– Krisztus, könyörülj meg rajtunk!
A fegyencek szoborszerű mozdulatlanságban állottak és tágranyitott szemmel bámulták az imádkozót. Csak az ajkuk mozgott hangtalanul. Nikolov egyre jobban elsápadt, szája kinyílt, lihegve lélekzett és szeme még nagyobb volt, mint máskor. Végül talpra ugrott, a helyiség közepére futva és még mindig ugyanazokat a szavakat ismételve, körben kezdett körülfutni. A kört mindegyre szűkebbre vonta, míg végre egy helyben olyan gyorsan forgott maga körül, hogy a borongós félhomályban, mintha két arcot és négy kezet láttam volna. Egyre őrültebben forgott, úgy hogy végre már csak átlátszó árnyéknak tetszett, amely egyszerre beleolvadt a sötétségbe. A gyors forgással járó légvonat kioltotta a gyertyát. Mindjárt utána tompa zuhanást hallottam. A másik kettőnek megparancsoltam, hogy gyujtsanak ismét világot és Nikolov segítségére siettem, aki eszméletlenül feküdt a padlón.
Szeme mereven kitágult, a szája habzott, nehezen és hörögve lélekzett és még most is rekedten, alig hallhatóan ismételgette:
– Krisztus könyörülj meg rajtunk!
Néhány perc mulva Nikolov már megint a padon ült elfulladva ugyan, de mégis képes volt arra, hogy folytathassa barátainak kioktatását:
– Így kell imádkozni, csakis így! Akkor imádságtok a Teremtő trónusához fog elröpülni. Mi tudjuk ezt, de azt is tudjuk, hogy a mindennapi élet lármájában, az élet zajában, tudatlan emberek közt nem lehet így imádkozni. Elmenekülünk tehát az emberek elől és éjjel titokban magános házakban vagy a hívők lakásaiban jövünk össze és ott imádkozunk…
Most egyszerre tisztában voltam ezzel az öreggel, aki olyan titokzatos befolyással volt mindenkire, aki vele érintkezett. Ahhoz a szektához tartozott, amelyet az orthodox egyház mint a «keringők» szektáját ismer. Ez a szekta eredetileg Bizáncból jött és minden valószínűség szerint ugyanegy származású az izlám táncoló derviseivel, akikkel Krimben, Trapezuntban, a török Kis-Ázsiában és Rest meg Teherán közt északi Perzsia moséiben találkoztam.
Ugyanebben a fogházban volt egy másik ismerősöm is, Szuvorov Maxim, egy vén fegyenc. Mindig hallgatag volt. Még ma sem tudom, miért jött tulajdonképpen egy napon a rácsos kerítéshez és kezdett velem beszélgetni. Beszédmodorában és hangjában volt valami lebilincselő, ami a szívbe hatolt és amiből arra lehetett következtetni, hogy belső szükségét érzi a beszédnek.
– Ma uram rettenetes napom van, bűntettem évforduló napja. Régen történt, hiszen már tizenkét éve vagyok fogságban. Tizenkét év! Nagy idő!… Úgye?
Hallgattam, hogy el ne térítsem gondolatmenetétől. Egy pillanat mulva folytatta:
– Uram, ön fiatalember és aligha emlékszik arra az időre, amikor teával és selyemmel megrakott hosszú szánkókaravánok haladtak lassan a tágas szibériai hómezőkön. Kiachtából Irkutszkba mentünk velük, ahol a fővámház és a nagy cégek gyűjtőraktárai voltak. Minden fuvaros vagy jamszcsik két szánra ügyelt. Láttam néha ötszáz szánból alakult karavánt, amelyet tehát kétszázötven ember kísért. Keserves élet volt, mert éjjel-nappal talpon voltunk. A szánkón aludtunk és a rettenetesen hideg hóviharban és dühöngő északnyugati szélben a lelkünkig átfagytunk. Időről-időre megálltunk, hogy a lovakat pihentessük és megetessük. Ilyenkor fölváltva őrködtünk, mert értékes volt a szállítmányunk és tudtuk, hogy az úton mindig bandák ólálkodtak, amelyek a szánkóink rakományát éppen olyan nagyra becsülték, mint mi.
Azokban a falvakban, amelyeken áthaladtunk, a parasztok olyan ipart folytattak, amelynek a szelíd «fehér» ipar nevet adták. Ezek a fickók egészen fehérre öltözve a hóban feküdtek, amelytől nem lehetett őket megkülönböztetni. Ha azután éjjelre valamelyik karaván pihenés végett megállott, odamásztak és átvágták a szíjakat, amelyekkel a tea és a selyem a szánkóhoz volt kötözve. A fuvarosok álmosan és nem is sejtve, mi történt a rakományukkal, indultak útnak, míg a hátul haladók valamelyike észrevette, hogy az előtte levő szánkók egyike az utonállóknak gazdag aratást potyogtatott el.
Szuvorov cigarettára gyujtott és kis ideig mélyen elgondolkozott. Azután folytatta elbeszélését:
– Még messzebbre kell visszatérnem. Szüleimnek rajtam kívül még egy fiúk volt, Gregory, aki katona lett, de szolgálati idejének kitöltése után nem jött haza. Később azt hallottuk, hogy megnősült és Tranzbaikáliában élt.
Egyik utunkon én voltam a karaván utóvédje. Mivel nagyon sötét éjszaka volt, egyre hátra-hátranéztem, mert rablótámadástól tartottam. Egyszerre csak gyanús zajt hallottam. Körültekintve, a legutolsó szánkóm mögött egy fehér árnyat láttam fölbukkanni, amely azonnal ismét eltűnt. Kiáltásomra több társam odasietett, megvizsgálta a szánkót és úgy találta, hogy az egyik szíj át volt vágva és egy csomag selyem hiányzott. Mivel éppen egy órával előbb egy nagy falun jöttünk keresztül, meglehetős biztossággal hihettük, hogy az ott lakó parasztok lestek meg bennünket. Elhatároztuk tehát, hogy megbüntetjük őket. Ezt az elhatározást csaknem kétszáz főnyi, csupa erős és tapasztalt emberből álló csapatunk olyan alaposan valósította meg, hogy a falu sokáig megemlegethette.
A rendőrség elfogott bennünket, vizsgálat indult meg és ekkor megtudtuk, hogy amikor a falun bosszút álltunk, tizenegy paraszt az életét vesztette, köztük egy bizonyos Szuvorov Gregory is. Kértem, mutassák meg nekem ennek az embernek a holttestét és a saját testvéremet ismertem föl benne. Azon a napon elhatároztam, hogy még hátralevő életem nagy részét fogságban fogom eltölteni, hogy levezekeljem bűnömet és bocsánatot nyerjek az Istentől. Bár a bíróság csak egy évi börtönre ítélt bennünket – mert a folytonos rablótámadás következtében bizonyos kényszerhelyzetben voltunk – a szökés gyakori megkísérlésével és a hivatalnokokkal való nyílt szembeszállással mégis tizenkét évre sikerült a büntetésemet meghosszabbítani. Még három évem van hátra, míg letelik az a tizenöt év, amit bűnömre büntetésül szabtam ki magamnak. Ma van testvérem halálának az évfordulója. Ki tudja, nem én magam öltem-e meg őt?
A fogház mártirhistóriáinak még egy másik lapját is megmutatta nekem. Ebben az esetben is olyan ember lelke mélyére pillanthattam, aki a maga szigorú bírája volt. Az emberi szenvedés rettenetes könyvének hány ilyen oldalát olvastam a fogházban, mennyi ilyen történetet hallottam, amiről nem tud senki, csak az, aki hivatalból jegyzőkönyvet írt róla.
Egy este, amikor oktató előadást tartottam a fegyenceknek, észrevettem, hogy az egyik sarokban egy csoport ember nagyon figyelmesen hallgatta, nem az én előadásomat, hanem egy szikár, napsütötte, rendkívül kifejező arcú férfi suttogását. Az a meglehetősen félreérthetetlen kérdésem, vajjon nem vagyok-e terhükre, szemlátomást zavarba hozta őket. Egyikük csakhamar odajött hozzám és így szólt:
– Ne haragudjál sztaroszta, de ez az új fogoly, ez a csuka, nagyon érdekes dolgokat beszél és mivel már holnap reggel megint máshová viszik el, szívesen hallgatjuk, amit csak mond, mert olyan madarak, mint mi, nagy hasznát vehetik. Gyere sztaroszta és hallgasd meg, mit mond. Minden nagyon érdekes.
