Primitiven erőszakos hatalmának a határát az orosz óriás a hideg Szibérián keresztül évszázadokon át tovább terjesztette a fölkelő nap melegében fürdő vidékek felé, míg végre eljutott egy kedves, erdős félsziget déli csúcsáig, ahol a Csendes-Óceán hullámai a magasba nyúló Szikhota-Alin-hegység lábát nyaldossák. Az óriás éppen azon a helyen, ahol ez a hegylánc a tengerből kiemelkedik, határőrséget létesített és mint megszaporodott hatalma kőből való jelének, a Vladivosztok, «a keleti birodalom uralkodónője» nevet adta neki.
Az óriás magatartása idővel kissé lecsiszolódott és amikor alattvalói engedelmesen hozzásímultak és ott a világtól elzárva a határlakosság szerény életét folytatták, amely minden nélkülözés mellett sem volt minden öröm híján, fővárosuknak «a Kelet gyöngye» nevet adták, amely nevet a város meg is érdemelte, amíg el volt zárva a világtól, amíg emberkéz el nem tépte a kagylóhéjat, amelyben a gyöngy rejtőzött.
A félsziget, hogy bejegyezhessék a világtörténelem évkönyvébe, a Muraviev-Amurszki nevet kapta és a vizet, amely keleten és nyugaton a partjait áztatta, az ország két nagy folyójának nevéről Usszuri-öbölnek és Amur-öbölnek keresztelték el. Ezek az öblök szinte újjai annak a tengeri kéznek, amelyet a földrajztudósok «Nagy Péter öble» néven ismernek és amely az Óceánnak Japán-tenger néven ismert karjához tartozik.
A félsziget legvégső csúcsán keskeny tengerszalag, az Aranyszarv nyúlik be a szárazföldbe. Vladivosztok e kis öböl nyugati partján terjeszkedett szét, de a keleti parton is van egy városrész, amelynek Egersheld a neve. Terraszosan kapaszkodik föl a város a hegy oldalán, amelyet magas csúcsok koronáznak és ezek tölgyerdeiben fácán és nyúl lakik a királyi tigris helyett, amely már évekkel előbb elhagyta ezt a helyet. Ezt a képet nyujtotta Vladivosztok, amikor 1903-ban először kerestem föl Oroszország keleti hatalmának e középpontját.
A város lakossága oroszok, kínaiak, japánok és koreaiak tarka vegyüléke volt és ehhez néhány, kevés európai csatlakozott.
Egyik korábbi könyvemben, amelynek «Ázsiai titkok, ázsiai emberek» a címe, elmondtam egyet-mást Vladivosztok életéből, leírtam a környékén tett kirándulásaimat és a város mögött levő országrészben végzett néhány fontosabb munkámat. 1903 decemberében éppen a különféle expediciókon gyüjtött szénpróbák megvizsgálásával voltam elfoglalva. És akkor a távoli Keleten sokat jelentő és aggasztó események történtek.
Azokon a vidékeken tulajdonképpen csak akkor kezdett a helyzet kiélesedni, amikor az oroszoknak sikerült koncessziót szerezniök a felső Jalu mentén levő erdők kihasználására. A felső Jalu északnyugati határa Koreának Mandzsuország felé. Vladivosztokban azt rebesgették, hogy a főengedményes Bezobrasov, a cár fővadászmestere, akiről tudták, hogy hatalmas befolyása volt az akkori orosz politikára. Beszéltek arról is, hogy Witte gróf pénzügyminiszter szembeszállt Bezobrasovnak a Jalu-ügyben folytatott politikájával és tevékenységével, de be kellett adnia a derekát, mert a cári család néhány tagja szintén a koncesszió részvényesei közt volt.
Vladivosztokban, oly közel a Tumen folyóhoz, amely Korea északkeleti határa, rendszerint jól voltak értesülve az emberek mindenről, ami ebben a dekadens államban történt, amelyet évszázadok óta a kínaiak és japánok, sőt időnként az északi tunguzok is zsarnoki módon nyomorgattak. Nemsokára híre jött annak, hogy a japánok, akik a Jalu-koncesszióban a kezdetét látják Korea annektálásának Oroszország által, nagyon aggódnak és egyre idegesebbek, annál is inkább, mert az a másik megegyezés, amely tulajdonképpen csak azt engedte meg a muszka birodalomnak, hogy Mandzsuországon át kiépíthesse a kínai keleti vasutat, a valóságban lehetővé tette neki, hogy uralkodjék az egész Heilungkiang északi tartományon és részben a Kirin és Fengtien nevű két déli tartományon is.
Ez az aggodalom ürügyül szolgált Japánországnak arra, hogy fegyveres csapatokat küldjön a Jalu-völgybe és ily módon tiltakozzék az oroszok szándéka ellen és megakadályozza koreai területnek az engedményesek által való megsértését.
Az első összeütközés, amely villámszerűen rávilágított az egész helyzetre, 1903 nyarán történt. Kartsev hadnagy parancsnokságával, aki rokonságban volt az udvari arisztokrácia valamelyik tagjával, Port-Arthurból, amely Oroszország délmandzsuországi flottabázisa volt, egy orosz hadihajó haladt a Jalu torkolatához fabecslőkkel, felügyelőkkel és egy csapat erdei munkással, nagyobbára az Amur- és Usszuri-vidékről való kozákkal. Amikor egy japán őrjárat meg akarta akadályozni, hogy a koreai parton kiköthessenek, Kartsev azt a parancsot adta embereinek, hogy a japánokat lövőfegyver használata nélkül verjék vissza és ezzel megkezdte az ellenségeskedést abban az első nagy szárazföldi háborúban, amely egy európai és egy ázsiai nagyhatalom közt tört ki. A japánokat visszaverték. Azután egy ideig ismét csönd volt.
Ez a csönd azonban csak látszólagos volt. A vladivosztoki japánok titokzatos viselkedése, tanácskozásaik a kínaiakkal és koreaiakkal, a japán sajtó harcias hangja és különösen az orosz hatóságok sürgése-forgása, mindez arra vallott, hogy közel a háború.
A vihar első hírnökeként Bezobrasov jelentkezett. Szemleutat tett, amikor is megvizsgálta a kínai keleti vasutat, Port-Arthurt, Dalnyt és Vladivosztokot. A fővadászmester sokat tanácskozott a távoli Kelet katonai hatóságaival és a vasúti mérnökökkel. Amikor megint elutazott nyugatra, Pétervárra, azt a benyomást hagyta hátra, hogy valami nagyon kellemetlen dolog fenyeget.
Azután mint a kormánykörökből való második előkelő látogató a pénzügyminiszter, Witte gróf érkezett hozzánk. Miután visszatért a fővárosba, híre jött, hogy a cárnak alaposan lefestette a Japánországgal való esetleges háború szembetűnő veszedelmeit, ama háborúét, amelyet Mandzsuország idegen területén kell végigharcolni, ahová tulajdonképpen nem volt más út, mint minden csapat- és anyagszállításra egyetlenegy hihetetlen hosszúságú egysínpárú vasútvonal. És számításba kellett venni még azt is, hogy a távoli Keleten még mindig nagyon hiányosan volt szervezve a hivatalnoki kar.
És végül eljött még A. N. Kuropatkin tábornok, a hadügyminiszter. Megszemlélvén Port-Arthur és Vladivosztok katonai támaszpontokat, az Aszkold cirkálón Japánországba utazott, ahol a kormány nagyon szívesen fogadta és készségesen megmutatta neki a hadseregét és a flottáját. Annyira megnyugtatta őt mindez, amit látott, hogy tele bizalommal érkezett vissza Vladivosztokba. Amikor a zászlóshajó parancsnoki hídján állva hurrá!-val üdvözölték őt a tengerészek, abba az irányba mutatva, ahol a fölkelő nap szigetbirodalma volt, ezt mondta:
– Nemsokára ott leszünk fiúk!
Szent-Pétervárra visszatérvén, Kuropatkin tábornok határozottan szembeszállt az óvatos Witte aggodalmával és Bezobrasovtól szorongatva személyének egész súlyával ennek imperialista terveit pártolta. A hadügyminiszternek halvány sejtelme sem volt arról, hogy Japánországnak már megvolt az új Shimose-puskapora és nem is álmodta, hogy ott, mint valami operában, ójapán lovagi fölszereléssel ellátott sereget parádéztattak előtte és öreg hajókat mutattak neki, amelyek mintha egyáltalán ki se tudtak volna mozdulni a kikötőből.
Kuropatkinnak Vladivosztokból történt elutazása után a városban mindenki háborúról beszélt és a japán lakosok egyébként oly titokzatos arcán örökös gúnyos mosoly ült. Így mosolygott a borbély, a szabó, a suszter, a kereskedő és a mosónő, valamennyi egyformán mosolygott, mert osztoztak vezéreik elpusztíthatatlan bizalmában, hogy a fölkelő nap lobogóját nem lehet legyőzni se szárazon, se vizen. Tudták, hogy állnak a dolgok valójában, mert sokan közülük katonai kémek voltak, tehát a legalaposabban tájékozottak hadseregük fényes fölszereléséről és derekasságáról.
Mivel időnként a Muraviev-Amurszki-félszigeten vadásztam és fölkerestem nehány szomszédos szénbányát, az erdőségből gyakran kimentem az őt körülölelő két tengeröböl partjára. E parti vidékek csaknem lakatlanok voltak; csak hébe-hóba lehetett egy-egy magános kínai vagy koreai halászkunyhót látni. A partok mögött szűzi őserdő terült el, amelyen fejsze vagy nagy vadászkés nélkül alig lehetett áthatolni. Az öblökben hajó ritkán mutatkozott, kivéve olykor nagy dzsunkákat, amelyek tőkehallal tele, rákrakománnyal vagy csempészett áruval jöttek ide. Évenként egyszer azonban a különben itt szokásos csönddel szemben rendkívül élénk az élet; ilyenkor ágyú- és torpedólövőgyakorlatra hadihajók érkeznek ide és a sárga halászok hajói mint valami gonosz szellem megszállta helyről elmenekülnek. Mihelyt azonban a flotta megint eltávozott, visszatérnek és jogukkal élnek.
