(1897.)

Az emlékezetes márczius 15-ének történetében bizonyosan föl lesz jegyezve az a jelenet is, a midőn a nemzeti színházban Bánk bán került színre (a censura által betiltott, most egyszerre felszabadult remek): de a közönség nem érte már be azzal; – a Petőfi «Talpra magyarját» követelte s azt kellett Bánk bán Egressynek elszavalni. A többek között hogy kerültem én is a színpadra, sáros csizmában, pocsékká ázott czilinder kalapban; (mert bizony czilinder kalapban, kalucsniban kiáltottuk ki a szabadságharczot): ez is mind meg van írva ama napok történetében.

Azt is leírtam én magam valahol, hogy találkoztam ez emlékezetes órában azon a tribünné vált színpadon Laborfalvy Rózával.

Az az ereklye, melyről most írok, annak a folytatása.

Egy hét mult el márczius 15-ike óta. Egy hete az aggó várakozásnak. Mi lesz most? Magáévá teszi-e a pozsonyi országgyűlés a pesti 12 pontot? (melyben a régi rendi diéta halála is kimondatott s helyébe a népképviseleti országgyűlés állíttatott). Szentesíteni fogja-e a király az új alkotmányt?

A közben egyebet is tettünk. A mi csak kard és puska volt kapható a városban, azt mind fölvásároltuk, magunk fegyverbe öltöztünk. Jaj de szép volt az utczán látni az egész férfisereget a polgári ruha fölé kötött karddal, a szíjra vetett dupla puskával, nemzetiszínű toll a kalap mellett, nemzeti kokárda a mellre tűzve. Egy derék zsidó polgártárs (a nevét elfeledtem, de az egykorú lapokból előkereshetitek) maga kétezer puskát vásárolt fel Stájerban s ingyen adta oda a hirtelen megalakult nemzetőrségnek. – S hogy semmi ne hiányozzék, megtudtuk (volt már a forradalomnak is rendőrsége), hogy bécsi jóakaróink egy hajóval lőport és ólmot szállítanak Horvátországba. Azt mi, mint hadi dugárút, a népjog czímén lefoglaltuk s aztán volt már a puskáink számára töltény is.

Egy délelőtt épen azon tanácskoztunk az én dohány-utczai szobámban Petőfivel és Vasváryval: hogy felmenjünk-e cum gentibus a pozsonyi országgyűlésre, pressziót gyakorolni? a midőn benyit a szobámba egy tisztes agg duenna, körülnéz s meglátva két barátomat, letesz az íróasztalomra egy papirba takart csomagot, azt mondva hozzá:

– Ezt küldi önnek valaki, hogy kicsoda? azt találja ki.

Azzal visszavonult, eltünt.

Én hozzá sem nyultam a csomaghoz, a míg a két barátom el nem távozott. Azok is diskréte magamra hagytak.

Hát hisz ez megszokott állapot volt már (egy egész hét óta), hogy a márcziusi fiatalokat kegyelik a magyar hölgyek. Vasváryt bizony majd széllyel szedték. Szép fiú is volt: achillesi alak; nagy szemű, nagy orru. Aztán én sem voltam valami bagolyrugta vakarcs (ötven év előtt!) Én rám is gondoltak. De azért mégis kitaláltam egyszerre a rejtélyes csomag küldőjét, a mint annak a tartalmát megláttam. Egy nemzetiszínű süveg volt az: selyemfonálból horgacsolva. Egy hét alatt készült. Éjjel-nappal dolgozhatott rajta, a ki készítette. Épen a fejemre illett. Semmi írás, névjegy nem volt hozzá.

Alig vártam a délutánt, az illemlátogatás idejét; felkötöttem a kardomat, vállra akasztottam a puskámat, a selyem süveget pedig eltettem a tölténytartómba. Hát bizony a márcziusi napokban úgy járt minden gavallérember látogatóba elegáns hölgyekhez: puskával a vállon, tölténytartóval a csipőn, karddal a tomporon. Így mentem én is első látogatásomat tenni – Laborfalvy Rózához.

Azon kezdtem, hogy megköszöntem neki a számomra készített nemzetiszínű süveget. Meg volt elégedve, hogy a küldőjét kitaláltam magam eszétől (tán nem is az eszétől).

Azonban visszahoztam azt, mert valami kimaradt belőle: az évszám. Az pedig lényeges dolog. Mert ezt az évet, míg a világ világ lesz, mindig emlegetni fogják.

Akkor aztán a hirhedett művésznő rögtön a himző dobjára feszíté az én háromszínű sipkámat s minthogy horgacsolással nem lehetett többé a hiányt kipótlani, himzéssel tüzködte oda a márczius 15-ike mellé az «1848»-at, a hogy az ma is látható az ereklyémen. Én ott voltam addig, a míg ez elkészült.

És aztán azon az örökké emlékezetes estén, a melyen Buda és Pest a király által szentesített 1848-iki új alkotmány, a szabadság új korszaka örömére kivilágította házait, már mi kart karra fűzve jártuk be a fényes utczákat Laborfalvy Rózával. Az volt az illumináczió! Olyan villanysugárzást nem talált ki Edison. A szíveinkben volt az!

Így lett ez a háromszínű süveg az én életem horoskopjává.