Erre mi mást tehettem, abbahagytam a tanítást és fölszólítottam a «csukát», beszéljen olyan hangosan, hogy mindannyian megérthessük, de először foglalja össze a számunkra röviden mindazt, amit ott a sarokban levő csoportnak már elbeszélt. Erre a fölszólításra a csuka a terem közepére jött, elfoglalta az én helyemet és folyékonyan és nagyon szemléltetően a következőt beszélte el:
«Kamcsatka partján éltünk sokáig egy kis halász- és vadászfaluban. Hering- és lazachalászással foglalkoztunk meg fókára vadásztunk. Egészen jó sorunk volt, de nem annyira azért, mert munkánk a tengeren nagyon jól fizetett volna; igaz ugyan, hogy szereztünk vele valamit, de nagyon fárasztó volt, mert a mi hajóink rosszabbak voltak, mint az alaszkai amerikaiaké és a hokkaidói meg hondai japánoké. Kedvező helyzetünknek inkább ez a magyarázata:
Hazamenet egyszer lassan délfelé cirkáltunk a part mentén. A szél olyan gyönge volt, hogy alig fujta föl a vitorlát. Ugyancsak kínlódtunk az evezőkkel, mert hajóink szinte az elmerülésig gazdag heringzsákmánnyal voltak teli. Ekkor az apám a parton egy szénaboglyát pillantott meg. Ez nagyon meglepett bennünket, mert a legközelebbi falu ötven mérföldnél is messzebb volt. Elhatároztuk tehát, hogy kikötünk és végére járunk a dolognak.
A szénaboglya mögül, amikor közeledtünk hozzája, néhány japán rohant elő, megbámult bennünket és lövöldözni kezdett ránk. Mi mindössze tizenöten voltunk. Mihelyt valamennyien parton voltunk, megkezdődött a csata. A japánok túlnyomó erőnk hatása alatt csakhamar az erdőbe húzódtak vissza, mi pedig hozzáfogtunk a szénaboglya kikutatásához. Kiderült, hogy a japán fickók ott egy hajót húztak ki a partra és szénával elleplezték. Valóságos kincseskamarának bizonyult, mert tele volt a legfinomabb fóka-, fekete róka- és cobolybőrökkel, amit a japánok a bennszülöttektől pálinkáért, dohányért és puskaporért cseréltek be.
Ez a lelet volt igazi szerencsénk megalapítója, mert lehetővé tette, hogy két nagy hajót vásárolhattunk, amelyekkel most már egészen másként folytathattuk a tengeren a vadászatot, mint azelőtt. A Bering- és az Okhocski-tengeren cirkáltunk, de nem azért, hogy fókára vadásszunk vagy hogy heringet és lazacot fogjunk. Japán lobogóval jó messzire kimentünk a tengerre. Ha a japán kalózok, csempészek és orgazdák, abban a hitben, hogy mi is azok vagyunk közeledtek hozzánk, levetettük az álarcot, megtámadtuk őket és elvettük tőlük az egész cókmókot, amit törvénytelenül szállítottak ki Oroszországból, valamint a pálinkát is, amit becsempésztek, hogy Kamcsatka békés, ostoba bennszülötteit lerészegítsék és megmérgezzék.
Kitünő üzlet volt ez, pajtások, nagyon érdekes, meglehetősen sokat hozott és nem járt nagy kockázattal, mert az óceán elnyelte a harc és tevékenységünk minden nyomát. Igaz, hogy néha egy-két japán golyó a hajónkba talált vagy valamelyikünk a tengerbe zuhant, de ezt bele kellett számítani az üzemi költségbe és ha valaki ilyen nagy hasznot hajtó vállalkozásban vesz részt, akkor bizony el kell készülve lennie némi kockázatra is. Ne felejtsétek el pajtások, hogy a kamcsatkai partokon tisztességesen meg lehet élni és mindig könnyű módon meg lehet szerezni az élethez szükséges dolgokat. Azon legyetek, hogy oda juthassatok. Az elszánt, erős embert ott mindig szívesen látják. Emlékszem egy szökevényre, aki Szakhalinról jött át hozzánk… de azt hiszem, jobb lesz, ha erről nem beszélek, mert ez a történet csak engemet érdekel.»
– De csak rajta, pajtás, beszéld el! Kérlek, mondd el még ezt is!
Ezt kiabálták össze-vissza és én észrevettem, hogy a csuka, aki elgondolkozott, kissé sápadtabb lett és egyszerre eltünt minden élénksége.
«Ám legyen – folytatta némi vonakodás után. – Eljött hozzánk, de nem egyedül, hanem egy fiatal asszonyt hozott magával. Kicsi, nyílt csónakon tették meg az utat az Okhocski-tengeren át, azután a part mentén haladtak, míg a mi falunkhoz érkeztek. Bátor, erős emberpár volt. A férfi egész nyáron át künn járt velünk a tengeren. Kitűnő lövő volt, a késsel meg úgy bánt, mint senki más. De egy csetepatéban szerencsétlenségére megsebesült és nemsokára meg is halt. Beleszerettem az asszonyba és feleségül vettem. Együtt jártunk tengeri expediciónkra és nem volt nálamnál boldogabb ember. Nekem ebben az időben sohasem áldozott le a nap. Mindig mosolyogtam és a szívemben mindig öröm volt. Minden új napért újra hálát adtam az Istennek.
Négy évig éltem így, míg egyszer egy fiatal kereskedő jött a falunkba. Megvásárolta egész zsákmányunkat és Vladivosztokba vitte. A feleségem megtetszett neki. Úgy látszik, utat is talált a szívéhez. Ha a tengeren voltunk, néha sóhajtozni hallottam, sőt éjjel sírt is. Egyszer, amikor megint tengeri útról tértünk vissza, mindjárt az első éjjelen nyomtalanul eltűnt a faluból. Mindjárt tudtam, mi történt és egyenesen a kereskedő lakására mentem, de ott csak azt tudtam meg, hogy ő is eltűnt. Az a gyanúm, hogy a hajója nem indult el, helyesnek bizonyult. Kétségtelen, hogy lóháton szöktek meg. Üldözőbe vettem őket és…»
A csuka hirtelen rémült kiáltást hallatott, elvágódott és jajgatva, nyögve fetrengett a földön. A fogház kórházában csak nagynehezen tudták eszméletre téríteni. Valamennyien éreztük, hogy borzalmas, elnyomó élénkséggel tárultak a kalóz szeme elé azok az események, amelyek akkor játszódtak le, amikor a hűtlen asszonyt a fiatal kereskedővel együtt utólérte, azt a két teremtést, aki kioltotta életének napját és megölte szívében az örömöt.
Az a fogoly, aki a politikai osztályon takarított, reggel, amikor a cellámba jött, ezt mondta:
– Sztaroszta, hallottad, hogy mi történt? Tegnap este három új fogoly érkezett és az Ivanok cellájában adtak nekik helyet. Az Ivanok, mint már szokták, mindjárt nekiláttak az új jövevények megveréséhez és kifosztásához. Kettőt közülük alaposan elpáholtak, a harmadik azonban úgy helybenhagyta valamennyiüket, hogy ma reggel aligha tud csak egyikük is fölkelni. Mint a forgószél, úgy dühöngött a cellában.
– És most mit csinál? – kérdeztem és eszembe jutott az első beszélgetésem Mironovval.
– Most a priccsen ül, fütyürészik és olyan mulatságos dolgokat beszél, hogy az Ivanok csakúgy gurulnak a nevetéstől.
Ebéd után elmentem az illető cellába, hogy lássam a jövevényt, akiről a fogoly olyan drasztikus leírást adott. A többiek közt ült és nyugodt, dallamos hangon olyan históriácskákat tálalt föl hallgatóinak, hogy ezek egészen odavoltak a nevetéstől. Óriási, szélesvállú, kissé hajlott alakú ember volt, hatalmas, impozánsan domború mellkassal. Éppen annak a mulatságos történetét akarta újra elmondani, hogyan került fogságba.
