No már csakugyan hogy ugyancsak arra a napra nem emlékszem vissza; ámbár én voltam magam annak a napnak a hőse, a kin ha nem is a hazának, de egy háznak a szeme függött. Úgy szedtem össze a jelenvoltak emlékezetéből ezt a történetet.

Mert bizony történet volt: nagy és koralkotó történet. (Nem épen az én születésem.)

Ez a szegény Magyarország nem volt már sehol, csak a Hármas Kis Tükörben, a hol az volt megírva, hogy a fővárosa Pozsony. Miért az? Mert ott tartják a diétát. Dehát nem tartanak diétát.

Attól a naptól kezdve, a melyen az utolsó inzurgens beszolgáltatta a depóba a rezes fringiáját, másfél évtizeden át azt sem kérdezték a magyartól többet, hogy «wie viel ungrisch hat garas?»

Aztán apródonkint elolvadt, elkorhadt, elpárolgott minden, a mi nemzeti. Nem is igen bánta senki.

Az én apám prókátor volt Rév-Komáromban és a mellett árvák atyja. Mint prókátor diákul replikázott, mint közgyám németül vezette a számadásokat. Igen természetes.

Komáromban ugyan senki sem beszélt németül, az árvák legkevésbbé; hanem a számadásokat a méltóságos kamarához kellett felülvizsgálat végett felküldeni, s azt csak nem kivánhatta valaki, hogy azok az urak tanuljanak meg magyarul. Sokkal egyszerűbb volt, hogy a számadásokat vezessék németül. A hogy ez a komáromi archivumban ma is sorba rakva feltalálható egész 1825-ig.

Poétái azonban akkor is voltak a magyar nemzetnek, s azoknak a munkáit szokás volt olvasni a magyar házaknál, a mi akkoriban úgy ment, hogy ha egy poéta tetszetős poémát költött, azt a legközelebbi ismerőse is leírta magának sajátkezüleg, s aztán tovább adta másodiknak, harmadiknak, mig utoljára az egész város leírta. Apródonkint aztán lett belőle egy egész könyv: innen-onnan összeírva. Hát maga a poéta hogy élt meg? Igen jól megélt. A mely házhoz betért, ott terítettek a számára, ágyat is vetettek neki, nem volt semmire gondja. Ha egy várost kiélt, ment a másikba. Ha a csizma elszakadt, a mente könyöke kilyukadt, írt egy névnapi köszöntőt valamelyik Mæcenásnak s mindjárt volt csizmára-mentére valója.

Az én apámnak is voltak ilyen versgyüjteményei. (Egyet ma is őrzök ereklyeképpen.) Csokonainak minden munkáját leírta maga: ez volt az egész világi gyönyörűsége. De nemcsak hogy leírta, hanem még illusztrálta is. Olyan szép színes képekre emlékszem a travestált Aeneisből meg «Karnyóné» színművéből, a miket az apám maga festett a kedvencz poétája műveihez, hogy én ma sem tudnék olyan szépeket festeni.

Tehát mint mondám, csunya világ volt idebenn egész 1825-ig.

Ekkor bátorkodtam én születni.

Nem február 19-ikén, mint a biografusaim állítják, hanem 21-ikén. Eként olvasható az a családi biblia belső lapján az apám írásával: «1825 február 21-ikén született egy fiucskánk, a kit megkereszteltünk Móricznak.» Hogy miért nem kereszteltek Lajosnak, annak is megvolt az oka. Ok nélkül nem történt az én életemben semmi.

Előttem megelőzőleg volt már két kis bátyám, a kiket mind két-három esztendős korukban elvittek angyalkáknak az égbe; mind a kettőt Lajosnak hítták. A keresztapáim számomra is ezt a nevet választották.

Az egyik keresztapám volt Konkoly-Thege László úr, tudós csillagász rokonom, Konkoly Miklós őse; a másik volt tekintetes Beöthy Gáspár úr, Beöthy Zsolt barátomnak a nagyapja: Zsigmondnak, a költőnek és kuriai birónak az apja. Ezek azt akarták, hogy Lajos legyek.

