Két georgiai már néhány nap mulva olyan rossz színben volt, hogy alig ismertem rájuk. Az arcuk megfakult, a szemük gyulladt volt. Kezük reszketése is elárulta, mily hihetetlenül sokat kívánt tőlük a vállalkozásuk. Krisztov, amikor megkérdeztem tőle, mit jelent mindez, beavatott a dologba. Mindent elmondott arról, ami készülőben van és arra is megkért, hogy abban az esetben, ha a vállalkozás halálát okozná, továbbítsam egy levelét.

A georgiaiak csakhamar annyira elgyöngültek, hogy nem tudtak tovább dolgozni. A sólyomnak tehát egymagának kellett folytatnia az igazi földmunkát. A többiek csak abban segíthettek neki, hogy a földet az alagútból kiszállították és elrejtették a padló meg a lócák alatt. De végül már a sólyom ereje is fogytához közeledett. Egy éjjel megint visszamászott az alagútba és magával vitte a két zsákot, amely kötéllel volt egymással összekötve, mint ahogy a paternosztermű vödörjeit végnélküli lánc köti össze. Egyre előbbre mászott, míg az alagút végéhez jutott, ahol az előbb általa ott elhelyezett villamos zseblámpa világított. Laposan a hasán elterülve kis ásójával a finom fekete földet nyesegette és üggyel-bajjal betöltötte a zsákba, amely a dupla kötél innenső oldalán volt, azután jelt adott és nemsokára ott volt mellette az üres zsák, amelyet meg kellett töltenie. Jó sokáig folytatta ezt a munkát. De mindig nehezebben lélekzett és ásója egyre lassabban mozgott a nedves földben. Félig eszméletlenül nem érezte, hogy megeredt az orra vére és összevegyült az izzadsággal, amely homlokáról és arcáról csöpögött.

Hirtelenül úgy érezte, mintha valaki nagyot ütött volna a fejére. Meg akart fordulni, hogy egy második ütés ellen védekezzék, de mintha valami fojtogatta volna. Levegő után kapkodott. Hörögni kezdett. Halálfélelemmel kimeresztette a szemét, de nem látott mást, mint az alagútnak azt a legvégső részecskéjét, amely a villamos lámpa fényében feküdt előtte. Odafönn a foglyok ezt súgták egymásnak:

– Mégis csak fenegyerek ez a sólyom! Már mióta dolgozik anélkül hogy visszajönne!

A földdel telt kis zsákok, amelyek a padló lyukán át bukkantak föl az alagútból, a többiek előtt titokzatosnak és határozottan ijesztőnek tüntették föl azt az embert, aki odalenn ásott és hihetetlen akaraterejének e néma tanuit visszaküldözgette.

Krisztovnak végre föltűnt, hogy szokatlanul nagy idő telt el azóta, hogy a sólyom legutoljára adott jelt a zsák visszahúzására. Megrángatták a kötelet. Nem jött rá felelet.

– Levegőhiány miatt alighanem elájult – mondta Krisztov. – Ki kell őt hoznunk.

Az egyik georgiai, miután segítőkötelet erősített a lábára, bemászott a folyosóba és kiszabadította a sólymot, aki mihelyt visszanyerte öntudatát és kissé magához tért, azonnal megint visszabújt az alagútba, amelynek végén feléje világított a szabadság kis zseblámpája.

Csaknem egy hónapig tartott ez a vakondokmunka, míg végre a folyosó eljutott a fogház fő lefolyó-hálózatáig, amely künn a vízelvezető csatornában torkolódott. Még nagyon élénken emlékszem arra a nevezetes éjjelre, amelyen irtózatos lárma riasztott föl az álmomból. Szétvagdalt lócák ropogtak, dühös emberek kiáltoztak és ordítottak, fölügyelők szólítgatták egymást és fütyültek és a hosszú folyosók nehéz katonacsizmák dobogásától visszhangzottak. Ámbár mindez a természetesség benyomását tette, az avatott fül mégis mindjárt kiérezte a zavargás mesterkéltségét. Azt gyanítottam tehát, hogy szökést kíséreltek meg. Nem csalódtam: a zenebonát a georgiaiak szervezték, akiknek rendelkezését az egész fogház teljesíteni szokta. Míg a többiek így lármáztak, azalatt a sólyom Krisztovval és annak társaival megszökött a börtön falai közül. Igaz volt, amit a fogházak e fejedelme megérkezése napján mondott: nem tudott férgek közt élni.

Tudtuk, hogy a szökevényeket nem fogták el, mert másnap a foglyok sétaideje alatt a falon át kis hordó vodka röpült be a fogház udvarára, egyik oldalán a sólyom aláírása, a másikon pedig a «Kaukázus» szó volt. A vodka azonban, sajnos, nem maradt a foglyok kezén, mert a fölügyelők egyike elcsípte a hordót és az igazgatósági irodába vitte.

Ez volt a lovagias georgiaiaknak és előkelő vezérüknek, egyszersmind a hírhedt rablóvezérnek, a «fogházak fejedelmének» búcsúzó névjegye.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET.
Kupido hatalma.

Mindenütt, ahol férfiak és nők egymás mellett élnek, a nagy városok forgatagában vagy távoli tengerek magános szigetein, de sőt a fogházi cellákban is, ahol éjjel-nappal lánccsörgés hallható, elrejtőzködve és kitartással mindenütt ott leselkedik emberi zsákmányára a kis szerelmes Kupido. A legártatlanabb arccal lövöldözgeti nyilait és nem törődik azzal, boldogságot és örömet vagy szenvedést és bánatot osztogat-e.

Ugyanazzal a nemtörődöm természetességgel, amellyel bejárja a nagy világot, behatol a jól elzárt és gondosan őrzött fogházakba is, amelyekben vastag falakkal és szűk rácsrudakkal egymástól elválasztott férfiak és nők kétségbeeséssel és vágyódással teli életüknek terhét cipelik. Közelről sohasem beszélhetnek egymással, csak nagyritkán kiálthatnak oda egymásnak messziről néhány szót. De a fogházban ezen a téren is nagy a leleményesség.

A kis vadász egyátalán nem válogatós. Ő csak a szívet nézi és éppenséggel nem törődik azzal, ha a szív birtokosa kissé szerencsétlen külsejű. Nem sokat okoskodik, hanem mint akármelyik elsőrangú vadász kilövi biztosan találó nyilait áldozataira, még akkor is, ha az arcuk szeplős vagy himlőhelyes, ha bandzsitanak vagy foghíjas ferde a szájuk.

Egy este, amikor a cellámban írtam, az udvarról hirtelenül lármát, foglyok és nők örömteljes kiáltásait hallottam; egész éjjelen át nem szűnt meg a fütty és a falakon áthatoló távirati jelzés.

Mintha az egész fogház elvesztette volna a fejét. Mindenfelől hallhatók voltak a kopogtatott jelek és annyira összegabalyodtak, hogy lehetetlen volt az egyes táviratok megkülönböztetése és kisillabizálása. Végre elkábulva a szűnni nem akaró fütyüléstől és kopogtatástól, lefeküdtem.

Másnap reggel megkaptam mindennek a magyarázatát. Nagyobb csapat, csupa hosszabb szabadságvesztésre ítélt nő érkezett. A földszinten szállásolták el őket, éppen az Ivánok cellája alatt, ahol, mert ez volt az épület legnépesebb helyisége, vándor-egyetememet szoktam fölütni.

Mialatt kertecskénk néhány virágát öntözgettem, az életnek nevezett dráma egy nagyon furcsa és hatásos, pedig egyátalán nem mesterkélt jelenetének voltam a tanuja. Néhány női fogoly az ablakban ült, ahonnan egészen hangosan trécselt a fölöttük levő emelet férfiaival. Komolyan hangzott, amit mondtak és világosan kiérezhető volt belőle a szomorúság és a kétségbeesés. Életükről és fogságuk okáról mondtak el részleteket – badarságot ponyvaregényekből! Csalódott szerelem és féltékenység; részeg férj erőszakossága; anyagi gond; szeszélyesség; félelem a maguk és gyermekeik éhhalálától; elkorcsosodás; természetes hajlamosság a bűnre; elégedetlenség az élettel vagy bizonyos lelki elfajulás, ami borzalmas és gyógyíthatatlan betegségnek tekintendő. Ezeket a nőket szerencsétlenség, gyöngeség és alantas ösztönök serege hajszolta a bűn útjára, amely azután a fegyházban végződött. Mintha csak gyónnának, szomorúan és őszintén beszéltek mindezekről a dolgokról; néhányan sírtak és a kezüket tördelték. Az egész jelenet annyira meghatott, hogy sokáig tartott, míg visszanyertem lelki nyugalmamat.

Sűrűn láttam, hogy az Ivánok cérna- és zsinegvégekből összekötözött zsinóron levelet, cigarettát, cukrot, szappant és más kis ajándékot bocsátottak le a nőknek. Alulról hasonló módon szállították föl a nők válaszát és az ajándék viszonzását, kis tükördarabot, szalagot, dohányt, sőt néha kis darab csokoládét vagy más cukorkát.