– Hazatérvén Lengyelországba, azt hallottam, hogy Szibériában jól fizetik a vasúti munkásokat, hát elindultam a világnak abba a részébe. Nemsokára kis pénzt rakhattam félre és már arról álmodoztam, hogy öreg szüleimnek kis darab földet veszek és velük együtt élek Szibériában. Lakatos vagyok. Hogy gyarapodhassak, a vasúti műhelyben végzett munkán fölül maradt szabadidőmben még a városban is dolgoztam és elvállaltam minden munkát, amellyel jövedelmemet megnövelhettem. Egyszer vasárnap kimentem a pályaudvarra, hogy lássam a keresztülhaladó expresszt. Egyik elsőosztályú kocsiból előkelően öltözött úr szállott ki, körültekintett, azután felém tartott. Megkérdezte, ki vagyok, mi vagyok és amikor meghallotta, hogy itt dolgozom és házam van, nagyon megörült és arra kért, hogy vigyázzak egy kézitáskára, míg egyik barátja majd eljön érte. Figyelmeztetett, hogy legyek nagyon óvatos és huszonöt rubelt adott a szolgálatomért. Nagyon megörültem, a koffert hazavittem és később odaadtam annak az úrnak, aki érte jött. Ez hetenként többször megismétlődött és szép hasznot hajtott nekem, de mint becsületes fogoly a szavamat adom nektek arra, hogy nem is sejtettem, mi ennek a dolognak a nyitja. Az igaz, hogy néhány hónap mulva nagyon kínos módon adták ezt tudtomra. A rendőrség és a csendőrök egy este behatoltak a lakásomba, mindent átkutattak és megtalálták a táskát, amit éppen aznap délután bíztak rám és mint ők mondták, lopott holmival volt tele. Letartóztattak és bár a bíróság előtt a legenergikusabban védekeztem, bűnösnek mondtak és félévi fogságra ítéltek. Ezt az igazságtalanságot persze nem tűrhettem nyugodtan, mert igazán sejtelmem sem volt, hogy az én lakásomat tolvajok rejtekhelyül használták föl. De minden kérésem és tiltakozásom eredménytelen volt. Erre elhatároztam, hogy megszököm. Átmásztam a falon, de vesztemre őrjárattal találkoztam. Harcba keveredtem a katonákkal, az egyiket agyonütöttem, a másikat súlyosan megsebesítettem. Ezért azután nyolc évre ítéltek.
– Igen, gyakran így történik, jegyezte meg sajnálkozva az egyik fogoly.
– De nem szabadna így történnie, mondta ingerülten a lengyel és kiegyenesítette hatalmas vállát. – Én ebbe nem nyugodhatom bele és nem is akarok belenyugodni. Hányszor szöktem meg, hány embert öltem meg… és miért? Nevetséges semmiségért, amely belejátszott az életembe és a bírák igazságtalansága és közömbössége miatt!
Később személyesen is megismerkedtem a fogház ez új lakójával. Vierzbicki Tamás volt a neve. Emberfölötti erejű, de a mellett gyermetegen naiv és szelíd ember volt. Sűrű beszélgetésünk folyamán rájöttem, hogy ez a kolosszus, akiben hozzá egyáltalán nem illő lélek lakozott, mély kétségbeeséssel volt tele, olyan kétségbeeséssel, amely könnyen elvehette az eszét.
– Hogy hat hónapra vagy nyolc évre ítéltek-e el, az nem fontos. A baj az, hogy abban a pillanatban, amikor bezárult mögöttem a fogház ajtaja, elvesztettem embertársaim becsülését. Öreg szüleim sírtak, mikor megtudták, mi történt velem, de nem bocsátottak meg nekem, hanem úgy elfeledtek, mintha már nem is élnék. Ó, uram, az orosz bíróság megölte a lelkemet. Tudja, hogy ez mit jelent? Egy tiszta és becsületes lelket. És ezt megbocsássam? Nem, soha! Soha!
Az utolsó szavaknál akkorát ütött öklével az asztalra, hogy a többi fogoly azt hitte, hogy most velem akar éppen úgy elbánni, mint ahogyan az előbb velük bánt el. Néhányan már segítségemre akartak jönni. De e kitörés után az óriás csak még közelebb húzódott hozzám és sírni kezdett.
– Ezzel ugyan kegyetlenül bántak – mormogta Boicsov és nagyot sóhajtva folytatta: – Mindig igazi fegyenc marad és kínzóinak még sok dolgot fog adni.
A Vierzbickivel együtt behozott többi fogollyal is megismerkedtem. Az egyiknek Barabaszh volt a neve. Intelligens, feketehajú és sötétszemű, csinos fiatalember volt; sötét arcbőre kreol külsejűvé tette. Jövendőbeli fogolytársaival történt első ellenséges összeütközése óta, amikor az öreg Ivanok annyira bántalmazták és kifosztották, Barabaszh állandó aggodalomban élt; minden legkisebb lármára reszketni kezdett és mint az üldözött vad, idegesen tekintgetett körül.
Ugyan mi juttatta ezt a szegény ördögöt a fogházrács mögé? Története rövid, egyszerű és szomorú. Segédkönyvelő volt egy bankban. Egyik vizsgálat alkalmával kiderült, hogy az egyik könyvből bizonyos összeg ki volt radirozva és a pénztárból hiányzott tizenegy rubel. A vizsgáló hatóság előtt Barabaszh megesküdött, hogy nem ő vette el a pénzt, de tiltakozása nem használt. Vizsgálati fogságba tették és ügyének bírói elintézéseig nem hagyhatta el többé a fogházat.
Határozott fölvilágosítást sohasem kaptam arról, vajjon Barabaszh ezt a rá nézve annyira végzetes tizenegy rubelt valóban elsikkasztotta-e vagy sem. De hallottam állhatatos erősködését, hogy nem ő vitte el és a magam szemével láttam szüntelen félelmét környezetétől és égő szégyenérzetét, láttam szenvedését és végül halálát a fogságban. Tragikus végénél, mintha vérrel bemocskolva azt a végzetes tizenegy ezüstdarabot láttam volna és csengésükből e szavakat hallottam volna ki: «Bűntett, bűntett!»… de a pénz nem árulta el, ki volt tulajdonképpen a bűnös.
Az egész idő alatt, mialatt Barabaszh türelmetlenül várta a végtárgyalást, míg végre a halál szabadította ki a fogságból, a vizsgáló hatóság egyáltalán nem sietett, hogy döntsön az ügyében, mert ugyan ki törődött Oroszországban e szegény kitaszítottak szenvedésével!
A csoport harmadik tagja egyszerű, írástudatlan, hosszú szakállú paraszt volt, akinek bozontos haja mélyen lelógott a homlokára. Mivel a fejére szíj volt csatolva, falusi suszternek gondoltam és ez is volt. Sohasem tudtam meg, miért került a kőzsákba. Lehet, hogy részegen vagy féltékenységből a kelleténél jobban használta azt az éles, rövid kést, amellyel a bőrt vagdosta a parasztcipők számára. Ezzel sohasem tudtam tisztába jönni és csak föltevésekkel élhettem. Már meglehetősen öreg és mogorva legény volt; sohasem nevetett, mindig komor gondolatokba mélyedt és rendszerint csöndesen viselkedett.
Egyszer mégis megembereltem magamat és megszólítottam, mert azt akartam neki tanácsolni, hogy mozogjon kissé a szabadban. Észrevettem ugyanis, hogy a lócáját soha el nem hagyta. De csak a fejét rázta és ezt dörmögte:
– Hagyj békén. Nekem már semmi nem használ és semmi nem árt. Halálra vagyok ítélve.
– Ez lehetetlen! – mondám, mert tudtam, hogy még mindig a végtárgyalást várja.
– Egy jósnő megmondta, – felelte mély meggyőződés hangján, – hogy harminchat nap mulva meghalok. Még csak harminc van hátra… azután mindennek vége!
Nagyot sóhajtott, a falnak fordult és megint hallgatott.
Egyszer a sétaidőben néhány fölügyelő és a parancsnok bement a bűnügyi fegyencek karámjába és vizsgálgatni kezdte a foglyokat, mert a fogházi irodából eltűnt bizonyos iratokat kerestek. Az egyik fölügyelő rárivalt Vierzbickire:
– Előre, levetkőződni!
– Légy oly jó és beszélj velem udvariasan. Nem vagyok marha, hanem ember és az embert meg kell becsülni, – felelte a lengyel, akinek arca lángba borult.
– Te akarod nekem előírni, mit tegyek, te akasztófáravaló! Vetköződjél le és pedig rögtön!
– Nem vetkőződöm le, – felelte határozott hangon, minden szótagot keményen megnyomva Vierzbicki. – Sohasem voltam tolvaj és senkinek sem engedem meg, hogy másodszor is megfosszon a becsületemtől. Megértettél?
– Vetkőztessétek le és kutassátok ki! – harsogta az alparancsnok.
A fölügyelők nekimentek Vierzbickinek, aki azonban a ketrec egyik sarkába húzódott és úgy védekezett, mint a kutyáktól megtámadott vadkan. Támadói csakhamar olyan szánalmas állapotban voltak, hogy vissza kellett vonulniok és segítséget kellett kérniök. Amikor az igazgatósági irodából más hivatalnokok és karabéllyal ellátott katonák érkeztek, Vierzbicki ordítani kezdett:
– Pajtások, elég volt a hallgatásból és a kutya-engedékenységből. Hallgatásunk csak megerősíti őket igazságtalanságukban és engedékenységünk a legnagyobb szégyenünk. Pajtások, ne hagyjuk magunkat ezektől az emberektől bántalmazni!