S már most, ha én volnék Jókai Lajos, akkor már tavaly megtartottam volna az ötvenéves esperesi jubileumomat egy derék kálvinista nagyközségben, s most békét hagynék a közönségnek a munkáim összes kiadásával.

Hanem hát az én kedves jó anyám nagyon szeretett. Nem engedte, hogy a két bátyám által viselt nevet rám ruházzák: «Hátha ez is utánuk fog menni?»

Ez a kegyes aggodalom fordította el a sorsomat más vágányra. Igy kereszteltek meg Móricznak abban a komáromi templomban, a melynek még akkor fatornya volt, s az ajtajának nem volt szabad az utczára nyílni.

Hogy hogy volt, mint volt? Azt én bizony meg nem tudom mondani, mert még akkor jegyzőkönyvem nem volt, hogy beleírhattam volna: valószínű, hogy az alatt, míg a Szombati-utczától a Vármegye-utczáig végig vittek, a hol az a kis ház állt egy kert közepén, a melyben születtem, hangosan protestáltam személyes szabadságomnak korlátozása miatt.

Azt is el tudom képzelni, hogy abban a kis szobában számos vendég gyűlhetett össze a keresztelőt követő paszitára; mert később, kis fiú koromban valami hat asszonyságnak kellett kezet csókolnom, a kiket keresztmamának szólítottam; hanem arról a nevezetes tényről, a mit koralkotónak bátorkodom nevezni, már a jelenvolt szemtanúk emlékezete tesz tanúságot.

A keresztszülőkön kívül mint előljáró a városbiró is hivatalos volt a paszitára.

No hát azt minden realisztikus író le tudja rajzolni, hogy mi történik egy ilyen alkalommal.

Azt az ember-kandidátust, a kit a jó ropogós hóban megszállítottak négy utczán keresztül a templomig: ott addig dönnölték, ütögették, míg abbahagyta a sivalkodást a tiszteletes úr prédikácziója alatt; akkor akarva nem akarva lehúzták a fejéről a gyöngyös sapakot s vizet öntöttek rá, aztán megint visszasétáltak az élet kútforrásához: hát az akkor nagyon jól érzi magát. Megjegyzem, hogy engem maga az anyám táplált, saját szíve vérével, nem fogadott dajka: az én ereimben hamisítatlan Jókay-Pulay-chylus folyik (a II. Rákóczi Ferencz titkárjának, Pulaynak utódja.) Ez mind természetes dolog.

Ekkor azután jönnek a keresztszülők. Mindegyik dug valami becses ajándékot a mai szent napon felavatott uj eklézsia-tag pólyás vánkosába; az egyik egy ezüst kanalat, a másik egy Mária-Terézia aranyat, a mely négy körmöczi aranyat nyom. (Ez is megvan nálam.)

Utoljára lép oda a városbíró, tekintetes Amtman József uram. Szép bajuszos férfiú. Ott van a háza a Szombati-utczában.

Az pedig előhúz a belső zsebéből egy nagy pecsétes levelet, s azt teszi le az uj honpolgár vánkosára.

«Én pedig ezt hoztam ajándékul a kis fiucskának.»

Az apám átvette. Kibontja, elolvassa. Az a helytartótanácsnak a decretuma de dato 1825. Vigesima prima Februarii (az én születésem napja), a melyben megparancsoltatik a magyarhoni királyi városoknak, hogy e naptól kezdve minden intimatumaikat, számadásaikat magyar nyelven intézzék az ő felsőbbségeikhez.

Ez volt az első megvillámlása az ujralobbant nemzeti lángnak jó Magyarországon.

Az én jó apámnak a könny kicsordult a szeméből e drága okirat elolvasására.

Tehát szabad magyarnak lennünk!

Ez volt az a koralkotó fordulat, mely véletlenül a sors intézéséből épen összeesett az én keresztelőmmel.

Bizony mondom, hogy buzgó kereszténynyé a tisztes ősz pap keresztvízzel avatott fel: de hazafivá az apám örömkönnyei kereszteltek meg.