Legfiatalabb koromban is volt egy melltűm és egy gyűrűm, drágaköves, a miket mindig magammal hordtam.

Erre pedig nem uracskodási hiuság ösztönzött, hanem valami nagyon komoly előregondolás.

Mi ketten Petőfivel olyan veszedelmes terveken törtük a fejünket, a mik biztosan összeütközésbe hozhattak bennünket az államhatalommal: a nép felszabadításán, a hazafiak egyenlő jogúvá tételén. Csináltuk ez eszméknek a propagandát. Én elhagytam a vezetéknevem végéről a nemesi ypszilont, helyettesítettem a polgári «i»-vel, Petőfi pedig a verseiben hirdette, hogy ő a népszabadságért kiván meghalni a csatatéren. Szobájának fala tele volt a franczia forradalom híreseinek remek rajzú arczképeivel: Marat, Danton, Robespierre; ő saját magát Desmoulins Camillenak jelölte meg; engem Saint Justenek szánt.

Ha akkor az államhatalom azt a néhány rajongó fiatalt szépen összefogatja s elküldi, ha nem is Martinovics után a Vérmezőre, de legalább Lovassy üres börtönébe, vagy Táncsics Mihály mellé szobatársnak, hát akkor nem lesz forradalom, nem lesz szabadságharcz, a jobbágy szépen végzi tovább is a robotot, fizeti a dézsmát, az adót, a nemesi szűz vállak nem hordják az adó terhét, az a paraszt dolga, az ujoncztörvény fölött nem vitatkoznak ma, nemesember fia nem megy katonának, a rekrutát elfogják kötéllel, az is a paraszt dolga, összegyűjtik a verbunkosok; a pozsonyi diétán szaporítják a gravameneket, a ki a nép keserveiről beszél, annak az elnök odavágja, hogy «non stultiset», (Ne bolondozzon) s ha nagyon erősen pattog a kormány ellen, akkor felhivatik ad audiendum verbum – Bécsbe. Egyszóval megmarad a régi jó világ.

Mi gyakran kérdeztük is egymástól, Petőfivel és Pálffy Alberttel, hogy valjon mi lehet az oka, hogy minket még nem tettek biztos zár alá?

Petőfi versben is kiírta:… «oh de a börtön, attól félek!»

Miért félt a börtöntől? Hiszen nem volt semmi bűne.

Attól magam is féltem.

Volt egy jóakaróm Budán a helytartóságnál, a ki megizente nekem, hogy vigyázzak magamra, mert az az út, a melyen járok, az akasztófához vezet. Megigérte, hogy ha valami baj fenyeget, jóidején tudatni fogja velem, hogy ugorhassak.

No hát erre az ugrásra volt nekem szükséges az a gyűrű, meg az a melltű.

Ugrani a külföldre kivánatos.

Ott pedig az osztrák bankót nem veszik el.

Nekem biztosítanom kellett magamat, hogy annyi értékkel rendelkezzem, a mennyi képessé tesz, hogy egy alkotmányos országba eljussak. Ezt a két ékszeremet külföldön könnyen értékesíthetem.

Ez volt az eltitkolt oka az ékszerviselésemnek.

(Ez az aggodalmas előregondoskodásom aztán később időkre is megmaradt; de ez más lapra tartozik.)

Egyszer aztán megvirradt 1848 márczius 15-ike.

A mi azt a szent napot emlékezetessé tette, azt én is, más is mind feljegyeztük évek során át.

Csak egyet nem mondtam még el.

Azt, hogy a midőn az izgalomteljes események után, dicsőségesen kivívott diadalok után hazatértem, megütközve vettem észre, hogy az én két ékszerem hiányzik.

A melltűt bizony az általános ölelkezés közben valami lelkesült polgártárs a nyakkendőmből kihúzta s a testvéresülési kézszorítások alatt a gyűrűt az ujjamról lerántotta. Szép faragottkövű camæás gyűrű volt.

Egy perczig elkeserített a veszteség. Sajnáltam az ékszereimet; de még inkább az illuzióimat. Hogy engemet azalatt, a míg én a népszabadság kikiáltása mellett keblemet minden veszélynek kitárom, így megkárosítanak!

És kik? A polgártársaim! A nép, a kinek a szabadságáért a mai napon a fejemet koczkára tettem.

Hanem aztán elővettem a jobbik eszemet.

Egy ember tettéért mért itéljem el az egész népet?

Mi szükségem most már nekem azokra az ékszerekre?

Hiszen nem gondolok már a futásra, kimondtam a nagy szót, kitűztem a zászlót, a mellett meg kell állnom, vagy mellette elesnem.

És aztán találtam ékszereket, a mik jobban ékesítik a férfit. Puskát, kardot. Az lett annak az évnek a divatja. Puskát, kardot viselt minden ember: az utczán, a sétányon, azzal járt látogatóba, hozzá egy mellre tűzött kokárdát az ország czímerével.

Egyszer aztán ezeket az ékszereket is le kellett rakni. Puska, kard, nemzeti czímer, minden eltünt. Magam is eltüntem.

Végre sok bujdosás után visszakerültem Pestre. Csakugyan onnan kerültem elő, a honnan a jóakaróm megjósolta. A fejemet nem hagytam ott, csak épen a nevemet. Úgy híttak, hogy «Sajó». Ez alatt a név alatt irdogáltam nagytitokban: nappal nem mutogattam magamat az utczán.

Hanem azért a postás mégis rám talált egy reczepisszével.

Azonban azt a levelet személyesen kellett kiváltanom a főpostahivatalnál, mert pénzzel volt terhelve: «Beschwert mit 20 Gulden Conventionsmünze». Nagy pénz volt ez nekem!

Föl kellett tehát mennem a főpostára s ott igazolnom magamat, hogy csakugyan én vagyok az a gyanús személy, a kit az az ötpecsétes levél keres. A levelet ott a hivatalban fel kellett bontanom, hogy a pénztartalmáról meggyőződjem én is, a Schalterlöwe is. Négy darab ötforintos Reichsschatzschein volt benne, meg egy zálogházczédula.

A kisérő levél németül volt írva: szükséges elővigyázatból, mert ha magyarul lett volna a szövege, a rendőrségre kellett volna vele felmennem, hogy fordíttassék le. Ez volt a tartalma:

«Uram!

Ön 1848 márczius 15-én elvesztette a melltűjét és gyűrűjét a nagy sokaságban. Én vittem el. Itt küldöm az összeget, a mit értük kaptam a zálogházban, s a zálogczédulát. Szerezze vissza. N. N.» 1850 márczius 15.

Soha életemben kapott pénz ily örömöt nem okozott. Nem a pénz, de a szív, mely azt küldte. Az egész nép tiszta napfényben ragyogott előttem, a hogy azon a szent napon.

Még most is megvan nálam ez a gyűrű, ez a melltű.