Ezek a szavak gyujtottak, mint a puskaporos hordóba hullott szikra. A fegyencek fenyegetődző ordítással megrohanták a kerítést és kitépték a széles kerítésléceket, míg mások követ és tégladarabot kapkodtak föl. És már folyt is a harc. A fölügyelőket hatalmas ütésekkel és kőzáporral hamarosan kiverték a ketrecből. Ekkor hirtelenül megjelent a parancsnok, aki észrevette a lázadást. Látván a helyzet komolyságát, a kezével jelt adott, mire a fölügyelők azonnal az épület falain belül biztos helyre húzódtak, a katonák pedig, akik az igazgatósági iroda mellett gyülekeztek össze, sortüzet adtak be a karámba.
Barabaszh, aki vad félelmében a ketrec egyik sarkából a másikba futkosott, kétségbeesetten fölkiáltott, összerogyott és nem állott föl többé. Vierzbicki úgy terült el, mint a kivágott tölgy és karját, mint nagy erős ágat maga elé nyujtotta. Befejezetlen káromkodással az ajkán hanyatt esett a suszter is és így megcsalta mindkettőt, a bíróságot és a cigány jósnőt. Néhány megsebesült fegyenc bicegve és véresen a karám egyik sarkában keresett védelmet egy téglarakás mögött, míg mások kővel és fadarabokkal tovább hajigálták a katonákat. A levegőbe lőtt második sortűz után csönd lett. A fegyenceket egyenként vezették ki a ketrecből és megbilincselve a cellába szállították.
Az ezután beállott baljóslatú csöndben a fölügyelők eltakarították az elesettek holttesteit. Azután megjött a vizsgáló-bizottság, jegyzőkönyvet vett föl és megint eltávozott. Nem hagyott hátra mást, csak új kínt és szenvedést ez emberpor számára, amelynek ezúttal majdnem sikerült a kőzsák minden bajától megszabadulnia.
Többféle fogházban való hányódtatásom után végül ismét Karbinba vittek vissza. Ott sok régi ismerősre akadtam, aki éppen úgy élt, mint régente. Fogolytársaim időközben tovább ápolták főzelékes- és virágkertemet és most, hogy az első fegyházamba visszatértem, pompás paradicsom üdvözölt.
Csak az akváriumot hanyagolták el. A víz idővel elpárolgott és sűrű iszapréteget hagyott hátra a fenéken. A teknősbékák elvándoroltak, de senkisem tudta, mikor és hová. Mikor a cementmedencét kitisztogattam, kiderült, hogy faásóm nem tudott megbirkózni az iszappal. Néhány vödör vízzel iparkodtam tehát a lerakódott iszapot megpuhítani. Ez nemsokára sikerült is és megint az ásóval kezdtem dolgozni. Ugyancsak meglepődtem – alig hittem a szememnek – amikor egyszerre csak azt láttam, hogy a mélyebb és nedvesebb rétegekből kis rákok és halak mászkálnak ki és úszkálni kezdenek az iszapos vízben. Egynémelyiküket még én telepítettem be az akváriumba. Még éppen jókor jöttem, hogy megmenthessem őket, mert nemsokára kiszáradt volna a még meglevő csekély nedvesség is és az állatok elpusztultak volna.
Már csak egy hetem volt hátra a fogságban! Különös nyugtalanság fogott el, amely napról-napra növekedett. Öröm volt ez? Türelmetlen vágyódás a szabadságra? Ezzel sohasem voltam teljesen tisztában, mert ezt a rajtam uralkodó érzelmet nem tudtam elemezni. Az is lehet, hogy bizonytalanság vagy éppen félelem fogott el most, amikor két év multán, olyan szünet után, amely a mai napig is sötét felhőként nehezedik reám, visszatérni készültem a mindennapi élet harcába. A rémülettel határos érzéssel töprengtem azon, hogyan tudok egyáltalán ismét emberek közt élni, miután ennyi irtózatos nyomorúságot és kínt láttam. Most más szemmel láttam mindent, más világításban, minden sokkal erősebben hatott reám és a dolgok mélyebb értelmét gyorsabban és jobban fogtam föl.
Végre elérkezett 1907 szeptember 23! A fogház parancsnoka reggel nyolc órakor bejött a cellámba és tudtomra adta, hogy szabad vagyok. Erre bejártam a foglyok helyiségeit és elbúcsúztam ismerőseimtől. A foglyok szótlanul megszorították a kezemet és nagyon különböző érzelemmel néztek rám, de szemükben az irígykedés legcsekélyebb jelét sem lehetett fölfedezni.
Legutoljára a forradalmi időbeli ama társaimtól búcsúztam el, akik még továbbra is a fogságban maradtak, azután a fogház kapujához mentem, amely már nyitva volt, hogy kibocsásson. Abban a pillanatban, amikor kiléptem, még egyszer visszafordultam, hogy utolsó pillantást vessek az udvarra. Minden ablakból félreismerhetetlen érdeklődéssel és rokonérzéssel halvány foglyok néztek utánam.
A kapu dörögve becsapódott mögöttem, de dübörgését túlharsogta a forradalmi dal, amelyre a politikai foglyok gyujtottak rá:
A kapunál egész sereg barátom várakozott reám. Egyikük pompás táskát adott át nekem. Fölirat volt benne, amely elmondta a forradalmi időben szerzett érdemeimet és a távoli kelet minden néprétegéből több mint hatezer ember írta alá.
Ámde az élet szereti a drámai feszültséget és mindig eljátsza az ellenjelenetet is. Ebben ezúttal egy rendőrtiszt tündökölt, aki az államügyész hivatalos írását kézbesítette nekem, amely szerint három napot adnak ügyeim elintézésére Karbinban, azután azonnal távoznom kell a távoli kelet területéről.
E határidő leteltével már vonaton ültem Pétervár felé. Megint egyedül voltam, mert a körülöttem levő emberek nem ismerték az életemet, nekem pedig nem volt kedvem, hogy a szívemet átjáró dolgokról beszéljek velük. Nem értettem, hogyan lehet olyan gondtalanul nevetni és tréfálkozni és hogyan lehet olyan semmiségekkel foglalkozni, mint ahogyan ezek az emberek tették. Éreztem, hogy egészen más világból jöttem, amelynek komorsága kitörülhetetlen nyomot hagyott hátra a lelkemben.
Szemem előtt fölbukkant Vierzbicki, Mironov, a sas, Lapin, Barabaszh és politikai fogolytársaim arca. Mint valami filmen, úgy követték egymást emlékezetemben fogházi életem véres, drámai és megható jeleneteinek képei. Mindenik kép tiszta volt és szomorú, mint a könny.
Amikor megijedve e képek elevenségétől, megint magamhoz tértem és körültekintettem, észrevettem, hogy a vasúti kocsi ablaka előtt nyílt vidék panorámája vonult el és hogy a kerék zakatolásába és a tovasiető vonat dübörgésébe az emlékezetemből önkéntelenül más zajok és más képek áramlottak át, képek, aminőket nem egyszer láttam az emberpor sivatagában és amelyek még teljes hatalmukban tartották egész lényemet.
Az egész utazáson sokat gondolkoztam az oroszokról. Hiszen most nem a nagy városok forgatagában, abban a mozgalmas életben láttam őket, amelyben a környezet és más befolyás sokat közülük egészen átformált és arra kényszerített, hogy úgy viselkedjenek, mint más nemzetiségbeli emberek, most csupasz, minden mesterséges lepeltől mentes lelküket láttam. Szenvedésben és kínban látszik meg csak az igazi ember. A közönséges napi életben sohasem lehet az álarcot egészen letépni.
Úgy érzem, hogy a földön az orosz a legtragikusabb ember. Lelkében mélyen gyökerező bajban, búskomorságban szenved, amely – bárha olykor nem is érzi – állandóan megmérgezi és erejét fogyasztja. Mintha születésének első pillanatától kezdve súlyos teherként érezné a végzettől rámért sorsot.
Az orosz ember gondolkodását és lelki világát tisztán kifejezi három orosz közmondás. Egyik nagyon régi mondásuk így szól:
– Ne mondd, hogy koldusbotra, fegyházba sohasem juthatsz.
Ha egy igazi orosz embert megkérdezünk, hogyan megy a sora, sohasem fogja azt felelni, hogy «jól» vagy «rosszul», hanem csak ezt fogja válaszolni: «nicsevo», ami szószerint azt jelenti: «semmi», a valóságban azonban itt az az értelme: «hát csak úgy középszerűen» vagy «semmi említésre méltó nem történt». Azzal a szóval azt akarják kifejezni, hogy az illetőnek a sora se nem jó, se nem rossz, de mégis magába rejti azt a gondolatot, hogy tulajdonképpen jól megy a sora. Ha azonban ezt nyíltan megmondaná, akkor babonás volta miatt a sors valami közeli megtorlásától kellene félnie. Ha viszont kijelentené, hogy rosszul megy a sora, beismerné azt a baját és még szorosabban kapcsolná magához. Ha azonban minden «nicsevo» neki, akkor nem szenved és nem fél. Ezért hálás az Istennek, akihez állandóan rövid és egyszerű imádsággal könyörög, nem mint fiú az apjához vagy szolga az urához, hanem mint a rabszolga a mindenható zsarnokhoz.
