1847-ben volt Magyarországon három szépirodalmi lap, összesen 2500 előfizetővel, 3 politikai lap, összesen 8 ezer előfizetővel, most van 81 mindenféle lap 140 ezer előfizetővel. Ehhez a csekély olvasó közönséghez lettek aztán arányítva az akkori írói igények, a kiadóktól koczkáztatott vállalkozás és a tiszteletdíjak.

*

Mikor az «Életképek»-et átvettem Frankenburgtól, nekem magamnak a szerkesztésért, ujdonságírásért és a novelláimért volt 60 forintom, Petőfi kapott minden költeményeért 6 forintot, úgy szintén Arany és Tompa.

*

A Petőfi-hagyaték között olvasható Petőfinek egy hozzám írt levele Dömsödi Goliáth Péter név alatt (a Hétköznapokbeli regényhősöm neve), melyben hosszú, egész quart lapot betöltő geniális humorizálás után, tőlem (a lapszerkesztőtől) «két forintot» kér előlegül.

*

Ugyanezen hagyaték közt található Arany Jánosnak Petőfihez írt egy levele, melynek a végén panaszkodik, hogy egy lapszerkesztőtől egy nyomtatott ívnyi költői beszélyeért és hat darab kisebb költeményeért 49 forintja járna, de abból a szerkesztő a tiszteletpéldányúl küldött lapjának az árát, meg a hirdetmények díját 28 forintban levonta; a hátralékos 21 frtot mégsem küldi meg.

*

Ilyen volt egy írónak a sorsa abban az időben, még ha Petőfinek vagy Aranynak hívták is.

*

Már most képzelje hozzá akárki, hogy micsoda eldorádói boldogság volt az akkor egy íróra nézve, ha előállt egy kiadó, a ki azt mondta neki, hogy «én te neked adok 1500 frtot azokért, a miket eddig megírtál, azután még 20 hónapig biztosítom az életedet havonkint 100 frttal, ha ugyanezeket örök áron nekem eladod s a mit ez alatt a 20 hónap alatt megírsz, azért megint másik 20 hónapig biztosítalak ugyanannyi 100 forintokkal». Rotschild nem érezte magát ilyen gazdagnak soha, mint az az író, a ki művei után ilyen biztos existencziát nyert egyszerre!

*

És tudni is kell aztán, hogy milyen volt az akkori élet? Egy szállást tartottunk Petőfivel és családjával, szép, első emeleti, parkettezett szállást; volt négy szobánk az utczára, előszobával, konyhával: egy volt az enyim, kettő Petőfiéké, a negyedik közös ebédlő. Fizettünk érte 260 frtot egy évre. A közös koszthoz én járultam tíz forinttal, Petőfiék 15-el. S meg voltunk elégedve. Én tartottam inast, ők szakácsnét öt forint havidíjjal s azok is meg voltak elégedve.

Petőfinek nem volt adóssága soha. Árjegyzékeit pontosan kifizette. A mit verseiben a hitelezőiről ír, tiszta költői szenvelgés. Soha Petőfi neve egy váltó alá nem volt írva. De még ha valahol vándor szinész korában kosztpénzzel tartozásba maradt, azt is megküldte, mihelyt pénzt szerzett.

Épen olyan költői szabadság tőle az is, a mit maga boritalban való virtuozitásáról beszél. Én soha, hosszú együttlétünk alatt még csak mámorosnak sem láttam. A legtöbb bor, a mit megivott, volt két «pisztoly» (félmeszelyes üveg), leginkább karloviczi ürmös. De rendesen egy pisztolylyal is beérte. S ha fehérbort ivott, azt nagy öblös pohárban hozatta, vizet töltött bele s a narancs héjából fecskendezett rá illó szeszt (a mit a kucsébertől nyert. Narancsra szeretett lutrizni.) Ezt minden praktikus ember tudni fogja, hogy nem részegeskedés. Lakomákon is voltam vele többször együtt s tanubizonyságom hiteles lehet, mert én magam még akkor az urvacsoráján kívül egyéb bort nem izleltem; Petőfi bármily úri háznál csak veres bort ivott, csak magyar bort, de nagyon mértékletesen; – ilyenkor nagyon kedves volt; lehetett vele tréfálni: máskor nem igen; lehetett hallani a nevetését (ritka hang volt nála); rá lehetett venni, hogy költeményeit elszavalja, a miben remek volt; sőt gymnasticai productiókra is, a miben mindnyájunkat felülmult: egy álló helyétől fel tudott ugrani bármilyen magas asztalra. Ezek a vonások mind tiltakoznak az ittasság gyanupere ellen. Télen rendesen csigabigákat vacsorált eczettel, tormával, a szegény jó Orlai Samu nagy borzadályára, a ki szintén együtt járt velünk a Sperlbe vacsorálni. 30 krajczárnál többet nem tett ki a vacsorája soha. Vacsora után dolgozott mindig otthon. Csak néha mentünk el biliárdozni s ott rendesen rám verte a partiet. Kártyát csak Váradi Tóninak a neve napján vett a kezébe, a mikor preferáncz járta hármunk között.

Petőfi igen jó gazda volt, szorgalmas és józan ember, a nőknek nem volt bolondja. Mai nap puritánnak neveznék. Mikor egyszerre annyi pénzhez jutott, hogy fölöslege maradt, a szülőit segélyezte vele.

Ruházatában is oly egyszerű volt, mint más egyéb életmódjában. Mindig magyar ruhát viselt, sajátszerű bogrács alakú kalappal; az utóbbi időben megengedte magának azt a luxust, hogy nagy virágú fekete selyem moiré szövetből készíttetett attilát, s ahhoz carbonari köpönyeget. Ez volt az egyedüli fényüzése. Csak a 48-iki márcziusi napokban váltotta fel a bográcskalapot a kalabriai, a miről messze hátra lengő veres toll hajlott alá; mellén a koronátlan országczímer, gyöngyökkel hímezve.

Mindezeket azért jegyeztem fel, hogy az akkori viszonyokat helyesen ítélhesse meg mindenki, midőn az írói munka tulajdonjogának becsét a mai és 30 év előtti állapotok összehasonlítása mellett, meg akarja állapítani.