Amikor ebéd után bementem az 1. számú cellába és fölszólítottam a foglyokat, hogy üljenek le, mert iskolai előadást tartok, az egyik fogoly odajött hozzám és őszinte hangon így szólt:

– Sztaroszta, ma más dolgok járnak a fejünkben és… itt! (A szívére mutatott.) Nők jöttek a fogházba. Nekünk ez boldog napunk. Ezekben az irtózatos kőzsákokban, ezekben az ezerszer átkozott helyiségekben elbódultan, szomorúan élünk. Nekünk nincs holnapunk, nincs reményünk. Ha csak e nők hangját halljuk, úgy érezzük, mintha a külvilág friss, tiszta levegőjének fuvalma hatolna be hozzánk. Fölmerül előttünk szülőföldünk képe, látjuk családtagjainkat, akiket pedig sohasem fogunk viszontlátni. Ebben a kietlenségben egyedüli vigaszunk a nő.

Zavartan mosolygott és súgva hozzáfűzte:

– Sztaroszta, ma nincs kedvünk tanulni!

Elnevettem magamat és már éppen távozni akartam, amikor a cella legöregebb fegyence, egy Boicsov nevű póstarabló, falábával felém kocogott. Hetven éves ember volt, arcát eléktelenítette az elátkozott Szakhalin-sziget Kain-jele, a fölhasított orrlyuk, amit jószívűen befödött sűrű, bozontos bajusza és csaknem a szeméig fölhatoló pofaszakálla.

Óriási termete és kora ellenére is bikaereje volt.

– Üljön le – dörmögte. – Szeretnék magával beszélni.

Sokáig hallgatott. Végre rámutatott a fegyencekre, akik ott tolongtak az ablak körül, hogy a zsinór segítségével, minek a fogház nyelve a «telefon» nevet adta, a nőkkel szórakozzanak. Súgva kérdezte:

– Sztaroszta, megérti ezt?

Mert nem feleltem, még halkabban folytatta:

– Pedig csupa fölnőtt ember, egyikük-másikuk már öreg és mégis úgy viselkednek, mint az iskolásgyerekek.

Elhallgatott, megtömte a pipáját, azután rákezdte:

– Nem ezek az emberek hibásak, hanem a fogság. Mivel itt nincs részük az életnek semmi örömében, kétségbeesetten a semmi után kapkodnak, mint a hal a szárazon a víz után, mint ahogyan a madár a nyilt ég felé törekszik és a virág a nap felé hajlik. Hol van itt az igazságosság? Ilyen formájú büntetéssel akarják a lelket megtisztítani és meggyógyítani? Az emberiség jóvá nem tehető nagy bűnt követ el. Mi csak hamu vagyunk, amit a szeméttel kivisznek. Az emberek személyes boldogságot és gazdagságot hajszolva vadul rohannak az élet széles országútján. Aki valami véletlen vagy pillanatnyi gyöngeség következtében térdre bukik, a többiek kíméletlenül elgázolják, letiporják és porrá tapossák. Ha ez a por szemükbe és torkukba hatol és mindent bekérgesít, akkor lerázzák, összesöprik és a kőzsákokba töltik. Azt hiszik, hogy ezzel mindent megtettek, ami kell. Egyre új porfelhőt kavarnak föl, mindig akadálytalanabbul rohannak tovább az élet útján. Hová futnak? A szakadék – a bosszú napja felé!

Lángolt az öreg rabló szeme, nagyokat fujtatott, a szavak élesen és metszően ömlöttek a szájából. Figyelmesen hallgattam Boicsov kifakadását, mert nagyon is világos volt, hogy az orosz fogházi lakosság általános véleményét mondta el. Rémülettel gondoltam akkor a katasztrófára, melynek be kell következnie, ha ezek az emberek, akik ilyen nézetet vallanak, valamikor egyszerre kiszabadulnának a börtönből és kielégíthetnék bosszújukat.

A sors, sajnos, úgy akarta, hogy szemtanuja lehessek ennek az emberi számítás szerint alig lehetséges eseménynek. Akkor volt ez, amikor a bolsevizmus megnyitotta a fogházak kapuit és az «emberport» régóta táplált bosszújának kielégítésére szólította föl. A félrevezetett tömeg fölfogta az óra ritka kedvező voltát és vad mámorában egész vérfolyamokat ontott ki; mint valami mindent megsemmisítő, gúnyosan nevető orkán elpusztította az egész nagy birodalmat.

A fogház torzító tükre nem egy máskülönben nagyon triviális eseményt egészen furcsa képben tüntetett föl. Míg nő csak nagyon kevés volt, a férfiak száma közel ötszázat tett ki. Ezeknek mindenike azt szerette volna, hogy az asszonyok valamelyike egyesegyedül vele beszéljen. E miatt természetesen féltékenységi jelenetek és civakodások támadtak, amelyek elintézésében nemcsak az ökölnek, hanem a késnek is jelentékeny szerep jutott. Míg ez a «járvány» a fogházi kórházat egészen megtöltötte páciensekkel, addig másfelől jótékony hatása is volt a nők megérkezésének: megtisztította a levegőt attól az utálatos káromkodástól és szitkozódástól, amely máskor éjjel-nappal hallható volt. A férfiak halkabban, mérsékletesebben beszéltek, abbahagyták egyátalán nem finom és nem tisztességes nótázásukat és lemondtak éppen ilyen egyértelmű elbeszéléseikről és vicceikről is. Egy csapásra törődni kezdtek a külsejükkel, gondozták magukat és már csak ritkán lehetett találkozni valakivel, aki nem mosakodott meg, csak félig volt fölöltözve vagy nem fésülködött. Az egész fogház mintha megváltozott volna.

A magam szemével követhettem néhány szerelmi drámát, amely ebben a különös környezetben lejátszódott. Egy esős napon, amikor a cellámban ültem, a következő beszélgetést hallgattam ki:

– Mindent elmondtunk egymásnak Katalin – mondta az emeleti cellából hozzám hatoló érces, komoly hang. – Olyan jól ismerjük egymást, mintha hosszú éveken át együtt éltünk volna.

– Igen, ez igaz, – felelte egy női hang. – Neked jó szíved van, amely megérti másnak bánatát.

– Katalin, tudd meg, hogy három évre ítéltek el és már csak két hónapom van hátra.

– Te szerencsés vagy, – sóhajtotta Katalin, – nekem még két évig kell itt ülnöm és még sok szenvedés vár rám.

– Mi nekünk két év? Mihelyt künn leszek, azonnal dolgozni kezdek. Hiszen ács vagyok és értem a mesterségemet. Most, hogy megismertelek, nem fogom régi életmódomat folytatni, amikor, hogy gyorsan meggazdagodjam, mindenféle meggondolatlanságot követtem el. Egészen más ember lett belőlem és becsületes munkával akarom megkeresni a kenyeremet.

– Jóravaló, derék ember vagy Pál, – felelte halkan a nő.

Egy ideig csönd volt. Nyilván mindketten gondolataikba mélyedtek el. De én úgy éreztem, hogy a beszélgetés még egyátalán nem ért véget és hogy egy vagy két szó el tudná dönteni a jövőjét ennek a két embernek, akinek szíve egymásért dobogott.

– Katalin, – szólalt meg végre ismét csaknem félénken a férfihang.

– Itt vagyok, Pál.

– Ide hallgass, mondok valamit. Az élet kegyetlenül bánt velünk és börtönbe juttatott bennünket. Elszenvedtük bűnünknek, a törvényszéki tárgyalásnak és a büntetésnek kegyetlen kínját. Lehetséges, sőt nagyon valószínű volt, hogy egész életünkre elveszett lelkek lettünk volna, hogy a szégyen, mert fegyházban ültünk, arra kényszerített volna bennünket, hogy megrögzött gonosztevők legyünk. De Isten azt akarta, hogy találkozzunk egymással és most minden megváltozott. Most segítségére lehetünk egymásnak, hogy megtaláljuk a szabadság életébe vivő utat és ebben az új életben elfeledjük a kiállott szenvedést. Te is annyira vágyódol erre, mint én?

A nő sokáig nem felelt és akkor is habozva, alig hallhatóan:

– De hogyan?

– Légy Katalin a feleségem! – felelte halk, megindult hangon a férfi és ünnepiesen, mintha a templomban beszélne. – Megértesz? Ha elhagyom a fogházat, engedelmet fogok kérni, hogy feleségül vehesselek.

– De hiszen én csak két év mulva szabadulok, – suttogta kétségbeesetten a nő.

– Nem baj, – hallatszott csupa örömteljes bizakodással. – Várok rád és dolgozni fogok, hogy csinos otthonunk legyen, ha kijösz.

– Köszönöm, Pál. Az Isten fizesse meg, – súgta a nő könnybe fúló hangon. – Jó, tiszta szíved van… Odaadom érted az életemet… Azt hittem, itt fogok meghalni, de te Pál, segítettél rajtam és új reményt adtál…

– Kész a teavíz! Előre, a konyhába! – ordította valaki.

