(1890.)

Október elején 1849-ben a borsodi Bükkben voltam.

Tardonának hívják a falut. Miskolcztól öt óra járásnyira van, kocsin. Folyvást ősrengetegek között halad az ember, négyszer-ötször átgázolva a patakon. Hídnak híre sincs. Kijönni a faluból is csak ugyanazon az úton lehet, mert egy völgykatlanban fekszik, a miből csak nyaktörő ösvények vezetnek át a hegység túlsó oldalára, a mi már egy más világrész.

Ebbe a faluba menekültem én (a feleségem hozott ide) a jó, derék Csányi Béni házához – a világosi nehéz nap után. A feleségem testvérének a nevét viseltem, a kedves kedélyű Benke Albertét, a ki a hadjárat alatt elhalt, a neve jó volt nekem. Jókai Mór nem létezett többé a világra nézve.

De rám nézve sem létezett a világ és így quittek voltunk.

Tardonára nem járt hirlap, ott nem volt posta, ha valaki levelet akart valahová küldeni, el kellett ballagnia Sajó-Kazinczra. – De hát Tardonáról minek írna valaki levelet akárhová? – S hogy írhatna valaki levelet Tardonára, mikor annak a falunak még csak a neve sincs a mappára fölvéve? – Jó, becsületes kálvinista palócz kurta nemesek lakják, a kik maguk szántanak, vetnek, disznót makkoltatnak, a feleségeik maguk varrják az öltönyeiket. Terem szép buzájuk, kukoriczájuk, karczos boruk, a mi eltart újig, káposztájuk, répájuk, még keménymagjuk is van. A patak a házuk alatt folyik, abban pisztráng terem, malom van rajta, az megőrli a búzát és tengerit, van egy derék papjuk, a ki vasárnap lelki táplálékkal ellátja őket s egészen meg vannak a sorsukkal elégedve.

Hát idáig nem jutott el a földrengés.

Pedig nagyot rendülhetett, mikor az a nagy érczkolossz, a magyar nemzet végigzuhant rajta.

Tardonán ezt sem érezték meg. Elmúlhattak a hellének és a celták, elmúlhatnak az ozmanok és a muszkák; de a palócz nemzet nem múlik el soha. Itt találták azt már a magyarok, mikor kijöttek Ázsiából s ha nincs «független» Magyarország, de van független Palóczország.

Két hosszú hónapig nem tudtam én arról semmit, hogy mi történik odakinn a nagy világban. Reggeltől estig jártam az erdőket. Gyönyörű őszi napok voltak folyvást.

Hanem egy délután csunya nagy zivatar rontott alá az Örvénykőről, az ott kapott egy erdőben: szaladt a zápor: a kis szelid «hársas» patak Niagarává duzzadt fel s tengert csinált a zöld mezőből. Én bőrig ázva kerültem haza a jó Csányiékhoz, a kik már aggódtak miattam, hogy elvisz az árvíz.

Az nem vitt el, hanem előkapott a csúz: éjszakára olyan lázba estem, hogy minden porczikám külön a maga kedvére fájt: a lábaim a világ végéig akartak nyúlni, a fejem zúgott mint egy daráló malom; a fogaimon valaki egy kalapácscsal klavirozott végig; ha meg elaludtam: egyre azt álmodtam, hogy a puska vége előtt állok: olvassák a fejemre a sententiát: csak a kommandó-szót várják: «Feuer!» s aztán vége van.

De hát még sem lett vége. Valahogy csak megvirradtam. Az éjjeli nagy veszedelemből nem maradt fenn más, mint egy irgalmatlan nagy fogfájás. – Az első fogfájás életemben. – Eddig csak híréből ismertem.

Panaszkodtam a gazdámnak.

– Ki kell húzatni.

– Van itt borbély?

– Itt nincs; de Miskolczon van.

– Oda nem megyek, mert ott plombálnak.

– Hát van itt egy ács, a ki tud fogat húzni.

– Hívják ide.

A derék becsületes faragó ember aztán ki is teremtette az én fájós fogamat, úgy, hogy ő jobban megizzadt bele, mint én. Háromszor lecsattantotta róla a vasat: s egy konyhaszéket összetört, a mint nekifeszítette a lábát.

