(1897.)
Munkácsy Mihály baráti jóindulata folytán a művészi ecsetje által megörökítve régóta szerencsés vagyok, magas paripán ülve, jelen lehetni a méltsás főrendek üléstermében (mely minden egyébre volt rendeltetve, mint ülésterem helyettesítésre), de úgy gyalogosan csak e napokban voltam hivatott e magas gyülekezetben megjelenésre.
Éppen két nappal a budget-tárgyaló ülés előtt kaptam meg felséges urunknak hozzám intézett kegyes okiratát, melyet érdekesnek tartok szó szerint közölni. Az okirat diploma-alakban van megszerkesztve, Magyarország nagy czímerével ellátva, a következő szöveggel:
Mi, I. Ferencz József, Isten kegyelméből ausztriai császár, Csehország királya, stb. és Magyarország apostoli királya. Nemes és vitézlő kedvelt hívünk! Uralkodói kötelmeinkhez tartozván az ország törvényeinek hű és pontos végrehajtása fölött őrködni: miután az 1848. évi IV. t.-cz. 1-ső §-a az országgyűlést évenkint a fővárosba egybehívatni rendelte s miután az országgyűlés minisztertanácsunk előterjesztése folytán Budapest fővárosába összehíva van, ezt ezennel a végből tudatjuk veled, hogy mint a főrendiháznak az 1885. évi VII. t.-cz. értelmében tagja, úgy ezen, valamint a törvények értelmében jövőben összehívandó országgyűléseken a most idézett törvény rendelkezéseinek megfelelőleg megjelenni tartozzál. Hozzád egyébiránt császári és királyi kegyelmünkkel kegyesen hajlandók maradunk. Aláírva (szép férfias vonásokkal) Ferencz József. B. Bánffy.
Ez a királyi meghívó nyitá meg előttem a törvényhozás felsőházának termét. Hajh, emlékezetes nekem ez a terem, még azon időkből, a mikor a népakarat küldött oda. S még nem volt az ország fővárosának más terme országos tanácskozásra, mint a nemzeti muzeum csarnoka.
Megint a régi ismerősökkel találkozom össze.
– Talán rám sem ismersz?
– Bizony nem!
– Hisz melletted ültem! Tudod, 1861-ben, mikor Deák Ferencz felirati javaslatát egyhangúlag elfogadtuk.
– Tudom már. De hisz akkor neked fekete hajad volt és semmi szakállad, most pedig semmi hajad és fehér szakállad.
S ez így megy változatokban.
Negyven, ötven, hatvan régi jó pajtás anno kurucz világból; most már velem együtt megkopaszodva, megránczosodva, némelyik saját tengelye körül megfordulva; az előcsarnokban, az elnöki szobában még jó pajtás, benn a teremben már ellenség; rám ismer, üdvözöl; némelyik kárörömmel («Te is itt vagy?!»). Az egykorúak (nem a születés, hanem a kimúlás évétől számítva) némi kölcsönbe eső részvét savanyú mosolyával néznek reám; köztük van egy jó barátom, a ki 1861-től mostanig semmit sem változott, hajzata most is oly sűrű, gesztenyeszínű (festetlen!), arcza oly piros és kedvre derült, termete oly ruganyos, mintha az 1861-iki felirathatározat feletti kritikus szavazás óta mai napig semmi sem történt volna, mintha a miniszteri nyergek s azok között az elnök a nagy steeplechaseben meg nem rázták volna. Az utána következett miniszterelnököt már bizony kezdi verdesni a dér; az is «nostras» már!
A teremben a purgatoriumhoz illő hőmérsék van. Ventilláczió lehetetlen. Több a hívott és a jogosított, mint a hány hely van a padokban. S ma nagy gyűlés lesz! A padok mind tömve.
