(1896.)

Nem kell rajta szörnyűködni.

Még nincs meg, de meglesz. Már készül.

Mindenből kikoptam már. Ha a színpadra lépek, a darabom megbukik; ha a választási tribünre lépek, magam bukom; a legújabb regényemre a kritika annyit mondott, hogy a czímét ismételte: «De kár megvénülni!» t. i. nem a regény hősének, hanem a regényírónak volt kár «szép asszonynak, jónak, a jól járó lónak» sorsára kerülni. Van még egy dugaszban tartott regényem, a melynek a kinyomatására nem bírom a kiadómat rábeszélni egy év óta. Pipára gyujtanék vele, ha pipálni tudnék.

Még a millennáris kiállításon is elvesztem szem elől. Azt sem mondták a termékeimre, hogy «fuit». No, nem azt a száz kötet munkámat értem, nem vagyok olyan követelő; azokkal megkapta az elismerést Gottermayer – a bekötésért; hanem a kiállított gyümölcseimért. A korábbi kiállításon legalább kaptam egy bronzmedáliát. Mint kertész is megbuktam.

Pedig valamihez hát csak kell kezdeni. Még «trottlinak» csak nem hagyom magam neveztetni?

Mim maradt még? A szép énekhangom. Aztán meg a régi nótáim, a melyeket mint diák szedtem a begyembe.

Énekelni fogok.

*

Hanem már most félre a tréfával.

Én egy nagyobb értekezésen dolgozom már régóta, a melynek tárgya: az idegen dallamok behatolása a magyar népdalokba.

A míg Káldy barátom nagy szakértelemmel s dicséretre méltó buzgalommal gyűjti a kurucz nótákat, a szabadságdalokat, nemzeti indulókat, az igazi magyar rithmust, én addig azokat gyűjtöttem össze, a miket soha sem fog senki kiadni, a mikre nem is fog már, nem is akar már senki visszaemlékezni. S ennek az én gyűjtésemnek az a komoly czélja, hogy egy kiegészítő vonást illeszszen azon kornak a rajzába, mely e század tizes éveitől a negyvenesig tartott, s a melyet az elnemzetietlenedés korának lehet – nem bátran, de félve – nevezni. (Ugy-e gyermekeim, nem féltek a kisértetektől?)

Legelőször is a mi legelterjedtebb hatású, a kálvinista zsoltárok melódiáinak franczia és zsidó jellege. S ezek a melódiák fölségesek, néhol titokzatosan mélabúsak, máskor égre és szívre hivatkozók, majd az öröm túlcsapongásaival kérkedők, a Sion hegyére, a babyloni fogságra, az amalekiták harczaira emlékeztetők.

Meg:

Hajdanában (tán még most is) ezek a zsoltárok képezték a kálvinista magyar kézműves munkaközbeni éneklését:

s a közben csattogott a nehéz messzing-musta a fejelésen.

A kurucz dalok elhangzása után még egy ideig érvényesítette magát az eredeti magyar dallam a verbungos nótákban.

Azután:

s a század elején kelt toborzó:

mely az 1809-iki inzurgensek indulója is volt, eléggé ismerősek a magyar közönség előtt.

De ugyanaz időben kezdődött az olasz melódiák behatolása a magyar népzenébe, melyek nemsokára édes, lágy, szerelemvalló dallamaikkal úgy bevették magukat a közszeretetbe, hogy egészen honossá váltak.

Ilyenek: a Csokonai-féle

Azután:

Majd:

Ezekhez hasonlított ismeretlen szerzőktől:

S ennek méltó társa:

Azután az éji őr dala:

Majd meg a legolvasottabb regény, az Erbia közkedvességű dala:

melynek melódiáját később egy hazafias szöveg foglalta le; az én gyermekkoromban már így énekeltük:

Egészen olaszos barcarole dallam, a mivel a vidéken minden színielőadást szoktak befejezni:

Olasz stílt találunk egy másik csónakos dalunkban, melyet karban szoktunk énekelni:

Még a mi valóságos úgynevezett magyar hallgató nóta keletkezett is az időkorban, az is egészen olasz dal jellegét viseli; mint például:

a mi nélkül a harminczas-negyvenes években imádottainknak adott éjjeli zene meg nem történhetett.

