(Naplómból.)

(1897.)

1850-et írtunk.

Egy ködös, nyirkos kora-őszi estén, az akkor még «országút» (most) legalacsonyabb, (akkor) legmagasabb emeletes szögletházának szobácskájában együtt voltunk öten. Kazinczy Gábor volt a házigazda, ő adta a theát, vendégei voltak Ürményi József, Pázmándy Dénes (idősb), Csengeri Antal és én.

Ürményi József volt akkor a magyar közélet legkedveltebb alakja. A Budán székelő osztrák Civil Statthaltert meg merte egy nyilvános helyen (bálteremben) sérteni, úgy hogy az kénytelen volt őt párbajra kihívni s lőttek egymásra pisztolylyal. Pisztolylyal lőni! 1850-ben! És a budai helytartóra!

De különben is igen derék ember volt Ürményi József. Az ő lelkében támadt az a gondolat, hogy a magyar irodalmat föl kellene ébreszteni halálos álmából. Lap nem volt, a hivatalos Közlönyön, meg egy szelid szépirodalmi lapon kivül, az írók szét voltak szórva a világba: ki itt, ki amott lappangott.

Egy «Történelmi Könyvtár» megindítása volt a tervünk.

Vakmerő vállalkozás. Magyar történelem! 1850-ben!

Hárman a jelenvoltak közül akkor beszéltek egymással először az életben! Ürményi, Pázmándy és én.

Ürményi a legszélsőbb konzervativek táborába tartozott (valaha), Pázmándy pedig a szabadelvüeknek volt egykor vezéralakja. Gyönyörü daliás termet, európai miveltségen köszörült nemzeti jellem, a legelegánsabb tánczos, a legdélczegebb lovas és a legtartalmasabb szónok az országban. Birtoka mintagazdaság; felesége igazi ideálja a magyar tipikus szépségnek; szép családja otthon. Igazi magyar «úr».

Mikor a 48-diki mozgalmak megindultak, a mikben én is részt vettem; egyszer figyelmezteté Pázmándy az anyámat (komáromi volt és távoli rokon), hogy vigyázzon a fiára, mert ha azon az úton halad, a melyen elindult, okvetlenül a vesztőhelyre jut. Tudatták is ezt velem.

És aztán ő maga került háromszor a vesztőhely szélére. Kétszer az osztrákok akarták főbe lövetni, egyszer meg a magyarok. Amazok azért, hogy miért elnökölt a pesti országgyűlésen, ezek pedig, hogy mért nem elnökölt a debreczeni országgyűlésen? Nagyon meglakta e miatt a Neugebäudet.

Ez is szóba került akkor a theázás közben.

Én koczkáztattam azt a kérdést Pázmándyhoz, hogy miért is nem jött el Debreczenbe? Ha ő vezette volna az országgyűlési tanácskozásokat, nagy esze, tapintata és népszerűsége mellett talán sok dolog nem történt volna meg, a minek jobb lett volna meg nem történni s nem jutottunk volna ide, a hol most vagyunk.

Erre ő én nekem válaszul a következő történetet mondta el.

– 1848 októberében a magyar képviselőház Kossuthot, saját indítványára kiküldte a felső-dunai táborba, hogy közvetlen közelből intézkedjék a hadsereg működése iránt.

– Az volt a kérdés, hogy az a hadsereg, mely Jellachich bánt kiverte az országból, üldözze-e azt Ausztria területén is?

– Bécs fel volt lázadva s Jellachich Schönbrunnig hatolt. Azonban az osztrák országgyűlés nem tartotta a bánust ellenségnek, s Bécs nem kívánta a magyar hadsereg segítségét.

– E tétovázás miatt a magyar hadsereg kétszer is átlépte a Lajthát, s kétszer is visszahivatott.

– Végre nagynehezen a bécsi országgyűlés örömét nyilvánítá ki a fölött, hogy a magyar hadsereg Bécs segélyére készül.

– Ekkor a magyar képviselőház engemet is (Pázmándyt) felküldött Pozsonyba, mint meghatalmazottját.

– Egy délután, midőn épen Kossuthnál voltam, a Bécsben székelő angol nagykövetségnek egy diplomatája jelentkezett nála.