A beszélgetés megszakadt, de a fogház kápolnájában két hónappal később egyszerű ünnepség volt, a büntetését kitöltött Rozanov Pál esküvője Gulajev Katalinnal. Lakoma nem volt és a szertartás után a fiatal férj eltávozott a vaskapun, amely nagy robajjal csapódott be mögötte, míg a felesége visszatért a cellájába, ahol elgondolkozva és békében várta jövendő boldogságát. A férj ennivalót és kis ajándékokat hozott neki és örömtől csillogó szemmel mutogatta neki kemény, a munkától kérges kezét.

– Ez a két ember már nem fog elromolni, gondoltam örömmel és megelégedetten. Az asszonyt nem fogja tönkre tenni a fogság és a rá való emlékezés csak mint régen elmult gonosz álom fogja éjjelenként kísérteni.

Ez a pár, amelyet ilyen különös módon hozott össze a szenvedés, később talán nagyon boldog volt és annyi megpróbáltatás után meg volt védve az élet csekélyebb bajai ellen.

Mihelyt a férfi és a női foglyok a «táviró» és a «telefon» segítségével megismerkedtek egymással, megkezdődött a fogházi szerelmeskedés második szakasza: szemtől-szembe akarták egymást látni. Amikor idejutottak, az öreg foglyok találékonysága segített rajtuk. Csakhamar fölfedeztem, hogy valami úton-módon mindannyian tükörüveget szereztek maguknak. Fönn a férfiak e csodaüveg cserepeit azokra a tükrökre állították be, amelyeket lenn a nők az ablakrács rudai közt kinyujtottak és megkezdődött a szemle. Mosoly, valóságos kacérkodás és flört kezdődött. Nevetve és sóhajtozva csókot dobtak egymásnak és par distance annak rendje és módja szerint egymásba szerettek.

Saját megfigyeléseim és foglyok elbeszélése alapján tudom, hogy a fogházi szerelmi regényekből nem egy nagyon boldog és tartós házasélet származott és jól megállta a «szabad élet» kemény megpróbáltatásait.

A fogház szerelmi történetei azonban nem végződtek mindig ilyen szerencsésen. Emlékszem különösen egy esetre, amely több tekintetben érdekes. Egy nyári napon egy nőt hoztak a fogházba, akiről azt beszélték, hogy családi tragédia juttatta a kőzsákba. Megölte a férjét és önként jelentkezett a bíróságon. A vizsgálat idejét egymagában, egyescellában töltötte el. Gazdag kereskedő-családból származott a nagyon szép, karcsú, magas asszony, akinek kedves, de nagyon szomorú arcát dús, lágy szőke hajkorona vette körül. Mivel sötétkék, tágra nyitott szeme mindig bizonyos bámuló kifejezéssel meredt maga elé, amikor legelőször láttam, azt hittem, hogy szellemileg nem teljesen normális és még ma sem vagyok egészen tisztában azzal, így volt-e vagy sem. Megnyerő modoráért és mert valaki ezért a kiváltságért a fogház parancsnokát dúsan kárpótolta, megengedték neki, hogy egész nap a sétahelyen járkálhasson. Gyakran láttam ott föl- s alá járni; mélyen elgondolkozva az egyik sarokból a másikba ment, majd szomorúan mosolygott valamin, ami nyilván mindig újra az eszébe jutott.

A foglyok eleinte mindenféle kérdést kiáltottak feléje és szerettek volna vele megismerkedni, de ő csak a rácsos ablakokat és a mögéjük zárt embereket nézte teli rémülettel és néma maradt.

– Büszke, – mondták a foglyok és többé nem törődtek vele.

Szokott sétáján egyszer odament hozzája a fogházparancsnok és sokáig elbeszélgetett vele. Az asszony, akinek oly sokáig nem volt alkalma, hogy magához hasonló társadalmi állású emberrel beszélhessen, ennek láthatólag megörült és élénken csevegett. Sőt egyszer szívből és hangosan kacagott. Ez lett a szerencsétlensége. A foglyok az ablakrácson át szikrázó szemmel nézték a látszólag meglehetősen jókedvű párt. Amikor a parancsnok eltávozott, a gyalázkodás és szidalmazás egész özönét zúdították a szerencsétlen asszonyra, aki halálra rémülten otthagyta az udvart és a cellájába futott.

Amikor másnap a kimenő óráiban a férfiak ketrecükben járkáltak, az ismeretlen nő a nők karámjába ment. A férfiosztály kerítéséhez közeledett, ott büszkén kiegyenesedett és szomorú, de dallamos hangon így szólt a foglyokhoz?

– Miért szidtatok engem tegnap? Ugyan miért?

Eleinte zavart hallgatás követte ezt a kérdést, de hirtelenül odarohant a kerítéshez egy Nikoladze nevű georgiai és dühösen ráförmedt az asszonyra:

– Velünk szemben büszke vagy, de azzal a hóhérral, a parancsnokkal szemben nem!

E szavak után követ dobott feléje, amellyel mellén találta. A fiatal asszony megtántorodott és kezével a szívéhez kapott. A politikai foglyok segítségére siettek, míg a közönséges bűntettesek nyomban visszahúzódtak a kerítéstől. Megbosszulták magukat. Úgy látszott, mintha most már senkisem törődött volna az áldozattal. Csak egy figyelemreméltó kivétel volt.

Egy újonnan érkezett fogházlakóról, nagyon veszedelmes fickóról, helyesebben: ragadozó madárról volt szó. Éles szemével, vakmerő profiljával és büszke, öntudatos magatartásával olyan is volt valóban, mint a ragadozó madár. «A sas» nevet adták neki és az Amur-vidéket terrorizáló egyik rablóbandának volt a vezére. Keze, lába vasra volt verve és a halálos ítéletét várta, de a bíróság nem tudott hamarosan dönteni, mert még vizsgálat folyt különböző városokban, amelyekben a rabló véres nyoma mutatkozott.

«A sas» magáncellában ült. Órák hosszáig állott ott, kezével az ablakrácsba kapaszkodott és úgy nézett le a szép asszonyra, aki föl- s alá járt az udvaron. «A sas» még a merénylet napján a második emeleti folyosón összetalálkozott a georgiaival és akkora lendülettel hajította őt le a fogház lépcsőjén, hogy a kaukázusi a legközelebbi lépcsőfordulónál néhány tört bordával terült el. A megbilincselt rab ezt kiáltotta a georgiai után:

– Nesze neked a sastól azért, ahogyan hölgyekkel bánsz!

Azután nyugodtan elment a konyhába a teavízért.

A csinos asszony megtámadása a női foglyokat is fölingerelte, akik szintén megütköztek az ujonnan érkezett női fogoly magatartásán. Ingerelni kezdték őt, mindenképpen gúnyolták és csipkedték. Néhány régebbi fogoly még tettleg is megtámadta és alaposan helybenhagyta. Erre az igazgatóság a második emeleten adott neki külön cellát. Ettől kezdve többé nem volt látható. Nem ment az udvarra sétálni és nem ment vízért a konyhába. «A sas» hiába kutatta a vasrácson át. A fegyencek hiába lesték a büszke nő megjelenését. Hiába várták az alkalmat, hogy «Chiu! Chiu!» kiáltással gyűlöletüket és megvetésüket fejezzék ki iránta, aki a fogházvezetőség különös kegyének örvendett. A szomorú asszony, mintha eltűnt volna, bár mindenki tudta, hogy még mindig a fogház falai közt van.

Azután egy viharos éj szakadt le. Villámok szakadatlan sora tépte szét az eget elfödő felhők kárpítját. A mennydörgés végigbömbölt a komor fogházépületen és még ijesztőbbé tette, mint aminő már amúgyis volt. Mintha az egész természet megriadt volna és a foglyok lelke valami borzalmasat várva, megremegett.

«A sas» a fekete eget bámulta és a rajta keresztülcikázó villámokat figyelte. Végre elment az ablaktól és cellájában föl- s alájárkált. A nélkül, hogy észrevette volna, mint a vadállat a ketrecében, egyre gyorsabban és gyorsabban topogott ide-oda. Egyszerre csak megállott és kinézett sarki cellájának oldalablakán, amely félmagasságig deszkával volt leszögezve. Rendes körülmények közt nem sokat törődött ezzel az ablakkal, mert csak tíz lábnyi széles szűk folyosóra szolgált, amely ezt az épületet elválasztotta a szomszéd épülettől és ennek az ablaka szintén be volt deszkázva. Meglepetésére azt látta, hogy az éppen szemben levő ablak, amelyről hiányzott a szokott faburkolat, most fehér függönnyel volt letakarva és a függönyön keresztül valamelyik cellából fény szűrődött ki.

«A sas» figyelmesen átnézett, mert odaát a függönyön emberi árnyék tünt föl, amelynek keze a fej közelében mozgott. Az illető személy egyszerre csak az ablakhoz közeledett. «A sas» most már látta, hogy nő árnyékáról volt szó. Fölmászott a lócára, hogy arcát az ablaküveghez szoríthassa. Mivel a deszkák útjában voltak, hatalmas kezével letépte a megrozsdásodott kampókról. Mikor megint az ablakhoz ment és áttekintett a kivilágított ablakra, látta, hogy az a nő lassan kivette hajából a tűket, a haja lassanként fölbomlott és mint valami lágy köpeny elomlott a vállán és a mellén. Örömében és meglepetésében önkéntelenül fölkiáltott, mert aki odaát volt, nem lehetett más, mint az a nő, akit a fegyencek annyira bántalmaztak.