Mikor vége volt, azt mondtam neki:

– Édes atyámfia, ennyi fáradtsággal a fejemet is le lehetett volna vágni.

(Hogy tréfáltam azzal a fejlevágással! – Épen október 6-ikán volt ez! – Nekem csak egy darabka csontom lett halottá!)

Az arczom természetesen feldagadt, néhány napig felkötve kellett hordanom az állkapczámat. Ez alatt odaverődött hozzánk egy vándorló honvéd.

Egyenesen Komáromból jött, gyalog; itt volt a hazája valahol a Bükkben.

Az beszélte el, hogy Komárom vára kapitulált, mindenki amnestiát kapott. Meg is mutatta a maga «Geleitschein»-ját, a melyben személye és vagyona minden háborgatás ellen biztosíttatik.

Hogy irigyeltem tőle ezt a darab papirost!

Ez volt az első hír, a mit onnan kívülről kaptam.

Én aztán a magam képzeletéből kiszíneztem azokat, a miket a jövevény futtában elénk vázolt. Az amnestiát. A béke helyreállítását.

Lám, milyen jól jártak azok, a kik helyt álltak az utolsó körömszakadtáig; azok megint két lábon járó emberek lettek; én pedig vagyok egy fáról-fára ugráló evet!

Zugolódtam mindenkire, leginkább saját magamra.

Azután megint nem hallottam valami tíz napig semmit a világ folyásáról. Azalatt ismét elővett a bolyongás vágya. Kergetett valami reggeltől estig erdőről erdőre.

Egyszer aztán, mikor hazatértem a kóborlásomból, ott találtam a feleségemet a lakásomon, a kandalló lobogó tüze mellett ülve.

Az volt az öröm!

Mit tudod te azt, boldog új nemzedék! mi az a viszontlátás? A bujdosó, a kipéczézett és az ő szerelmese között!

S aztán a nagy öröm meg lett tetézve az által, hogy a feleség, ki messze Budapestről, lopva, rejtőzve, nyitott parasztszekéren jött el utánam az ősrengetegbe, – elővonta kebléből azt a kis összegyűrt levélkét, a mit a bujdosó honvédtől úgy megirigyeltem: a komáromi capitulatióból eredett «Geleitschein»-t. Kiállítva az én nevemre, mintha Klapkának a hadsegéde lettem volna. Ezt csak egy szerető asszonyszív vakmerő furfangja gondolhatta így ki. Szigligeti öcscse járt közben. Meg voltam a haláltól mentve…

S ezt az ő feje gondolta ki!

Hanem aztán, mikor végig néztem ezen a drága főn, a minek minden vonása s aztán az összes kifejezése úgy élt a lelkemben mindig, a hogy most is; megláttam a homlokán valamit, a mi két hónappal előbb, a mikor elbúcsúztunk egymástól, még nem volt ott: a dús fekete hajzat között három ősz hajszálat.

Bámulva kérdezem, hogy mi ez?

– Az ősz hajszálaimat láttad meg, ugyebár?

Akkor aztán a tűzhöz közelebb húzódva (fázott: betegen jött el Pestről) elbeszélte nekem, hogy mi történt október hatodikán! A miről én még mit sem tudtam.

Ő is látott e napon valamit, s attól, a mit látott, támadtak ezek a fehér hajszálak a homlokán másnap.

Tenger-idő mult el azóta!

Negyvenegy esztendő!

Negyvenegy év multán itt ülök egy üres házban, egyes-egyedül az asztalom mellett. Nem várok már semmi jót, s nem félek semmi rossztól. Gyönyörködöm az új nemzedékben s szemlélem országunk emelkedését. A multakat nem siratom s a jövendőkért nem fantaziálok. «Traditur dies.»

Ma is épen úgy szakgatja az arczomat a csúz, mint 41 év előtt. Hanem a fogam nem fáj már. Műfogaim vannak: rágni jó velük és nem fájnak. A hazámért sem kínoz semmi aggodalom. Az osztrák-magyar monarchiát nem kell félteni.

Hanem azt az első három ősz hajszálat – nem tudom elfelejteni.