A hadügyminiszter elutazása után egyszerre más lett az élet az öblökben. Most ezeken a vizeken gyakran cirkáltak orosz torpedóhajók és ágyúnaszádok, ellenben a ráncos vitorlájú háromárbocos kínai és koreai dzsunkák egyáltalán nem mutatkoztak többé, mert féltek a hadihajókkal való találkozástól.
Amikor 1904 egyik őszi napján nyírfajdkakast vadászva kimentem az Usszuri-öböl partjára, nagyon érdekes és jellemző látványnak lettem a tanuja. A nap már leáldozott az öböl túlsó felének erdős hegyei mögött és a tenger tükrét rózsaszínűre meg aranyosra festette be. Egyszerre csak egy kis földnyelv mögül sajátságos külsejű hajó bukkant elő. A víz felületétől egészen az árbocok félmagasságáig az egész hajó szénakötegekkel és kaoliangszárak (kínai cukornád) csomagjaival volt megrakva és betakarva. Különösen föltűntek nekem az árbocok és azok elhelyezése, mert a bennszülöttek hajóéinál jóval ferdébbek voltak és határozottan az volt a látszat, mintha kábelek tartották volna abban a helyzetben.
– Leplezett torpedóhajó? – kérdeztem magamtól és leültem, hogy alaposan megfigyeljem a különös hajót. Csak nagyon lassan haladt előre két kis vitorlájával, amelyek olyan ügyetlenül voltak az árbocokon elhelyezve, hogy igazi tengerész nyilt tengeren ilyen módon sohasem vonta volna föl.
Növekvő bizalmatlanságom megokolt voltát bizonyította az, hogy egyszerre csak fénysugár villámlott ki a szénakötegek közül, majd kialudt és ismét újra fölvillant. Kétségtelen, hogy szabályszerű jelzésről volt szó, ami mindenesetre kissé különös módon történt, mert nyilván kis villamos fényszórót használtak. Gondosan szemügyre vettem a partot és csakhamar válaszjeleket vettem észre, amelyeket tőlem mintegy ezer lépésnyire levő helyről adtak. E megfigyelésem közben a nap teljesen leáldozott, sötétedni kezdett és a tenger felől ködfal nyomult lassan előre. A növekedő sötétséget átfúrva a szememmel, láttam, hogy a szénakötegeket és a kaoliangcsomókat a hajóról bedobták a tengerbe. Fokozatosan föl lehetett ismerni a kémények, a parancsnoki híd és az ágyúk körvonalait is, sőt meglepetésemre az ágyúknál fény is villant föl. Megfigyelő helyemen egyelőre természetesen mozdulnom sem lehetett. Láttam, hogy az újra fölszított tűz füstje vöröses gomolyban röpült el a kéménytől. Nehány óráig vártam ezen a helyen, amikor a hajócsavar tompa, lassú munkáját, majd egy kis csónak evezőinek pacskolását hallottam és ez a csónak kikötött nem messze attól a meredek partrésztől, ahol én a bokrok közt kuporogtam. Nehány szakadozott japán vezényszó hatolt a fülemhez. Ezt gondoltam:
– Háború! Oroszországnak már megvan a háborúja!
És a vadon félreeső helyein később is gyakran akadtam jeleket adó japánokra, kínaiakra és koreaiakra. Ezekben a napokban egészen világossá lett előttem, hogy a távoli Kelet e legnagyobb erősségét, ezt a sztratégiailag oly fontos várost kémhálózat fogja körül és hogy a sárgabőrűek ellenségesen leselkedő szeme mindent kikutat.
Decemberben azután az egész orosz távoli Keleten mint a futótűz elterjedt a hír, hogy japán torpedóhajók megtámadták az orosz flottát, amely teljesen sztratégiátlanul Port-Arthur kikötőjében össze volt zsúfolva és ez a hír hihetetlenségével megrendítette Vladivosztok orosz lakóinak addig sziklaszilárd bizodalmát. A templomokban tartott ünnepies istentiszteletek után kihirdették a cár kiáltványát, amely bejelentette a hadiállapotot. A város lakossága, amelyet a japánok váratlan támadása fölrázott, napról-napra harciasabb lett. Az utcán, a színházban, sőt otthon, a családi körben is egyre ezt a hencegést lehetett hallani:
– A sárga gazembereket a sipkánkkal fogjuk megfojtani!
A levegő tele volt a bosszúállás hirdetésével. Minden foglalkozást a háttérbe szorított az az egyetlen időtöltés, hogy kilessék és falják a harctér legújabb híreit.
A nyugalom kis ideje után egészen váratlan fordulatot vettek az események: a Liaotung-félszigeten szenvedett vereség arra kényszerítette az orosz seregeket, hogy északra vonuljanak vissza és így Port-Arthurt kitegyék a japánok ostromának. Hogyan ostromolták és hogyan foglalták el a mikádó csapatai ezt a legdélibb orosz támasztópontot, annak drámai történetét mindenki ismeri. Port-Arthur eleste lehetővé tette a japán vezérkarnak, hogy seregeit Mandzsuország déli részén partra tehesse, a nélkül, hogy ott ellenállástól kellett volna tartania. Közben még egy másik végzetes szárazföldi harc is volt éppen szemben Wiyuval, a Jalu folyó mellett, pedig Bezobrasov és császári üzletbarátai arról álmodoztak, hogy e folyó partjain az orosz hatalomnak új előörsét fogják megteremteni. A Wiyu és Chiu-Lien-Ch’eng mellett vívott szerencsétlen csata után az orosz sereget egyik vereség érte a másik után.
E bevezető hadi operációk folyamán egyre szembetűnőbb lett az eléggé ismert orosz lomposság és minden alaposság hiánya. Mandzsuország térképén 1900 óta katonai térképészek dolgoztak, de nem ismervén az ország nyelvét, megbocsáthatatlan tévedéseket követtek el, amelyek később vagyon- és véráldozattal kegyetlenül megboszulták magukat.
A legnagyobb botlás a következőképpen történt: Az egyik tiszt nehány katonával egy bizonyos területrészen dolgozott és valamely falut be akart írni a térképbe. Egy bennszülöttől megkérdezte tehát a falu nevét.
– Pu tung te (nem értem), volt az itt mandarin-kínai nyelvet beszélő kínai vagy mandzsu felelete.
A tiszt erre beírta a térképbe Putungte falut. Ez olyan gyakran megismétlődött, hogy végül Mandzsuország orosz vezérkari térképe tele volt spékelve faluval és tanyával, amelynek egyformán Putungte volt a neve és olyan labirintus lett belőle, hogy az orosz hadvezérek még a háború végén sem tudtak belőle kievickélni. Grippenberg, Kuropatkin, Stackelberg és mindahány generális csak volt, drágán fizette meg ezt a hanyagságot. Az orosz vereség azonban, amelyet a haditerv előkészítésében és megvalósításában tanusított ilyen és hasonló lomposság okozott, Ázsiának új harci erőre való rettegett fölébredése után egyszersmind első nagy veresége lett az egész fehér fajnak.
Vladivosztok várparancsnoka, Voronek tábornok a háború kezdetén meghívta a város nehány lakóját az erődök megszemlélésére, amelyek arra voltak rendelve, hogy a birodalom legszélsőbb keleti határát megvédjék Japánország támadása ellen. A befagyott Aranyszarv jegén át vezették társaságunkat az orosz szigetre. A katonai mérnökök ott építették a legerősebb erődítményeket, amelyeknek Nagy Péter öble és az Usszuri-öböl felé kellett a várost megvédeniök. Az Amur-öböl oldalán a várost erődök védték, amelyek a város és a First folyó torkolata közt épültek. Az erődítményeket csak nagyon fölületesen mutatták meg nekünk. Masszív sáncok, betonkupolák külsejét és lőréseket láttunk, amelyekből itt-ott nagy ágyúk csövei nyúltak ki. Voronek tábornok és adjutánsai nagyon dícsérték ezeket az erődöket és határozottan állították, hogy fontos szerepük lesz ebben a háborúban.
Amikor nehány hónappal később rövid szolgálati úton Mandzsuországból ismét visszaérkeztem Vladivosztokba, világossá vált előttem, hogy a katonai hatóságok az erődöknek miért csak fölületes megszemlélését engedték meg. Erről egy japán cirkáló hajóraj megérkezése világosított föl, amely Uriu admirális parancsnoksága alatt az Usszuri-öböl felől közeledett és nehány gránátot küldhetett büntetlenül az Aranyszarvba, a nélkül, hogy az orosz sziget erődei bármiképpen is eltalálták vagy akárcsak megzavarhatták volna. Ekkor aztán kijelentették, hogy a védelmi berendezés még tökéletlen és a nehéz ágyúk még nincsenek helyükön.
Azok, akik a harctér közelében éltek, bizonyára nem kételkednek abban, hogy az orosz kormány és a helyi katonai és polgári hatóságok maguk okozták a nagy nemzeti összeroppanást Mandzsuországban és hogy a kormánykörök nagyon is megérdemelték azt a büntetést, amely évek multán a bolsevista forradalom alakjában Oroszországra zúdult. Csakhogy a büntetés egyszersmind és még sokkal súlyosabban a nemzetet is érte mint egészet. Pedig ennek semmi köze sem volt a kormány bűnéhez.
Kevéssel azután, hogy ebben a várban időztem, fölszólítottak, hogy a harctér számára rendezzek be Karbinban központi laboratóriumot. Azt kívánták, hogy ebben azután nemcsak a keletkínai vasút és az Usszuri-vasút, hanem a vezérkar számára is dolgozzam.
Legelső és legfontosabb föladatomnak a környéken föltalálható nyersanyag alapos tanulmányozását tekintettem, hogy olyan helyi gyári vállalkozásokat javasolhassak és rendezhessek be, amelyek az illető gyártmányok szállításától tehermentesítenék az egyetlen, túlhosszú vasúti vonalat és ezzel csapat- és municiószállításra alkalmasabbá tennék. Hiszen határozottan esztelen eljárás volt az, hogy abban az időben, amikor a legénység és hadiszer szállítása terén napról-napra többet kívántak a vasúttól, négy-hatezer mérföldnyi vasúti úton hozzanak olyan nyersanyagot és készgyártmányt, amit ott lehetett előállítani.
A főhadiszállás és kínai keleti vasút igazgatósága mindjárt tevékenységem elején igen fontos gazdasági kérdésekkel állott elém. Elméleti következtetéseim kipróbálására laboratóriumra volt szükségem és hogy ennek számára megszerezzem a kellő segéderőt és anyagot, a legsürgősebben Pétervárra kellett utaznom.
Éppen abban a pillanatban érkeztem a fővárosba, amikor az 1905. évi forradalom kitört. Mivel a cári város minden társadalmi rétegével, amellyel iskolába jártam és egyetemi tanulmányaimat végeztem, jó viszonyban voltam, hamarosan bizalmas és alapos tudomást szereztem az eseményekről. Kétségtelen volt, hogy forradalom szövődött, de csak bizonyos tekintetben elhatárolt forradalom. A liberális intelligencia indította meg, azután a szocialista csoportok is támogatták, amelyek Oroszország minden kül- és belpolitikai kényszerhelyzetét forradalmi mozgalmak szítására és terjesztésére használták föl.
A háborúban szenvedett vereségek a kormány bűnös hanyagságát bizonyították. A kormány csak azért tarthatta magát, mert a titkos rendőrségre és a vasfegyelemben tartott hadseregre támaszkodhatott. E két hatalmi tényező segítségével elnémított minden tiltakozást a tehetetlen miniszterek és tartományi kormányzók ellen, akik gonosz túlkapásokkal maguk ellen ingerelték a népet.
Ennek a forradalomnak talán a százmillió orosz paraszt részvétele és segítsége nélkül is némi állandó javulás lett volna az eredménye, ha nem lett volna titkos rendőrség. Ennek a szervezetnek mindenütt ott voltak a kémjei. Közülök sokan liberális érzelmet színlelve lopódzkodtak be a forradalmi körökbe, sőt néha vezetőszerepet vállaltak és összeütközést provokáltak a fegyveres erővel, amire azután a kormány kegyetlen megtorlással élt. Ilyen összeütközéskor sok forradalmárt megöltek és a kémek besúgása alapján a mozgalom sok vezetőjét letartóztatták. A bíróság, a zsarnoki kormánynak mindenkor engedelmes eszköze, azután halálra, sok évi szibériai száműzetésre vagy börtönbüntetésre ítélte őket.
A politikai titkos rendőrség vagy ochrana az 1905. évi forradalomban különösen nagy tevékenységet fejtett ki. Kémeik közül ketten, az egyiknek Azev volt a neve, befurakodtak a forradalmi intelligencia vezető köreibe, ahol nagy befolyásra tettek szert, míg Gapon ortodox lelkész munkáskörökben tudott magának hasonló befolyást és hasonló helyzetet biztosítani. Azev, akire senki nem gyanakodott, a művelt társaság legveszedelmesebb forradalmárait szolgáltatta ki a rendőrségnek. Gapon az egész forradalmi mozgalmat úgy irányította Szent-Pétervárott, hogy összeütközés történjék a fegyveres hatalommal, aminek azután a forradalom vereségével kellett végződnie.
Gapon 1905 január 9-én, Trepov tábornok városparancsnokkal, a pétervári csapatok főparancsnokával egyetértve és vele állandóan érintkezve a cári palota előtt levő térre hazafias fölvonulást szervezett, amely az ő vezetésével kérvényt akart átadni az «atyuskának».
Akkor Szent-Pétervárott időztem és a tragédia egy nagy részének szemtanuja voltam. Sok ezer gyári munkás, diák és az intelligenciához tartozó ember hullámzott az utcákon, oszlopokba sorakozott és végül rengeteg tömeggé egyesült, amely lassan és ünnepiesen haladt előre a város főútján, a Nevszky-Proszpekten. Egészen elől a menet élén görög keleti papi ruhában, kezében aranykereszttel Gapon ment. Mögötte szentképeket és a cár meg a cárné képét vitték. A tömeget, amely egyre hazafias dalokat és imádságokat énekelt, láthatólag mély tisztelet hatotta át és a legtökéletesebb fegyelmet és rendet tartotta fönn soraiban.
Amikor a nagy emberfolyam, amely végigáramlott a Nevszky-Proszpekten, a Morszka- és az Admiralitás-utca elágazásához érkezett, ezeken át szétterült a Sándor-téren, ahol a hideg ködben a téli palota sötét tömege magaslott föl. Gapon a kezében iratott lobogtatott: a népnek a Romanovok fejéhez intézett kérvényét, amely a népképviselők egybehívását kérte, hogy ezek résztvehessenek a kormányzásban. Az államot, így szólt a nép kívánságának megokolása, csak alkotmányos kormányforma védheti meg a háború gonosz végétől, a szégyentől és a pusztulástól.
A tér szemben levő oldalán föllépésre készen nehány gárdazászlóalj állott. Ez a fegyveres erő tisztességes távolságban tartotta a békés tömeget, amely csöndesen viselkedett, míg Gapon egy kis csapat polgárembert a palota felé vezetett, hogy az őrségtől engedelmet kérjen, hogy a nép kérvényét átadhassa a cárnak. Ekkor a katonák hirtelen és figyelmeztetés nélkül sortüzet adnak a tömeg feje fölött. A Sándor-tér jeges, havas fáinak ágai közt golyók fütyülnek és tompán nekivágódnak a Szent-Izsák katedrális pompás oszlopainak és márványhomlokzatának.
A népmozgalom ideális érzelmű vezetői természetesen nem tudták, hogy Trepov tábornok a helyőrségnek kiadott titkos parancsban ezt írta: «Január 9-én nem kell takarékoskodni a patronnal».
A nép szétvált és hátrált, de hátulról a mitsem sejtő tömegek előre iparkodtak, úgy hogy emberi testeknek szinte gyilkos tolongása támadt. A tömeget csakhamar vad pánik fogta el. Minden irányban szétrebbent. A helyzetet még mindig föl nem ismerő csoportok közül nehányan ijedten sikoltozva egyenesen a katonák felé futottak. A tisztek ekkor kardot rántottak. Egyik sortűz a másik után remegtette meg a jeges levegőt. A megöltek és megsebesültek sötét testei közt embervér vörös virága terjengett a hóval borított földön. Sok sebesültet kímélet nélkül halálra taposott a félelemtől korbácsolt tömeg.
A lövöldözés jóideig eltartott. Csak akkor lett vége, amikor a Sándor-térre szolgáló két utca kiüresedett. Irtózatos látványt nyujtott a tér a cár palotája előtt, ama cáré előtt, akinek minden kiáltványa e szavakkal kezdődött: «Szeretett népemhez». Halomban feküdtek mindenütt a halottak, köztük nem csupán férfiak, hanem nők és gyermekek is, akik mind azért jöttek ide, hogy hazájuk boldogsága és becsülete érdekében kérvényt nyujtsanak át imádott uralkodójuknak.
A tér másik végén ellenben Trepov tábornok beszédet intézett a derék zászlóaljakhoz és uralkodójuk nevében megköszönte a szolgálatot, amelyet neki tettek.
E végzetes nap estéjén barrikádokat emeltek Szent-Pétervár utcáin. Feleletül a gárdacsapatok ropogó sortüzére egész éjjel és a következő két napon egyre hallhatók voltak a forradalmárok egyes lövései. Valamennyi gyári munkás sztrájkolt; a közúti vasút, a vasút, a posta, sőt négy kormányiroda is megszüntette működését.
Gapont azonban sehol sem lehetett látni a barrikádokon. Nyomtalanul eltűnt. Csak később tudódott ki, hogy a titkos rendőrségnek fizetett ügynöke volt és mint ilyen, gazul abba a végzetes válságba kergette bele a forradalmi mozgalmat. Az általa elkövetett árulás után az idealista forradalmárok sorait rohamosan megritkította az akasztófa, Min, Rennenkampf és Trepov tábornokok büntető osztagainak tevékenysége és az orosz bíróságok ítélete, amelyek – kutyahűséggel engedelmeskedve a kormány parancsának – Szibériát és a börtönöket az igazság ellenére megtöltötték a cári kormány bűnös zsarnokságának ez új áldozataival.
De Gapon nem kerülte el az igazságszolgáltatást. A forradalmárok a végsőig üldözték; végül kézre is kerítették és a kis Terioki finn város egyik magános külvárosi házában fölakasztották. Rutenberg mérnök hajtotta végre az ítéletet.
Az a hír, hogy a cári gárda lemészárolta a békés kérvényezőket, végigterjedt az egész óriási orosz birodalmon, elhatolt Lengyelországba, a Pamirhoz és a Csendes-óceánhoz. Határtalan volt az intelligens társadalmi rétegek elkeseredése és kétségbeesése. A parasztok azonban közömbösek maradtak.
A januári mészárlás után a forradalmi tevékenység fészkei ellen való harcban szenvedélyesen résztvett az orosz városi lakosság salakja, mert pénzt kapott a rendőrségtől és azt mondták neki, hogy a «forradalom hydrájának» kivégzéséről van szó. Sok városban és városkában a művelt rétegekhez tartozó embereket és nem orosz polgárokat meggyilkoltak. Az emberiség alja, amely az orosz börtönök poklában nyert oktatást és amelyet a titkos rendőrség megfizetett és védett, büntetlenül megölhetett mindenkit, aki veszedelmesnek látszott a fehér cár kormányára nézve, aminthogy később ugyanezek az elemek agyonverték a vörös cárok, Lenin és Trocki kormányának ellenségeit, embereket kiraboltak és egész városrészeket, amelyekben lengyelek, tatárok, örmények vagy zsidók laktak, elpusztítottak.
A rettenetes emlékű pogromok ideje volt. «Pogrom» a mennydörgés orosz megnevezése. Aki átélte azt az időt, amikor az egész országon végigsöpört a pogromok ama vihara, sohasem felejti el. A helyi hatóságok és a központi kormány hallgatag jóváhagyásával egész városokat gonosztevők és volt fegyencek önkényének szolgáltattak ki. E megnyomorgattatás hatása egyre sürgetőbbé és általánosabbá tette azt a kívánságot, hogy alkotmányos kormány alakuljon és bocsássák el a bűnös kormányhivatalnokokat.
Január 10-én szállómból a Nevszky-Proszpekt felé mentem. Nagy tömeg tolongott a gyalogjárókon. Bár bizonyos izgatottságot határozottan észre lehetett venni, mégsem kellett nyugtalanság kitörésétől tartani. Sőt meglepett, hogy kevesebb rendőr volt az utcán, mint amennyit egyébként a fővárosban látni lehetett. Mialatt ezen töprengtem – éppen a katolikus Szent Katalin-templomhoz érkeztem – az előttem haladó emberek hirtelen megálltak és mindjárt riadtan szétrebbentek; a szemben levő gyalogjáróra futottak vagy sikoltozva elrohantak a kocsiúton. Még mindig nem értettem, mi történt tulajdonképpen, míg végre a proszpekten kissé távolabb egy csapat katonát láttam fölfejlődni és kettős láncot alkotni az utca szélességében az egyik házsortól a másikig. Mindjárt ezután két sortűz zúgott végig a proszpekten. Egy gyászba öltözött nő szótlanul összeesett és mozdulatlanul fekve maradt; egy férfi, aki vérző fejét szorítgatta a kezével, ijesztően kidülledt szemmel rohant el mellettem; egy iskolásfiú sántikálva és fájdalmában jajgatva könyveivel egy mellékutcába menekült. Nehány lépésnyire előttem tántorogni kezdett egy kis leány, aki kosarat cipelt és hanyatt esett. Kis kerek kenyerecskék gurultak ki a kosárból. Ma is látom még, amint egyikük fekve maradt egy vértócsában.
Mikor a rövid bódultságból, a véres jelenet következményétől magamhoz tértem, egyedül voltam a gyalogjárón. A lövöldözésben éppen szünet állott be. Mégis szorosan odalapultam a házfalhoz és megkezdtem a visszavonulást. A legközelebbi sarkot csakhamar elértem és biztosságban voltam. E rejtekhelyemből új sortüzeket hallottam a városháza tornya és az Annicskov-palota felől. A Nevszky-Proszpekt hamarosan kiürült és kihalt. Ekkor megjelent a rendőrség, gyorsan összegyüjtötte az elesetteket és sárga homokkal hintette be a vértócsákat, mialatt az utcasarkokon őrjáratok helyezkedtek el. Időről-időre lövést lehetett hallani.
Szent-Pétervár főutcáján ilyen drámai módon akasztottak meg a hatóságok minden forgalmat és így tanították meg a közönséget arra, hogy tartózkodjék az összecsődüléstől.
Mikor tizenhárom évvel későbben, 1918-ban a legnagyobb fokra hágott a bolsevista terror, megint hasonló jeleneteknek lettem a tanuja. Akkor is hirtelen katonák bukkantak elő és lelőtték az embereket, csak az volt a különbség, hogy az ilyes dolog a cár uralma alatt mégis csak alkalmilag történt meg, a bolsevista időben pedig olyan gyakran, hogy végül egészen megszokta az ember. Ha valaki 1918-ban elment hazulról, ezt kérdezte:
– El lehet ma menni a Nevszky-Proszpektre vagy lövöldöznek?
– Persze, hogy lövöldöznek, volt gyakran a válasz, de mégis oda mehet, mert ma csak az utca bal oldalát lövik, a jobb oldalán tehát sétálhat.
Oroszországban így bántak, így bánnak és így fognak bánni a hatóságok a néppel, mintha csak jogtalan csorda lenne, amely hozzá van szokva a kegyetlen elnyomáshoz. A jelszó megváltozott a bolsevista idő óta, de a kormányzati rendszer ugyanaz maradt. Alapja a törvénytelenség és erőszak. Az ilyen rémuralom megszokását szinte rákényszerítették az oroszokra, amikor három évszázadon át Dzsingiz-khán és utódai igájában nyögtek, ama tatár hódítókéban, akik véres kézzel engedelmességre szorították azt a rengeteg birodalmat, amelynek határait nem is ismerték.
Kevéssel azután, hogy Szent-Pétervárott kitört az első forradalom, üzleti ügyben néhány napra Varsóba kellett utaznom, ahol nagyon rövid idő alatt utólért a forradalom.
Lengyelország, amelyet százötven évvel ezelőtt fölosztottak Oroszország, Ausztria és Poroszország közt, Varsóban szenvedett legtöbbet a pétervári uralom keménységétől. Az európai sajtóban gyakran lehetett a pogromok vagy a zsidók tömeges lemészárlása ellen szóló heves cikkeket és tiltakozásokat olvasni. De Lengyelország megkínoztatása ellen egyetlen újság sem hallatta a szavát. A varsói citadellában a titkos rendőrség időnként sok száz lengyelt lövetett agyon, mert tiltakozni merészeltek az orosz hatóságok igazságtalansága ellen, azok ellen, akik bezárták a templomokat és lengyel iskolákat, fogsággal büntették az anyanyelv használatát, akik a lengyel írókat, tudósokat, újságokat és egyáltalán a művelt lengyeleket állandóan zaklatták és ama hírhedt szállítmányokkal egész sereg lengyel embert küldtek szibériai számkivetésbe.
Amikor az 1905. évi forradalom híre eljutott Varsóba, sok lengyel ember azonnal azok pártjára állott, akik alkotmányos kormányt kívántak. Azonkívül még Lengyelország számára önkormányzat megadását is kérték. Az oroszok válasza itt is terror volt: letartóztatás, bebörtönzés, száműzés Szibériába és sok ezer lengyel ember halálos ítélete. Ha három lengyel összetalálkozott, a rendőrség ezt «forradalmárok összeverődésének» mondta és rájuk lőtt. Hangos beszéd vagy harsogó kacaj forradalmi jelenségnek számított és elegendő oknak a büntetésre.
Varsóba érkeztemkor a Krakovszkie-Przedmieszcie-úton levő Brisztol-szállóban szálltam meg. Amikor az első délelőtt tizenegy órakor sétálni mentem, a város közepe, amely máskor csupa zajló élet, különösen megváltozottnak tűnt föl. A boltok, vendéglők és kávéházak zárva voltak, közúti vasút nem járt, csak a nagy forgalmi utak voltak tele embertömegekkel. Mintha az egész lakosság ez utcán lett volna, ahol nyugodtan és látszólag békésen hullámzott föl s alá.
Egyszerre csak a zamek, a régi lengyel királyi palota felől kiáltozás és lódobogás hallatszott. Amikor megfordultam, izgató, veszedelmet hirdető látvány tárult elém: teljes vágtában harci formációban egy huszárcsapat közeledett az utcán. A hideg levegőben megcsillantak a görbe kardok, a lovak és az emberek lehellete szinte gőzfelhőbe burkolta a lovascsapatot. A huszárok a gyalogjárón vágtattak végig és a kocsiútra kergették az embereket. Aki nem tért ki jókor, azt legázolták. A kardlappal súlyos csapásokat osztogattak, vad katonakáromkodás kísérte az ijesztő munkát. Amikor az egész embertömeget a Krakovszkie-Przedmieszcie közepére kergették, egy távolabbi utcából másik lovascsapat fordult be és kivont karddal nekiment a tömegnek. Az üldözöttek összevissza futkostak, fölmásztak a lámpaoszlopokra, az út egyik oldaláról átrohantak a másikra, a lovak közé szorultak, legázolták őket és a katonák megverték.
Nem tudtam kiszabadulni az emberek kavargásából, akik, hogy a lovasok elől menekülhessenek, szinte őrülten majd az egyik, majd a másik irányba tolongtak. Míg hirtelen, mintha valami kötelék oldódott volna föl, amely addig a kavargó tömeget körülfogta, ez olyan gyorsan szétoszlott, hogy már nem tudtam magamat idejében elszánni a menekülésre, mert ott, tőlem csak csekély távolságra, lesujtásra kész karddal egy huszárt láttam felém vágtatni.
– Meg akar ütni: ez a gondolat villant át az agyamon. Gyűlölet lobogott lelkem mélyén. Gyorsan zsebembe nyúltam és megfogtam a browningomat.
– Nem hagyom magamat megütni: kiáltotta bennem valami.
Ez mintha azonnal megnyugtatott volna. Még egy pillanat és a katona utólért. Már elővettem a revolveremet, amikor a huszár lova megcsúszott a sikos kövezeten és lovasát maga alá temetve, elesett. Jobbról és balról katonák vágtattak. De az útca nemsokára üres lett, zavartalanul átmehettem rajta és befordultam egy mellékutcába.
Varsóban gyakran játszódtak le ilyen jelenetek. Kínjainkkal nem lármáztuk tele a világot, mert bíztunk jövőnkben és kitartottunk bosszúnk napját remélve, ama bosszúét, amely el is jött 1920-ban, amikor saját országunk szívében föltartóztattuk és megvertük a vörös hadsereget és így vérünkkel váltottuk meg a szabad lengyel állam újjászületését.
Az 1905. évi forradalom egyre terjedt és elhatolt Dél- és Kelet-Oroszországba. Mikor délen a Kaukázus vitéz, szabadságszerető népe is föllázadt és a távoli Keleten a fegyveres erővel szolgaságban tartott mongol törzsek egymással szövetkeztek és közös védelemre szervezkedtek, akkor a trón közelében hivataloskodó kormányférfiak egy kis csoportja fölfogta a helyzet komolyságát és azt ajánlotta a cárnak, adjon az oroszoknak alkotmányos kormányt. A cár azonban a túlzó monarchistákra hallgatott. Az alkotmánypártiaktól megtagadta a támogatást és óhajukra a nagyon liberálisoknak látszó udvari emberek elbocsátásával válaszolt.
Ez volt a felfogás a cári udvarban mindaddig, míg S. J. Witte gróf, akit a cár nem kedvelt, akinek azonban nagy volt a befolyása a hivatalnoki karban és a népben is, liberális alkotmányos kormányforma érdekében szállt síkra.
Oroszországot tehát az 1904. és 1905. év szerencsétlenséget hirdető hónapjaiban egyszerre két oldalról fenyegette romlás: egyfelől az egyre jobban előrenyomuló japán hadsereg, másfelől a forradalom részéről, amely alapjaiban rázta meg az államot.
Pétervári utamról 1905 márciusában megint vissza tértem Karbinba. Ámbár ott éppen újabb hírek terjedtek el az orosz hadihajóknak Port-Arthur előtt történt megsemmisítéséről, mégis mindenütt kitünő volt a hangulat. Még mindig Oroszország végleges győzelmében bizakodtak az emberek és sokat reméltek az új ezredektől, amelyek szüntelenül jöttek nyugat felől.
Mialatt laboratóriumom megszervezését és berendezését befejeztem, még sok más összegyülemlett munkával is végeznem kellett. Egy vezérkari parancs a többi közt arra utasított, hogy kutassak ki valami, itt a Keleten megszerezhető olajat, amelyet a tüzérség, a hadi teherkocsik és vasúti kocsik számára kenőszerül és egyszersmind szappan készítésére is lehetne használni. A kérdést hamar megoldotta az a fölfedezés, hogy a szojababból készült olaj a kívánt tulajdonságokkal rendelkezett. Ezt a babot olyan mesés mennyiségben termesztették Észak-Mandzsuországban, hogy még a rengeteg katonai szükségletet is kielégítette. Karbinban gyárat rendeztem be és szerveztem, amely olajat és szappant készített hideg eljárással és ezzel nagyon egyszerű és gyors módon akkora tömeget lehetett gyártani, hogy födözte a harcterület egész szükségletét és így ennek az anyagnak Európából ideszállításától megszabadította a vasutat.
A mandzsuországi tavasz alatt, amelyet a nyár korán szokott fölváltani, egészen lefoglalt ez a meglehetősen nagy munkát adó új föladat. Az első fecskékkel együtt Európából új katonacsapatok érkeztek. A katonák, mintha sportkirándulásra jöttek volna, fehér-, kék- és rózsaszínű zubbonyt viseltek, ami Karbin egész környékét, mintha tarka virággal hintette volna tele. Kedves látvány volt ez a sok világos folt a rét sötétzöld és a Mandzsuországban oly dús bokrozat alapján.
Amikor azonban ezt a tarka színpompát áttelepítették a liaoyangi harci frontra, nagyszerű célul szolgált, amely megkönnyítette a japán tüzéreknek és gyalogosoknak a lövést úgy, hogy gyakran egész századokat, sőt zászlóaljakat lekaszálhattak. Csak ez ijesztő, drágán megfizetett tapasztalat után vették észre, mennyivel célszerűbb a japán katonaruha az oroszénál, mert a japánok a khaki ruhát viselték, amely a terep barnás hátterén jól megvédte őket a fölismerés ellen. Ekkor egyszerre mindenki a végzetes tarka zubbonyok színének megváltoztatását kívánta és a kívánság eljutott a laboratóriumomba is. Csakhamar ráakadtam egy olyan eljárásra, amellyel az e vidéken rendkívül nagy mennyiségű lignitből vagy baranaszénből olyan festőanyagot lehetett nyerni, amely a katonavászonnak semleges színt adott.
Időközben mindegyre több szojababolajat követelt az én falánk szappangyáram. Mivel ez az olaj a karbini piacon akkoriban elegendő mennyiségben nem állott közvetetlen rendelkezésre, elhatároztam, hogy útnak indulok olyan vidék kikutatására, ahol elegendő mennyiségben található és ahonnan könnyen szállítható Karbinba. Asszisztensemmel és két kozákkal délnyugati irányban a Szungari-folyón fölfelé utaztam. Úgy gondolkoztam, hogy ha ezen a vidéken nagy babültetvényeket és olajkészleteket találnék, a kínaiak az olajat egyárbocos dzsunkáikon a folyamon könnyen lefelé szállíthatnák. Azzal biztattak, hogy Hszin-Csung-Fu vagy Petuna szomszédságában nagy szojaültetvényeket fogok találni; ez nagy kereskedelmi csomópont ama hely közelében, ahol a Szungari a Kirin-hegységből kilépve, elhajlik kelet felé. A «Pogranicsuik» gőzösre szálltunk, hogy odautazzunk.
A Szungari löszrétegeken, azon a Kínát jellemző termékeny sárga talajon át vágott magának utat, amely északi omladékporból, a Gobi-sivatag futóhomokjából, a tavaszi ásatások iszapjából és növények meg kis állatok elrothadt anyagából tevődik össze. Amikor a rohanó sárga folyam sodra ellen fölfelé haladtunk, gyakran láttunk a parttól hatalmas sárga agyagdarabokat letöredezni, néha bokorral, sőt virággal együtt és az árban elsülyedni, amely azután az aknamunkájával szerzett földrészt elvitte magával északra, hogy távolabb lefelé segítsen a homoktornyok képződésében vagy lerakja künn a tengeren az Amur torkolata előtt.
Fu-Dchia-Tien, Karbin kínai kikötője és Petuna közt sok kis helység mellett haladunk el; rendszerint csak nehány agyagszínű fang-tze (kínai kunyhó) volt bennük és az elmaradhatatlan templom, amely a part közelében árnyas fák alatt állott.
Ha gőzösünk ide-odakígyózó útvonalán a part mentén haladt, a kínaiak gyakran kirohantak agyagházaikból, kíváncsian megbámultak bennünket és egytagú, érthetetlen szavakkal adták egymásnak tovább megfigyeléseiket. Ha olykor-olykor valamelyik nagyobb falunál kikötöttünk hogy tüzelőfát szerezzünk a gép számára, jól fölfegyverzett orosz katonák jöttek a hajónkra és a födélzet hosszában őrségként helyezkedtek el. Mikor egyiküktől megkérdeztem, hogy e látszólag oly csöndes helyeken mi az oka e nagy óvatosságnak, ezt felelte:
– A Szungari mentén sok falu hunghucbandák főhadiszállása vagy rejtekhelye. Ezek a mandzsu rablók igazán nagyon veszedelmesek, mert nagyon jól vannak fölszerelve, rendkívül jól működő kémszolgálatuk és kitünő szervezetük van. Meglehetősen gyakran megtámadják a gőzösöket, különösen, ha ezek pénzt és fegyvert szállítanak. Veszedelmes fickók ezek a kínaiak, uram és bennünket ki nem állhatnak.
Nem válaszoltam. Pedig nagyon érthetően megmagyarázhattam volna a katonának, miért nem szeretik a kínaiak az oroszokat, ha az 1899. évi blagovescsenszki tömeggyilkosságról akartam volna beszélni. Akkor Gribszky tábornok, az Amur-tartomány kormányzója több mint háromezer kínait – férfit, nőt és gyermeket – a vízbe fullasztott. Megparancsolta nekik, hogy távozzanak az orosz területről és azonnal menjenek az Amur túlsó partjára. Hogy parancsa teljesítésének minden halogatását megelőzze, katonáival a rohanó mély folyamba kergettette a tehetetlen embereket, aminek természetes és várt következménye az lett, hogy valamennyien belefulladtak. Éppen oly kevéssé kedveltethette meg az oroszokat az a bánásmód, amelyben általában részesítették a kínaikat Mandzsuországban. De természetesen céltalan volt, hogy mindezt megmagyarázzam a katonának, hiszen ez a derék ember úgysem értette volna meg, hogy nem orosz embert is becsülni lehet, mennyivel inkább tehát olyan népet, amely nem hadakozva mutatja meg értékét. Orosz ember csak a gyöngét ismeri, akit megvet és kínoz és az erőset, akitől fél.
Többnapi hajóútunk alatt vadászvérem ugyancsak forrni kezdett, ha a korai reggeli órákban és esti szürkületkor megfigyeltem a vadkacsák rajait és trombitáló ludak ékalakú rajait, amelyek tavaszi vándorútjukon északnak tartottak. Rendszerint kényelmesen és alacsonyan röpültek és hangjuk nem árult el gyanakodást. Még a ludak és hattyúk súlyosabb szárnycsapásait is meg lehetett különböztetni a kacsák gyorsabb ritmusától. Nem féltek, mert Sziám és Birma mocsaras dzsungeljeiben semmi veszedelmet nem ismertek; most azonban olyan csábító etetőhelyekhez közeledtek, ahol a halál leskelődött rájuk. Odaát, a vasúttól keresztezve, azok a mocsarak voltak, ahol leshelyen meglapulva vadászok várták megérkezésüket és ahol e tavaszi hetekben nem egy madár megsebzett mellel és törött szárnnyal tántorgott le a földre.
Már a legelső madárcsapat megpillantásakor elhatároztam, hogy mihelyt a munkám engedi, megint vadászni fogok. Sohasem keltem útra sörétes puska vagy golyós fegyver nélkül és az Usszuri-vadászterületen való hosszabb időzésem megtanított arra, hogy itt keleten csak szánalmas dilettáns az a vadász, akinek háromszáz patronnál kevesebbje van. Ennek következtében tizenkétkaliberű Sauer-puskát, Henel-fegyvert és háromszáznál több, sőt sokkal több patront vittem magammal.
Petuna is olyan egyforma fang-tze falu volt, aminőt a part mentén mindenütt láttunk. Az egyedüli különbség az volt, hogy több volt a ház, szűkebben egymáshoz voltak szorítva és széles utcákat és fasorokat alkottak, amelyeken kínaiak és mandzsuk – férfiak és nők, meztelen gyermekek – valamint kaoliangszárral meg babbal és liszttel teli zsákokkal jól megrakott kordék tolongtak; köztük még disznók és csirkék nyüzsögtek és mindenütt piszok, kimondhatatlan piszok! Egy szabad tér egyik oldalán nagyobb, kétemeletes ház állott kínai módra hajlott tetővel. A bejárat fölött két nagy árboc emelkedett hosszú zászlóval, amelyen egész sor kínai írásjel volt és azt jelezte, hogy ez a «yamen», a taotai és az alája rendelt kis rendőrcsapat hivatalos helyisége.
Mivel a taotaitól bizonyos okiratokat kellett megszereznem, elmentem a yamenbe. Mikor beléptem, kék nadrágba és rövid kék kabátba öltözött nagy, szélesvállú kínait láttam a főépület közepén levő emelvényen ülni éppen szemben a főkapuval, amelynek befestett fája azonban mindezt elrejtette a künn elhaladók kíváncsi tekintete elől. Azon az emberen fekete hullámos szegélyű furcsa vörös kötény volt. Közönbösen rám pillantott és folytatta munkáját, nagyon különös és nyugtalanító munkáját; ugyanis téglaporral és olajjal egy hatalmas, nehéz kard széles, görbe pengéjét tisztogatta. Az emelvény előtt kis asztal állott, amelynek mellső részére fekete hieroglifával ellátott két vörös posztódarab volt akasztva. Valamivel távolabb oldalt öt kínai térdelt; nyakuk nagy, súlyos kalodába volt beszorítva, kezük hosszú gerendához volt kötözve és lábuk lánccal volt megbilincselve. Leszorítva a nehéz fagallér súlyától, kíváncsian pislantottak felém, fecsegtek, sőt hangosan nevettek. Egyikük egyszer vagy kétszer valamit kérdezett a kardos óriástól, aki dörmögve és közömbösen felelt.
Nemsokára megjelent a taotai, alacsony vékony emberke fekete selyem felső ruhában, fején a szokásos szolgálati kalappal, amelyet rangjelzésül egy vörös gomb és egy pávatoll díszített. Amikor a tolmács szerepét betöltő kozák elmondta neki kívánságomat, a hivatalnok a vörös asztalra mutatott és bőbeszédűen elmagyarázott valamit a tolmácsnak, miközben mosollyal vagy meghajlással gyakran felém fordult.
– A taotai bocsánatot kér; azt mondja, hogy csak félóra mulva állíthatja ki az okiratot, mert most legelőször ezeket a hunghuc rablókat kell elítélnie, akiket tetten értek. Tekintse csak meg kérem a vörös asztalterítő föliratát. Nagyon velős: «Gazember, reszkess!» A kínai igazságszolgáltatásnak jól kipróbált eszköze a megfélemlítés.
– És ki az az ember ott a karddal? – kérdeztem, ámbár magam is megfelelhettem volna rá.
– Az a hóhér, – felelte a kozák. Ezeket a szegény ördögöket bizonyára lefejezik, mert hallottam, hogy egyik azt kérdezte a hóhértól, vajjon egy csapással le tudja-e választani a fejet a törzsről.
Míg a kozák velem beszélt, a taotai átolvasott és pecsétjével látott el nehány írást. Azután szapora udvarias hajlongással megint beszélni kezdett. Tolmácsom így szólt:
– A taotai meghívja önt a bírói tárgyalásra, az ítélet végrehajtására.
Ez a meghívás azonban nem nagyon csábított. Sajnálkozás nélkül visszautasítottam és azt mondtam, hogy félóra mulva visszajövök.
Időközben a helység főutcáján sétálva alaposabban szétnéztem. Tarka összevisszaságban mindenféle bolt, vendéglő, megszálló tanya, opiumbarlang, játékbarlang váltakozott. Az utca mindkét oldalán hosszú sorban magas és alacsony póznák voltak, tele a legváltozatosabb formájú vörös és fekete írásjelekkel, mindenféle árú és amaz iparosok készítményeinek dicséretével, akiknek műhelye tárva-nyitva az utcán volt.
Látható volt ott pékműhely vagy inkább cukrászda, ahol nehány félig meztelen kínai gőzmetélt-félét vagy man-t’out és más nyalánkságot készített. Piszkos és bűzös lyukakban suszter, szabó, lakatos és üstfoltozó dolgozott. Kissé távolabb napsütötte fal mellett két borbély folytatta az iparát; egyikük kanálformájú beretvával levakarta egy csöndesen bóbiskoló páciens fejéről és arcáról a szőrt, míg a másik kínai copfot mosott, befont és a végét fekete bojttal díszítette.
Egy kövér öreg kínai óriási fekete keretű pápaszemmel, tudós voltának kétségbevonhatatlan bizonyítékával, méltóságteljesen ült egy kis asztal mögött, amelyen a szokásos írószer feküdt: tuskő, íróecset, egy csomag írópapiros és a jellegzetes hosszúkás borítékok közepükön széles vörös csíkkal. Hivatásos író volt és kérvényt írt a hatóságokhoz és magánlevelet azok számára, akik sohasem voltak beavatva az írásművészet titkaiba. Méltósága egyátalán nem akadályozta meg abban, hogy hangos szóval ajánlja szolgálatát és föltétlen sikert igérjen.
Másik asztalnál egy orosz ült, aki hosszú szürke felsőruhába volt öltözve és szintén pápaszem, a tudományosság és fontoskodás ama jele volt az orrán. Meghallgatta a szenvedők panaszát, a nélkül, hogy részletesebben kikérdezte volna őket vagy éppen külső fizikai vizsgálatot végzett volna, kihirdette a diagnózist, megmondta a gyógyszer árát és ráncos mumiakezével kis fiókból előkotorta a mágikus porocskákat és pilulákat.
E változatos utcai jelenetek hatása alatt csaknem egy óra hosszáig sétálgattam, mielőtt visszatértem a yamenhoz. Mikor ismét beléptünk oda, borzalmas látvány tárult elénk. A hóhér még mindig az emelvényen volt és mint előbb, a kardját tisztogatta, ezúttal azonban olyan foltoktól, amelyek eltávolításához nem kellett olaj és téglapor. Közvetetlenül a bírói emelvény előtt, ijesztő látnivaló, tevékenységének áldozatai feküdtek.
Nemsokára megjelent a taotai; az ünnepies hivatalos föveget most már közönséges fekete kalappal cserélte föl. Kedves mosolygással átadta nekem az iratot, amely a pekingi kerület különböző hatóságainak jóakaratát és védelmét kérte számomra. Mihelyt a kezemben volt a kívánt hivatalos ajánlat, azonnal elhagytam ezt az ijesztő helyet; azon törtem a fejemet, hogy ugyan mit értenek ezek a kínai hivatalnokok «jóakarat és védelem» alatt.
Sem a városban, sem a környékén nem találtam elegendő babolajat, de megtudtam, hogy hol találhatok. Ezért csak másfél napig maradtam Petunában, hogy lovakról gondoskodjam és ezalatt a gőzösön laktam, amely a hadsereg részére marhaszállítmányt vett föl. Így alkalmam nyílt arra is, hagy az egész várost és közvetetlen környékét bebarangoljam és így tájékozódást szerezzek arról, milyen a vidéken a kilátás az aratás eredményére.
A város közelében a Szungariba ömlik az Arany Nonni, amely mellékfolyójával, a Tolóval együtt a nagy Khingan hegyláncának keleti lejtőiről jön. A Nonnitól és a Szungaritól nyugatra e hegység irányába nyúlik el a Gobi-sivatag egy félig kiaszott keleti nyúlványa, legelőül szolgálva nagy marha- és juhnyájaknak, amelyeket a Kara-Khorebin mongol tözs őriz. Ámbár messzire elterjedő sivatagi homok hatol be ebbe a vidékbe, mégis nehány folyócska fut rajta keresztül és eléggé átnedvesíti úgy, hogy hellyel-közzel nagy kiterjedésű zöld legelő látható. A Mandzsuország és Mongolország közt levő egész határterületnek talán legjobb legelői a Tolo és Shara Muran folyók közt vannak.
Petunában a tipikus kínaiak és mongolok közt azonnal föltűntek nekem a lapos arcú és keskeny fekete ferdeszemű, óriási alakú kara-khorchik. Gömbölyű fejüket rövid, sörtés haj borítja, lábuk a folytonos lovaglástól meggörbült.
Üzleti ügyeim közben megismerkedtem a város leggazdagabb kereskedőjével, akitől mindenféle érdekes dolgot tudtam meg a kara-khorchikról. Elmondta, hogy ez a törzs gyakran előrenyomult egészen a Nagy Falig, amely az északi barbárok támadása ellen védi Kínát. Az ég hatalmas fiai nem egyszer féltek attól, hogy ez a harcias törzs esetleg Pekinget is veszedelembe sodorhatja, de a kara-khorchik akkor szerencsére északnak fordultak és nyomtalanul eltűntek a Nonni és a Khingon-hegy közt elterülő pusztaságban és sivatagon. Csak később, a tizenkettedik században, amikor Kínában a Szung-dinasztia uralkodott, tértek ismét vissza és tűzzel-vassal pusztították az országot. Abban az időben volt ez, amikor a tunguzok nagy törzséből származó barbár khitanok hordái észak felől fenyegették Pekinget. A khitanokkal közeli rokonságban levő vad khorchik óriási alakjai voltak az elővéd és gyilkolva meg rabolva ők nyomultak be elsőknek a Nagy Fal mögött levő vidékekre. Han népének lakott területeit vadul dühöngve elpusztították és a megrémült uralkodókat arra kényszerítették, hogy a tiltott városban levő régi lakóhelyüket elhagyják és Nankingban, a Jangce mellett új székhelyet alapítsanak. Ekkor azonban barbár hordák új hullámai csaptak már át az országon és elűzték a khorchikat és khitanokat: a kintatárok váltották föl őket Kína gazdag vidékeinek birtokában, de csak azért, hogy a meghódított ország régi civilizációja győzedelmeskedjék rajtuk és eltűnjenek a nagy kínai néptengerben. Nyomuk sem maradt, de arra ösztökélték a kínaiakat, hogy a Nagy Falat kijavítsák, sőt hogy az északról jövőben fenyegethető betörés miatt meg is erősítsék.
A városban töltött második napon meglehetősen drágán lóról és vezetőről gondoskodtam és másnap kevéssel napkelte után elindultam Petunából, hogy a Szungari jobb partján kelet felé utazzam. Azt a hírt kaptam ugyanis, hogy a Hszi-La-Ho folyócska és a La-Liu-hegység lábánál levő hasonló nevű város közt elterülő vidéken kiterjedt babültetvényeket fogok találni, valamint sok malmot is, amelyben a benszülöttek olajat és bablepényt készítenek.
Petuna fölött a folyó mentén ritkább volt a lakosság. Olykor órák hosszáig lovagoltunk anélkül, hogy házat láttunk volna. Sőt néha attól féltem, hogy éjjelre nem jutok födél alá, de ez az aggodalmam szerencsére fölöslegesnek bizonyult; napnyugtakor kis tanyát, magas szilfák erdeje mellett levő nehány parasztházat pillantottunk meg.
Erre az éjjelre itt megszálltunk. Vezetőnk a legnagyobb fang-tzehoz vitt bennünket; a szokásos hosszú lakóházak egyike volt egyetlen vékony deszka-válaszfallal, amely a belső résznek körülbelül harmadát konyhának és lakóhelynek választotta el. Ebben volt a jellemző alacsony agyagkemence a nagy tálalakú vasserpenyővel, amely a kása és a főzelékleves megfőzésére, bab- vagy szezámolajban való esetleges sütésre, a man-t’ou gőzölögtetésére és mindenféle más konyhai célra szolgált. A vasserpenyő alatt megszárított kaoliangszárakkal és a folyóból kihalászott fával rakott tűz égett, a füst pedig egy csatornán távozott, amely agyagtéglából készült lapos födél, a k’ang alatt vonult el és a ház külső részén kupalakú kéménnyel nyúlt a szabadba. A konyhai tűz elvonuló gázai által fűtött k’ang egyszerre két célt szolgál: nappal közönséges kályha föladatát teljesíti, éjjel még a családi ágy terhét is magára vállalja. Egyetlen bútordarabot sem láttam, kivéve egy szalmatakarót, amely a piszkos k’angra volt terítve; nehány fatál és edény, két vödör és egy fejsze volt az egész házfölszerelés.
A kínai háziúr az asszonyokat szólította elő. Szavára két öreg asszony és egy fiatalabb teremtés bukkant elő, valamennyi csúnya és rettenetesen piszkos. Nagyon mogorvák voltak és lenéző hallgatás volt a válasz kérdéseinkre. A k’angról lesöpörték a port, teát készítettek, azután megint eltűntek. Lefeküdtünk a k’angra és ezzel kegyelemre kiszolgáltattuk magunkat a k’ang régi lakói egész seregének, amely rohamos, vérengző támadásával ijesztő éjjelt szerzett nekünk. Végtére is kapitulálni voltam kénytelen és várva-vártam a reggelt teli aggodalommal, hogy ha a nap megkésnék, vérveszteségemnek rossz következménye lehetne. De a nap pontos volt és megszánva bennünket, a vérrel jóllakott ellenséget odujába kergette, ahol egész napon át új éjjeli támadásról álmodhatott. De még akkor is, mikor teljesen visszavonulva a csatatérről már az országúton voltam, még nehány ellenséget födöztem föl, amely belekapaszkodott az oldalunkba és csak veszekedett rázással tudtunk tőle megszabadulni.
Tovább lovagolva a Szungari-part mentén, sűrű fűzbokrokat láttunk, amelyek a folyó felől elfödték az utat a szem elől. Egy helyen homokzátony nyúlt messzire be a folyóba. Ott a bokrok csúcsán át olyan látvány tárult elém, amely egészen föllelkesített. Fekete nyüzsgéssel rengeteg lúdcsapat födte a homokzátonyt. Lehetetlen volt a számukat megbecsülni, de sok ezer állatnak kellett lennie. Az éjjelt nyilván ezen a vidéken töltötték és most táplálékot kerestek a homok hasadékaiban és a kis víztócsákban, amelyeket az apadó folyó hagyott hátra vagy a földnyelv mentén a sekély vízben fiatal halivadékra vadásztak. Sokféle ludat lehetett látni. Fölfedeztem köztük a közönséges vad ludat (Anser cinereus), a gyepi ludat (Anser segetum), a rozsdás ludat (Casarca rubra), amely Mongolországban és Tibetben gyakori, a korallszínű lámamadarat (Casarca rutila), az indiai vagy kopasz ludat (Anser indicus), a tengeri ludat (Bernicla torquata) és a búvárludat (Mergus merganser). Közelben a vizen sok vadkacsa nyüzsgött, köztük a tőkés kacsa (Anas boscas), a vörösnyakú kacsa (Fuligula farina) és a csörgő kacsa (Neltion crecca). Egy csapat ezüsthattyú mint fehér tajték uszkált messzibb künn a folyón. Az éneklő hattyú (Cygnus musicus) és a galambhattyú (Cygnus olor) két jólismert változatához tartoztak.
Mint déli és keleti Szibériában, itt Mandzsuországban is furcsán hatott a vadszárnyasok e keveréke. Nemcsak azok a fajták voltak köztük, amelyek rendesen résztvettek az északnak irányuló nyári vándorlásban, hanem valamiféle okból közéjük keveredtek és a hosszú légi utazásban résztvettek a tisztára déli vidékekhez tartozó válfajok is.
A nap már a szemhatáron állott, amikor rejtekhelyünkről ezt a madártársaságot megfigyeltük. A madarakon már észre lehetett venni az elröpülést megelőző ismert ideges nyugtalanságot. A homokzátonyon levő ludak egyes csoportokra kezdtek szétoszlani; az öreg tapasztalt gunárok mint vezetők az élre álltak, míg a többiek a V-alakú raj szárvonalaiban totyogtak vagy kiabálva a legjobb helyekért veszekedtek, azaz a két szár szabad végének közelében levő helyekért, ahol könnyebben lehet repülni. A madarak fejüket emelgették és a vörösaranyosan izzó napkorong felé nyujtották ki hosszú nyakukat és így készülődtek az elutazásra. A vezetők mély trombitaszavával és a többinek civakodó hangjával volt tele a levegő. De a jelet az elröpülésre más oldalról adták meg. A hápogó kacsák kezdték és hirtelen fölrepültek. Szárnycsapásuk, amely eleinte izgatottan és gyorsan korbácsolta a vizet, azután lassúbb lett és kimértebb, kedvet adott az útitársaknak a repülés folytatására észak felé, amerre évezredeken át öröklött ösztön csalhatatlanul mutatta meg nekik az utat.
Erre aztán utánok a hattyúk mozgatták meg nagy, méltóságteljes szárnyaikat, erős, tollas mellel végigszántották a vizet és mindig nagyobb körökben magasabbra és magasabbra emelkedtek, míg mintha egészen mozdulatlanul állottak volna ott fönt az alacsonyan vitorlázó felhőfoszlányok közt, amelyek – a napfényben fehéren világítva – maguk is nagy vándormadarakhoz hasonlítottak. Amikor a hattyúk elég magasra emelkedtek, északnak fordultak mint valami élénk hullámokkal hintázó szürke folyam, amely az északi Jeges-tenger felé törekszik. Nehány pillanat mulva tompa trombitálással és lármás szárnycsapással a ludak röpültek föl: kiigazították rajaikat és a többiek mögött gyors röpüléssel ékalakban hasították a levegőt.
A homokzátony csöndes volt és kihalt. De még jó ideig nem tudtam levenni a szememet az északi irányban eltűnő tört vonalakról, mert mindig sajátságos izgató élvezetet nyújt nekem e pompás jól röpülő madaraknak látása és megfigyelése, amelyek a lomha, mérges kobra és a vérszomjas tigris indiai mocsaraiból óriási vándorútra kelnek a Jenisszei, az Ob és a Lena torkolati területének távoli lápjai és az északi Jeges-tenger partjai felé. Erre a röpülésre atavisztikus ösztön kényszeríti őket, amely erős, mint maga az élet és elpusztíthatatlan, mint a halál, ösztön, amely a hideg tájékokra hajtja őket, ahol életerős és minden tekintetben derék utódokat költhetnek ki és nevelhetnek föl. Ezek a ludak, kacsák és hattyúk, e mindig visszatérő kényszerűségnek engedve, minden tavasszal sok ezer mérföldet tesznek meg; semmi sem tarthatja őket ettől vissza. Sem éhség, sem hidegség, sem zuhogó eső, sem hóvihar, a halál sem tudja föltartóztatni a vándorló tömegeket, amit az ember küld föl a levegőbe és nem tudja útjukból eltéríteni ösztönük és rendeltetésük e rabszolgáit. A vándorutak, amelyeken járnak, valószínűleg már sok millió év óta ugyanazok és ők éppen úgy ismerik, számukra éppen oly világosan fölismerhetők, mint az ember számára a gyalogösvény és az út.
Az exotikus madarak, amelyek ezekben az északi vándorlásokban résztvesznek, mindig különös hatással voltak reám. Amikor Mandzsuországban vagy Szibériában vadásztam, gyakran láttam indiai ludakat, amelyek a sarki vidékekre utaztak vagy visszatértek onnan, ahol tulajdonképpen nem érezhették magukat otthonosan. Gyakran töprengtem azon, hogy ugyan mi kényszerítette a nap és a homok e szárnyas kedvelőit a megismétlődő veszedelmes röpülésre. Ellenállhatatlan természeti kényszer, amely a faj megjavítására törekedett és ezért arra kényszerítette a madarakat, hogy északon erősebb és ellenállóbb utódoknak adjanak életet és ezzel fajuknak új erőt adjanak, amely szembe tud szállni a trópusok sorvasztó és romboló befolyásával? Vagy talán az utazás erőfeszítésének, sok nehézségének és veszedelmének csábítása sarkalta különös teljesítményre ezeket az exotikus nyugtalan teremtményeket? Olyan lények voltak, aminőket az emberek közt is találunk, lények, akiket vállalkozásuk sikere szerint «bolondoknak» vagy «zseniknek» mondunk? Ki tud ezekre a kérdésekre felelni?
Ha megtudnám különböztetni egymástól a rajokban a különösen vállalkozó kedvű és tragikusan szép madarakat, amelyek a reggeli és az esti szürkület titokzatos félhomályában tovarepülnek, mindig szívesen lemondanék a levegő Kolumbuszainak, Vasco de Gamainak, Manendezeinek, Stanleyjeinek és Nansenjeinek lelövéséről. De, sajnos csak akkor ismer rájuk az ember, amikor a sás vagy a kardliliom közt vérfoltos testükre akad, ha holtan feküsznek a földön, az idegen és ellenséges elemen. Néha, miután vadászszenvedélyem áldozataivá lettek, megsajnáltam a szegény állatokat. Lelki szemem előtt föltámadtak azok a vidékek, amelyeket útjukon látniok kellett. Láttam a Nílus sárga szalagját, a királyi Theba romjait a templomok minden kövében, minden oszlopcsarnokban megörökített titokzatos áldásaival és átkaival. A sűrű párába merülő indiai lapályok vakító napsugarában a benareszi pagodák csipkéje, az allahabadi minarettek és Delhi skarlátvörös kapuja volt látható. Platánok, szilfák és tamariszkok közt megjelent a délkínai templomok hajlott teteje és láthatóvá lettek a Jangce-Kiang mentén elszórt komor városok. És messzi vidékek földje és vize fölött hullámzó sorokban vonultak el e gyönyörű madarak seregei. Csillogtak a napfényben és hullámvonalban úgy lebegtek a levegőben, mint vénasszonyok nyarán az ökörnyál.
Ám ezek a látomások hirtelen eltűntek, mintha nem is lettek volna; mert amikor a fűzfabokrokon át az elhagyott homokzátonyon kémlelődtem, egészen a közelemben egy új, alacsonyan röpülő lúdraj tompa trombitálását és hatalmas szárnycsapását hallottam. Önkéntelenül fölemeltem a fegyveremet, hogy a vezérgúnárt nehány lábnyi távolságból leszedjem, nem törődve azzal, hogy golyóm valami szárnyas idealistának vagy vakmerő hódítónak élete fonalát vághatja ketté. De hirtelenül visszatartott valami. Fölemeltem a fejemet, a fegyvert lassan lebocsátottam és álmodozva néztem, hogyan tűnik el a madárraj a szemhatáron. Amikor már eltűnt, megfordultam és folytattam a magam útját az ár ellen.
Mialatt az út a folyó hajlásait követte, balfelől szojaültetvényekkel kevert nagy kínai kaoliang-, köles- és búzaföldek terültek el. A szántóföldeken és a kis tanyák és a folyótól bizonyos távolságra magas fák árnyékában szétszórva épült fang-tzek közt levő ültetvényeken mindenütt kínaiak és mandzsuk dolgoztak.
Hosszú napi útunk vége felé, körülbelül délután négy órakor, az útnak, amely itt teljesen elárasztott területrészen vitt át, rendkívül fáradságos szakaszára érkeztünk. Az út lyukakkal és árkokkal teli mocsárrá változott, amelyekben lovaink folyton megbotlottak és besülyedtek, úgy hogy végül tetőtől talpig sárga iszappal befecskendezve olyanok voltunk, mint valami frissen modellált agyagfigura. Ilyen állapotban nehány khorchinnal találkoztunk, akik óvatosan lépegető tevéken hintáztak felénk. Vezetőnknek elmondták, hogy a La-Linen télen rendkívül nagy havazás volt és a hegyekben lezúdult felhőszakadások következtében most nehány kisebb folyó annyira megdagadt, hogy elárasztotta a szomszédos területet. Egyideig ezen az elárasztott területen lovagoltunk, miközben egyre eltévesztettük az utat és olykor valósággal beleragadtunk a sárga, borzasztó agyag pocsolyájába. A mélyen fekvő mezőkön itt-ott kaoliangrönkök, búzatarlók és fűzfabokrok kapaszkodtak ki a vízből, míg a magasabban levő száraz részeken élénk élet folyt. Ide, hogy a bokrok közt menedéket keressenek, nyulak, egerek és a földlápok egyikére vörös rókák menekültek a víz elől, amely elöntötte barlangjaikat. Az elárasztott terület fölött szalonkák, nevető sirályok (Vanellus cristatus), gázlómadarak (Actitis hypoleucus) és más sirályfajták (Gallinugo) röpködtek ide-oda, időről-időre leereszkedtek a vízből kinyúló valamelyik sziklára vagy bokorra, de azonnal ismét folytatták szüntelen röpülésüket.
Fáradtságos gázolás után éppen napnyugtakor egy dombláncolathoz érkeztünk, ahol az út megint száraz lett. Ott egy kis erdő szélén ötven-hatvan házból álló falut láttunk. Hszi-La-Ho volt, az a hely, amelyet kerestünk. Mialatt feléje tartottunk, kiterjedt szojababföldeken haladtunk át. A falu szélén jellegzetesen hosszú épületet pillantottunk meg, azt az épületet, amelyben a babot kisajtolni szokták.
A falu előljárója nagyon barátságosan fogadott bennünket. Elolvasván a taotai hu-chaoját, meglehetősen tiszta házban szállásolt el bennünket és tanácskozásra hívta össze a kereskedőket, hogy babolajnak Karbinba való szállítását megvitassuk. Hamarosan szerződést kötöttem a falu lakóival és az előljáróval megállapodtam, hogy ő a szomszédos kerületekkel is kössön hasonló szerződést.
Miután másnap még megszemléltem az olajmalmokat, arra az időre, amit a tegnapi fárasztó út után pihenőül kellett adnunk a lovainknak, vadászni mehettem. Magammal vittem Miklós kozákot és északi irányban az árterület szélére mentem, ahol szalonkát és más vízimadarat láttam. Jó ideig alacsony, csenevész tölgyekkel benőtt dombokon vándoroltunk. Hangos kiáltással és nagy zajjal színpompás fácánkakasok és szerényebben öltözött tyúkok röpültek föl gyakran előttünk és gyorsabb dobogásra késztették vadászszívünket. Ezen a napon azonban egyetlen madarat sem vihettem haza, mert mindannyi tőlem nagyon messzire röpült föl, nálam pedig csak finom szalonkasörét volt.
A szerencse különben sem mosolygott reánk. A falutól két-három mérföldnyire lehettünk, amikor meglehetősen mély szakadék alján magános házat vettünk észre, amely előtt két fölnyergelt ló volt cölöphöz kötve. Miután még körülbelül száz lépésnyire haladtunk, kezében karabéllyal két kínai rohant ki a házból, ügyesen lóra pattant és elvágtatott a szakadék túlsó vége felé, ahol egy úthajlásnál eltűnt. Kevéssel utóbb egy távolabbi dombon ismét előtűntek. Ott megálltak és figyelmesen vizsgálgatni kezdtek bennünket.
– Hunghuc őrjárat, – sugta aggodalmasan a kozák. Vissza kell fordulnunk.
Ilyen körülmények közt természetesen vége volt a vadászásnak, hiszen könnyen e kínai brigantik kezébe juthattunk volna, akik az orosz-japán háború alatt a man-tzukkal szemben, ahogyan az európaikat nevezték, nagyon kegyetlenül viselkedtek.