És van-e a «nicsevo»-nál valami jobb a rabszolga számára, aki meg van győződve arról, hogy sohasem és semmi áron sem szerezheti vissza szabadságát, a rabszolga számára, aki nem remél semmit, hanem csak új elnyomástól fél? Ameddig nem fél, az elnyomás elmarad, addig minden «nicsevo» és ez szerencse.
Mialatt a vonaton ezek a gondolatok foglalkoztattak, ismét eszembe jutott annak a fegyencnek a filozófiája, akiről egyszer régebben már beszéltem:
– Soha ne essél kétségbe, mert a holnap mindig jobb, mint a ma. Ha az élet ma szomorú és nehezen elviselhető, akkor a holnapi nap súlyosabb megpróbáltatásait kevésbbé fogjuk érezni, mert már hozzászoktunk a szenvedéshez. És ha sokáig tartanak a rossz napok, végül egész valód a halált fogja óhajtani úgy, hogy az, ami rendszerint mindennek ijesztő végének látszik, a legrosszabbnak, ami az embert érheti, valami nagyon kívánatossá válik. Ha pedig egy rossz nap után holnap némi könnyebbség követ, már ez maga is nagyon boldoggá fog tenni. A holnap mindig jobb, mint a ma!
A tett embere, a harcos természet persze azt ama rabszolga világnézetének tekinti, aki önálló akarat és becsvágy nélkül, teljesen a végzet hatalmában, céltalanul és vakon botorkál az élet útján. Az átlagos orosz ember számára azonban, aki az országában uralkodó kormányzati rendszerek alatt mindig keserves életet élt, ez a rabszolgavilágnézlet, bármily különösen hangzik is, valóságos megváltás.
A harmadik népies kifejezés a gyakran használt «avosz» szó, amit nagyon nehéz lefordítani.
– Lesz-e időd, hogy a szénát még az eső előtt a csűrbe szállítsd? – kérdezi valaki az orosz parasztot.
«Avosz», ez lesz a felelet, amivel körülbelül azt akarja mondani: «talán». De ez a magyar szó, amely legközelebb jár az orosz fogalomhoz, mégis bizonyos reális okokra céloz, amelyek kedvező vagy kedvezőtlen irányban befolyásolhatják a szándékot. Ha valaki azt mondja, hogy: «talán», akkor figyelembe vesz úgyszólván minden eshetőséget, úgy az anyagiakat, mint a pszichológiaiakat. Az «avosz» ellenben valami végzetszerűre utal, amit mély, csaknem ijesztő titok föd, valamire, ami hasonlít a Karmahoz vagy a megszemélyesített bosszuló Fatumhoz. Az «avosz» olyan formula, amely az embernek ismeretlen és ellenséges hatalmak akaratából való teljes függését fejezi ki.
Azt az ingatagságot, amelyet az orosz az élettel szemben mutat, talán ezzel a hagyományos és mindent átjáró nemzeti formulával lehet megmagyarázni. Miért fárassza az ember valami eszményért való harcban a testét és a lelkét, amikor a végzet előbb-utóbb mégis csak azt fogja tenni, ami előre elhatároztatott és emberi befolyás nem tudja megváltoztatni?
De az orosz lelkivilágnak nem ezek egyedüli különlegességei. A szánalomra méltó oroszra nagyon könnyen hat minden külső befolyás. Példa volt erre a sok gonosztevőiván, akivel találkoztam, valamint a fogházak lakói közt levő valamennyi ismerősöm. Az álmodozó orosz lélek néha neki rugaszkodik és ilyenkor csodálatos és egyszersmind ijesztő is tud lenni. A kellő pillanatban kiejtett szó megnyugtathatja és békéssé teheti, mint aminő a csöndes őszi alkonyat vagy lobogó lángra lobbanthatja, amely vérrel borít el mindent.
Nagyon kevéssé ismerik az orosz ember lelkét. Évszázadokon át arra vágyódott, hogy kifejezhesse magát és hogy megértsék. De nem ismerték népüket sem a varégok, a régi Oroszországnak északról jött első urai, sem a tatárok, akik háromszáz éven át tartották leigázva a muszkákat. Tulajdonképpen nem értették meg őket a félig külföldi származású cárok sem, valamint a művelt oroszok sem, akik igazi külföldiek voltak és sokszor ellenségesen viselkedtek saját népükkel szemben, amely még inkább a régi idők, szokások, hitelvek és ideálok felhői közt élt. És a szovjeturaknak egyátalán nincs gyökerük és gyanútlanok, ők, akik a szabadság csalétekével elcsábították és megcsalták az orosz lelket, hogy Oroszországot jogtalan hatalom bilincsébe verjék, elrabolják a nemzettől utolsó reménysugarát, Istenben való hitét és kitegyék azoknak a pokoli kínoknak, amelyekhez hasonlót nem ismer a világtörténelem.
Ha több bölcseséggel és őszinte szeretettel gondoznák az orosz nép lelkét, bizonyára az áldozatkészség és az idealizmus csodáival tudna szolgálni. De magára hagyatva a gonoszra hajlik. Gonosztetteinek forrása a kétségbeesése és kimondhatatlan vágyódása valami után, amit maga sem ismer, maga sem tud leírni. Ez a tény nagyon jellemzően nyilvánult meg a fogházivánoknál; láttam köztük olyanokat, akiket csakis ez a két átkozott vezető, a szenvedés és a kétségbeesés irányított és kormányzott.
A két világrészen, Ázsián és Európán át történt hazautazásom alatt tulajdonképpen egyik órát a másik után ilyen dolgokon való töprengéssel töltöttem el. Különösen sokat foglalkoztam fogházi életem drámaibb eseményeinek összeállításával és rendezésével, mert az volt a tervem, hogy ezek alapján regényt írok, amely – mint reméltem – utat talál majd a belátó oroszok szívéhez és általuk némiképpen megjavul a kőzsákokban sínylődő sok fogolynak a sorsa. De bár komolyan elhatároztam, hogy mihelyt Pétervárra érkezem, hozzáfogok ehhez a munkához és el is végzem, mégis három évig tartott, míg le tudtam győzni a kormány folytonos áskálódását és olyan életviszonyokat teremthettem magamnak, amelyek munkám befejezéséhez megadták a kellő nyugalmat és lelki szabadságot.
Első reményem az volt, hogy a fővárosban sok régi ismerőssel és baráttal fogok találkozni, akiket egyetemi életemben szereztem és különösen, hogy viszontláthatom az anyámat. De közvetetlenül a megérkezésem után megtudtam, hogy az anyám a testvéremmel az Uralba utazott és komolyan beteg.
Mivel forradalmi életem alatt magamnak kellett megfizetnem az ellátásomat, csaknem minden megtakarított pénzem elfogyott. Azonnal munka és megélhetés után kellett tehát néznem. Eleinte régi tanítómnál és barátomnál, Zaleszki Szaniszló professzornál laktam, aki rendkívül szívesen fogadott. Nemsokára arról értesültem, hogy a műegyetemen megüresedett egy segédtanítói állás a technikai vegyészet számára és hogy versenyvizsgálat alapján fogják betölteni. A jelentkezett tizenegy pályázó közül a benyujtott tudományos munkák alapján kettőt bocsátott az intézet szűkebb választásra. Az egyik én voltam.
Még három próbaelőadást kellett tartanom, mielőtt a választmány véglegesen határoz. A döntés az én javamra szólt. Az intézet erről jelentést küldött a közoktatásügyi miniszternek. Megdöbbenésemre most kaptam az első ízelítőt arról, hogy mit várhatok a hivatalos köröktől. A miniszter, aki ismerte életem folyását, megtagadta a választás megerősítését és ezzel lehetetlenné tette alkalmaztatásomat.
Újra megkezdtem a munkakeresést. Mindenütt kopogtattam, de mindig azt felelték, hogy szívesen alkalmaznának, de lehetetlenné teszi az a dolog, hogy politikai fogoly voltam. Időközben teljesen kifogytam minden pénzből. Zaleszki professzor és a tomszki műegyetem fáradozása és ajánlása, mely utóbbi helyen kezdtem meg mint a természettudományok tanára tanítói pályafutásomat, hiábavalónak bizonyult.
