuljára s a következő perczben kilencz nyelv közül nyolczat elfelejtett, csak az anyanyelve maradt meg, a magyar.

Pozsonyban tanultam meg németül; de azt sem az iskolában, hanem kedves családi körben.

Az iskolában mindent elkövettek velünk magyar fiúkkal, hogy mindent meggyűlöltessenek velünk, a mi német. Emlékezem még egy versre, a mi ezen kezdődik: «Ich bin ein deutscher Knabe!» – Abban van egy vers, mely így hangzik:

Ez volt a német irodalom tanulmánya.

Azonban a tantárgyak közé itt is fel volt véve obligatorice a magyar nyelv tanítása is.

Nekünk adtak magyar nyelvtanítóul egy vén tót diákot. (Nem akarom a nevét megörökíteni, pedig jól emlékszem rá.) Ez egy extra magyar nyelvtant készített, a milyen nincs a világon, s azt kellett mindenkinek tanulgatni. Csak egy példát hozok fel belőle.

Nagy hiba, hogy a magyar köznép így ragoz: «bot-ja, kut-ja», mert hiszen nem mondatik «hát» – «hát-ja», hanem «hát-a», ennélfogva így kell mondani: «bot-a, kut-a». Soha se is híttuk máskép, mint «professor Botakuta».

A magyar nyelvből exament is kellett azonban letenni.

Professor Botakuta ki is keresett egy igen szép verset a magyar remekírókból. Vörösmarty Salamonját. Az volt jó deklamálni való a német és tót gyerekeknek. Most is előttem állnak azok az egymást felváltó alakok a pulpituson, a mint nagy pattogva szórták maguk körül:

Az átkozódási stróphánál többre egy se vitte, de elég is ebből ennyi.

Mi magyar fiúk azonban nem voltunk rávehetők, hogy akár Botakuta professor grammatikáját, akár ezt a verset elprodukáljuk. Kaptunk is olyan secundákat ex grammatica et litteratura hungarica, a milyen csak dukalt.

Ilyen állapotok voltak a régi szép időkben: örüljünk rajta, hogy elmultak s ne kivánjuk őket vissza. Saját nyelvében él a nemzet; de a más nyelvét nem tudni, még nem élet.