Két lábam van, mikor vannak, akiknek egy lábbal kell beérni, de mennyien vannak! egy egész monopod emberiség ugrándoz a földön. Sőt olyanok is élnek, emberek, akiknek egy lábuk sincsen, ezek törpe kocsikon gurítják magukat a járdán előre, mintha csak játszó gyermekek volnának a komoly felnőttek közt. És a falnál ülnek az ilyenek egész nap a járdán, két bevarrt csonkjukra sokszor majdnem ráléptem már. Ezek gyufát árulnak, vagy csak a csupasz tenyerüket árulják, mert koldusok.

Két szemem van, mikor van aki félszemmel él, sőt vannak akik egy szemükön se látnak, mert vakok. Próbáltam éjjel sötét szobában a szemem mereszteni, hogy látok-e valamit. Nem láttam csak saját rém képzeleteimet. Próbáltam kertben reggel sétálni behúnyt szemmel, hogy tudnék-e egyenesen menni, ha vak volnék. Három lépés mulva azt hittem, hogy fának megyek neki az orrommal és gyáván kinyitottam a szememet. Éreztem lehúnyt szemhéjamon a napsütés sáfrányszínű tüzét: jaj ha így kéne maradnom, ha most megvakulnék és nem látnám többé szerelmemet, a világot! A vakok egész nap és egész éjjel vakok, holnap is, holnapután is, örök életükben. Igen, az is bűnöm, hogy megvan a két kezem, mert az sincs meg mindenkinek. Az is bűnöm, hogy fiatal vagyok az öregek szemében. Az is bűnöm, hogy élek, mikor folyton halnak mellőlem az emberek a világon. Az is bűnöm, hogy nincs púpom, mikor vannak púposok is a világon. Az is bűnöm, hogy a fogaim megvannak, mikor más szegényeknek elharvadtak a fogaik. Az is bűnöm, az a szokásom, hogy fájdalmaimat leírom, mikor mások, akiknek ugyancsak fáj a szívök, nem szokták írással hűsíteni szívüket, mert nem mernek, mert azt hiszik, hogy nekik nincs arra való tehetségük.