Végre is lemondtam arról a kísérletről, hogy mint tudományos munkás és tanító kapjak alkalmazást és egyszerűen mint fővegyész egy anilinfesték-gyárba állottam be. Megkönnyebbült szívvel láttam neki a munkának, de buzgalmamban nagy taktikai hibát követtem el. Mivel láttam, hogy a gyárban alkalmazott vegyi eljárás részben fogyatékos, javításokat és változtatásokat ajánlottam a gyártulajdonosnak. Bár ennek nagyon megörült és fizetésem megjavításával a megelégedését is kifejezte, ez a megváltozott tevékenységem mégis szorosabb érintkezésbe hozott a munkásokkal. Ennek az lett a következménye, hogy a munkások egyike, aki a politikai rendőrség kémje volt, rám ismert. A rendőrségnek azt jelentette, hogy egy nagyon sokat tudó gyanús előmunkás dolgozik a gyárban, megparancsolták, hogy a gyárból bocsássanak el.
Kínosan érezni kezdtem, hogy a fogságból történt elbocsátásommal még nem ért véget a büntetésem. Megint munka és kenyér nélkül voltam. Állást keresve megint keresztül-kasul bejártam a várost, de minden eredmény nélkül. Zaleszki professzor szerencsére tovább is buzgólkodott az érdekemben és így megtudta, hogy egy kievi aszfalt- és tetőfedőgyár vegyészt keres, aki nem csupán a műszaki üzemet vezetné, hanem a gyártáshoz szükséges javításokat is ki tudná dolgozni.
Mivel annyi pénzem már nem volt, hogy Kievbe utazhassam, kénytelen-kelletlen meg kellett válnom fegyvereimtől, amelyek annyi éven át hű kísérőim és szolgáim voltak. Ezeknek az árán utaztam el délre.
A gyár tulajdonosa mindjárt első pillantásra rossz hatást tett reám. Egyátalán nem tetszett. De mert munkára volt szükségem, nem sokat törődtem az arcával, hanem aláírtam a szerződést és munkához fogtam. Első föladatom az volt, hogy kitudjam az aszfaltnak és a kőszénkátránynak olyan összekötését, amely tűzálló és rugalmas, mint a gummi, tehát jól használható tetőnemez impregnálására, valamint villamos kábel izolálására és hasonló dolgokra.
Egy hónapig dolgoztam minden erőmet megfeszítve. Végre sikerült a kívánt összekötést megteremtenem és mert tűzálló volt, az «Aflammit» nevet adtam neki. Még nagyon jól emlékszem, mily megelégedetten és boldogan tértem haza azon az estén, mert elgondoltam, hogy ötezer rubel külön honoráriumot fogok kapni és a gyártás nyereségének tíz százalékát. Ennek örömére este elmentem az operaházba, ahol Boito «Mefisztofelesz»-e került színre és amikor aludni tértem, arról álmodtam, hogyan fogom reggel kenyéradó gazdámnak a találmányomat megmutatni. Úgy éreztem, hogy most végre visszatértem a megbecsült, tudományos munkásság biztos útjára.
Másnap reggel mindjárt a reggeli után a laboratóriumomba mentem, hogy jegyzeteimet, jelentésemet, a költségvetést és az anyagpróbát magamhoz vegyem és a gyár ura elé terjesszem. De ahelyett, hogy egyszerűen és könnyen learathattam volna munkám sikerét, egyszerre csak katasztrófával, az akkori viszonyok közt engem valósággal megsemmisítő ténnyel állottam szemben. Valaki föltörte íróasztalom fiókját. Minden iratom eltűnt. Azonnal a gyári irodába mentem, hogy a tulajdonossal beszéljek, de ott azt mondták, hogy előző este Pétervárra utazott és egy hétnél előbb nem jön vissza.
Mikor megérkezett és elmondtam neki, mi történt, mosolygott és azt mondta, hogy naiv és nem éppen gondos ember vagyok. Arca elárulta, hogy ő maga bizonyára nem volt naiv és gondatlan és ő volt az az ember, aki engem megrabolt. Egy csöppet sem volt megsértve, amikor ezt a szemébe mondtam, hanem győzedelmesen mosolyogva ezt felelte:
– Erre önnek nincs bizonyítéka, én ellenben Pétervárott szabadalmaztattam az «Aflammit»-ot. Ezen nem lehet változtatni. Ez a küzdelem a létért.
Első fölháborodásomban izmom erejét akartam kipróbálni ezen a közönséges tolvajon, mert hiszen az ököl is a létért való küzdelem fegyvere. De még mielőtt ide jutott a dolog, mint valami kísérteties jelenség, egyszerre csak föltűnt előttem a komor fogházépület és benne azoknak az alakjai, akik azért kerültek a kőzsákba, mert a következményekkel nem törődve fölháborodásuk és bosszúvágyuk első impulzusának engedtek. Visszaborzadtam ettől az arctól, megfeszült izmaim elpetyhüdtek, ökölre szorult kezem kiengedett. Hideg, szemtelen szemébe néztem annak az embernek, aki ellopta szellemi munkám gyümölcsét, állhatatosan és keményen néztem reá mindaddig, míg nyugtalankodni kezdett és ekkor folyton szemmel tartva őt, hangosan és érthetően ezt mondtam:
– Maga közönséges tolvaj. A leggyalázatosabb módon megbántott egy embert, aki nem vétett önnek, sem egyetlen embertársának és aki hosszú kínos hónapokat töltött fogságban. Maga tudja ezt és kihasználta, mert meg van győződve arról, hogy a bíróság előtt nem tudok igazamhoz jutni. De Isten, a pártatlan bíró nem fogja ezt magának megbocsátani. Lelki szemem látja, hogy maga egy év leforgása előtt meg fog halni és odaáll a legfőbb bíró ítélőszéke elé.
Megfordultam és eltávoztam. Annyira kábult voltam, annyira undorodtam ettől a fickótól, hogy még fizetésem hátralevő részét sem kértem tőle. Szobát nyittattam magamnak egy olcsó szállóban és megint állás után kezdtem szaladgálni. A következő napokon minden iparvállalatot fölkerestem, köztük déloroszországi cukorgyárakat és vegyésznek ajánlkoztam, de forradalmi multam mindenütt eltorlaszolta az utamat. Végre egy rendőrtisztviselő keresett föl a következő kellemes közléssel:
– Az ön volt munkaadója, az aszfaltgyár tulajdonosa arról értesített bennünket, hogy ön politikai fegyenc. Ha biztos állása lenne, szemet húnyhatnánk kievi tartózkodásán, de mivel nincs állása, a kormányzó ezennel tudtára adja, hogy Kievet huszonnégy óra alatt el kell hagynia, különben a pétervári hatóságok rendelkezésére fegyenckocsiban Pétervárra szállítjuk.
Mélyen lesujtva és kétségbeesve, mert csaknem minden pénzemből kifogytam, még az éjjel távoztam Kievből. Szállóbeli számlám és a pétervári vasúti jegy megváltása után mindössze hét rubelem maradt.
Ismét Zaleszki professzorhoz mentem. Az ember furcsa egy teremtmény. Régebben, amikor Zaleszki professzornál laktam, minden habozás nélkül elfogadtam meghívását ebédre vagy vacsorára, mert tudtam, hogy régi barátom és jóakaróm vendégszeretét viszonozhatom. De amikor helyzetem megjavulásának nagyon csekély reményével és csaknem pénztelenül Kievből tértem vissza, nagyon érzékeny lettem. Úgy éreztem, hogy csak terhére vagyok Zaleszkinek, betolakszom csöndes otthonába, kihasználom őt és hogy ilyen körülmények közt lelkiismeretlenség lenne tőlem vendégszeretetének fölhasználása.
Ezért egész életmódomat megváltoztattam. Sohasem voltam gazdag, de mindig elegendő eszközzel rendelkeztem arra, hogy művelt emberhez illő életet folytathassak; mivel ugyanis már tizenhárom éves korom óta dolgoztam, tudtam hogyan kell a munkát megfogni és hozzá voltam szokva. De mióta a fogság megbélyegzett, mintha a megélhetés minden szerszámát kicsavarták volna a kezemből, magam pedig gyönge és képtelen lettem volna arra, hogy a magam erejéből és a magam lelkiösmeretes munkájával segítsek magamon. Minden reménységet megölt bennem a cári kormány bosszúja és azoknak a gyávasága, akik munkaadással segíthettek volna rajtam, de féltek a rendőrségtől.
Hét rubelem volt és vigyáznom kellett minden kopekre, mert Zaleszkitől semmit nem akartam elfogadni. Korán reggel, amikor a professzor még aludt, távoztam a házból és azt az üzenetet hagytam neki hátra, hogy ebédre és vacsorára nem tudok visszajönni. Egyik gyárból a másikba vándoroltam, egyik irodából a másikba, de számomra nem akadt munka sehol. Anyámnak nem írtam, mert nem akartam neki fájdalmat okozni és nem akartam nyugtalanítani. Olyan korcsmában étkeztem, ahol csak tizenöt kopekot kellett fizetnem az ebédért. Ilyen módon töltöttem el több napot. Mikor este hazaértem, mindig nagyon bizakodóan viselkedtem és a professzorral szemben a lehető leggondatlanabbnak és legvidámabbnak mutatkoztam.
