(1886.)

A napokban olvastam nagy hazánkfiának egy vezérczikkében ezt a szót: «a Jókai tágabb hazája.» – Szeget ütött a fejembe! – Vajjon mi lehetett ez? – Csak nem az «összbirodalmat» értette alatta? Mert hogy abba bele «ne» menjünk, azért én annak idejében a legszűkebb hazámba is bejutottam, a minek becsületes neve «tömlöcz». E korszak neve «Schmerling».

Harmincz év alatti fiataloktól nem lehet azt követelni, hogy huszonkét év előtti állapotokról világos emlékezettel birjanak; azért nem csodálom, ha gyakran megujuló hangokat hallok a fiatal növésű erdőből: «bár csak visszatérnének azok az idők, a mostani, minden szabadságot megsemmisítő korszak helyébe!» – Az igaz, hogy akkor nagy volt a szabadság: a többség nem szavazta le a kisebbséget, – az elnök nem vonta meg senkitől a szót; – a virilisségét nem vesztette el senki; – a sajtótörvény pedig épen nem volt: minden ujságíró azt írhatta, s azt nyomathatta ki lapjába, a mi neki tetszett; – csakhogy aztán, mikor fel akarta adni a lapot a postára, akkor megfogta a gallérját – nem ám a censor, mert olyan nem volt, hanem a rendőrbiztos, s azt mondta: «lassan a szellemmel!» Azzal a lapot, nyomdát lepecsételték: az ujságírót vitték a legalkotmányosabban kormányzó rendőrmandarinhoz. A rendőrmandarin úr tökéletes ellentéte volt a mostani keményszívű, haragos tekintetű, kegyetlen belügyminiszternek; végtelenül nyájas, mosolygó, alacsony öreg uracska, a ki mindig olyan vékony, siránkozó hangon beszélt, mintha emlékbeszédet olvasna fel megholt tudós felett: «Aber mein lieber Jókai! Mit cselekedett ön?» Asztalán volt kiterítve az ujságom. Azt persze ő excellentiája nem tudta, hogy mit cselekedtem; mert magyarul egy szót sem értett: csak azt látta, hogy a lapomban columnaszámra vannak aláhúzva sorok majd veres, majd kék plajbászszal, némelyik duplán. A veres a lázítás, a kék a felségárulás. El volt érzékenyülve; ő maga szívesen megbocsátana, s megengedné, hogy a rettenetes czikket kivegyem a lapból; de már ő excellentiájának, a főmandarinnak ott fenn Budán tudomása van a dologról s az kegyetlen uraság: azért bármilyen nagyon sajnál is, kénytelen átadni a törvény szigorának; azzal megölelt, megrázta a kezemet, megtörülte a szemüvegeit s küldött a Károly-kaszárnyába magamat jelenteni.

Holmi sajtóbiróság, esküdtszék s más efféle mai korbeli zsarnoki tribunál akkor nem létezett; hanem azok helyett dívott az igazi demokrata intézmény: a katonai biróság. A hosszú asztalnál ült egy ezredes, egy őrnagy, egy kapitány, egy hadnagy, egy őrmester, egy káplár, meg egy közkatona, a három utóbbi nem értett más nyelven, csak polyákul. És ezek előtt kellett nekem elmondanom nagyszerű védbeszédemet s bebizonyítanom, hogy Erdély jog szerint Magyarországhoz tartozik, s hogy Magyarországnak külön felelős miniszteriummal kell birni. Háromnegyed óráig tartott a védbeszédem: természetesen németül. Senki sem replikázott a beszédemre semmit.

Kiküldtek a törvényteremből s öt percz mulva visszahívtak.

