(1896.)

Most is édesen gondolok vissza azokra a szép, csendes időkre, a miket úgy hivunk, hogy Bach-korszak.

Schmerlingnek sikerült a Bach elődeit rehabilitálni.

A Bach és a Schmerling-éra úgy áll egymás mellett, mint a Nirvána meg a Dante pokla: amott a semmivéporlás elmállasztó lassú zsibbadása, emitt a torturák minden fajtájának keresztülpróbálása.

A magyar ujságírónak a Bach idejében az volt a jelszava: «ne szólj szám, nem fáj fejem». Schmerling uralmában meg az, hogy «ha szólsz is megbánod, ha nem szólsz is megbánod».

Az ötvenes években lélekzetet venni minden honpolgárnak, rang- és fajkülönbség nélkül, teljesen szabad volt, de már a lélekzetet vissza is lehelni úgy, hogy ennek hangja is hallható legyen, csupán a magyar ó-konzervativeknek. A többi mind «mundtodt» volt. (Nincs erre – ne is legyen magyar szó.)

Dicséretükre legyen mondva, ezt a jogukat fel is használták. Szidták a kormányt nemcsak Budapesten, de még odafent Bécsben is.

A magyar ó-konzervativek lumene volt Ürményi József, A magyar nemzeti ellenzék egyedüli látható feje. Ahhoz ragaszkodtunk, mint a horgas atómusok, mi többi szétzüllött magyar hazafiak: Kemény Zsigmond, Csengery Antal, Kazinczy Gábor, Szilágyi Sándor, magam is.

Egész legendakör képződött az alakja körül.

Hogy figurázta ki a bécsi Hofburg fényes udvari báljában a mindenható Bach minisztert, fenhangon kérdezve tőle: «Nun lieber Herr Doktor (!) was haben Sie neues vor, um Ungarn zu beglücken?» Hallatlan merénylet!

De hasonló merészség volt, a mikor Ürményi József a budai várban a helytartó által adott udvari bálon odaplántálta magát a legelső hivatalnokvezér elé hátat fordítva felé, úgy hogy a két kezét a két frakkszárnyának zsebébe mélyesztve, őnagyméltóságát teljesen elnapsötétítette. Ezért felsőbb rendeletre meg is kellett duellálnia a dehonestált kegyelmes úrnak Ürményivel s szerencse, hogy a pisztolyok lojálisok voltak.

E kiváló tekintélynek auguriuma alatt mi, fent elsorolt cidevant rebellisek egy merész vállalatot kezdtünk, a «Nemzeti Könyvtár» kiadását. Régi krónikáknak, magyar közéletnek megörökítése volt benne a főczél. Sok nagybecsü munka lett ott összehordva: többek között Cserey Mihálynak nagyérdekü erdélyi korrajza. Ennek a befolyása alatt született meg Szigligeti «Béldi Pál» drámája, s nekem is több regényem: (Erdély aranykora, Török világ Magyarországon, Kétszarvu ember.)

Később ezen a félig taposott ösvényen át megnyilt az út egy rendes napilaphoz, a melynek koncesszióját a derék idősb Emich Gusztáv tudta megszerezni a maga firmájának.

Ez volt a Pesti Napló.

Csak két lap van még mai nap életben, a mely a távol Bach-korszakban merészkedett megszületni: mind a kettőnek én voltam a keresztapja: a Vasárnapi Ujság és az Üstökös, napilap csupán a Pesti Napló. Ez képviselte egyedül a magyar nemzeti szellemet.

Szerkesztője volt Török János. Az egyedüli posszibilis szerkesztő széles e Magyarországon. Minden egyéb publicista terhelve volt a kormánykörök előtt. Hisz én nekem magamnak is csak úgy lehetett két éven át a Vasárnapi Ujságot szerkesztenem, hogy Pákh Albert lett megnevezve felelős szerkesztőnek; az pedig Græfenbergben üdült nehéz betegségéből s minden héten üres lapot küldtünk fel hozzá, azt visszaküldte az aláírásával ellátva s arra nyomtattuk a czenzornak benyújtandó számot.

Tehát a Pesti Napló munkatársa voltam én is.

Igaz, hogy csak a vonal alatt. A tárczában jött a regényem.

Az első regényem, mely azzal a vakmerő furfanggal jött létre, hogy naponkint egy tárczára valót írtam meg belőle, a következő napra való még csak a fejemben volt meg. Könnyen beletörhetett volna a késem. Ez a regényem volt az Egy magyar nábob. Szép honoráriumot kaptam érte a Pesti Naplótól: ezer forintot. Rengeteg pénz volt ez akkor! Kivált nekem. Nem is tudtam volna mire elkölteni, ha a svábhegyi telket (egy elhagyott kőbányát) meg nem vettem volna rajta. Hanem ez még csak felét adta ki a vételárnak: hogy a másik fele is megkerüljön, nem volt mit tennem más, mint a jó Magyar Nábob örököséből egy másik regényt leszármaztatnom: ekként támadt a Kárpáti Zoltán.

Ezért is megkaptam – előre – a szép ezer forintokat Emichtől. S aztán írtam ezt is, egyik tárczát a másik után a Pesti Naplóba, nem aggódva a jövendők miatt.

Hanem ennél aztán csakugyan utólért a nemezis.

Az új telkemen, galagonya-bozótirtás közben a jobbkezem hüvelykujjának a körme alá szúródott egy tövis, beletört a hegye, az ujjam meggyűlt, nem tudtam a tollat fogni: a tárcza elmaradt a lapból.

De másnap már ott volt a szerkesztő kegyetlen fulminatoriuma az asztalomon.

«Hallja az úr! vagy regényt írjunk, vagy paszulyt öntözzünk! Ha felvette az úr az árát, írja meg az aequivalensét.»

Én aztán mit tehettem? Török Jánosnak igaza volt. Írni kellett. Írtam a folytatást balkézzel. Ha a tisztelt olvasó talál valami nevetnivaló furcsát ebben a regényben, gondoljon rá, hogy én azt balkézzel írtam, a jobbkezem hüvelykét az alatt székifű-főzetbe áztatva.

De hát én még most is visszagondolok erre.

S most, a mikor már nevezetes ember lettem, a kinek hirnevét a filoxerák, szőlőmolyok és firkáló férgek milliói hirdetik s körüljárok viruló telkemben, gyönyörködve gyümölcsterhelte fák, bokrok és szőlők ismerős világában, mindig eszembe jut, hogy én ennek az alapját a jó Pesti Naplónak köszönöm. Adjon az Isten neki is még sok időkön át bőséges szüretet.