Láncának csörgésével mitsem törődve kinyitotta a fogoly az ablakát, az ablakpárkányra ült és bár az árnyék már régen eltűnt, még sokáig átbámult az átellenes fal kivilágított négyszögére. Amikor már azt gondolhatta, hogy a szemben levő nő lefeküdt, énekelni kezdett. Énekelt a hatalmas folyamról és a rablók fürge hajójáról, véres harcról, üldözésről és szerencsés megmenekülésről; azután panaszosabb hangon a fogházi életről és végezetül hangosabban és ércesebben álmokról énekelt, amelyek vágyak maradnak, szerelemről, amely már halott. Eredeti és meghatóan szép volt a rabló éneke. Mintha a lelke énekelt volna és hatalmas hullámként odacsapódott volna a fogház falához.

A végtelen dallam hirtelen megszakadt és a rabló most fütyülni kezdett. Domború mellkasából, amely az erdő és a folyam levegőjéhez volt hozzászokva, mély reszkető, melankólikus hangok törtek elő. Erejük és ércességük egyre növekedett és szenvedélyes tűztől izzó melódiába csaptak át. E fütyülést hallgatva, egyszerre megértettem a pacsirta énekét, amely saját dalától elkábulva se lát, se hall.

Ezt érezte az asszony is ott a cellában. A rabló lenyügöző akaratereje az ablakhoz csábította. Kissé félretolta a függönyt és megpillantotta a rabló arcát, amely csodálatról, szerelemről és vágyódásról beszélt.

A fütyülés elnémult. Megbilincselt kezét az asszony felé nyújtva, «a sas» ezt susogta:

– Nem tudok élni, ha nem látom. Nem tudok!

Az asszony nem szólt. A férfi folytatta:

– Olyan ember, mint én, talán jobban és áhítatosabban tud szeretni, mint a szabadságban élők!

– Szomorú vagyok…

– Mi bántja? Könnyítsen a szívén, én mindent megértek, magam is sok kegyetlenül súlyos dolgot éltem át és… szerelmes vagyok, – felelte «a sas» melegen és lelkesedve.

Az asszony talán először és utoljára elbeszélte élete történetét. Nagyot sóhajtva, így fejezte be:

– Ó, csak egy napra lennék szabad, hogy láthassam a lánykámat, akkor aztán még a halált is elviselném.

«A sas» megfeszülten gondolkozott, azután ezt mondta:

– Miért a halált? Majd én alkalmat teremtek, hogy megszökhessék. Ezért azután néha-néha gondoljon «a sas»-ra és imádkozzék érte.

– Alkalmat a szökésre? Nekem? – kérdezte a nő, aki nem hitt a fülének.

– Igen, – volt a válasz. – Terjessze elő azt a kérését, hogy szombaton vezessék a fölügyeleti hatóság elé. Ehhez joga van, törvényes joga és a teljesítését nem tagadhatják meg. A többit majd elvégzik mások.

– Ha mindezt megteszi értem, soha, soha nem felejtem el és ártatlan gyermekem imádságát bizonyára meghallgatja az Isten.

Az ellenőrző útján közeledő fölügyelő végét szakította a beszédnek.

A következő két napon kora reggeltől késő estig vígan fütyörészett «a sas»; eközben gyakran a szájába tette két újját és hosszú, éles füttyöt hallatott, ami nem volt más, mint útbaigazítás a csínyre, amelyre készülődött. A második délutánon a séta ideje alatt a fogház falán át láthatatlan kéz követ dobott be, amelyen ez a rövid, de fontos üzenet volt: «Minden kész».

A fölügyelő szombat este bement a nő cellájába és közölte vele, hogy kívánsága szerint a fölügyeleti hatósághoz fogja kísérni. Az asszony nem tért többé vissza a fogságba. A nyugtalan kapkodás és az elnyomott izgatottság, amely a következő éjjelen át a fogház irodájában uralkodott, világosan elárulta, hogy valami rendkívüli dolognak kellett történnie. A parancsnoktól néhány nap múlva megtudtam, hogy az asszonyt kísérő fölügyelőt rablók támadták meg és elvették a fegyverét, a fölügyelőt megkötözték, a száját fölpeckelték, azután egy deszkarakás alá szorították, ahol csak másnap akadtak rá. Az asszony eltűnt és mindeddig nem akadtak a nyomára. A vizsgálat kiderítette, hogy időközben otthon volt, magával vitte kis lányát és tovább szökött.

«A sas» két hétig nagyon elgondolkozó, de egyszersmind nagyon boldog és büszke is volt. A nagyhatalmú vezér bandájának megbízható tagjai a fogházon kívül nyilván kéznél voltak és ezekre föltétlenül számíthatott, hogy parancsait végrehajtják. A pöre ezután nemsokára tárgyalásra került. Halálos ítéletre volt elkészülve. De az a szép nagyszemű szomorú asszony leánykájával együtt bizonyára imádkozott érte, mert a bíróság minden várakozás ellenére enyhítő körülményeket látott és csak négy évi súlyos börtönre ítélte el.

Mikor elvezették, hogy másik fogságba költözködjék, mintha esküdni akarna, ünnepiesen mélyen meghajolt valamennyi fogoly és tisztviselő előtt és így szólt:

– Kitöltöm a büntetésemet, azután fölkutatom őt, mert nélküle nem élhetek.

Csak ketten tudtuk a fogházban, kire gondol: Mironov és én. Mironov, a «sas» barátja, tőle magától tudta meg, nekem pedig az egész eseményt sok más részlettel együtt Mironov mondta el. Mi ketten nem árultuk el a titkot: Mironov azért nem, mert fogoly volt és én, mert tanuja voltam e férfi égető szívbéli gyötrelmének és szerelmének, amely szenvedélyességében és ösztönös erejében fönségesen szép volt.

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET.
Kopogtat a halál.

Megtudtam, hogy Szhilót, azt a fegyencet, aki az áruló tatár Malaikát agyonütötte, ügyének tárgyalására bíróság elé állítják. Mindenki biztosra vette, hogy mint halálraítélt fog visszatérni.

Az egész fogház elcsöndesedett. Mindenki csak fojtott hangon beszélt, mintha attól tartott volna, hogy fölriaszt valami gonosz szellemet, amely az épületben kísért. Akárhányat valóságos aggodalom kerített a hatalmába, amely csak még hatalmasabbá tette azt a kívánságot, vajha mindettől jó messzi lehetnének.

Sétaidő alatt a foglyok kívülről, a főbejárat felől egyszerre csak kocsizörgést hallottak. Feszülten füleltek és amikor a kapu kinyílt, Szhilo meggörnyedt alakját látták belépni, akit bilincseinek súlya most még jobban összetört. Fegyveres kísérettel az udvaron keresztül lassú, szinte habozó léptekkel ment az igazgatósági iroda felé. Amikor a sétakarám mellett haladt el, futó pillantást vetett pajtásaira, de szó nélkül tovább ment. Ám a fegyencek nagyon jól megértették, mit mondott az a pillantás: a rémület és kétségbeesés néma kiáltása, hangtalan, szenvedélyes segítségkiáltás volt. Szhilo elernyedtsége, összetörtsége mintha a többiekre is átragadt volna. Az egyik ezt suttogta:

– Most mindennek vége.

– Halott ember – toldotta meg egy fiatal, vöröshajú fegyenc. – Estig talán még belekapaszkodhatik abba a reménybe, hogy a kormányzó nem erősíti meg az ítéletet… de majd éjjel… ó! Pajtások, irtózatos, nagyon irtózatos, ha valakinek ilyen haláltváró éjszaka gyötrelmeit kell átélnie!

Nemsokára megjelentek az Ivánok és bementek a megbilincselt foglyok számára rendelt külön ketrecbe. Libasorban haladtak, visszataszító, szinte ijesztő menetben – a legutolsó Szhilo volt. Most már ismét uralkodott magán és mint máskor, emelt fővel haladt és mindenkinek a szemébe nézett. Mironov és Boicsov mellett elmenve, ezt mondta:

– Tehát holnap.

– Már hallottuk.

– A bírák ma egyszersmindenkorra végeztek az ügyemmel… Elítéltek…

A vén, tapasztalt fogházi farkasok csaknem önkéntelenül kérdezték:

– Nos és?

– Akasztófa, súgta Szhilo.

Gyorsan elfordult és mint máskor, egykedvűen iparkodott ide-odajárni. De valami visszahúzta a többi ember közelébe, mintha félt volna gondolataival egyedül maradni.

– Az ügyvéd, aki védett, jól végezte a dolgát. Azt mondta, jogosan öltem meg az árulót. És az ítélet kihirdetése után megigérte, hogy kegyelmi kérvényt ír az érdekemben.

Mironov kissé bizonytalanul és anélkül, hogy szemébe mert volna nézni az elítéltnek, így szólt:

– A halálos ítéletet súlyos börtönre fogják átváltoztatni.

– Föl fognak kötni – felelte Szhilo meggyőződéssel. – Ha ma estig nem hallok valamit, végem van. No, elvégre egyszer valahogyan csak meg kell halni.