Az auditor major fölolvasta az ítéletet, hogy mind a szerkesztő, mind a czikk írója, a magyar főúri családok egyik legfényesebb nevű, tehetségű és vagyoni állású tagja, elitéltettünk a megkrétázott czikkért három hónapra, ellenben a védelemért kilenczre, összesen egy egész esztendőre – nehéz vasban – no meg a nemesség, grófság elvesztésére. Azonfelül egy kurta ezer forint pénzbirságra. – De nem ám holmi sajtóvétség miatt; oh nem, a sajtó szabad! hanem közcsend-háborításért. És így az, a ki Magyarhon és Erdély uniójáról, meg a magyar alkotmány helyreállításáról czikket írt és nyomtatott, az közcsendet háborított, mintha ablakokat vert volna be s éjjel kurjongatott volna utczahosszant, s ezért lett a legszűkebb hazába, a börtönbe bedugva.

Hanem hát nem kell ám ezt a börtönt olyan tragice venni. Csupa mulatság volt az. A katonák iparkodtak a legkellemesebbé tenni Buda várában mulatásunkat: a nehéz vasat meg sem mutatták, soha én egész életemben annyi látogatást nem kaptam, mint az alatt az egy hónap alatt, a mit ott töltöttem (a többit elengedte a legmagasabb kegyelem) s utoljára annyira vittem a kedélyes impertinentiát, hogy egy délután elszöktettem velünk együtt a porkolábot ki a Svábhegyre: ott a feleségem jó vacsorát főzött, volt jó borom hozzá, elmulatgattunk, anekdotáztunk, késő éjjel kerültünk haza Budára, a tömlöczbe, alig akartak bennünket beereszteni. Szerencsénk, hogy velünk volt a porkoláb, különben künn rekedtünk volna az utczán.

S a katonák igazságos emberek voltak, azt meg kell nekik adni, nemcsak minket dugtak a hűvösre, a kik Magyarország állami önállóságát vitattuk, hanem azt is, a ki a mi czikkünk megczáfolására vállalkozott, magát az officiozus lap szerkesztőjét is. Hiába allegált, hogy hisz ő a magas kormányt védelmezi! «nutzt nix!» az is közcsend-háborítás! Én kijöttem a börtönből, ő beült, egymásnak adtuk a kilincset.

Hát bizonyosan ezt a mulatságos életet irigyeltétek meg ti kedves ifjú barátim, hogy nagyon kivánkoztok bele vissza.

Eszembe jut az az adoma, mikor a szegény favágó meg a felesége együtt ültek este a sovány vacsoránál – egy tál vereshagyma volt az egész. «Hej, csak az Úr Isten megadná azt, a mit én kivánok.» Erre a szóra nyilt egyszerre mind a kettőnek az ajka. S a mit két ember egyszerre mond ki, az az óhajtás teljesülni szokott. «No hát legyen meg!» hangzott egy szó a magasból, «három kivánságtok teljesüljön be legottan!» – «De jó volna most izibe egy szál fokhagymás kolbász» – mondá legelőbb a favágó. «Sutty!» egyszerre alákarikázott a kürtőből a kivánt csemege a tálba. De felfortyant ezen a feleség: «Hogy tudta már kend a drága kivánságot ilyen potom valamire vesztegetni? Oh, bár ragadna kendnek az orrához ez a kolbász!» – «Zsupsz!» – ott volt a második beteljesült kivánság, a férj orrához hozzánőtt a kolbász, hosszú ormánynyá kiegyenesülve. Akkor aztán egyesült erővel arra fordították a harmadik kivánságot, hogy vajha tünnék el az a kolbász megint a merről jött! S akkor aztán ott ültek, a beteljesült három kivánság után, megint a tál vereshagyma előtt. – Mi is úgy járhatunk. – «Bárcsak visszatérne az a másik jobb idő!» – mondjátok ti. – Egyszer csak ott terem a tányérotokon. – «Bárcsak az orrotokhoz ragadna!» – mondom én akkor. – Végre aztán egyesült erővel látunk hozzá, hogy eltünjék onnan ismét.

No de hát arra ne gondoljon senki, az a «tágasabb haza», a mit «összbirodalomnak» neveznek, nem kerül a tányérunkra soha, s hogy én azt valaha, valahol, akár józan fővel, akár mámorosan ajánlottam, vagy dicsértem, vagy emlegettem volna, azt határozottan tagadom; annak idején meg is czáfoltam. Ilyen «tágabb hazájára Jókainak» tehát nagy hazánkfia nem példálózhatott, mert ilyen sem a valóságban, sem az én fantáziámban nincs és nem is lesz.