Egy este valamivel előbb érkeztem haza, mint a professzor, aki azonban már néhány perc mulva szinte berohant az előszobába és azonnal engem szólított. Odasiettem és szinte megdöbbentett rendszerint nyugodt öreg jóakaróm, aki szerteröpülő fehér hajfürtjeivel és az izgalomtól csillogó szemmel jött elém:
– Olvassa! Olvassa!
Egy esti lapot nyujtott felém. Rámutatott egy vörös ceruzával megjelölt hírre, amely arról szólt, hogy volt munkaadómat, az aszfaltgyár tulajdonosát a Nevszkiproszpekten szélütés érte és meghalt.
– Maga varázsló! – mondta Zaleszki, miután a hírt elolvastam. Maga megjósolta a halálát és úgy látszik, nagyon sürgős volt neki, hogy a jóslást megvalósítsa.
Ez azonban anyagi helyzetemen nem változtatott. Másnap reggel, mint rendesen, újra bejártam a várost. Ezen a napon történt valami, ami egyre reménytelenebbé váló, szenvedő lelkemre új csapást mért. Az utcán véletlenül találkoztam két ismerősömmel, aki úgy tett, mintha nem vett volna észre. Amikor mégis odamentem hozzájuk, egyikük ezt mondta:
– Ne álljon meg és ne beszéljen velünk! A rendőrség annyira figyelemmel kíséri azokat, akik politikai foglyokkal vagy a kormány ellenzékének vezetőivel valamiféle érintkezésben vannak, hogy ha rajtakapnak bennünket, amint önnel beszélünk vagy ha egyátalán beismerjük, hogy ismerjük önt, komoly bajba juthatunk. Nagyon sajnáljuk, de bizonyára belátja, hogy magunkkal és a családunkkal kell törődnünk.
Ezzel elsiettek, anélkül, hogy csak egyszer is visszapillantottak volna.
Valóság tehát: mindenki kerül, mint valami megbélyegzett embert, mint a bélpoklost. Az emberek félnek tőlem. Ez a fölismerés egyre szörnyűbbé tette lelkem kétségbeesését. Csak nyomort láttam magam előtt. A rendőrség e rendszeres leselkedésének láttára, kinek van kedve nekem munkát adni? Mintha életem útján keresztben átmászhatatlan falat építettek volna.
Mikor ezen az estén Zaleszki professzor dolgozószobájában az újságokat nézegettem, a szemembe ötlött egy hirdetés, amely szerint egy bizonyos Rasz úr új folyóiratot ad ki és még nehány munkatársra van szüksége. Elhatároztam, hogy azonnal fölkeresem és fölajánlom a tollamat. Mindjárt útnak is indultam. A szerkesztőségben jólelkűen mosolygó, kövér, ravasz és öntudatos úr fogadott. Így üdvözölt:
– Ó, már hallottam önről!
Mivel biztosra vettem, hogy mindenkit így szokott üdvözölni, egy pillanatig sem gondolkoztam azon, hogy ugyan honnan ismeri életem folyását, hanem mindjárt rátértem látogatásom üzleti céljára.
Két szippantás közt, amit vastag szivarjából tett, ezt mondta:
– Írjon valami vidámat, valami szatirikusat. Én első pillantásra meglátom, kiben mi lakozik és úgy látom, hogy önben sok a humor.
– Rendben van. Mikor hozzam el a kéziratot?
– Holnap délután két órakor. Hétfőn fogom kifizetni, mert «Hajnalpír» című folyóiratom első száma vasárnap kerül forgalomba az újságárusító helyeken. Folyóiratom valóságos forradalmat jelent napjaink zsurnalisztikájában, valóságos forradalmat, mert kiváló, egészen rendkívüli munkatársak szegődtek mellém!
Késő éjjelig dolgoztam, míg kész lett a vidám, szatirikus tárca. Mindent kinevettem benne: éhségemet, kétségbeesésemet; az életet, sőt a halált is. Csak aki igazán éhezett, írhatott ilyen fölületes és sekély dolgot.
A kiadó el volt ragadtatva, nekem azonban még két napig várnom kellett a tiszteletdíjra és mindössze negyven kopekom volt, hogy addig megélhessek.
Végre itt volt a hétfő. A «Hajnalpír» szerkesztőségébe siettem. Az ajtó tárva-nyitva volt és a házmester éppen a mindenütt szétszórt papirost söpörte ki a szobákból, amelyekből minden bútordarab eltűnt.
– Hol van Rasz úr? – kérdeztem.
– Megszökött anélkül, hogy csak egy kopekot is fizetett volna, felelte hatalmas káromkodással.
Kitántorogtam az utcára és az újságárúsítóknál érdeklődtem ama heti «Hajnalpír» iránt, amely állítólag akkora változást jelent a főváros zsurnalisztikai irodalmában. Senkisem tudott róla. Később hallottam, hogy Rasznak megengedték egy hetilap kiadását és hirdetések fejében pénzt gyűjtött, de egyszerre eltűnt és nem hagyott mást hátra, mint sok-sok kéziratot, köztük egyet ezzel a címmel: «Vidám gondolatok szomorú dolgokról».
Két napig nem ettem. Az egész idő alatt a parkokban és a sétahelyeken kóboroltam, nem gondoltam semmire és semmire sem vágyódtam. Ha olykor-olykor az eszembe jutott valami, mindig ezt ismételgettem:
– Most megértelek titeket! Igen, most már értem!
Észrevettem, hogy gondolataim egyre a fogsághoz tértek vissza, mindig azok körül forogtak, akiket az élet kegyetlen kíméletlenséggel végképpen tönkre tett, amikor aztán minden gondolatuk az éhség, a gyűlölet és a bosszú.
A kényszerű koplalás e napjaiban mindig csak késő este mentem vissza Zaleszki professzor lakására, amikor a házigazdám már aludt. A harmadik napon, mint rendesen a fölkelés után, a parkba mentem. Ott leültem egy padra és teljesen elfásulva bámultam magam elé. Hintók, teherkocsik és automobilok haladtak el előttem; emberek kavargó tömege hullámzott a szemem előtt; nevetés, vidám trécselés, harangszó és madárcsicsergés ezer más hanggal határozatlan zúgássá és morgássá olvadt össze. Nagyon is tisztában voltam azzal, hogy nekem mindehhez semmi közöm sem volt és mintha egy más világból füleltem volna erre a zajra. Szemem előtt elsuhant Drujenin árnyéka; önkéntelenül megirígyeltem, mert széttörte a bilincset, amely az élet kínpadjához láncolta.
Egy vidám fiatalember ült mellettem a padon és egy leánnyal tréfálkozott, akinek a szeme boldogságtól ragyogott. Azt hittem, hogy csak idegen vagyok azok közt, akik körülöttem vannak. Úgy éreztem, hogy ők bizonyára nem látnak és hogy mint láthatatlan lélek időzöm körükben. Abból a másik világból, amelyben egykor anyám nálam volt, hirtelenül ez a figyelmeztetés hatolt a fülemhez:
– Fiam, nem fogsz összetörni, ki fogsz tartani!
Önkéntelenül mosolyogtam és hangosan ezt mondtam:
– De hiszen látod anyám, hogy nem tudok kitartani, nem tudok!
A fiatalember meglepetve rám nézett és így szólt:
– Mit tetszett kérem mondani?
Nagynehezen fölálltam és cél nélkül, minden határozott gondolat nélkül elvánszorogtam. Sejtelmem sem volt, hogy hol és meddig futkostam e felelet nélkül hagyott kérdés elől. Csak a föltűnően hideg légáramlás térített magamhoz.
Körülnéztem: a Neva egyik hídján voltam. Megálltam és a híd karfájára dőltem. A nap már letűnt a szemhatáron és a folyóra torkoló utcákon és csatornákon mind előbbre mászott a sötétség. A gyomrom táján kellemetlenül csikaró éhséget, a mellemben irtózatos ürességet éreztem. Mintha nem lett volna se szívem, se tüdőm, mintha a kétségbeesés emésztő dühöngése csak üres teret hagyott volna a mellemben.
A korláton át a folyót néztem. Tajtékzó haraggal tiltakozva az ellen, hogy gránitfalak közé szorították és kőhullámtőrökkel meghasogatták az útját, mélyen alattam és rohanva sietett a tenger, a szabadság felé. Dühében verdeste a hídoszlopokat, veszett haraggal rohant neki a kőkockáknak, de tajtékzó örvényben visszapattant és ide-odakígyózó áramlatok zavaros tömegévé lett.