Hangja érdessé és bizonytalanná vált, de azután ismét összeszedte magát, bátran fölvetette a fejét és rákezdett a rablódalra:

Tovább azonban nem tudott énekelni. Megfordult, a karám közepe felé indult, ahol egyik csoporttól a másikhoz ment és mindig ugyanazt mondta:

– Ma este meghallom a végérvényes döntést. Nagyon jól tudom, lógni fogok.

Míg ezt mondta, kérdően és szenvedélyes feszültséggel nézett rabbarátainak szemébe, akiktől ellentmondást várt vagy a remény és a vigasz valami szavát óhajtotta hallani. Azután megint visszatért Mironovhoz és újra rákezdte:

– Ma éjjel fölkötnek. Úgye, te is azt hiszed?

Mironov a szemébe nézett kissé gondolkodott és ezt súgta:

– Ide hallgass, Péter! Hiszen a telegráf útján egész éjjel beszélgethetünk. Ez majd megkönnyíti a dolgodat. Mit szólsz hozzá?

Szhilón hideg borzongás futott végig. Nem felelt, hanem elfordult és elment. Erőltetett mosoly egy pillanatra elleplezte arcának valódi kifejezését, de ez is azonnal eltűnt. A másik ketrecből odaszólt neki az öreg Jude Ruzia:

– Péter! Péter!

– Mit akarsz? – kérdezte feléje közeledve az elítélt.

Ruzia óvatosan körülnézett és ezt súgta:

– Kenyeret adok neked, amiben van valami.

– Micsoda? – kérdezte Szhilo.

– Revolver. Használd, amikor odavisznek. Talán sikerül a szökés. Mit kockáztat a halálraítélt? No… és ha ebben a harcban elveszted az életedet?… Még mindig jobb, mint az akasztófa!

– Ide vele! – sürgette Szhilo.

Ruzia duzzadt kabátjából óvatosan kihúzta a kenyeret és odanyújtotta Szhilónak. Ez azonban hirtelenül visszahúzta a kezét.

– Nem tudom elfogadni, Ruzia; nem akarom. Az én időm lejárt… Most már nem segít semmi, itt a vég.

Úgy hangzottak ezek a szavak, mint a végérvényes, megváltozhatatlan halálos ítélet. Ekkor éppen Szhilo mellett a földre esett a labda, amellyel az egyik fogoly játszott. Szhilo gyorsan lehajolt, fölemelte és minden erejével a magasba dobta. Amikor a szíjból készült játékszer a legmagasabban volt, Szhilo fölkiáltott:

– Röpülj el, röpülj el örökre!

Mikor a labda visszahullott a karámba, Szhilo láncaival odavánszorgott és megint olyan magasra dobta, amennyire csak tudta. És megint utána kiáltotta:

– Röpülj el!… Megajándékozlak a szabadsággal! Menekülj!

A labda másodszor is a kerítésen belül zuhant a földre, mire Szhilo láncravert lábával nagyot rúgott rajta és elment.

– Elég! Unom már az egész dolgot!

És szótlanul cellájába vonszolta láncait.

Vége volt a sétaórának. A fogságban csönd volt, csak az elítélt láncainak csörgése és nyugtalan, nehézkes lépteinek zaja hatolt végig az egész második emeleten. Szhilo szüntelenül föl- s alájárt. Végre, amikor megbizonyosodott arról, hogy az őrök utolsó fölváltása éjfél előtt megtörtént, lefeküdt. Valahol tizenkettőt ütött az óra. A foglyok megborzongtak és hallgatództak, de Szhilo nem mozdult. Azután hirtelenül gyors kopogó jelek sora járta át a falakat.

– Ez Szhilo – suttogták a cellákban.

Az elítélt szóról-szóra ezt táviratozta:

– Mironov, Mironov, már éjfél van és még nem tudom, hogyan döntött a bíróság! Rettenetesen félek… Mi vár reám?… Meg kell halnom? Lehetséges ez?

Mironov szomszédságában az egyik fegyenc a kezét tördelve följajdult:

– Krisztus, könyörülj meg rajtunk!

Mironov határozott, kemény ütésekkel ezt felelte:

– Ilyen az élet. Ma még itt vagyunk és holnap eltűntünk. Egyszer mindenikünknek meg kell halnia, Péter.

– De már nagyon későre jár és hajnalhasadáskor eljönnek értem és elvisznek. Lehetséges ez? Ó Istenem!

– Ne csüggedj el, Péter! Ne félj! Előbb-utóbb valamennyiünknek ez a sorsa, valamennyiünknek.

– De mégis úgy félek… rettenetesen félek… és mitől?

A kopogtatás megszűnt, de a bizonytalanság irtózatában az egész fogház még sokáig fülelt. Az elítélt cellájából többé semmi sem hallatszott. Csak a városból hallatszott be kutyaugatás és bizonytalan, soha meg nem szűnő éjjeli zaj. Az égen nagy fekete felhőfoszlányok vonultak észak felé és köztük a hold időnként lepillantott a fogház komor, fenyegetődző tömegére.

– Meghalok félelmemben. Segítsetek rajtam valahogy! – üzente Szhilo még egyszer az elítélt jelbeszédével.

Mironov most nem felelt.

– Alszik? Mi van vele? – kérdezte türelmetlenül az egyik fegyenc.

– Pszt! – sziszegte az öreg Boicsov.

És megint füleltek, még feszültebben, mint előbb, mert Szhilo szinte megvadulva küldte egymásután a jeleket; a szavak egymásba folytak, akárhány nem is volt befejezve. Kegyetlen halálfélelem kínjában segítséget könyörgött valakitől. Egyszerre csak félbeszakította őt Mironov, aki valami nagyon kemény tárggyal ütött a falra:

– Péter, hallasz? – kérdezte. – Jól figyelj! Keserves, ha meg kell halni, a nélkül, hogy védekezhetnék az ember. De hát legalább játszd ki őket és – tedd meg magad.

A foglyok mind visszafojtották a lélekzetüket. Szhilo néhány pillanatig hallgatott, majd ezt kérdezte:

– Mondd meg hát, hogyan?

Az egész fogház megint fölfülelt. Mironov az előbbi biztos, erős kopogtatással csak ezt az egy szót felelte:

– Üveg!

Mindenki elhallgatott. A fegyencek egyre feszültebben figyeltek, de egyelőre nem hallottak mást, mint az éjszakába sülyedt háztenger vigasztalan, egyforma hangfoszlányait, amelyek tajtékzó hullámként nyaldosták a szigetüket. Végre azonban csörömpölést hallottak, amit félreismerhetlenül üvegtörés okozott – azután ismét csönd.

Új nyugtalanítás: az őrség fölváltása. Katonák és fölügyelők kiáltása. Fegyverzörgés. Végig a folyosón lábdobogás. Mikor ismét csönd lett, megszólalt Mironov:

– Szhilo!

Semmi válasz. Megismétlődik az előbbi jel, de gyorsabban, izgatottabban:

– Szhilo! Szhilo!

De az elítélt nem jelentkezett.

– Most már mindennek vége! – nyögte Boicsov. – Isten irgalmazzon meg a lelkének!

Az öreg fegyenc szavaiba belevágott Mironov fékevesztett kopogása, aki egyre a barátját szólítgatta.

Rettenetes éjjel volt, amely még ma is irtózatos álomként fekszi meg az emlékezetemet. Aki a maga bőrén még nem érezte a fogság idegromboló hatását vagy nem volt halálra ítélve, talán azt hihetné, hogy egyben-másban túloztam, amikor megkíséreltem ennek az izgató éjjelnek a leírását. De mindezeket a lelki izgalmakat a valóságban még ezerszer erősebben éreztem, mint ahogyan bármelyik olvasóm átérezhetné; Szhilo kétségbeesése ijesztően közelről érintett, hiszen alig néhány hónappal előbb hasonló dolgot éltem át én is. Egész éjjel ébren feküdtem és lázas fejemet a tenyerembe szorítottam. Úgy éreztem, mintha részvét, kétségbeesés és gyűlölet morzsolná szét a szívemet és mindörökre megmérgezné a lelkemet.

Nem tudom, meddig feküdtem ebben az állapotban, csak azt tudom, hogy egyszerre kiugrottam az ágyamból, kipillantottam az ablakon és künn a beköszöntő nappal első megcsillanását láttam. Alighogy visszatértem az ablaktól, a napfölkeltét megelőző órák mély csöndjébe hirtelenül gyors kopogó jelek új vihara zúgott bele.

– Én vagyok, Szhilo! Megkegyelmeztek! Igazán megkegyelmeztek!… Amikor az őrséget fölváltották, elvittek az irodába, hogy közöljék velem a kormányzó táviratát, amely büntetésemet életfogytig tartó börtönre változtatta. Éppen az imént tértem vissza a cellámba. Kegyelem!… Élet!…

Mintha méhkasban lettünk volna, olyan zsongás kezdődött. A foglyoknak a szerencsés fordulatra érzett örömteli izgalma utat tört magának.