Tehát minden valószínűség szerint azt az osztrák-magyar monarkhiát érthette alatta, a mit írásban és képben együtt szerkesztünk az osztrákokkal. Ezt pedig, minden belőle levonható következményekkel együtt, elfogadom.

Az eszme a trónörökösé volt: ő nála fogamzott a gondolat, megismerni és megismertetni egymással és a világgal az osztrák-magyar monarkhiát (vagy egészen magyarul mondva: Osztrák- és Magyarországot) írásban és képben.

E tervet jóváhagyta az uralkodó, s akkor a trónörökös maga köré gyüjté a monarkhia mindkét részének szakavatott tudósait, hogy azoknak közreműködésével alkossa meg e művet.

Ez eszme megvalósulásánál első sorban érdeklő körülmény az, hogy a monarkhia egykor leendő uralkodója minden népeit megismerni kivánja, történetükben, jellemükben, szokásaikban, úgy a hogy azokat saját keblükből támadt írók ecsetelni fogják, s a míg e mű elkészül, tehát évek hosszú során át, oly férfiakkal veszi körül magát, kik minden tekintetben függetlenek, kik a hatalomtól, a kormánytól semmit sem várnak, kik nem szolgálnak mást, mint a tudományt, s kik a szellemi munka világában olyan nevet vívtak ki egyenkint maguknak, a mit semmi titulus nem tesz fényesebbé. Mert meg kell állapítanom azt, hogy az osztrák felügyelő bizottságok épen olyan, udvaronczi zamattól ment, szabadelvű tudós férfiakból vannak összeállítva, a kik saját tudományos állásuk tekintélyére büszkébbek, mint a rendjeleikre, – miként nálunk a magyar rész felügyelő bizottságai.

De különösen maga az én tisztelt kollegám, az osztrák rész szerkesztője, Weilen azon alak, a kit közelebbről kell az én ifjú barátaimmal megismertetnem. Fiatal korában ő is fegyvert viselt a szabadságért s a miért küzdött akkor karddal, azért küzd ma is a szellemmel, a szabadelvű eszmékért; osztozott egykor a szenvedéseinkben, katona volt, közvitézből emelkedett tiszti tanárrá; bátor szivének, kiváló eszének köszönheti az állást, a hova felküzdte magát; most polgári állásában az Olympra törő ifjúság vezetője, az irodalomban rajongó képviselője az eszményiségnek; minden téren hozzászokva ahhoz a munkához, mely a becsülettel együtt szerzi meg a kenyeret: magánéletben tiszta puritán jellem; a mellett széles ismeretű tudós és közszeretetben álló elnöke az osztrák szellemi phalanxnak, az írók seregének, kik őt mint apjukat szeretik, s a mit legutoljára, de leghangosabban kell kimondanom, nekünk magyaroknak a legőszintébb és legigazságosabb barátunk. Üdv és áldás arra az országra, hol ilyen férfiak a trón örökösének mindennapi társalkodói.

És másod sorban az a nagy nyereség, hogy ez a két tábor, a szellem harczosai, innen is, túl is közelből megismerik egymást.

Megvallom őszintén, hogy mikor a legelső ülésben összekerültünk (az előtt soha sem láttuk egymást), a legnagyobb gyanakodással tekintettünk egymásra. Én attól tartottam, hogy az osztrák tudósok darabokra akarják szedni Magyarországot (írásban és képben) s trikolor zászlónkból föderalisztikus rongyokat akarnak tépni; ők meg azt hitték felőlem, hogy én itt a magyar tribunus plebis szerepét akarom játszani, a ki a szenátus küszöbéről hajigálja be a vetóját a laticlavisok közé. Előitéletet is hoztunk magunkkal, ők azt hitték rólunk, magyarokról, hogy csupa poézissal, fikcióval, soviniszta dicsekedéssel és szenzácziós adomákkal akarjuk megtölteni a trónörökös munkáját, mink meg arról voltunk meggyőződve, hogy ők csupa pedáns, tudákos encyclopediát akarnak szerkeszteni, véghetetlen adathalmazzal; de annál nagyobb unalmassággal. – Aztán mentül többször összejöttünk, annál jobban megismertük egymást: a mi kezdete a megbecsülésnek, és most már ott vagyunk, hogy tudunk egymástól tanulni s ezt nem is titkoljuk; hanem iparkodunk innen is, túl is a másik félt utólérni, ott, a hol az előnyben van: s «közös» törekvésünk olyan munkát hozni létre, mely a tudományos alaposság és szabatos formák mellett a népies irályt, érdekes tartalmat, költői színezetet érvényesítse.

