(1896.)

Én voltam hat esztendős, a Liza volt hatodfél.

Tehát hugom volt.

A világ minden nyelve nem tudja ezt az elnevezést visszaadni: «hugom».

S csak férfi mondhatja nőnek «hugomasszony», asszony asszonyfélének azt mondja: «öcsémasszony».

Sok ilyen különösség van a hetumogerek nyelvében.

Úgy kerültünk össze zsenge korunkban, hogy a Lizának a nénje férjhez ment, az én bátyám pedig megházasodott.

Az én bátyám volt a vőlegénye a Liza nénjének.

Az én bátyámat hítták Konkoly Balázsnak.

Nem emlékezem rá, hogy szebb férfit láttam volna az életben Konkoly Balázsnál. Az a daliás termet, derékban karcsú, vállban széles; az a gesztenyeszőke hajfürtös fej, nagy kék szemekkel, finom metszésű vonásokkal, kunkora bajúszszal; igazi magyar őstipus, soha sem megy ki az emlékezetemből. A mellett okos, tanult ember volt, minden, hazánkban dívó tudományban otthonos. Szép sűrű szemöldökei voltak. Csengő hangja, okos beszéde volt.

Aztán nekem unokatestvérem volt.

Az ő lakodalmát ünnepelte az egyesült Jókay-, Konkoly-, Pulay-család Ó-Gyallán, a Konkolyak és Jókayak ősfészkében.

Még most is emlékszem az ott látott alakokra: pedig biz azóta elmúlt már hatvan egynéhány esztendő.

Apám, anyám mintha most is előttem állna. Anyámnak jóságos mosolygó arcza (soha sem láttam őt haragudni), apámnak rövid bajúsza volt, azontúl símára borotvált arcza, magas termete. Balázs bátyám apja, Antal bácsi, lehajlott nyakú, piros képű alak volt, az anyja kövér termetű, gömbölyű alak; a menyasszony karcsú, sugártermetű teremtés, piros szájjal, mélázó tekintettel: Eszter nénémnek olyan fehér volt az arcza, mint az alabástrom s Károly bátyámnak két oldalt omlott a csigákba tekert szőke haja a halántékain, csupa lejtés volt minden lépése, csupa tréfa volt minden mondása.

Én pedig voltam egy kis haszontalan kölyök.

Bizony nem is érdekelt engem az egész családi ünnepélyből egyéb, mint hogy mi lesz abból a pörkölt tortából, a mit az Eszter néném segít felépíteni az asszonynénémnek.

Ennek az életnézetemnek az osztályosa volt a Liza. Ő volt a menyasszonynak a kis nővére. Ő már kapott abból a papirosból, a min a «Krisztus lábát» sütötték. Van azon még nyalni való sok. Azt ő énvelem hűségesen megosztotta.

A Konkoly Antal-kert elég nagy volt arra, hogy abban két gyerek kedve szerint elkergetőzhessék.

Emlékezem az óriási kantalup és cserhajú dinnyékre, a mik ott termettek.

Azok között kergetőztünk a Lizával.

A Lizának az arczára úgy emlékezem, mint azokra a Török Bálint-fajta almákra a komáromi szigeti kertünkben. Olyan gömbölyű volt és olyan piros.

Akkor még nem ment a fejembe, hogyan lehet az, hogy a Török Bálint-almát őszszel leszedjük; hanem aztán csak tavaszszal tesszük fel az asztalra? Addig nem lehet hozzányúlni.

Hát a nagy kergetőzés közben eljutottunk egy falig, melynek az alja végig volt benőve azzal az ernyős növénynyel, a mit a botanikusok úgy hínak, hogy «bürök».

Azt mondja a Liza: «játszunk puskást!»

Puskást!

Melyik fiúnak ne dobbanna erre a szóra nagyot a szíve?

– Hogyan?

– Ebből ni, lehet csinálni puskát.

Persze, hogy a büröknek a bördő szára üres, az egészen puskának született.

Hogyan vágjuk ám ezt le?

– Majd én hozok ki a konyhából kést.

A Liza beszaladt a házba s nagyhamar előjött egy laskavágó késsel.

Én azzal hirtelen lenyiszaboltam két hatalmas bürökszárt s készen volt rögtön a két puska.

Mink aztán ezzel a két gyilkos löveggel, homokot töltve beléjük, elkezdtünk egymásra lövöldözni. Míg utoljára is egymás szeme közé szórva a homokot, szerencsésen megríkattuk egymást. Azután pedig kibékítettük egymást.

S akkor aztán, ennek a kibékülésnek az örömére, felvonultunk a kertből az udvarra, az eddigi bürökpuskákat kürtöknek használva s hatalmasan tülkölve belőlük.

De nagyhamar utólért bennünket a nemezis.

A nagy tülkölésre előjött Antalné asszonynénénk a konyhából. Elszörnyedt, mikor meglátta, hogy mi bürök szárakat tartunk a szánkban, azokkal kürtölünk.

– Szent-Zebedeus-adta gyerekei! hát nem tudjátok, hogy az a bürök mérges?

El is dobtuk a kürtöket rögtön.

– Ki vágta le azt a bürköt? Ki hozta ki a kést? – vallatott asszonynéném.

A Liza rám nézett. Én pedig már akkor is tele voltam a légió ördöggel: azt feleltem daczosan: «Én hoztam ki».

A Liza elszaladt.

Nekem pedig megfogta a hunczutkámat az asszonynéném s bevezetett a benyílóba, onnan nem volt szabad kijönnöm – büntetésül – az egész lakodalom alatt. Hanem a Liza utánam hozta az illetményemet minden körömfaladékból: a pörkölttortából is kaptam.

És aztán megint csak elmúlt valami hét esztendő. Én nagy kamasz diák lettem. Az Eszter néném férjhez ment a komáromi igazgató-tanárhoz, Vály Ferencz bátyámhoz: oda jártam én, télen-nyáron, naponta reggel öt órakor, mindenféle hasznos tudományok bekeblezése végett. Még most is abból élek.

Ott találkoztam megint a Lizával. Akkor már az is felcseperedett bakfis volt. Aféle se nem gyerek, se nem leány. De az arcza akkor is olyan nagyon hasonlított a Török Bálint-almához. Odaadták őt nevelésre a néném szárnyai alá. Én geometriai figurákat léniáztam, ő pedig haraszszal stikkolni tanult. Egészen boldog voltam, a mikor a himzéséhez valamit rajzolhattam az üres tafotára.

A Balázs bátyám már akkor özvegy ember volt.

Ismét láttam őt a komáromi örökös főispán Nádasdy installáczióján: ő vezette mint főszolgabíró a díszbandériumot; magas paripán, magyar díszruhában. Most is olyan szép, délczeg férfialak volt.

Azután megint elmúlt egynéhány esztendő.

Újra lakodalmat ültek a családjaink.

Balázs bátyám nőül vette a Lizát, az elhúnyt felesége nővérét.

És azután sokszor megfordultam a házuknál.

Édes anyám halálával és azután még sokáig, valahányszor szülővárosomba mentem, mindig az ő házuknál volt a szállásom. A legboldogabb család volt az a világon.

Tegnap kaptam egy gyászszegélyes czédulát szülővárosomból, melyben tudatják velem, hogy Konkoly Liza elköltözött oda, a hová mindnyájan kívánkoznak.

Ravatalát fiak, unokák, dédunokák, menyek és vők állják körül: számra nagy sokaság.

Legyenek olyan boldogok mindannyian, mint dédszülőik voltak!