Mikor a parancsnok napi szemleútján végigjárta a cellákat, a foglyok arra kérték, rendezzen istentiszteletet a fogház kápolnájában. Bár nem vagyok orosz-orthodox hitű, én is elmentem a misére, mert azt vártam, hogy egész rendkívüli ünnepségben lesz részem. Nem csalódtam.

Szhilót az imádkozó foglyok első sorában pillantottam meg. Szenvedélyes odaadással imádkozott, széles mozdulattal vetett keresztet, letérdelt és az oltár előtt egyre hajlongott. Mikor fölkelt és az oltári szentségre emelte tekintetét, mély hit és meghatott hála sugárzott ki a szeméből. Szinte érezte az ember, hogy ez a gonosztevő, aki még röviddel ezelőtt a halálvárás minden pokoli kínját állotta ki, ebben a pillanatban közel volt Istenhez, a legfőbb bíróhoz. Folyton a keresztre nézve sírt és állandóan ezt a szót ismételgette:

– Élet… élet!…

A fogoly vezeklők izgatottságtól és örömtől sugárzó szemmel figyelték láncravert társukat, aki elragadtatásában nem hallott és nem látott semmit abból, ami körülötte történt. Csak most szabadultak meg ezek az emberek az utóbbi napok terhétől, az életet mintha valamennyien újra megkapták volna. A vigasztalásnak, bátorításnak és reménykeltésnek okosan megválasztott szava ezeket az elveszett, megkínzott lelkeket e pillanatban bizonyára könnyen kiragadhatta volna a bűnözés karmából. De hiszen itt a nyomor kloakájában voltunk, az emberiség ama söpredéke közt, amellyel senkisem törődik és lelki életük iránt senkisem érdeklődik.

HARMINCADIK FEJEZET.
Találkozás az anyámmal.

A fogság megrontja az embert, napról-napra, óráról-órára lassan megmérgezi. Romboló ereje olyan, mint a tavasszal megdagadó folyó, amely észrevétlenül tép le és ragad magával jégdarabot jégdarab után. A parton álló szemlélő csak akkor veszi észre a veszedelmet, amikor a fölülről megpuhított és alulról szétrágott jég ropogva hirtelenül megreped és az áramlás megragadja az olvadó jégtömböket, a falánk tengerbe sodorja és az egész folyót jégcserepek és tajték kaoszává változtatja.

A fogságban az emberi tulajdonságok hasonló módon szakadnak el a világgal és az emberekkel való organikus összeköttetéstől, magukra hagyatva ellenállhatatlan áramlásba sodródnak, amely a kétségbeesett embert valami ismeretlen szakadék felé kergeti, talán dühében szörnytettre vagy igazi, gyógyíthatatlan őrületbe, avagy öngyilkosságra kényszeríti.

Lesujtó világossággal emlékszem fogságom egy ilyesfajta időszakára, amikor rabja voltam a kétségbeesésnek és egész lelkemmel az ilyen élet teljes céltalanságát éreztem. Egész környezetem tökéletesen idegen volt nekem és nem törődtem vele; közömbösségem és fáradtságom következtében csak mintha sárga függöny mögött láttam volna. Éppen ilyen idegen volt nekem minden ember, akivel érintkeztem; nem értettek meg engem és olyan életet éltek, amelyet én éppen olyan kevéssé értettem meg. Mintha lépten-nyomon a sarkamban lett volna valami és rossz tanácsokat súgott volna, szavakat, amelyeket gonosz és kegyetlen végzet sugalmazott.

Fogházi életem első éve után egyre gyakoriabbak lettek ezek a időszakok. «Sárga napok» nevet adtam nekik és szinte betegesen féltem tőlük. Közeledtüket rémülve megéreztem, ha cellám minden sarkából és a padló minden hasadékából is az elkedvetlenedés sárga szeme meredt reám és mohó csápjait kinyújtotta felém a kétségbeesés.

E «sárga» időszak egyikében különösen szerencsétlen voltam és úgy éreztem, hogy kitartásom és akaraterőm végére jutottam. Attól féltem, hogy megőrülök vagy gyógyíthatatlanul búskomor leszek. Ekkor kétségbeesésem legrettenetesebb óráiba mintha egyszerre világos fénysugár világított volna bele; érthetetlen, váratlan derült bizakodás lepett meg. Nem tudtam, mi ennek az oka. Csak azt tudtam, hogy valami végérvényesen meggyógyított és megnyugtatott.

Egy hét mulva a fogházi irodába szólítottak. Feketébe öltözött nőt láttam ott, de a rossz világítás miatt nem tudtam fölismerni. A parancsnok halkan így szólt hozzám:

– Látogatóba jött az anyja. Magukra hagyom önöket.

Kiment. Anyám csak most engedte át magát e fogházi viszontlátás örömének és fájdalmának. De erőslelkű volt és hamar visszanyerte önuralmát.

Pétervártól idáig egymagában tette meg a végtelen hosszú utat, hogy elbúcsúzzék tőlem, mielőtt testvéremmel, akinek az orvosok külföldi kúrát ajánlottak, elutazik. Anyám tudta, hogy második gyermeke, a fia, nem kevésbbé volt beteg – lelkibeteg a vágyódástól és a belső harcoktól – és ezért nem tudott arra a nagy útra kelni, mielőtt őt nem látta és el nem búcsúzott tőle. Egy napra érkezett, miután tizenkettőt vonaton töltött el. Még ugyanaz éjjel vissza kellett indulnia az egész ázsiai és európai Oroszországon át.

Egész nap vele maradtam, mert hála a parancsnok jóakaratának, a cellámba jöhetett. Amikor belépett, nem tudott érzelmein uralkodni. Kétségbeesetten sírt, ahogyan csak anyák tudnak sírni. Remegő ajkáról végre a következő szavak röpültek el:

– És miért? Miért?

Ó anyám, akkor nem tudtam neked megmagyarázni, miért vették el életemnek két legjobb évét, mert magam sem tudtam, mindezt nem értettem. Amennyire tőlem telt, megnyugtattam.

Megosztottam vele fogházi ebédünket, amelyet még paradicsommal és kertünk más termékeivel egészítettem ki. Teát adtam neki és részletesen elmondtam a forradalom lefolyását és leírtam, milyen az életünk a fogságban. Eközben meg akartam vele értetni, hogy ez az egész idő rám nézve nem volt haszon nélkül, hiszen buzgón dolgoztam és befejeztem nem egy munkát, amely a kenyérkereset nyomása alatt befejezetlen maradt volna és valószínűleg sohasem készült volna el. Megmutattam neki új irodalmi és tudományos kézirataimat és elmagyaráztam jövendő terveimet.

Anyám figyelmesen meghallgatott, de közben az egész idő alatt tett-vett a cellámban. Amennyire csak lehetett, csinosan berendezte, rendbe hozta könyveimet és kijavította a ruhámat. Amikor a lámpa égett és anyám kedves arcát ott láttam az asztal fölé hajolva, visszaálmodtam gyerekkoromat, amelyben nem volt se fájdalmam, se gondom. Mély szomorúság fogott el. Sírni szerettem volna és kérdezni, ahogyan anyám kérdezte:

– És miért, miért mindez?

Anyám nyilván megérezte szomorú gondolataimat, mert gyorsan fölkapta a fejét és a szemembe nézett. Kezemet megragadva, határozott, csaknem szigorú hangon ezt mondta:

– Mindent ki fogsz állani. Ki fogsz tartani…

Ebben a pillanatban az volt az érzésem, mintha most először érteném meg igazán anyám lelkét, büszke és erős lelkét, amelyet nem tud megalázni semmi sem. Akkor láttam, mit adott a lengyel nőknek hazánknak az oroszok által történt elnyomása és nyomorgatása. Anyám mint fiatal leány átélte az 1863. évi szabadságharc véres idejét; apját akkor agyonlőtték és anyjának, mivel az orosz kozákok üldözőbe vették a szabadságharcosok hozzátartozóit, hosszú heteken át az erdőben kellett rejtőzködnie. Látta ama szerencsétlen fölkelők százainak halálát; látta, hogy a Lengyelország szabadságáért harcolók százait megbilincselve szibériai számkivetésbe kergették; látta, korbácsütésekkel miként kínozták a kozákok a fölkelők anyáit, feleségeit és leányait. Mivel vagyonát a kormány elkobozta, neki, aki jóléthez és kényelemhez volt hozzászokva, éveken át nélkülözés és a legszomorúbb viszonyok közt kellett élnie. De fáradhatatlan szorgalommal és vasakarattal el tudta végezni a közép- és felső iskolákat. Atyámmal néhány évig folytatott házasélete után özvegységre jutva, megint harcolnia kellett a létért és maga teremtett magának kereseti forrást mint egy iskola igazgatója, amelyet ifjúságunk fölnevelésére alapított és önállóan vezetett.

Ez a kemény, gyakran tragikus és mindig harcos élet tette naggyá és erőssé anyám lelkét. Érezte, hogy szembe tud szállni a sors minden forgandóságával. Bizalmát átcsöpögtette belém is és már gyermekkoromban szívembe plántálta a lengyel hazám föltámadásába vetett megingathatatlan hitet.

Anyám körülbelül tíz óra tájban hagyta el a fogházat. Megáldott, önuralommal és bizalommal teli csöndes mosollyal elbúcsúzott, azután nyugodtan és elszántan távozott.