Ez a látvány hirtelen elhatározást ébresztett bennem. Egy utolsó erőszakos cselekedettel meg akartam szabadulni annak az uralkodó hatalomnak a gyötrelmeitől, amely e hidat építette és alattvalóit e kőalapzathoz hasonlóan széttörhetetlen láncra verte.
Féllábamat már a korlátra emeltem és éppen lendületet akartam magamnak adni a vízbeugrásra. Úgy gondoltam el a dolgot, hogy a folyó sodra a híd alatt azokhoz az uszályokhoz fog ragadni, amelyek gerendákkal és deszkákkal terhelten körülbelül száz méternyire lejebb voltak kikötve. E hajók alatt hamar elmerülök és a vasmacskák meg láncok szövetsége fogva tart. Akkor aztán megszabadultam minden testi és lelki gyötrelmemtől.
Még egy pillanat és a vízben vagyok. De éppen ebben a pillanatban velőtrázó kiáltás hallatszott mögöttem. Megrettenve hátranéztem. Még láthattam, amint egy szegényesen öltözött ember, aki olyan volt, mint a megtestesült kétségbeesés, villámgyorsan átmászott a híd korlátján és a vízbe ugrott. Azonnal átfutottam a hídnak a vízmentére néző oldalára, ahol mentőkészülék volt elhelyezve és néhány nagy parafalabdát meg egy mentőövet ledobtam a vízbe.
A vízbeugrott ember tehetetlenül vergődött a folyó sodrában és valahányszor fölvetődött, karjával vadul csapkodott és a megfulladás kétségbeesésében ijesztően segítségért kiáltozott. Most észrevette a mentőövet, amely tőle néhány méternyire úszott és ügyetlen, teljesen tehetetlen mozdulatokkal iparkodott hozzá eljutni. Ekkor azonban a folyamrendőrségnek a hídőr figyelmeztető kiáltozására útnak indult egyik mentőcsónaka kihalászta a halálraszánt embert a vízből. Halványan, reszketve és a rémülettől egészen magánkívül guggolt a csónakban.
Amikor a csónak partot ért, lefutottam és szemébe néztem a megmentettnek, aki mintha közeli pajtásom lett volna. Hiszen együtt álltunk a halállal szemben, csak éppen hogy ő hamarább rohant a karjába. A szemében meglepetésemre az élet akkora megkívánását láttam, akkora örömet megmenekülésén, hogy szinte hallani véltem diadalmi kiáltását, mert visszatért az emberek közé, az élet forgatagába és a létért való küzdelembe.
Most már nem éreztem éhséget és elhagyott a kétségbeesés. Csak arra gondoltam, mit kell most tennem és mi lesz most velem. De bíztam abban, hogy az Isten nem enged elpusztulni, aminthogy azt sem engedte meg, hogy ez a másik szerencsétlen emberfia a komor kétségbeesés pillanatában véget vessen az életének.
Elhagytam a hidat és visszamentem a park felé. Egyszerre csak villamos fényreklám ragyogó betűi mindegyre e szavakat csillogtatták felém: «Coillou cigarettahüvelye». Nem is tudom miért, de jól megjegyeztem magamnak a cég címét és fölkeresésére elindultam a város másik végére. A gyári iroda már zárva volt, de sikerült a kapust meggyőznöm, hogy sürgős ügyben azonnal beszélnem kell az igazgatóval. Néhány perc múlva az igazgatósági szobában álltam egy vöröshajú, halvány ember előtt, aki nagy íróasztalnál ült.
– Mit óhajt?
– A gyár igazgatójával van szerencsém beszélni?
– Igen, – felelte és figyelmesen végigmért.
– Ne haragudjék kérem, mert az irodai órákon kívül jövök önhöz, de kénytelen vagyok, mert munkát keresek.
– Nincs betöltendő helyünk, – dörmögte. – De különben is miért jön éppen hozzánk? Specialista talán a mi szakmánkban?
– Nem tudom, miért, de valami arra kényszerített, hogy ide jőjjek, – feleltem és életemről meg legutóbbi élményeimről beszéltem neki.
Végül, hogy véget vessen a beszélgetésnek, szánakozva ezt mondta:
– Sajnos, vegyész számára nincs munkánk.
– Bocsánatot kérek, mert zavartam, – mondtam szinte suttogva és fölkeltem, hogy távozzak. De az igazgató visszatartott:
– Kérem, várjon még egy pillanatig. Mindjárt visszajövök.
Csakhamar vissza is tért egy másik úrral, aki, mint kiderült, a gyár tulajdonosa volt.
– Főnököm olyan munkát ajánl föl önnek, amelyet a saját kockázatára kellene elvégeznie. Ezt ne feledje.
– Miről van szó? – kérdeztem reménykedés és csüggedés közt hányódva.
– Egyik velünk versenyző cég cigarettahüvelyt gyárt olyan vattabetéttel, amely elnyeli a nikotint. Az előállítás módját titkolja. Ha ön valami hasonló eljárást tudna a számunkra kidolgozni, ötszáz rubelt fizetnénk érte és azonkívül még tíz évig évente ezer rubelt. Mit szól hozzá? De ismétlem, hogy akár sikere lesz, akár nem, minden laboratóriumi költség önt terheli.
Az igazgató kérdőleg nézett reám s nyilván kiváncsian várta, vajjon el merem-e fogadni az ajánlatot. Mindjárt tudtam, miféle vatta szükséges a mérges nikotin elvezetéséhez.
– Van okom hinni, hogy sikerrel megoldom a föladatot, – feleltem, ámbátor magatartásom aligha fejezett ki nagy bizakodást. Hirtelenül nagy gyöngeség fogott el és félig ájultan rogytam a mögöttem levő székbe.
– Mi történt? Mi baja? – kérdezték a gyárosok megdöbbenve, miközben a kezemet dörzsölgették és vízzel itattak.
– Ájulás fogott el.
– Hát beteg? – kérdezte az igazgató.
Anélkül, hogy akartam volna, büszkeségem helyett az őszinteségem felelt és ez csúszott ki a számon:
– Éhes vagyok!
A két gyáros valóban nemeslelkű, előkelően gondolkodó ember volt. Nem mulaszthatom el nevük megemlítését, mert sokkal nagyobb köszönettel tartozom nekik, mint amekkorát együttmunkálkodásunk napjaiban kifejezhettem. Egyikük Coillou Ferenc úr, a másik Shaplignin W. A. úr volt.
Mivel pénzt nem akartam tőlük elfogadni, három napig etettek és ápoltak. Azután Zaleszki professzor laboratoriumában mindjárt munkához fogtam és megkezdtem a kísérletezést. Elméleti föltevéseim a gyakorlatban helyeseknek bizonyultak. Olyan vattát készítettem, amely a nikotin huszonöt százalékát elnyelte. Zaleszki tanárt megkértem, vizsgálja fölül az eredményt és adjon róla szakértői véleményt. Mivel vizsgálata megerősítette állításaimat, még aznap megkaptam hivatalos szakértői véleményét. Ezt és a vattát, amelynek tetszetős, rózsás színt adtam, azonnal elvittem a gyárba.
Sőt a városi vegyi laboratórium, amikor a vattámat megvizsgálta, arra az eredményre jutott, hogy harminc százalék nikotint tud elnyelni, tehát tíz százalékkal többet, mint amennyit a konkurrens cég vattája. Már másnap gazdag ember voltam, mert a cég azonnal kifizette nekem az ötszáz rubelnyi díjat és még ötszáz rubelt mint az első évi fizetés felét. Ez nemcsak másnapra, hanem sok napra biztosította az életemet és most már kellő nyugalommal és megfontoltsággal nézhettem valami állandó és kielégítő kereset után.
Később valahányszor a laboratóriumban vagy íróasztalomnál dolgoztam, azt hittem hogy túl vagyok életemnek legizgatóbb és legnehezebb megpróbáltatásain.
Álmodni sem mertem volna, hogy a világ legféktelenebb és leghihetetlenebb szenvedélyeit megtestesítő állatokkal, emberekkel és istenekkel fogok valamikor szemben állni; hogy még egyszer át kell vándorolnom a keleti országok mocsarain és labirintusain és a legfurcsább kalandokat fogom átélni. Nem is sejtettem, hogy sorsom rendelése szerint magával fog sodorni a modern őrület és perverzitás legvadabb forgataga és hogy az egymást kölcsönösen megsemmisítő, harcoló tömegekből a véletlen kegyes hulláma fog kiragadni és ki fog vetni a megmentő partra, úgy ahogyan vagyok, egész testtel és lélekkel, nem félve harctól és küzdelemtől és azzal a legbensőbb meggyőződéssel, hogy az élet fönséges ajándéka a Mindenhatónak.