– Miután egyedül Kossuthtal kivánt értekezni, én magukra hagytam őket s kimentem a mellékszobába.

– A hosszas értekezés után az angol diplomata kijött Kossuth szobájából; utána én mentem be hozzá. Kérdeztem, hogy mit határoztak.

– Semmit. A föltételek, melyek alatt az angol elvállalná a kiegyezést Magyarország és a dynastia, respective Ausztria között, a mi részünkről elfogadhatatlanok.

– Részletesebb detailjokba Kossuth nem bocsátkozott: ott hagyott magamra és elment.

– Én még hátramaradtam a szobában és körülnéztem. Egy szögletben apróra összetépett papir-rongyokat pillanték meg. Azokat összeszedtem s a kalapomba dobva, átmentem a saját szobámba.

– Ott magamra zártam az ajtót, s elkezdtem a papir-rongyokból összerakni a mozaikot: a mi teljesen sikerült.

– Jól sejtettem. Ez a széttépett papir tartalmazá az angol kormány ajánlatát a Magyarország és Ausztria közötti kiegyezés létrehozására.

– Ez ajánlatnak az volt a merituma, hogy Anglia és a többi európai hatalmak garantirozzák Magyarországnak azt az államköteléki viszonyt, a melyben van Svédország Norvégiával.

– S ezt nevezte Kossuth elfogadhatatlan föltételnek.

– Ez volt az oka, a miért én őt és a magyar képviselőházat nem követtem Debreczenbe.

– Másnap átlépte a magyar hadsereg az osztrák határt.

Így beszélte el előttem és a másik három hazafi előtt Pázmándy Dénes.

A névre nem emlékszem már, hogy ki volt az az angol diplomata, a ki Kossuthhoz lejött Bécsből a kibékítési ajánlattal. Negyvenhét év alatt nem csoda, hogy elfelejtettem; de a Pázmándy által elmondott tény lényegéhez egy szót hozzá nem adtam és abból egy szót el nem felejtettem.

És egy a nyolczvanas években kelt levelében Kossuth azt az állami köteléket ajánlja Magyarország és Ausztria számára, mely Svéd- és Norvégországokat csatolja egymáshoz.

Most azonban az előadott emlékhez hadd csatoljak egy kis történelmi konsziderácziót is.

Kossuth az 1848-iki október 14-diki országos gyűlésen azt mondá: «mi felajánlottuk a bécsieknek a segítséget, nem vették szívesen; tehát ezentúl hazánk határainak védelmére szorítkozunk».

Október 12-dikén (tehát két nappal elébb) az osztrák országgyűlés elhatározta, hogy Jellachichot, mint a czivilizáczió és szabadság ellenségét tekinti, s a magyar hadsereggel kezet fogva, megsemmisítése iránt mindent elkövet.

De ezt a határozatát az osztrák országgyűlésnek a magyar országgyűlés csak öt nap mulva (!) okt. 17-én tudta meg. Ekkor ment fel Kossuth Pozsonyba.

Október 20-dikán jelent meg a Kossuth Hirlapjában egy ilyen szavakkal kezdődő vezérczikk: «Csak az angol-franczia interventiótul mentsen meg bennünket az ég!»

Tehát 18-dikán (a vezérczikk kelte előtt) beszélhetett Kossuth az angol diplomatával.

Pázmándy azonban még e napon túl is helyén maradt és közreműködött, mint a nemzetgyűlés megbizottja, mert az október 25-dikén kelt manifesztumot Windischgrætz herczeghez Kossuthtal együtt ő is aláírta, mint a képviselőház elnöke.

És így a politikai térről visszavonulási elhatározása csak a schwechati ütközet után szilárdulhatott meg.

*

Ismétlem, hogy ez negyvenhét év előtt történt.

Az öt jelenvolt közül egyedül én magam vagyok életben. Nem hivatkozhatom élő tanura.

Lehet, hogy Pázmándy maga csalódott a Kossuthtal értekező angol diplomata személyének fontosságára nézve.

Lehet, hogy Kossuth nem az ajánlott föltételt, hanem annak garancziálatlan voltát tekintette elhatározónak.

De hogy a széttépett és összerakott irat tartalmát Pázmándy így közölte velem: arra a lelkemet teszem föl.