Ekkor jöttek közbe a lengyel dallamok, a miket a harminczas évek eseményei tettek népszerűvé.

Szintén e korból:

Későbbi, a negyvenes évekből való lengyel dallam (magyar költő szövegére):

Tót ritmusú népdalt is ismerek:

Sőt oláh dallamút is:

Úgyszintén egy oláh dallamú bordalt, a mi minden lakománál dívott:

Sőt egy czigányzamatú népdalunk is volt:

Ez még mind nem volt elég; a század harmadik évtizedében teljes honosságot szerzett magának népszerű dalainkban a német rithmus.

Nem említem az eredeti német népdalokból átvett stáncákat, minők a:

vagy az

a mely nélkül és gitár nélkül magyar dámának nem lehetett udvarolni; csak azokat idézem fel, a melyek igazi magyar népdalok voltak, német ütemre és dallamra.

Ilyenek:

Azután ez:

S úgy látszik, a molnárok szíve gyulladt leginkább mémet lángokra, mert ez a másik is az, valóságos walczer-nóta:

Szintén igen népszerű volt ez a keringő-dal:

A következő walczer-nóta (zweischrittes) pedig még színpadi jogot is szerzett magának nálunk:

De legcsodálatosabb az a melódia, melyet Kölcseynek ezen gyönyörű ódájára énekeltünk nagy lelkesedéssel:

Ez az ária a legtökéletesebb Langaus. S milyen hazafiúi elkeseredéssel énekeltük mi azt végig. Ha idegen hallotta volna, milyen hosszút csoszogott volna rajta. Azt hitte volna, galoppot fujunk.

Végre aztán jött egy igazi dreischrittes stájer hopsza, de már ennek az egész szövegét közlöm:

A végét azonban a lelkes fiatalság megtoldotta ezzel az allegrettoval:

Hanem ezért a stájer nótáért erősen megaprehendáltak odafenn Bécsben, s miután a szerzőjét sikerült kipuhatolni egy előkelő magyar tudós személyében, az felidéztetett ad audiendum verbum regium, s csak úgy menekülhetett meg, hogy elmeháborodást színlelt: különben majd furcsa muzsikáló szerszámot kapott volna a bokáira. Nekünk diákoknak pedig helytartósági rendelettel megtiltották ennek a nótának a danolását. Mi azonban azért csak daloltuk azt, ha a professzor úr nem volt ott. Ha pedig ott volt, akkor vele együtt daloltuk.

Most már mindez elmult. A kisértetek mehetnek megint aludni. A kisütött napfény elseperte őket.

A mint a nemzeti felébredés korszaka megkezdődött, vele együtt támadt életre, hatalomra a magyar dallamok egész világa.

Dicsőség legyen érte azoknak a lángelméknek, a kik a zenei ujraébredést előidézték, egy Bihari, Lavotta, egy Rózsavölgyi, egy Egressy Béni; de legnagyobb magasztalás érje magát a magyar népet, mely évről-évre gazdagítja, saját szívéből született népdalaival a magyar dalok világát.

Hát körülbelül ezt az értekezést szándékozom én egy baráti társaság előtt bemutatni.

Minthogy pedig ilyenfajta értekezést maguk a dalok nélkül bemutatni annyi volna, mint ebédre hívott vendégek előtt tálalás helyett a szakácskönyvet olvasni fel;

s minthogy ezeket a rég idejét multa nótákat széles e hazában rajtam kívül aligha tudná már valaki előadni;

annálfogva kénytelen leszek azokat magam elénekelni.

Azt gondolom, leglehetőbb módja lenne ezen (egyszer és soha többet) előadásnak, ha az ujságírók klubja engedné át e czélra a helyiségét, meghivott társasággal, melyet írók és művészek, zenészek, énekesek és egyéb szakértők képeznének.

Így lenne belőlem népdalénekes.