Nem könnyű munka ez! Mert ha az volna a feladat, hogy készítsünk egy könyvtárt az osztrák-magyar monarkhiáról, százötven kötettel, – van hozzáértő tudósunk elég, jól tudnók végrehajtani; ámde itt tizenöt kötetbe kell összehoznunk mindent, a mi tény, a mi adat és a mi hagyomány és költészet. És mind ennek a nagy közönség s előreláthatólag a külföld számára kell megírva lennie.

Szeretném, ha kedves ifjú barátim beletekintenének egyszer egy ilyen általunk szerkesztett korrekturai ívbe, a minek a szövegét két másik tudós közreműködésével megalkotta egy legilletékesebb harmadik tudós: akkor aztán kezébe vette egy negyedik, egy ötödik, meg egy hatodik tudós, az egyik igazított bele és törölt belőle veres plajbászszal, a másik kék plajbászszal, a harmadik zöld plajbászszal, úgy hogy az egész a legszebb szmirnai szőnyeg mintájává alakult át; most még ehhez jön az én rózsaszínű tintám, a ki a kihúzott helyeket itt-ott visszahonosítom; végre az én kedves szerkesztőtársamnak, Nagy Miklósnak az alizarin-tintája, a ki a phrasisokon addig gyalulgat, míg beleszoknak végre a præliminált terjedelembe. Olyan munka ez, mint mikor a Rákóczi-indulót beleszorítják egy muzsikáló zsebóra művészetébe.

És mind az osztrák, mind a magyar írók és tudósok becsületére meg kell állapítanom, hogy ebbe a kegyetlen procedurába mind valamennyi belenyugszik. Soha még tudósok oly nagy pazarlást nem tanusítottak nagylelkű áldozatkészség dolgában, mint ennél a műnél. Még annak is, a mit saját magam írtam eddig e műhöz, kétharmada a papirkosárba került már.

Eddig az írókról, azután következik a közönség.

Ki sem számítható a hatás, a mit gyakorolni fog innen is, túl is a Lajthán, a különböző ajkú közönségre az, ha egymást kölcsönösen megismerik: ha fel lesznek előttük tárva országaik legérdekesebb részei, természeti szépségei, régi emlékeik, városaik, népeik munka és ünneplés alatt; költészetük, vigalmaik, intézményeik; különösen ha látni fogják azt, hogy minden fajnak, minden nyelvű népnek egyenlő melegséggel és szeretettel írott ismertetései foglalnak helyet egymás mellett, saját legkiválóbb íróik tollából e műben.

Most még csak magyarul és németül fog e mű kiadatni, de bizonyosnak tartom, hogy a monarkhia minden művelt nemzetének nyelvén meg fog az jelenni rövid idő jártán.

S ennek a jótékony hatása nem fog elmaradni. A kölcsönös megismerkedés a legegyenesebb út a kölcsönös becsüléshez. S ez az, a mire mindnyájunknak szüksége van, a kik különféle nyelven bár, de egy hazaszeretetet vallunk s abban keressük maradásunkat.

A nemzeti gyűlölködés nagy terebély-fává nőhet ugyan fel, de ez a fa gyümölcsöt a gazdájának, a ki elültette, nem terem soha, ezen a fán csak verebek érzik magukat jól, azoknak hernyó kell, s az van rajta elég.