A parancsnok, bár semmiképpen nem kértem, személyesen kísérte ki a vasúti állomásra és gondoskodott, hogy a Pétervárig tizenkét napig tartó utazáson jól legyen ellátva.

HARMINCEGYEDIK FEJEZET.
Furcsa szentek.

Ámbár a fogház népe nagyban és egészben nem emelkedett túl a szürke és egyforma átlagon, olykor-olykor mégis nagyon furcsa alakokat lehetett látni, minőkkel a közönséges életben sohasem találkozhatunk.

A «fekete Dáriáról», akivel mindjárt a fegyházba érkezésemkor találkoztam, már megemlékeztem. Ez a méregkeverőnő nagyon különös teremtés volt. Sötét pillantása mindig a földet kereste, mindig valami füvet tépett le, a fogház udvarán növő gyökeret vagy növényt ásott ki, mindig nagysietve tett-vett és minden szóval fukarkodott.

Mivel nagyon messziről hozták ebbe a fogházba, hozzája sohasem jött látogató, mint a többi fogolyhoz. De azt hallottam, hogy időről-időre honvágy fogja el és ilyenkor a legközelebbi holdtöltekor az ablakhoz ült, kövek közt valamiféle füvet morzsolt szét és eközben titokzatosan sziszegte:

– Jőjj! Jőjj!

Az a hír járta, hogy e szellemidézést követő legközelebbi vasárnapon a látogatás ideje alatt megjelent egy cigányasszony, aki kis ajándékokat és nyalánkságot hozott és az egész időt, míg ott maradt, azzal töltötte el, hogy a tenyérből jósolt és régi piszkos kártyából jövendölt.

Akkor is történt egy ilyen látogatás, amikor én voltam a fogházban. A fekete Dária titokzatos távirójával odaidézte a cigányasszonyt, aki a földre kuporogva minden női fogolynak megjövendölte a sorsát. A fogházigazgatóságnak ez ellen nem volt kifogása, mert a fölügyelők és más hivatalnokok feleségei is szívesen fölhasználták a vén boszorkány mindentudását. A cigányasszony végre valamennyi női fogoly kiváncsiságát kielégítette, kivéve Dáriáét, aki mint mindig, most is komoran és magába zárkózottan várakozott. Miután a többiek elmentek, a prófétanő egy darabig még ülve maradt és valamit mormogott. Azután új kártyacsomagot vett elő és a fekete Dáriának kezdett jósolni. A kártyát többször újra megkeverte és megint kirakta, mintha nem bíznék benne és meg akarná ismételni a próbát. Végül hátrafordult és így szólt Dáriához:

– Egy hét mulva szabad vagy… már egy hét mulva!

Dária meglepetve nézett rá és mintha nem hitt volna a fülének, megismételte:

– Hogy egy hét mulva szabad leszek?

– A kártya mondja, a kártya sohasem csal, – felelte a cigányasszony és még hozzáfűzte: – Mutasd a bal kezedet!

A zsebéből ugyanekkor kis üvegecskét vett elő, a benne levő folyadékkal megmosta Dária tenyerét és a tenyérvonalak hálózatát kezdte vizsgálgatni.

– No látod, – sziszegte, – ez itt a fájdalom, a szenvedés vonala. Egy, két… két vonal keresztezi. Ez azt jelenti, hogy mától számítva még két éjjel fog elmulni. Akkor szabadulsz! Ide nézz! A vonal tisztán és egyhuzamban halad a kisújjadig. Egy hét mulva szabad vagy!

A szolgálatban levő fölügyelő mondta ezt el nekem. Dária, akihez kérdést intéztem, megerősítette a fölügyelő elbeszélését. Bármilyen különösnek tűnjék is föl azok előtt, akik csak természettudományi alapon tudják nézni és megérteni a világot: Kalzanból éppen egy hét múlva irat érkezett, amely jelentette, hogy véletlenül kiderült, hogy egészen más személy követte el azt a gonosztettet, amiért Dária ült a fogházban. A bíróság ezért elrendelte Dária szabadonbocsátását, annál is inkább, mert a fogságban már eltöltött évekkel leülte az egész büntetést, amit más bűneiért mértek ki rája. Másnap a fekete Dária szabad volt.

Távozásával a fogházunk rendkívül furcsa tanácsadót vesztett el, akinek nagy volt a befolyása a női fegyencekre. Egyébiránt minden orosz fogháznak, amelyben női fegyencek vannak, megvan a maga fekete Dáriája, akire a többi női fogoly bizonyos tisztelettel és meglehetősen babonás félelemmel tekint.

Sztaroszta minőségemben gyakran találkoztam Dáriával. Hasonlóképpen sűrűn találkoztam egy másik, a fogházakban egyáltalán nem ritka típussal, amelynek képviselője az én esetemben egy bizonyos Szhutkov volt, akit általában «könyvtáros» néven ismertek.

Életének története rövid volt és szomorú. Félig művelt ember és régebben valami intézet hivatalnoka volt. Valami kisebb vétség miatt letartóztatták és rövid szabadságvesztésre ítélték. A fogság elviselhetetlen keménysége, a szégyenérzet és a hazavágyódás szökésre kényszerítette. Elfogták és most már három évet kapott, de újra megszökött, hogy a tetejébe még három évet kapjon. Szhutkovból, aki alapjában véve csöndes és szerény nyárspolgár volt, így lett állandó fogházlakó. Azzal a hatással szemben, amelyet a fogházi élet nagyon sok emberre gyakorol, Szhutkov csöndes és szerény maradt. Csak szinte őrültségszámba menő olvasásdüh fejlődött ki benne.

Egymásután egész napokat töltött a fogház könyvtárában, átböngészett minden fajtájú könyvet, folyóiratot és újságot és szabályos időközökben újra rendezte a könyveket a polcokon és mindannyiszor valami új rendszer szerint. Míg egyszer tartalmuk szerint rendezte a könyveket, máskor nagyságuk vagy táblájuk színe szerint sorakoztatta, de megesett az is, hogy például a tábla vastagsága volt a rendezés alapja. Mivel a legkülönbözőbb városokban volt elfogva és mindenféle fogházban ült, egész sor ilyen intézet könyvtárát ismerte és valamennyit «átrendezte.» Ezért mindenütt jól ismerték és szeretetreméltó, csöndes modoráért, előzékenységéért és jólelkűségéért szerették is. Elvégezte a foglyok levelezését és megírta életének történetét. Szerelmi verseket is írt, sőt egy tízfölvonásos tragédiát, amellyel Shakespearet akarta lepipálni. A hivatalnokok mindig teljes jóakarattal, sőt bizonyos tisztelettel is voltak iránta. Ha egy-egy kudarcot vallott szökése után katonák és rendőrök kíséretében visszatért, barátságos mosollyal üdvözölték és így szóltak hozzá:

– Megint meglátogat bennünket Szhutkov úr? No, ez derék dolog. Ön nélkül a legnagyobb rendetlenség lett volna a könyvtárunkban.

– Ó Istenem, igen! – sóhajtotta fontoskodó arccal a könyvtáros és mihelyt az irodában beírták személyi adatait, megint hozzáfogott nélkülözhetetlen rendező munkájához.

Rengeteg könyvcímet ismert és agyába a legkülönbözőbb tudományágak megemésztetlen ismerete volt begyömöszölve. Nagyon büszke volt tudására, amit olvasással szerzett és néha arra is rávetemedett, hogy a maga külön elméleteivel állott elő, amelyekben persze a legmulatságosabb módon hetet-havat összehordott. De sohasem vitatkozott. Ha olyan emberrel találkozott, aki többet tudott, mint ő, akkor egyszerűen elment, mintha megsértették volna és attól kezdve készakarva kerülte az illetőt.

Idővel több ilyen könyvtárossal ismerkedtem meg. Tipikus, az elkülönítő fogházi élet következtében tökéletes monomániákusokat láttam bennük és gyakran csodálkoztam, miért zárták be ezeket a jólelkű, ártalmatlan bolondokat. Állítólag igazán megtörtént, hogy egy ilyen könyvtárosnak, akit szökése után a rendőrség elfogott és az őrségre vitt, ott a jegyzőkönyv fölvétele után ezt mondták:

– Látja, megint elfogták. Kérem, menjen el a fogházba és adja ott át ezt az okiratot. Elhisszük, hogy ez súlyos dolog, de hát a törvény így akarja.

Erre a könyvtáros engedelmesen fogta az iratot, amely az ő elzárásáról intézkedett, félénken mosolyogva meghajolt és elment. Miután az egész városon átballagva, alaposan végignézte a kirakatokat, megjelent a fogházban, átadta az okiratot, amely egy cellahely elfoglalására jogosította föl és egyenesen a könyvtárba ment, ahonnan később megint megszökött, hogy újra elfogják és a könyvek közé zárják.