Nekem Gyulai Pál barátom szívességéből jutott hely. Ő sajátított ki a számomra egy ülést a leghátulsó padban (a honnan könnyű a melléklépcsőn elosonni), saját tőszomszédságában. Itt azután egészen keze ügyébe esem, oktat regulára, illemre, jó magaviseletre, a mik én nálam mind nagyon elkelnek. Különösen óvja az erkölcseimet. Elszavalja előttem, hogy «rút a vén szerelmes!» – ismételten. (Csak megtudhatnám, hogy ki az a hölgy, a ki miatt féltékeny rám?) Valamint én is informáltatom vele magamat: kicsoda ez, kicsoda amaz a tisztelt kollégánk? De ha a terem túlsó végén levők iránt kérdezősködöm, azt mondja: «Odáig én nem látok!» Aztán a harmadik szomszédomat: az sem lát odáig; az egész padban senki sem lát a terem túlsó végéig. No de hiszen ismerek a jelenlevők közül is eleget. Ott ül a jegyzői karban egy jó pajtásom, a ki 1848-ban a «forradalmi bizottság» jegyzője volt; a baloldali első szakaszban csupa érsekek, püspökök, főapátok, a kik közül hattal-héttel per tu vagyunk (még abból az időből, a mikor szegény legények voltunk), átellenben a kálvinista és luteránus püspökök, felváltva főkurátorokkal, liberális mágnásokkal és olyan konzervativ főurakkal, a kik a kormány ellen nem szavaznak. A többinek csak a feje hátulját látom, de erről is ráismerek. Az én körülöttem levő regióban csupa tudósok és emeritált kuriai birák laknak. A túlsó pásztásban tömörül a hitbuzgó ellenzék erős kápláralja. Azokat mind ismerem. Igen derék jó emberek. Közbe-közbe esik egy-egy fekete hajú fej. Fiatal, nagybirtokú mágnás-család ivadéka, a kit a cynosura szerinti egyenes állami adó képesít a magasabb törvényhozásra.
Végre megkezdődik a nagyszabású vita. Felállnak egymásután érsekek, kegyelmes urak, aranygyapjas rend lovagjai s előadják nagy gonddal készített szónoklataikat.
Hát hiszen ilyen hatalmas beszédeket hallottam én már eleget a képviselőházban; eléggé megszokhattam. De az mégis egészen más, ha ugyanazokat az invektivákat a Sándor-utczai palotában fiskálisok, plébánusok és más egyéb fenecsőszök és kan-barátok verik az embernek a fejéhez, mintha ugyanazokat érsekek és grófok, bárók forralják torkunkra.
Megdobban a szívem, mikor Samassa érsek vádol Isten és ember előtt, hogy én és a pártom soha semmit nem tettünk a nép felszabadítására, a szolgaság jármának könnyítésére, hogy elnyomjuk a munkásosztályt s kiszívjuk a nép zsírját. Mikor pedig éppen arról beszél, hogy a szavazati jogot ki kell terjeszteni minden húsz éves férfira s azt látom, hogy háta mögött ülő érsek-társa (a balázsfalvi) hogy szívja a keblébe e gyöngyszavakat, még a tenyerét is füle elé tartja, hogy jobban hallhassa: a lelkiismeretem bánt, hogy magyarnak születtem.
Aztán mikor feláll az a derék, kedves modorú, tiszta hazafias jellemű Dessewffy Aurél, a ki a legrokonszenvesebb főúri alakok közé tartozik s szememre hányja, hogy én nem részesítem a földemet művelő munkásosztályt dús jövedelmemben: majd a podium alá sűlyedek szégyenletemben. Mennyivel magasabb eszmejárása van egy alföldi nagybirtokosnak a nép jóléte emelésének tekintetében.
De az meg aztán éppen a földig sújt, a mikor az én hajdani kedves barátom és írótársam, gróf Zichy Nándor azért fedd meg, hogy nincs bennem elég vallás-erkölcs. Ezt legalább nem hányták a szememre a Sándor-utczai palotában.
Megfelel neki a miniszter. A minek azonban nincs egyéb haszna, mint hogy a buzgó Abraham a Santa Clara még egyszer elmondja az előbb elmondottakat, úgy, hogy nekem önkénytelenül eszembe jutott Domahidy Pistának az adomája, a ki fiatal szolgabiró korában a nagyanyját vitte négylovas hintóján Szatmárra; maga hajtotta a lovakat s mint afféle úri kocsis, nem igen válogatta az útat, hanem «a hol fényes, ott egyenes» s belezökkentette aztán a hintót egy nagy kátyúba, hogy a derék matrona majd kirepült belőle.
– Ugyan, édes fiam, – mondá neki, – nem tudnál még egyszer belehajtani abba a kátyúba?
– Dehogy nem, mamuskám, ha kívánod!
S ezzel megfordította a lovakat s még egyszer behajtott a mély zökkentőbe.