S ki kezdje el a kölcsönös megbecsülés munkáját e monarkhiában, ha nem a németek s magyarok? s ki kezdje el köztük, ha nem a szellem táborai, az írók?

Hát ez a kölcsönös megbecsülés innen is, túl is – ez a «Jókai tágabb hazája».

De én még azzal sem érem ám be, hogy a megbecsülés, a testvérszeretet, az érdekeltség kincseit innen Magyarországról oda Bécsbe és Ausztria örökös tartományaiba cserébe áthordani segítsem s onnan az övéket visszahozni igyekezzem; én az egész világot követelem Magyarország honpolgársága jó tulajdonságainak cserepiaczául.

Egykor ama nagy hazafi emelte magasra a jelszót: «Tengerre magyar!» én azt mondom: «Világba magyar!» – Szűk nekünk ez a haza, tágítsunk rajta! Terjednünk nem lehet, de magasabbra nőnünk szabad. S nem is várt ez a nemzet az én kiáltó szavamra. Megindult, megy előre. Egy egész æonnal túl vagyunk ma a védegyleti aera fogalmain. Nem az a jelszavunk most, körülzárni minden oldalról a hazánkat, hogy a hazai közönség kénytelen legyen megvenni a magunk termelte selejtest, hazafiui áldozatból, hanem az a jelszavunk, hogy versenyezzünk a külfölddel s fogadja be önként a mi termelésünket, azért, mert jó! S ezt teszi már a nemzetünk. Egész világ látja. Tágítjuk a hazánkat. Nem ellenséggel, annál nehezebbel van küzdelmünk, versenytársakkal, megküzdünk velük! ha nem sikerült, újra kezdjük. Minden alakjában az ipar terményeinek, legyen az emberfőben, vagy sziklában született, tűzben vagy lángészben megtisztult, hatol a magyar czímer előre nyomonkint; – szorgalom, tudomány, művészet, szellem helyet kér a magyar tehetség számára külföldön, s a hol gyökeret vert, becsületet arat hazája számára még az idegen földben is. A magyar a föld tulsó oldalán sem felejti el hazáját, s a hol házat, műhelyt rakott, az is egy darab magyar haza ottan.

Hallgassatok meg egy példát.

Én e nyáron hírré tettem, hogy a ki az erdélyi közművelődési egylet számára bizonyos összeget beküld, annak egy névaláírásommal ellátott lapot küldök meg a kéziratomból. E napokban az «Amerikai Nemzetőr» útján kaptam egy összeget, melyet e czélra, Amerikába kivándorolt huszonegy magyar adott össze, a kik New-York, Alleghany, Quebec, Hazleton, Chicago, Albany, Stelton, Stevenspoint, Farmingdale, Kelleys Island, Yowen városaiban szétszórva letelepültek. Tehát tizenegy helyről – a kivándorlottak – az erdélyi közművelődésre. Pedig mit nekik Hecuba? Mit ád nekik Magyarország, ha felvirágzik, mit vesztenek ők Erdélyben, ha elpusztul? – Mégis megemlékeznek a hazájukról, s megküldik a szájuktól megvont falatot a magyar nép üdvére az új világból.

Hát ez a «Jókai tágabb hazája».

Én is segítek azt tágítani – tehetségem szerint. Segítsetek ti is!

Azt írta nem rég egy igen tisztelt költőtársam, hogy ha Petőfi olvashatná mindazt, a mit én most irok, elismerést osztva a hajdan gyűlölt idegennek, megfordulna a sírjában.

Legyen megnyugodva ifjú barátom, ha Petőfi látná, miként tört ő maga legelől utat ahhoz a gyűlölt idegenhez a magyar szellem számára s miként környezi épen ez a hajdan gyűlölt idegen az ő szellemalakját a legnagyobb szeretettel, visszafordulna megint s álmodnék más álmokat az eddigiek helyett.

A magyar nemzet helyet érdemel a világban, ezt a helyet elfoglalni, megérdemelni, megtartani mindenütt, a hol mívelt népek laknak, szorgalommal, szellemmel, szabadelvűséggel: ez a «Jókai tágabb hazája».