A könyvtárosok rendszerint szeretik a vallási dolgokat és a vallásos embereket. Ebben a tekintetben Szhutkov sem volt kivétel. Legbizalmasabb két barátja Gruszhko és Nikolov volt. Mindig együtt sétálgattak és halkan és komolyan fontos világnézleti és vallási kérdésekről vitatkoztak. Bár kiderült, hogy teljesen ellenkező nézeten voltak, sohasem civakodtak, hanem mindig tisztelték egymás véleményét. A vitatkozást olyan nyugalommal és olyan akadémikus fegyelmezettséggel folytatták, aminő a fogházfalakon kívül még nagyképzettségű emberek közt is ritkaság. Egyszer, amikor mi, a politikai osztály foglyai, teáztunk és a kertünkben termett ribizkét élveztük, odajött hozzánk az intézet parancsnoka és azt kérdezte, nem mennénk-e a következő vasárnap a városba a templomba. Szhutkov és Gruszhko kérte ezt a kedvezést és mivel az államügyész fölhatalmazta őt az engedelem megadására, másoknak is megengedheti, hogy azzal a két emberrel a templomba menjenek. Társaim közül ketten éltek az alkalommal, hogy rövid időre kiszabadulhatnak a fogház falai közül és vasárnap reggel csatlakoztak a templomba induló csapathoz.

Már kettőre járt az idő. A parancsnok már nyugtalankodni kezdett, amikor a templomjárók végre visszaérkeztek és pedig, a politikai foglyok és Gruszkho kivételével, valamennyien részegen. Társaim a következő fölvilágosítással szolgáltak: Amikor együttesen kijöttek a templomból, férfiak és nők fogták őket körül, akik mindenféle fölkiáltással részvétüket fejezték ki és végül süteményt, kolbászt és tojást hoztak meg vodkával kedveskedtek, minek a katonák sem tudtak ellenállni. A barátságos kínálgatásnak egyesegyedül Gruszkho nem engedett és ez a hosszú fehérszakállú, tiszteletreméltó aggastyán nem is ivott egy csöppet sem.

Szhutkov és barátai az erős italból akkora mennyiséget fogyaszthattak, hogy visszatérésük után az általuk kilehelt alkoholgőztől elkábulhatott mindenki, aki velük ugyanegy szobában lakott, de még az is, akinek a cellája más folyosón volt. Máskülönben hogyan lehetett volna megmagyarázni azt a különös eseményt, ami ezután történt! Mivel e titokzatos mérgezés folyamán néhányszor komoly zavargás és verekedés támadt, az igazgatóság az egész épület alapos átkutatását rendelte el, mert azt hitte, hogy valaki kis hordócska vodkát hajított át a falon, amit aztán a foglyok lefoglaltak anélkül, hogy a fölügyelők észrevették volna. De mint már ilyen esetben legtöbbnyire történni szokott, nem találtak semmit. Lassanként helyreállt az általános nyugalom és a rendes mederben folytak tovább a dolgok.

A következő vasárnapon hasonló eset történt és a következő három héten is megismétlődött ugyanez a história, míg végre egyszer közvetetlenül a templomból való visszatérésük után az egyik irodába terelték a jámbor növendékeket és ott a legalaposabban megmotozták őket. És ekkor olyan természetes magyarázatára akadtak annak a titokzatos, hihetetlenül erős hatásnak, amit az alkoholgőz a foglyokra gyakorolt, hogy a leggyorsabban megtiltották a vasárnapi templomlátogatást a városban. A jámborok közt ugyanis egy vodkacsempészt födöztek föl és pedig éppen – a tiszteletreméltó Gruszhkot! Mikor rászóltak, hogy vetkőzzék le, rendkívül megdöbbent, de a hivatalnokokat nem tudta rávenni, hogy ettől az őt feszélyező eljárástól megkíméljék. Amikor a fogolymez lehámlott róla, kiderült, hogy dereka köré tekintélyes nagyságú hajlékony gummitömlő volt csavarva, amely vodkával volt tele.

Most, hogy leleplezték, mindent bevallott. Mialatt künn a templom előtt a tömeg megvendégelte és megajándékozta a foglyokat és a kísérő legénységet, ennek a vendégszerető tüntetésnek a szervezői nagyügyesen a legerősebb pálinkával töltötték meg Gruszhko tömlőjét. A fogságba visszatérvén, Gruszhko az erős italt fölhigította és jelentékeny haszonnal eladta a fegyenceknek. Természetes, hogy e jámbor zarándoklások igazi jellegének megismerése után vége lett a tivornyázásnak. Gruszhkót büntetésül hosszú időre földalatti cellába zárták.

A könyvtáros másik barátja Nikolov Mihály volt. Ennek két évi fogházbüntetést kellett leülnie azért, mert folyton csavargott és állandóan változtatta a nevét és igazoló iratait. A már öregedő, kistermetű vézna ember mindig meghajolva és mélyen elgondolkozva járt. Éppenséggel nem kellemes, éles, kiaszott arcvonásai voltak, amivel furcsa ellentétben volt nagy, elgondolkozó fekete szeme. Mély, vontatott basszushangon beszélt és sohasem mosolygott. Ez a csöndes, komoly ember sohasem volt az útjában senkinek és semmiképpen sem tűnt föl.

Csak csodálni lehetett az orosz törvények érthetetlen gondosságát, mellyel olyan embereket, minő Nikolov, fogházbüntetéssel sujtott. Hozzája hasonló emberrel Oroszországban nagyon is sűrűn lehetett találkozni. Az ország rengeteg kiterjedése, a mongol nomád vér keveredése és az elégedetlenség az általános életföltételekkel, mindez közrejátszott, hogy az orosz népben szinte beteges nyugtalanság keletkezzék, amely minden polgári szabályozottság és nyárspolgárias állandóság megvetésével párosult helyváltozás, a vándorélet rendellenes megkívánásában, szóval csavargásban nyilvánult meg. Mivel a rendőrség megtiltotta, hogy az emberek nyomós ok nélkül nagyon is sűrűn utazzanak egyik helyről a másikra, ezeknek a modern nomádoknak gyakran meg kellett változtatniok a nevüket és ennek következtében egyre-másra új és más igazoló iratokról is gondoskodniok kellett. Gyakran valamelyik meghalt országúti vándortársuk iratait használták föl erre és ennek következtében olykor azt kellett bizonyítgatniok, hogy még nem haltak meg, amit pedig az akták állítottak.

Miből éltek tulajdonképpen ezek a csavargók? Úgy tettek, mint a madár: fölcsipkedték, ami éppen kínálkozott. Az orosz parasztok «keresztülvándorlóknak» vagy «utasoknak» nevezték őket és ételt meg szállást nem tagadtak meg tőlük soha. Ezt azután a vándorok valamiféle munkával fizették meg, mert tulajdonképpen mindannyian értettek kissé a szabósághoz, cipészséghez vagy a gyógyítgatáshoz. Ez utóbbiak mindenféle beteget csodaszerekkel, ráolvasással, mágikus füvekkel és a cigányoktól ellesett varázsmondásokkal kezeltek.

A véletlen világosított föl arról, hogy miféle ember volt tulajdonképpen ez a Nikolov. Egyszer két másik fegyenccel a mosdóhelyiségbe jött, amikor éppen én is ott voltam. Velem egyáltalán nem törődve, folytatta a nyilván már a cellában megkezdett beszélgetést:

– Az imádkozás bizonyára jó, de nem minden imádkozás hatol el az Istenig, nem mindenik, ó nem!

– Mondd meg nekünk, hogyan kell hát imádkozni? – kérte őt komolyan kísérőinek egyike, egy sápadt, sovány arcú és szomorú szemű ember.

Nikolov, mivel már esteledett, meggyujtotta a helyiség közepén függő lámpásban a gyertyát, azután mély hangján lassan beszélni kezdett:

– Ha nehezetekre esik az imádkozás, akkor elmétek nem követheti pontosan a szavak értelmét és csak úgy ledaráljátok, a nélkül, hogy értenétek. Az ilyen imádság nem ér semmit, mert útközben, amikor az ég felé megy, elfogja az ördög, aki fekete seregével mindenütt, még a templomban is leselkedik reánk. Az imádkozásnak olyan áhítatosnak kell lennie, hogy minden egyes szava beleégesse magát a szívbe és a lélekbe; nem elég, ha ajkunkról elröppennek a szavak, hanem az egész test minden idegének, a vér minden csöppjének, minden lélekzetvételnek át kell azokat éreznie. Csak mi tudjuk igazán, hogyan kell imádkozni, csak mi. Megtanítlak rá benneteket… de ne áruljátok el a titkot!

Abbahagyta a beszédet, hozzám jött, mélyen meghajolt és ezt súgta:

– Sztaroszta, te megérted azoknak az embereknek a kínját és vágyódását, akik itt élnek. Minden, ami vigaszt nyújt és megkönnyebbülést szerez nekik, Istennek tetsző jó cselekedet. Ne csodálkozzál sztaroszta és ne beszéld el senkinek, amit most látni fogsz.

– Jól van – feleltem.

Nikolov egy bronzkeresztet vett le a melléről és a rajtalevő láncon a falra akasztotta. Miután négyszer keresztet vetett, letérdelt, homlokával a padlót érintette és ismét fölegyenesedett. Ezt a meghajlást még sokszor és egyre gyorsabban ismételte. E közben könyörögve szüntelenül ezt az egy mondatot hangoztatta: