Amikor megtudtam, hogy ugyanakkor délután a szomszédos T’un-Hszi faluból tojással és csirkével megrakott dzsunka indul útnak Fu-Chia-Tienbe, vezetőnknek megparancsoltam, hogy a lovakkal menjen vissza Petunába, én pedig embereimmel erre a hajóra szálltam. A gyors utazás vízmentében Karbinba nagyon kellemes volt. Ott azonban meglepetés várt.
Karbinba visszatérve ott találtam a nagy vezérkar táviratát, amely tudtomra adta, hogy a Szent-Szaniszló-kereszttel tüntettek ki és vegyészeti ügyekben a nagy vezérkar szakértőjévé neveztek ki. Ezekkel az örvendetes hírekkel együtt azonban olyan megbízást is kaptam, amelynek teljesítése csaknem az életembe került. Mivel mandzsu területen egyetlenegy szénégetőtelep sem volt, a vezérkar azt a parancsot adta, rendezkedjek be akkora tömegű faszén készítésére, amekkorára a katonai műhelyeknek szükségük van. Erre a célra kihasználás végett külön erdőrészt jelöltek ki nekem.
A Szungarival csaknem párhuzamosan halad délnyugat felé a kis Khingan-hegység egyik déli nyúlványa, a Chang-Kuan-Tszai-Lan-hegylánc. E hegylánc déli lejtőjének nagy erdőterületein, a kínai keleti vasút kis Udzimi állomásának közelében volt a rendelkezésemre bocsátott erdőrész.
Még aznap, amikor a megbízást kaptam, elmentem jövendő tevékenységem helyére, hogy általános képet szerezzek magamnak róla.
Udzimiben nem volt más, mint egy nagyon kis állomási épület a távíróiroda és a vasúti hivatalnokok számára, továbbá egy hosszú téglaépület, amely a vasúti munkásoknak és nehány kozáknak lakásul szolgált. Közvetetlenül az állomási épület mögött volt a sűrű erdő. Két kozákkal eltűntem benne. Korhadt fák, főként fenyők, sűrű, csaknem áthatolhatatlan cserjéssel valóságos dzsungellé nőttek össze. Az állomány épületfának kevéssé volt alkalmas, de szénégetésre teljesen megfelelt a kívánságunknak.
Széles ösvényen belovagoltunk az erdőbe. Az útnak egyik mélyebb nedves helyén lábnyomokból azt következtettem, hogy az út meglehetősen élénk forgalmat bonyolított le. Végül egy tajtékzó kis folyóhoz jutottunk el, amely vízesésekkel dübörgött le a hegységből. Ennek a partján a szerény nagyságú kaoliang- és babföldekkel körülvett kis Ho-Liu falu volt. Hátrább a sötétzöld erdő tovább kapaszkodott a hegyre.
Mivel a fa kivágásához és szétdarabolásához sok munkásra volt szükségem, elhatároztam, hogy ebben a faluban nézek munkaerő után. De a parasztok, akik a Daourt mandzsu-törzshöz tartoztak, visszautasították az ajánlatomat, ellenben késznek nyilatkoztak arra, hogy házaikban szállást adnak a munkásainknak. Ez is nagy hasznunkra volt, mert munkánk megkezdésére közvetetlenül az erdő szélén ellátást biztosított nekünk.
Másnap visszatértem Karbinba és mindjárt hozzáfogtam a vállalkozás megszervezéséhez. Ez a munka legelőször Fu-Chia-Tien kínai városba vitt, ahol ennek az északmandzsuországi új előretörekvő orosz vasúti csomópontnak bennszülött lakossága a legsűrűbb zsúfoltságban lakott. Az emberek a nagyon is gyorsan növekedő telep nyersen elkészült házaiban és szállásaiban laktak; a szegényebb részekben a legnyomorúságosabb és legundorítobb kunyhó és barlang volt a lakásuk. Régóta ismert tény volt, amely különösen ezekben a háborús napokban volt észrevehető, hogy jólöltözött embernek nem tanácsos e város bizonyos negyedeinek fölkeresése, ahol a Karbin környékén garázdálkodó hunghucbandáknak a főhadiszállásuk volt, vagy legalább is kémekkel és hírszerzőkkel rendelkeztek. Ez a hely akkor, az orosz-japán háború idején, külsejére nézve csak óriási falunak látszott. Csak a yamen fölött levő zászlók adták meg neki egy igazi helyi kormány székhelyének jelentőségét. A város szánalmas külseje ellenére a valóságban mégis nagyon mozgékony kereskedelmi csomópont és nagy politikai jelentőségű hely volt. Mikor tizenhat év multával, 1921 nyarán Mongolországból történt menekülésem után megint visszatértem ide, alig ismertem rá a városra. A «falu» helyét négyemeletes házak, egész utcasorok szép boltokkal, színház, a taotai impozáns palotája, templomok, nagy üzletházak foglalták el és sok más, ami hozzátartozik a nagyvároshoz; az embertömegtől nyüzsgő utcákon bérkocsikat, automobilokat és riksákat lehetett látni.
Megkaptam egy Tung-Ho-Szhan nevű kínai kereskedő címét, aki a vasútigazgatóságnak szükséges munkásokról szokott gondoskodni. A boltjában találtam és megegyeztem vele, hogy már másnap reggel háromszáz famunkást küld Udzimibe. Amikor arra a figyelmeztetésére, hogy munkást csak az ő közvetítésével szerződtessek, kissé gúnyosan mosolyogtam, komolyan óvni kezdett:
– Azt ne higyje valahogy, hogy ezt csak a profit vágyáért ajánlom önnek! Egyáltalán nem! Ha az ön számára munkásról gondoskodom, csak olyan embert küldök, akit mi vagy más megbízható cégek személyesen ismerünk és jellemükért jótállhatunk. Ha azonban csak úgy átabotába szerződtet munkást, könnyen hunghucra akadhat és akkor se vége, se hossza a bajnak.
Megegyeztem Tung-Ho-Szhannal még abban, hogy magam két nappal későbben megyek Udzimibe, miután a munkások ott már berendezkedtek. Azután mindjárt hozzáláttam a szükséges technikai asszisztensek megszerzéséhez és sikerült is kettőt a kínai keleti vasúttól elszerződtetnem. Az egyiknek Kazik, a másiknak Szamszonov volt a neve. Mindketten az Ural bányaterületéről származtak és gyermekkoruk óta jól ismerték a faszénégetés módját. Fiatal volt még mindkettő, de teljesen ellentétes jellemű. Kazik csaknem óriás volt. Nem emlékszem, hogy valaha is szélesebb vállú és hatalmasabb mellkasú embert láttam volna, kivéve mongolországi útitársamat, az «agronómot», akiről arról az utamról írott jelentéseimben megemlékeztem. Kazik nagysága ellenére mozgékony volt; az alakja, mint egy csomó hajlékony bőrszíj. Mozdulata ügyes volt és gyors; kék szeméből temperamentum és bátorság sugárzott; arckifejezése csaknem mindig nyílt és derült. Szamszonov ellenben tömzsi ember volt világos göndör hajjal, nagy álmodozó szemmel és finom melankolikus arckifejezéssel. Mindkettő az első pillantásra megtetszett nekem, úgy, hogy mindjárt megkértem a vasútigazgatóságot, bocsássa őket a rendelkezésemre.
Szolgálati vasúti kocsimban mindjárt másnap együtt Udzimibe utaztunk. Útközben megtudtam, hogy Kazik lelkes vadász és így, mivel magam némiképpen már ismertem a sűrű mandzsuországi «taigát» (őserdőt), sok közös vadászörömet reméltem. A vadonban nemcsak kellemes társ, hanem föltétlen szükségesség is a megbízható kísérő. Beszélgetésünk folyamán az is kiderült, hogy Kazik és Szamszonov már régóta ismeri egymást és szoros baráti viszony van köztük.
Amikor asszisztenseim velem szemben már valamivel kevésbbé ügyeltek a formaságra, Szamszonov egyszer félrevont és a következő vallomást tette:
– Uram, egy év óta nős vagyok és az elválás feleségemtől nagyon nehezemre esik. Arra kérem, engedje meg, hogy mihelyt az üzem teljes erővel fog dolgozni és lakást kaphatunk, feleségemet ide hozhassam Udzimibe.
A szép fiatalember szemének könyörgő tekintetére, amit még nyomósabbá tett ajkának reszketése, azonnal beleegyeztem a dologba. Ugyanakkor azonban határozottan megfigyeltem mást is. Szamszonov nagyon halkan, szinte suttogva beszélt velem. Amikor egyszer váratlanul megfordultam észrevettem, hogy Kazik az arcát elfordította ugyan tőlünk, de mégis nagyon nyujtogatta a nyakát abban az iparkodásban, hogy kitudhat valamit a kocsi másik végében folytatott beszélgetésünkből. Hirtelen úgy éreztem, hogy valami mély lelki szenvedés van e két fiatalember közt, akit a sors mellém rendelt.
Szamszonovval tovább beszélgetve csakhamar megtudtam, hogy feleségével Karbinban ismerkedett meg, ahol a vasút egyik irodájában gépírónő volt és hogy az ismerettséget Kazik, gyermekkori barátja közvetítette.
– Kazik is nős? – kérdeztem.
– Ó nem, – felelte Szamszonov élénken. – Kazik nem fog olyan fiatalon megnősülni, mint én.
– Miért nem?
– Mert Kazik nagyon büszke, – suttogta a fiatalember, aki közben óvatosan barátja felé kémlelődött, – ő nagyon becsvágyó és sokat kíván az élettől.
– Ezt nem egészen értem. Nem adhatna bővebb fölvilágosítást?
Ezt kértem tőle, mert Szamszonov célozgatása nagyon fölkeltette érdeklődésemet.
– Kazik egyszerű munkás fia, de azt mondta, sokra akarja vinni az életben. Buzgalommal tanul, szüntelenül dolgozik és ahol csak lehetséges, előre törekszik. Igazán nem tudom, mikor alszik. Megesküdött, hogy gazdagnak, tudósnak és a legjobbakhoz hasonlónak kell lennie. Szerinte a feleség csak akadályozhatná terveinek megvalósítását. Ezért nem akar megnősülni.
Szamszonov ez utóbbi szavaknál lehorgasztotta a fejét és sóhajtott. Ezzel végződött a beszélgetés.
Nehány óra mulva Udzimi állomásra érkeztünk. Kocsimat lekapcsolták a vonattól és egy melléksínre tolták. Mindjárt megérkezésemkor egy Szhum nevű alacsony, sovány kozákaltiszt jelentkezett nálam azzal, hogy Karbinból kapott távirati utasításra védőlegénységet kell állítania munkaterületünk részére; Liszvienszko altiszt nyolc kozákkal már Ho-Liuba ment és ott várja parancsaimat. Szhum altiszttől azt is megtudtam, hogy kínai munkásaim már megjöttek. Egy részüket a lakosoknál szállásolták el, a többi számára pedig már megkezdték fűthető k’angokkal ellátott fészerek építését.
Nemsokára Ho-Liuban voltunk, ahol a községi előljáró házában szálltunk meg, aki arról is gondoskodott, hogy fölszerelésünk a közelünkben kapjon helyet.
A falu bejáratánál a már öregedő, vöröshajú Liszvienszko kozák várt rám. A Szent-György-kereszt díszítette, amit az 1900. évi boxerlázadáskor szerzett, amikor Linievics tábornok alatt az Amur-hadsereg egy orosz különítménye derekas munkát végzett Tiencsinben és résztvett a Peking ellen való előnyomulásban. Az altiszt nyolc kozákja ideiglenes szállásommal szemben foglalt állást és fegyverrel tisztelgett nekem.
Még az este kiválasztottam a faszénégető kemencéknek alkalmas helyet és Kaziknak meg Szamszonovnak kiosztottam a munkájukat. Az előbbinek az volt a föladata, hogy rendbe hozza a kemencék helyét és megépítse a kemencéket. Szamszonovnak pedig a fák kivágására és a kemencékhez szállításukra kellett fölügyelnie.
Mindjárt a munka kezdetén tisztában voltam azzal, hogy mihelyt a közelben levő, könnyen elérhető fákat kivágtuk, keskenysínű vasutat kell építenünk az erdőbe.
Amikor a megérkezésemet követő első este megírtam Karbinba jelentésemet és közben átgondoltam vállalkozásunk kiterjesztésének terveit, már fejszecsapást, munkások kiáltozását és lezuhanó fák recsegését hallhattam és megelégedésemre láttam, hogy már első nekifutásra jó volt a startunk.
Amikor Karbinból megjött a válasz, amely az erdei vasút kérdésének megvitatására Karbinba szólított, nehány kemence már üzemben volt a munkahelyünkön. Egyelőre közönséges Ural-kemencék voltak, aminők egykor csaknem az utolsó fáig fölfalták az urali ipari kerület erdeit. Én, a vegyész és nemzetgazda, bűnös barbárságnak tekintettem az Uralban alkalmazott pazarló eljárást, amely csak nagyon hiányosan értékesítette a fát. Elhatároztam tehát, hogy megpróbálom egy téglakemence megszerkesztését, amely szüntelen tüzelést tesz lehetővé és nem engedi veszendőbe menni a melléktermékeket, minő a fakátrány, hanem fölszabadítja katonai célokra. Mint hallottam, az Udzimit követő legközelebbi vasúti állomás mellett kínai téglagyár volt, úgy hogy könnyen meg lehetett szerezni a szükséges téglát.
Az Ural-kemencék elkészítésével együtt hozzáfogtak ahhoz is, hogy munkás-barakokat és asszisztenseimnek valamint kozákjaimnak házakat építsenek. A házak közönséges kínai fang-tzek voltak, csakhogy a k’ang helyett európai mintára igazi kályhájuk és konyhájuk volt.
A vasút és a nagy téglakemence építésére való készülődés miatt körülbelül két hétig Karbinban kellett maradnom. A munka előrehaladásáról Kazik naponta távirati jelentést küldött és így megtudtam, hogy vállalatunk egyre nagyobbodott, hogy már negyven Ural-kemence dolgozott és naponta harminc tonna faszenet szállított, hogy a törzskar és a munkások már elfoglalták az új szállást és hozzáfoghattak az új vasút építéséhez, mert már megérkezett tizenkét mérföldnyi régi sínanyag, egy régi lokomotív és tíz lapos szállítókocsi.
Udzimibe visszatértemkor az az öröm ért, hogy Ho-Liuba saját mellékvonalunkon utazhattam. Az igaz, hogy a ki nem kavicsozott vonalon ugyancsak csörömpölt a lokomotív, amiért csak nagyon óvatosan haladhattunk. Amikor a folyóhoz közeledtünk, alig ismertem rá Ho-Liura, mert a régi mellett új, nagyobb falu keletkezett. Hosszú, szalmafödelű szállások voltak itt a kínaiak számára, itt volt az én házam a magasba nyúló kályhacsőkéményekkel és verandával, amelyet frissen ültetett mandzsuországi komló indáival futtattak be és köröskörül telepek és raktárak szénnel, élelmiszerrel és szerszámmal, míg kissé távolabb az asszisztensem által épített egész sor kemence füstölgött.
A mandzsuriai dzsungel, ez a sűrű fa- és bokorvadon, amely erdei magányát vadszőlő, komló és más élősdi sűrű szövedékével védelmezi meg betolakodók ellen, mintha az emberek támadása elől ijedten a hegyek felé hátrált volna úgy, hogy csak csupasz sárga földet hagyott maga után. Az erdő jelentékeny távolságra ki volt vágva és elégtétellel állapítottam meg, mily jogosult volt az a gyors elhatározásunk, hogy vasutat építünk. Első pillantásra látni lehetett, hogy már néhány hét mulva messziről kell majd a fát a kemencékhez szállítani.
A raktárfészerek tele voltak faszénnel, a nedvesség ellen nagyobb fák héjával befödve, nagy szénraktárak voltak azonkívül még a szabadban. Már megkezdhettük volna a másutt sürgősen szükséges faszén elszállítását, de meg kellett várnunk, míg a vasúti pálya eléggé meg van alapozva.
Szamszonov mindjárt ezen az első délutánon teára hívott meg a házába. A verandán, amely szintén frissen elültetett komlóval volt díszítve, egy még nagyon fiatal nő, Vera asszony, Szamszonov felesége fogadott. Férjének teljes ellentéte volt. Míg a férj sápadt melankolikus arcú ember volt, szomorúan álmodozó szemmel, amely fölött lágy hajfürtök omlottak kecsesen a homlokra, a felesége a vasegészség mintaképe volt. Élénk színű arcáról jókedv sugárzott, ez villámlott fekete szeméből és nevetett élveteg ajkán.
Bevezettek a lakásukba. Kis előszobájuk és két szobájuk volt. Az agyagfal, a padló és a mennyezet bizonyára meglehetős vigasztalan hatást tett volna, ha nem segített volna ezen az asszony mindent földíszítő keze, aki a kínai agyagkunyhóból, a vasúti kocsiból, a hajókabinból, sőt a fegyházi cellából is kedves fészket tud varázsolni, ha ott kénye-kedve szerint tehet-vehet. A padlót kínai terítő födte és művirággal, képeslevelezőlappal és fényképpel díszítve ez borította a falat is. Színes posztódarabok takarták a magakészítette székeket és padokat, míg bambusznádból és üveggyöngyből készült élénk tarka függöny, ezzel a tarkasággal kellemesen ellentétes fehér abrosz, amelyen ragyogó szamovár és kínai vázában mezei virágokból kötött bokréta állott és sok más apróság tökéletesítette a csodaművet, amely barátságos otthonná változtatta az agyagkunyhót.
Szamszonovék otthonos lakásában kedves estét töltöttem el. Sok mindenféléről beszélgettünk. Még sokkal kellemesebb lett volna az est, ha nem nyugtalanítottak volna bizonyos megfigyelések, amelyek akarva-nemakarva a homloktérbe tolakodtak és azt a három személyt illették, aki velem szemben – igen hármat, mert időközben odajött a szélesvállú Kazik is.
Mialatt ennek a három embernek európai és ázsiai utazásaimról beszéltem és azokról a különös emberekről, akikkel találkoztam, láttam, hogy Kazik összeszorította az ajkát és a szeme izzott.
Arcvonásai bizonyos határozottságot, de egyszersmind alattomosságot is mutattak. Végre kipattant:
– Igen, önnek jó dolga van. Utazhatik és jókor megtanulta, hogy mit érdemes megfigyelni. Kényelmes módon egyre többet tanul és ezeket az ismereteket azután helyzetének újabb megjavítására használja föl. És mi? Nekünk, parasztok és munkások gyermekeinek ahogy éppen megy, minden segítség nélkül kell ismereteinket és az emberek becsülését megszereznünk. Szociális igazságosság ez?
– Hogyan tudhatja és állíthatja, hogy én kényelmes módon szereztem meg ismereteimet? – kérdeztem meglepetve és elbámulva ezen a kifakadáson.
– Ezt persze nem tudom, – felelte, – de nem is önt személyesen értettem. Csak általában beszéltem arról az osztályról, amelynek a születés és a nevelés kedvezőbb helyzetet biztosít. Önt nagyra becsülöm, de irígylem és gyűlölöm is. Én is meg fogom szerezni mindazt, ami a tudás és műveltség által kedvezőbb helyzetbe jutott osztály tulajdona és szintén sokat fogok elérni. Majd megmutatom, mit tudok és hogyan tudok élni. Olyan életet fogok élni, aminőt egyikük sem látott!
Nőtt a csodálkozásom. Mi adta az Ural e fiának ezt a tudás és műveltség után való mohó vágyat és olyan élet megkívánását, amellyel minden élvezetet fenékig habzsolhat? A feleletre kíváncsian ezt kérdeztem tőle:
– Csak azért törekszik komoly ismeretekre, hogy élvezetekben tobzódó életet élhessen?
– Természetesen, – felelte habozás nélkül. – Gyermekkoromban teli vágyakozással kémlelődtem uralmágnásaink palotáiba, amelyekbe nem volt szabad belépnem. Már akkor megesküdtem, hogy egyszer nekem is palotával kell bírnom és pedig még sokkal pompásabbal, mint a mágnások bármelyike, mert én magam, egy munkás fia leszek a tulajdonosa és a fölépítője is! Amikor persze gondolkodtam a dolgon, beláttam, hogy mint munkás sohasem gazdagodhatom meg és hogyha valami szerencsés véletlen következtében valaha mégis gazdag lennék, hiányoznának az ismeretek a helyes kihasználására. Elhatároztam tehát, hogy buzgón tanulni fogok és alapos képzettségű ember leszek.
Míg Kazik így beszélt, arra gondoltam, hogy az élet legnagyobb örömét, amiről ez a vasúti alantas hivatalnok álmodozott, valójában nem egyedül a tudás adja meg. Kell, hogy az embernek az ismereteken kívül mindenekelőtt veleszületett érzéke legyen a szép iránt, amely adományt még a legnagyobb buzgalom és a legtöbb tudás sem tudja pótolni. E meggondolásomnak azonban nem adtam hangot, mert semmiképpen sem akartam lelohasztani a fiatalembernek lelkesedését a munkás előretörekvésért és meg voltam győződve arról is, hogy az élettapasztalat idővel kevésbbé önző célok felé fogja terelni a jövendőről szőtt álmait.
Mialatt Kazik e vallomása elhangzott, föltűnt nekem, hogy Vera asszony egyetlen egyszer sem vette le róla a szemét és arca jobban kipirult, mint máskor. Csak néha-néha vetett futó pillantást férjének közömbös – szinte azt mondhatnám: unatkozó – arcára és egyszer szinte észrevehetetlen fájdalmas mosoly suhant át az arcán, miközben szeme egy pillanatra elfátyolozódott.
– Ahá, összehasonlítást tesz, – gondoltam.
– Nagy célokról álmodik, – szólt közbe a fiatal asszony, – de el fogja-e érni?
– Igenis! – Felelte Kazik.
A rövid szó szinte kihívásként hangzott. Vera asszony csintalanul mosolyogva kérdezte:
– És akkor majd kikeresi és feleségül veszi a világ legszebb, leggazdagabb és legkedvesebb asszonyát?
– A legszebbet és legkedvesebbet, – igen, válaszolta, – de nem a leggazdagabbat. Pénzre nem lesz szükségem.
Ebben a pillanatban új megfigyelést tettem. Kazik rövid pillanatra keményen az asszony szemébe nézett. Meleg tekintete mintegy vizsgálva végigfutott az asszony egész alakján. Azután álmodozva elnézett valahová a szoba sarkába. Vera asszony pedig idegesen végigsímította a haját és nevetett, de azt hiszem kissé hangosan és kényszeredetten.
Világosan láttam, hogy a véletlen ismét olyan emberek életküzdelmét tárja elém, akikhez tulajdonképpen semmi közöm sincs és olyan események szemtanujává akar tenni, amelyek magukban véve jelentéktelenek és kicsinyesek, ennek a három embernek az életében azonban végzetes jelentőségűek és eldöntik boldogságukat és sorsukat. Ezek az emberek, akikkel közös üzleti érdekek véletlenül hoztak össze, teljesen ismeretlenek maradhattak volna nekem vagy legalább is olyan emberek, akik nem érdemelnek meg közelebbi érdeklődést. A sors másként akarta.
Mihelyt annyira voltunk a szárnyvasutunkkal, hogy téglát tudott szállítani, megkezdtük az új kemence építését. A munka, hála azoknak az ügyes kínai munkásoknak, akiket Tung-Ho-Szhan küldött Karbinból, gyorsan és jól haladt.
Szívesen kihasználtam az erdő közvetlen közelségét és gyakran mentem vadászni. Rikov nevű fiatal kozák kísért, aki jó vadász és fáradhatatlan gyalogló volt. A környék nagyrészét bejártuk. Kirándulásaink folyamán átmentünk az erdőfödte vízválasztón is és az észak felé folyó és Szanszingnál a Szungariba ömlő Mutan völgyében is jártunk. A folyó baloldalán a daourmandzsuk néhány faluja, jobboldalán néhány tunguz falu volt. Föltűnt, hogy míg a mandzsuk külsőleg teljesen olyanok, mint a kínaiak és laikus szem valóban nem is tudja őket egymástól megkülönböztetni, addig a tunguzok tisztán megőrizték jellemző faji jellegeiket. A tunguz sokáig vadász és harcos nép volt. Elődeik az elmúlt századokban nem egyszer adtak okot Peking urainak északi határerődítményeik aggodalmas megvizsgálására azzal a hírrel, hogy a tunguz törzsek falvaiban mozgolódás vehető észre.
A Mutan folyó mellett levő falvak e lakói nagyon ügyes és mozgékony szálas, szélesvállú emberek voltak és önérzetesen, nyugodtan, de amellett határozottan barátságosan viselkedtek. Falvaik meglehetősen szánalmas hatást tettek és házaik inkább romokhoz, mint lakható helyhez hasonlítottak, jóllehet tele voltak coboly-, szkunksz-, nyest-, hermelin-, róka- és mókusbőrrel, amit vadászaton zsákmányoltak és Ninguteben szoktak eladni kínai kereskedőknek és külföldi bevásárlóknak.
A Mutan völgyétől keletre a Kentei-Alin meglehetősen terjedelmes hegylánca nyúlik el. Messzibb dél felé kezdődik a Loye-Lin nevű hegység. A Loye-Lin mögött körülbelül harminc-ötven mérföldnyire van a koreai határ és itt Hunchun kínai határállomás volt a legközelebbi város. Loye-Lin és a koreai határ közt a háború alatt az egész vidék állandóan nyugtalanította az orosz hatóságokat. Mindenki jól tudta, hogy ott kínai hunghucok egész bandái rejtőzködtek, amelyeknek vezére Chang-Tszo-Lin hírhedt bandita volt, de csak a háború után derült ki, hogy ez a hunghuc vezér bandáival együtt a japánok zsoldjában állott, akik azzal bízták meg, hogy az orosz seregek kiterjedt keleti oldala mentén földerítő és nyugtalanító meneteket végezzen.
A Mutan-völgyben nagy kaoliang- és árpaföldeket láttunk. A folyó és mellékfolyóinak partját sűrű bokrok nőtték be, amelyekből közeledtünkre sok fácán és néha szürke fogoly is röpült föl. E vad szárnyasokból annyit zsákmányoltunk, hogy Ho-Liuban mindig gazdagon el volt látva az asztalunk. A vadászás magában véve nem volt éppen érdekes, mert a madarak akkora tömegben röpültek föl, hogy a lövés unalmasan könnyű lett.
Sokkal inkább csábított bennünket a Kentei-Alin hegység, amelynek lábánál kis szarvasok nagy csapatait láttuk; nagyobbaknak a nyomát a folyóparton fedeztük föl. Rikov és én ponijainkon kétszer lovagoltunk a hegyekbe. Első kirándulásunk nem volt nagyon sikeres; szarvasnak még csak a nyomát sem láttuk. De a napot mégis jól kihasználtuk, mert kacsákat lőttünk, amelyek a hegyi tavak parti nádasaiban és bokrozataiban sürgölődtek. E közben két érdekes megfigyelést tettem. Amikor egy-két helyen sűrű mogyoróbokrokon kellett magamat átverekednem, többfelől fölröpülő madarak erős szárnycsapását és kiáltását hallottam. Bár a hang ismerősnek tetszett, mégsem tudtam micsoda madárról van szó. Végre, amikor éppen kijutottam a sűrűségből, egy hosszúcsőrű sötétbarna madár röpült el előttem. Miközben lőttem, kétkedve kérdeztem magamtól:
– Csak nem erdei szalonka?
Amikor a madarat fölemeltem, láttam, hogy valóban közönséges erdei szalonka volt, az első, amely Mandzsuországban a szemem elé került. Addig sohasem hallottam arról, hogy ez a madár otthonos a mandzsuországi erdőségekben. Azután még egyideig portyáztam a sűrűségben. Mivel azonban minden madár nagy távolságban röpült föl, csak kettőt tudtam közülük lelőni; a sűrű bokrok közt és a nagy fűben csak nagynehezen lehetett rájuk akadni.
Másik felfedezésem egészen más természetű volt. A Kentei-Alin-hegység teljesen vadon jellegű. Ennek legjobb bizonyítéka az, hogy a kínaiak ott ginszenget kutatnak, azt a titokzatos gyógyító növényt, amely csak a világtól félreeső hegyi erdők tisztásainak vadságában és az őserdőben nő, ahol a dzsungel királya, a tigris uralkodik és őrzi a mágikus gyökeret. Természetesen arra számítottunk, hogy vagy semmi emberi nyomot nem találunk, vagy csak keveset. Mégis igen nagy mennyiségben voltak láthatók – és micsoda nyomok! A mocsaras partokon és a hegyi vizek homokzátonyain sok patkónyomot találtunk, sőt egy helyen éppen az imént elhagyott, még egészen ki nem aludt tüzet, amelynél tisztára lerágott csontok és hsziao-mi-tzu dara maradványa mellett japán betűkkel megjelölt lovassági patront és japán fölírású üres konzervdobozt födöztem föl. Mit jelentsen ez? Miféle emberek csatangoltak itt a mi telepünk szomszédságában és honnan jöttek? Jóideig nem kaptunk választ e kérdésekre.
Egyik következő vadászkirándulásunkon, amelyet Kentei-Alin előhegyeibe tettünk, Rikov és én nagy vaddisznókondára akadtunk, amelyben körülbelül ötven állat volt és őrült rohanással dél felé tört át a sűrűségen. Lövésünkre a legelső állatok egyike elterült. Éppen azzal voltunk elfoglalva, hogy a sonkáját kivágjuk, amikor a kozák hirtelenül fölvetette a fejét és ijedten kérdezte:
– Hallotta? Ez golyó volt és nem is messzire tőlünk!
Abbahagytuk a munkát, hogy füleljünk. Nemsokára messziről sortűz ropogását hallottuk és a fák ágai közt a golyók jól ismert fütyülését. Az egyik golyó közvetetlen közelünkben egy fatönkről szilánkot hasított le.
– Ránk céloznak! – mondta Rikov. – Ezek a fickók lesznek a patkós lovasok. Semmiesetre sem hunghucok. Talán a mi őrjárataink egyike?
Amikor Kaziknak és Szamszonovnak elbeszéltem élményünket, szentül meg voltak győződve, hogy azokkal a hunghucokkal volt dolgunk, akik a szomszédos erdőkben csatangolnak. Elhatároztam, hogy jelentést teszek a vezérkarnak és más dologgal kezdtem foglalkozni.
Ugyanaz este ellenőrző útra indultam a legközelebbi kemencéhez. Visszajövet a munkásbarakkok és asszisztenseim lakásai közvetetlen közelében vitt az utam. E házak mögött bokros terület volt le egészen a helységen keresztül haladó kis folyócska partjáig. Amikor a folyócska mentén haladtam, a túlsó partról halk beszédet hallottam és fölismertem Kazik hangját. A félhomályban hamar fölismertem az alakját is és láttam, hogy élénk taglejtéssel Vera asszonynak magyarázgatott valamit, aki a parti lejtőn ült. Bár meglehetősen sötét volt, tisztán meg tudtam különböztetni a fiatalasszony összekuporodott alakját. Halk és szívettépő zokogását hallottam. Kazik kis szünetet tartott. Ekkor Szamszonovné elfojtott, könnyekbe fúló hangon ezt kérdezte:
– A magad boldogságát tehát annyival többre tartod, mint az enyémet, bármennyire szeretlek is?
Kazik egy pillanatig néma maradt, azután érdesen így felelt:
– Én is szeretlek, de nekem először szabad életet kell magamnak kiküzdenem. Kell, különben nincs nyugtom és boldogságom. Most csak az vagyok, ami az urad is. Akkor azonban egészen más valami leszek!
– És igazán ez az utolsó szavad? – kérdezte a fiatalasszony kétségbeesetten.
– Igen! Volt a férfi kemény és határozott válasza. El kell felednünk érzelmeinket mindaddig, míg kiküzdtem magamnak az életemet.
Nem tévedtem tehát: e három személy közt csöndben olyan tragédia szövődött, amely minden pillanatban katasztrófával járhatott és megsemmisíthette minden boldogságukat. Éreztem, hogy tisztalelkűek voltak, de a kérlelhetetlen végzet keze szakadék felé kormányozta őket.
Másnap, amikor az erdőben fölülvizsgáltam a munkát, Szamszonovval találkoztam. Sápadt volt, a szeme meg átvirrasztott, vörös. Szokatlanul szótlanul és egészen mechanikusan mutatta meg nekem a kivágott fát; azután elment. A kemencéknél Kazikkal találkoztam. Komoly volt és elgondolkodó. Amikor beszélt, hangjának reszketése elárulta belső izgatottságát. Arra a kérdésemre, hogy mi van vele, hosszabb habozás és gondolkodás után így felelt:
– Kínos beszélgetésem volt Szamszonovval. Őszinte voltam, de most már sajnálom. Megmondtam neki az igazat; semmi rossz vagy becstelen dolog nincs benne. De Szamszonov nem hisz nekem és a legsötétebb gyanú kíséri.
A sapkáját lekapta a fejéről és mint valami dühös kis fiú a földhöz vágta.
– Vera asszonyról beszéltek? – kérdezém.
Sokkal izgatottabb és sokkal haragosabb volt, semhogy meglepődött volna a kérdésemen. Tehát habozás nélkül felelt:
– Igen, hiszen szeretnie és gyűlölnie bizonyára mindenkinek szabad! Csak azon fordul meg a dolog, hogy ne viselkedjék az ember aljasul, áruló módra vagy gonoszul. Szamszonovot nem fenyegeti veszedelem. Hiszen csak dolgoznia, tanulnia és küzdenie kell, mint nekem és akkor bizonyára még jóval előttem eljut az élet nagy, széles útjára. De ő csak átkozódik és olyan dolgokra gyanakszik, amelyek nincsenek és soha nem is lesznek. Csupa gazságra gyanakszik, uram, a legnagyobb gazságra!
Immár nem kételkedhettem többé, hogy két asszistensem élete veszedelmes fordulatot vett, de nem állott módomban, hogy segítsek rajtuk.
Két nap mulva táviratot kaptam, amely Karbinba szólított, ahol körülbelül egy hétig volt dolgom. Amikor megint Udzimibe érkeztem, meglepett és kissé bosszantott is, hogy egyik asszisztensem sem jött oda elém. Azonnal tovább utaztam Ho-Liuba, ahol a szolgálati kocsimban nemsokára megjelent Kazik. Nagyon sápadt volt és szeme lázas tűzben égett. Hóna alatt mindenféle irattal megtöltött táskát szorongatott. Szárazon és egészen hivatalosan tette meg jelentését. Meglehetősen zavaros volt, amit mondott és izgatott szétdúltságát világosan mutatta az a mód is, ahogyan idegesen simítgatta a szemöldökét és a láztól kicserepesedett ajkát nyalogatta.
Amikor kinyitotta a táskát, hogy megmutasson néhány iratot, észrevettem, hogy a papiros közt browning rejtőzött. Kazik egy székre tette a fegyvert és az iratokat átadta nekem. Mialatt ezeket átolvastam, egyszerre csak lövés dördült el. Forróság csapott az arcomba. Fölugrottam és a kimondhatatlan rémülettől szinte megmerevedtem. Kazik halotthalvány arcát láttam, aki tágra meresztett szemmel kétségbeesve bámult rám. Tehetetlenül gúnyos mosoly torzította el az ajkát és látni engedte véres fogát. De figyelmem nem időzött ennél az ijesztő álarcnál, hanem azonnal Kazik mellére terelődött. Vörös ing volt rajta, amelyen egyre nagyobbodó sötét folt terjeszkedett. Mikor visszanyertem önuralmamat és Kazikot egy támlásszékhez cipeltem, a szőnyegen már rosszat sejtető vértócsa képződött. Ollóval fölvágtam Kazik ingét és megállapítottam, hogy a golyó a bal mellén a szív fölött hatolt be. Mivel nem lehetett látni, hol távozott a golyó testéből, bizonyára a lapocka alatt megakadt. A bal karja hideg volt, mintha megbénult volna. Gyorsan szükségköteléket tettem rája és az állomásra telefonoztam, hogy rögtön értesítse a legközelebbi kórházat. Szerencse, hogy éppen az előző héten a Vöröskereszt kórházat rendezett be a tőlünk második vasúti állomáson. Már néhány óra mulva betegszállítókocsi érkezett meg és elszállította Kazikot. Másnap megoperálták és eltávolították a golyót. Kazik hosszú heteken át küzdött a halállal. Mivel az átlőtt tüdőben tuberkulózis keletkezett, őszig a kórházban kellett maradnia és akkor az európai Oroszország egyik állami kórházába szállították. Mikor később a karbini vasúti állomáson utoljára láttam, szánalmas látványt nyújtott; bal karja teljesen megbénult és hidegen, mozdulatlanul lógott le. A fájdalom szüntelen kínja, amit el kellett szenvednie, világosan látható nyomott hagyott hátra sovány, csaknem átlátszó arcán. Köhögött. Mikor a vonat elindulása előtt elbúcsúztunk egymástól, úgy mosolygott, mintha szégyelné magát.
– Most vége álmaimnak!
Próbáltam megnyugtatni és fölbátorítani, de ő csak a fejét rázogatta:
– Nem, uram, vége! Nyomorék vagyok. Már csak egyetlenegy dolog menthet meg engemet.
Elnézett fölöttem, mintha végtelen messzeségbe tekintene, azután lassan hozzá fűzte:
– A halál, csak a halál!
Elfoglalta a helyét. Még csak egy pillanatra láttam sápadt arcát, azután eltűnt. Sohasem láttam többé és nem is fogom többé látni, mert egy év mulva megtudtam, hogy Kazik, mivel mint nyomorék nem tudott keresethez jutni és szerény megtakarított pénzét régen elköltötte, magárahagyottan és szegénységben tüdővészben meghalt a kórházban.
Még ma sem, amikor ez a különös ember szinte élve áll lelki szemem előtt, még ma sem tudok kielégítő feleletet adni arra, hogyan történt az a végzetes esemény a vasúti kocsimban Ho-Liuban. Amikor Kazik az operáció után a kórházban feküdt, azt erősítgette, hogy véletlenül meglökte a revolvert, amely a földre zuhant és elsült. De ha emlékezetembe idézem Kaziknak halvány, szétdúlt arcát a szerencsétlenség előtt, akkor föl kell vetnem a kérdést: nem lett mégis öngyilkos? Kazik magával vitte titkát a sírba.
Szamszonovék házikójában már néhány héttel Kazik balesete után megint boldog és békés élet volt. A fiatal férj derültebb és élénkebb volt, mint azelőtt és Vera szemében egyre nőtt. Kazikról sohasem beszéltek. Mikor egyszer rá akartam terelni a beszédet, azonnal más tárgyra tértek át. Ez is határozottan megmutatta, hogy az önfenntartás kegyetlen, kíméletlen törvénye mennyire uralkodik állaton és emberen. Ameddig Kazik erős, életvidám és – veszedelmes volt, mindaddig szerették és gyűlölték. Amikor azonban gyöngévé és esendővé tette a kegyetlen golyó, a többiek gondolatában és érzésében nem játszott többé szerepet, félretolták, mint valami széttört, elhasznált tárgyat, amelyet már senkisem használhat.
– Szegény Kazik, – gondoltam gyakran, – mi lett büszke terveidből, merész álmaidból? De hát nem kellett volna-e éppen a te becsvágyó lelkednek vad kétségbeeséssel szembe szállnia a halállal?
Igazán megkönnyebbültem, amikor meghallottam, hogy ez a szegény ember, aki nyomorék lett és gyógyíthatatlanul beteg volt, meghalt. A halál véget vetett kínjainak, törekvésének és reménytelen kétségbeesésének; bizonyára lecsöndesítette szüntelen vágyódását az után, aki oly gyorsan és könnyen elfeledte.
Szamszonov néhány hét mulva lemondott az állásáról és feleségével visszatért Karbinba. Az asszony megunta az életet künn a vadonban, ahol kemencéim harcban állottak az őserdővel és elragadták a faóriásokat. Különös szerencsétlenség éppen így ragadta el Kazik életét. Az ember szíve nagyon közönyös, részvétlen és kemény tud lenni. Új asszisztenseim akadtak és telepünk, mint előbb, tovább folytatta pusztító munkáját.
Ezalatt a kozákom, Rikov naponta az erdőben portyázott. Vadászzsákmányával együtt mindig valami érdekes kis újságot is hozott. A Kentei-Alinon gyanús külsejű lovasokkal találkozott; többször rálőttek, sőt egyszer átlőtt vadásztáskával tért vissza. Az erdeinkben garázdálkodó fegyveres bandákról tett távirati jelentésemre sokáig nem kaptam választ; végre azonban nagyobb kozákcsapatot küldtek nekünk, amelynek a Kentei-Alin előhegységébe tett földerítő expediciói váratlan eredménnyel jártak.
A kozákok néhányszor kis hunghuc-csapatokkal ütköztek össze és néhány rablót megöltek vagy foglyul ejtettek. Ezek a kis csapatok nagyobb bandához tartoztak, amelynek főhadiszállása a foglyok vallomása szerint a koreai határ közelében volt. Legfőbb vezérük a már említett Chang-Tszo-Lin volt, aki mint kiderült, a japán vezérkar zsoldjában állott. A kozákok első portyázásai után a hunghucok egyelőre csaknem teljesen eltűntek a szomszédságunkból. De egy éjjel hirtelen arra riadtam föl álmomból, hogy lakóhelyül szolgáló kocsimban széttört üveg csörömpölt. Füleltem, de semmi folytatása nem volt a dolognak. Másnap reggel, amikor a szabadba mentem, észrevettem, hogy az egyik ablakot összezúzta egy a szembe levő kocsifalba fúródott fegyvergolyó. Sárgarézgolyó volt, amelyet nagykaliberű karabélyból lőhettek ki. Eleinte sehogysem tudtam a dolog nyitjára jönni és azt hittem, hogy talán a kínaiak hadat üzentek Oroszországnak. De csakhamar megtudtuk az igazat. Chang-Tszo-Lin, a hunghucok vezére Fengtien és Kirin tartományok kínai kormányzóival egyetértésben járt el és ezek kormányzósági fegyverek szállításával támogatták. Miután mindez kétségtelenül bebizonyult, Mandzsuország alkirályának orosz diplomáciai közbelépésre le kellett mondania és távoznia kellett Mukdenból.
Ho-Liu községi előljárója, amikor éjjeli kalandomról értesült, fölkeresett és könyörögni kezdett, hogy ne jelentsem be az esetet a hatóságoknak. Attól félt, hogy a hunghucok esetleg a község lakóin bosszulják majd meg magukat és engem is megtámadnak. Hozzátette, hogy a rablók már úgyis dühösek rám, mert nyakukra hoztam a kozákokat. Engedtem a községi előljáró kérésének, de ama figyelmeztetésére, hogy telepünk szomszédságában a bennszülöttek közt is határozottan bizonyos ellenséges érzés vehető észre, mindig résen voltam és revolver nélkül sohasem távoztam hazulról.
A hadseregtörzs időközben egyre nagyobb tömegű faszenet követelt tőlem. Ez nem okozott volna gondot, ha a vasútigazgatóság szintén nem csigázta volna föl követelését és azt nem követelte volna, hogy minden vasúti műhelyt faszénnel kell ellátni. Ezeknek a növekvő követeléseknek csak nagynehezen tudtam eleget tenni. Az Ural-kemencéken kívül nemsokára teljes üzemben volt három nagy téglakemence, egy negyedik pedig épülőfélben volt beljebb az erdőben. A kemencék szomszédságában már minden fa ki volt vágva úgy, hogy vasútunknak ugyancsak sok dolgot adot a fának a távolabbi helyekről való odaszállítása. El kellett rendelnem, hogy a távolabbi erdőrészekbe még egy új szárnyvasutat építsenek. Mindez arra kényszerített, hogy folyton új munkásokat szerződtessek.
Mivel a munkaerőben való egyre növekvő szükségletünk kielégítésében nem bízhattuk magunkat többé kizárólag Karbinra, végül szerződtetnem kellett minden munkást, aki Ninguteben, Imienpoban és Kirinben kapható volt. Asszisztenseim mindenkit szerződtettek, aki munkát keresett és eközben bizony nem sokat törődtek ajánlással vagy biztosítékkal, amit ily sok munkás ily gyors alkalmazásával nem is lehetett megszerezni.
Naponta fölkerestem minden munkahelyet és személyesen győződtem meg a munka haladásáról. Mikor egyszer az erdő szélén ügyeltem egy kemence építésére, egyik közeli bokorból éles kiáltással fekete örvös rigó (Turdus torquatus) röpült föl. Mivel sörétes puskám velem volt, célba vettem és lelőttem. A kínaiak, akiket a legártatlanabb dolog is föl tud lelkesíteni, bámulatuk jeléül a magasba feszítették hüvelykújjukat és a zsákmányért a bokrok közé rohantak. Ettől kezdve a munkások alig hagytak nyugton. Később valahányszor az erdőben fegyveremmel valamely munkáscsoport közelébe értem, üres üvegekkel, konzervdobozokkal stb. odatódultak hozzám, ezeket fölhajították a levegőbe és taglejtéssel arra kértek, hogy lőjjem le. Mindig nagy hatással volt rájuk, valahányszor szétzúztam az üvegeket és átlyukasztottam a dobozokat; lelkesedésükben tapsoltak és örömükben ugráltak, mint a kis gyerek. Ajánlatosnak tartottam, hogy ezt a mulatságot sohasem tagadjam meg tőlük, mert lövőmutatványom egyúttal jó figyelmeztetés volt az esetleg a munkások közé keveredett hunghucoknak.
Mindenféle apróbb dolog kétségtelenné tette, hogy munkásaink közt valóban volt néhány ilyen briganti. Liszvienko egyszer fegyverleletről számolt be nekem és ezzel együtt néhány emberünk megmagyarázhatatlan eltűnéséről. Végre már oda jutottunk, hogy a kemencéket már egy pillanatig sem mertük védelem nélkül hagyni és éjjel-nappal kozákokkal őriztettük. És e mellett újra és újra ez a komoly kérdés nyugtalanított: mit használna tulajdonképpen a kínai csőcseléktömeggel körülvett kis katonacsapat, ha a hunghucok eltökélik műveink elfoglalását?
Egyik vasárnapon a sín mentén baktattam, hogy egy jó messze levő szakaszon dolgozó munkásokon szemlét tartsak. Velem volt célzó messzilátóval ellátott Henel-karabélyom. Forró és derült déli idő volt. Sehol egy emberi lélek. A vasúti pálya, mintha két fal közt haladt volna keresztül a hallgatag, mozdulatlan erdőn. Egyszerre csak előttem mintegy száz lépésnyire mozgást vettem észre a bokorban. Egy vadkant láttam, amint, hogy kijuthasson a vasúti pályára, a sűrű vadszőlőfonadékkal küzdött. Kidolgozván magát végül a sűrűségből, fölkapaszkodott a vasúti töltésre és a sínek közt egyenesen felém tartott. Amikor azonban megpillantott, hamar megfordult, hogy megint eltűnjék a védő erdőben. Abban a pillanatban, amikor oldalával állt felém, rálőttem és úgy eltaláltam, hogy legurult a töltésről. Amikor óvatosan odamentem hozzája, már kimúlt. Pompás példány volt és amikor estére a barakktáborba szállítottuk, megállapítottuk, hogy csaknem ötszáz fontot nyomott. Szép nagy agyara volt, amely mint két sarló kunkorodott az orrmánya fölé.
Azon a vasárnapon, amelyen ez a szokatlan vadászszerencse ért, Rikov fölnyergelte a lovát és kilovagolt, hogy egy egészen más természetű vadászélménye legyen. Elindulása előtt nem láttam és csak másoktól hallottam, hogy a hegységbe iparkodott. Egyszerre csak Liszvienko altiszt azt jelentette nekem, hogy Rikov lova lovas nélkül, megizzadva és széttépett kantárszárral visszajött az erdőből. Mivel nem találtuk meg mindjárt, gazdag jutalmat tűztem ki annak, aki fölfedezi. De úgy eltűnt, mint a kő a vízben. Csak három nap mulva kaptunk irányítást új kutatásra, amikor ugyanis egy kínai koldus azzal jött hozzánk, hogy a Ho-Liu egyik kis mellékfolyójának közelében egy orosz katona holttestére akadt. Liszvienko szó nélkül lóra ültette a koldust, maga is nyeregbe szállott és megparancsolta a koldusnak, hogy vezesse oda a halotthoz. Két kozákkal hozzájuk szegődtem. Különös vezetőnk, akit ugyancsak szokatlan módon vittünk magunkkal, sokáig az erdőn keresztül vezetett bennünket. Amikor végre megpillantottuk a Kentei-Alin sziklás csúcsát, lekászálódott a lóról és a bokrokat kezdte vizsgálgatni. Többször ide-odajárt egy mocsaras helyen, amely bokrokkal és magas fűvel volt benőve, majd a folyó partjához dolgozta át magát, majd ismét visszatért a tisztáson át, míg végre megállt és magához intett bennünket.
Odaérkezvén, ijesztő, megrendítő látvány tárult a szemünk elé: a teljesen széttiport és hellyel-közel föltépett földön Rikov feküdt, szürke katonazubbonya egy rongy volt és csupa vér. Első pillantásra láttuk, hogy koponyája szét van zúzva és hogy arca teli van állatkaromtól származó mély sebekkel. A vadállat nyilván előbb még irtózatosan megkínozta az áldozatát, mert karjának és lábának minden csuklója ki volt ficamítva. Mivel Rikov holtteste mellett nem találtuk meg sem a sapkáját, sem a karabélyát, hanem csak egy vadászkést láttunk széttépett jobb keze közelében, kétségtelen volt, hogy a tigris első támadása más helyen történt és hogy a rettenetes küzdelem itt fejeződött be. A holttest közelében megvizsgáltunk minden talpalatnyi területet és meg is találtuk körülbelül ötven lépésnyire a sapkát, valamivel távolabb pedig a halott összetört karabélyát. Most körülbelül elképzeltük, hogyan játszódott le a rettenetes dráma ebben az elhagyatottságban, ahol nem lehetett segítséget remélni. Világos, hogy a tigris Rikovot meglepte a támadásával úgy, hogy nem volt ideje a lövésre, hanem karabélya agyával kellett nekimennie a fenevadnak és akkor eltört a fegyvere. Nagy úton leírhatatlanul vad küzdelem nyoma volt látható: a széttiport föld és megalvadt vér a leveleken és a földön tisztán megmutatta a kozák rémítő utolsó útját.
Már föl akartuk tenni a holttestet az egyik lóra, amikor Liszvienko elgondolkozott és ezt kérdezte:
– De mért van még itt a keze mellett a kése? Nem az az ember volt ő, akitől míg kés volt a kezében, bántódás nélkül szabadulhatott az ellenség. Még egyszer körülnézek itt a közelben.
Intett az egyik kozáknak, akivel együtt, lövésre készen tartva a fegyvert, eltávoztak. Mialatt a másik kozák és a koldus segítségemre volt, hogy Rikov holttestét rákötözhessem a tartaléklóra, Liszvienkónak és társának a sapkáját még egy pillanatig láttam a bokrok közt ide-odamozogni. Azután teljesen eltűntek. De már nemsokára odaszólítottak magukhoz. Fogtam a karabélyomat és odarohantam. Amit láttam, fölülmúlta minden várakozásomat. Kis tisztáson letiport magas fűben egy kimúlt tigris feküdt. Bundáját több helyen késszúrás járta át. Kétségtelennek látszott, hogy már nehány nappal előbb adta ki a páráját. Amikor a kozákok megfordították, tisztán láttam, hogy mi vetett véget a küzdelemnek. A tigris hasa föl volt vágva. Belének egy része a fűben feküdt. A fenevad, miután sebeiből sok vért vesztett, otthagyta a küzdelem helyét és ellenfelétől ide vánszorgott, míg ez összezúzott csontokkal és a vadállat rettenetes fogaitól szétmorzsolt koponyájával azon a másik tisztáson lehelte ki a lelkét.
Liszvienko részvétébe örömteljes büszkeség vegyült.
– Derék legény volt, mondá, igazi kozák!
Rikov holttestével és a tigris bőrével szomorúan tértünk vissza Ho-Liuba. Az esetről rövid szolgálati jelentést írtam és még aznap este Karbinba szállíttattam Rikov holttestét. Vele utazott Szhum altiszt és egyik embere, hogy Rikov előljáró tisztjének jelentést tegyenek az esetről és részt vegyenek pajtásuk temetésén.
Miután Rikov holttestét Udzimiban átadtam a vasútnak és visszatértem Ho-Liuba, valaki kopogott szolgálati kocsim ajtaján. «Szabad!» – kiáltásomra egy nekem ismeretlen orosz munkás lépett be. Az Oroszországban nem ritka ama típushoz tartozott, amelyben egyesül a szláv, a mongol és a cigány keveréke: öreg ember sűrű ősz hajjal, amely kemény, mint a sörte, tüzes, átható fekete szemmel, nagy sasorral és húsos vörös ajakkal. Furcsa neve volt: Zvon vagy Csengetyű és fölügyelő volt az egyik szénraktárban. Asszisztensemtől később megtudtam, hogy szorgalmas, lelkiismeretes munkás volt. Amikor belépett, peckesen katonamódra megállott és ünnepies hangon elbocsátását kérte. Amikor kérésének oka iránt érdeklődtem, habozott és valami érthetetlenséget mormogott.
– Halljuk, nyiltan beszélj! – szóltam rá bizonyos szigorúsággal.
– Arról van ugyanis szó, hogy valahányszor új munkát vállalok, sorsot vetek, hogy megtudjam, minden kedvező lefolyású lesz-e…
– Nos és?
– Nagyon rosszak az előjelek. Megkérdeztem a kőjóslatot és három halálesetet jósolt. Kettő, Kazik és Rikov már meghalt…
– Kazik nem halt meg, – vágtam közbe, mert akkor még élt.
– Meg fog halni, – suttogta az öreg teljes meggyőződéssel. Az ő sorsa felől is megkérdeztem a jóslatot és azt felelte, hogy meg fog halni.
– Mit akarsz mindezzel mondani? A magad életéért aggódol?
Egy pillanatig gondolkodott, azután halkan így felelt:
– Persze, hogy aggódom, hiszen mindenkit elérhet a halál. Mi idegen, furcsa országban vagyunk és kozákjaink nem védhetnek meg bennünket, mert kevesen vannak. De én nem azért jöttem ide uram, hogy elbocsátásomat kérjem, hiszen ezt az assziszensektől is megkaphattam volna…
– De hát mit akarsz? – kérdeztem kissé türelmetlenül.
– Azért jöttem, hogy óvatoságra intsem önt uram, mert a kövekből azt olvastam ki, hogy nemsokára veszedelembe jut. Ha idejében el nem határozza magát arra, hogy innen eltávozzék, akkor talán ön lesz, uram, a harmadik.
– Köszönöm a figyelmeztetést és a tanácsodat, – feleltem és kézszorítással búcsúztam tőle.
Másnap hallottam, hogy már el is távozott Ho-Liuból. Mivel most már jelenléte nem emlékeztethetett az esetre, figyelmeztetését és az egész históriát hamar elfeledtem.
Kevéssel ezután szolgálati kocsimban vasutunk egyik új szárnyvonalán utaztam. Magammal vittem Liszvienkót, két kozákot és katonaszolgát. Az új pálya és az újonnan megkezdett erdei munka megszemléléséből csak akkor tértem vissza, amikor a nap már leáldozott a hegyek mögött. Ekkor hirtelen sortüzet hallottam, amelyet azonnal egy második sortűz követett. Szemügyre véve a fölöttünk levő sziklás hegyhátat, nehány lovast födöztem föl, aki leszállt a lóról és kocsimra és egy, a vasúti munkások számára készült kunyhóra lőtt. A kozákok és a szakácsom mindjárt az első sortűzre kirohantak a szabadba és azoknak a régi katonáknak ügyességével és nyugalmával, akik már megszokták a harcot a hunghucokkal, viszonozták a tüzelést. Nehány elfojtott kiáltás hallatszott és láttuk, hogy egy-két fickó összerogyott és legurult a meredek kopasz sziklán. A többi erre visszavonult a hegyhát gerincére. Erre kocsimba futottam és gyorsan elővettem Mauser-pisztolyomat fatokjával együtt, amely ráerősítve a pisztoly nyelére, ezt tízlövetű öntöltő karabéllyá tette. Azután embereimhez mentem, akik a hegylejtő egyik oldalán födözékben feküdtek és cél után néztem. Hirtelen jó cél kínálkozott egy kínai alakjában, aki fehér lovon egy szikla mögül lovagolt előre. Nyilván ő volt a vezér, mert a két oldalról feléje vonuló többi brigantinak taglejtésekkel mintha parancsokat osztogatott volna. A leáldozó nap utolsó sugaraiban élesen kirajzolódott az alakja. Liszvienko, aki figyelmesen vizsgálta őt, odasúgta nekem:
– Ezzel végzünk!
– Hát rajta! – feleltem és céloztam.
Csaknem egyszerre dördültek el lövéseink. Ló és lovas összerogyott. Erre a hunghucok, akiket lövéseink szüntelenül üldöztek, megrémülve visszavonultak. Elesett vezérüket magukkal vitték.
E banditák szemtelen vakmerősége következtében a vezérkarhoz intézett nagyon határozott hangú jelentésben rámutattam annak sürgős szükségességére, hogy Ho-Liu és Udzimi vidékét meg kell szabadítani ezektől a hunghuc-bandáktól. Előterjesztésemnek lett is eredménye: két nap mulva a legközelebbi nagyobb állomásról egy kapitány vezetésével erős kozákcsapat érkezett, amely egészen a Kentei-Alinig rögtön megkezdte az erdők átkutatását.
A különítmény azonban csak kis briganti-csapatokat talált és ezeket mind elfogta. Ilyen esetben azután a foglyok átvételére és elítélésére a legközelebbi kínai kormányhivatalnokot szólították föl, aki kellő őrséggel és hóhérokkal érkezett. A foglyokat egymáshoz bilincseltette, Imienpóba hurcoltatta és teketória nélkül valamennyit kivégeztette.
A brigantik elszállításuk előtt egy éjszakát a munkások egyik szerszámkamrájában töltöttek el. Késő este odajött hozzám Liszvienko és azt indítványozta, nézzük meg a foglyokat.
– Meglátja uram, mifajtájú emberek ezek. Bár tudják, hogy holnap reggel a hóhér levágja a fejüket, a legnagyobb nyugalommal játszanak, nevetnek és tréfálkoznak. Ezek fából vannak, de nem emberek.
Undorral és haraggal kiköpött. Mikor a fészer ajtaját kinyitottuk, a hunghucok, akiknek lába súlyos fakalodába volt szorítva, füstölgő olajlámpa mellett a földön kuporogtak; dominót játsztak, tréfálkoztak és enyelgéseiket vad taglejtéssel kísérték. Beléptünkkor rövid, gúnyos pillantást vetettek reánk, azután azonnal megint folytatták a nyilván nagyon mulattató szórakozást. Liszvienko, aki értett kínai nyelven, «akasztófahumorukból» lefordított nekem néhány mutatványt.
Egy hájas, duzzadt vörösképű fogolynak testalkata sok anyagot adott, hogy társait megnevettesse. A hóhérnak, úgymond, alighanem sok baja lesz az ő nyakával, mert egy csapással nem bírja átvágni; a többinek a nyakával azonban hamar fog végezni, mert sovány és összeaszott mint a füstölt hal.
Másnap reggel tanui voltunk annak, ahogy ezek a megátalkodott bűnösök nyakukban súlyos lánccal Udzimibe indultak, ahonnan a vesztőhelyre tették meg utolsó útjukat.
A kozákoknak és a kormányhivatalnokoknak a rablók ellen irányuló közös föllépése után hajlandó voltam azt hinni, hogy vidékünk megszabadul a rablók további alkalmatlankodásától. Sajnos, tévedtem. Alighogy a kozák-csapat eltávozott, azt jelentették nekem, hogy egy hunghuc-banda mélyen benn az erdőben megtámadott, kirabolt és fölgyujtott egy kis liszt- és babraktárt. A kozákokra csaknem naponta rálőtt a láthatatlan ellenség, amely mindenütt leselkedett, bokrok mögött, sziklák mögött, sőt olyan rejtekhelyeken is, amelyek az erdei munka és a telepünk közvetetlen közelében voltak. Kevés emberünkkel nem lehetett elfognunk ezeket a gazembereket, akiknek vakmerősége minden sikerükkel nőtt.
Kocsilakásomban az új orosz vereségekről szóló újsághíreket olvastam, amikor belépett Liszvienko, köszönt és kérdezte:
– Uram, szabadna valamit jelentenem?
– Csak rajta, – volt a válaszom.
– Rossz hírek, uram! Azt hiszem, most már tudom, mi a titka a hunghucok támadásának és a sok bajnak, amit nekünk okoznak.
Közelebb jött és súgva folytatta:
– Minden nap minden őrséget fölkeresek. Mikor ma reggel a Ho-Liu partján az új fatermelőhelyre lovagoltam, patkolt ló dobogását hallottam. Mindjárt utána lovast pillantottam meg, aki gyorsan a hegynek lovagolt. Bár kínai sapka és ma-kua-cu (rövid kabát) volt rajta, alatta mégis vörös nadrágot és sarkantyús lovaglócsizmát viselt és karabélya is volt. Meg vagyok győződve, hogy japán lovaskatona volt.
Erre a hírre fölugrottam és kétségemet fejeztem ki a megfigyelés helyessége iránt.
– Nem uram! – mondta Liszvienko a legnagyobb határozottsággal, – nem tévedtem, sokkal jobb a szemem, semhogy tévedhettem volna. Elhatároztam, hogy még ma utánajárok a dolognak, mert pontosan emlékszem, mely irányba lovagolt a japán. A hegység ama szakaszán néhány kis kínai opiumültetvény van. Azokat fogom kikutatni.
– Kit akar magával vinni?
– Senkit, mert a fiatal katonák kifecseghetnék a dolgot a kínaiak előtt és így meghiusíthatnák tervemet. Egymagam megyek, mintha vadászni indulnék.
Egy pillanatig gondolkodtam, azután azt mondtam, hogy vele tartok. Ennek láthatólag nagyon megörült.
– Így sokkal kellemesebb lesz a dolog. Alázatosan köszönöm uram!
Erre azután a folyón át belovagoltunk az erdőbe. Kis idő mulva a bokrok közt végigkanyargó mocsaras úton egy ló patkónyomát láttuk.
– Csak utólérhetném! – mormogta a nyomot követve Liszvienko. – Még egyszer nem menekülne, mint ma reggel, amikor nem mertem lőni, mert féltem, hogy elriasztom a madarat. Ha még egyszer találkozom vele, vége van!
Egymás mögött lovagoltunk az erdőben, figyelmesen vizsgálódtunk magunk körül és időről-időre megálltunk, hogy hallgatódzunk. Semmi sem mutatott emberi lény jelenlétére. Valahol rigó szólalt meg, az erdő mélyéből harkály kopácsolása hallatszott ki hozzánk és köveken keresztül szép békésen egy patakocska csobogott csacsogva.
Az erdőben megtett hosszú út után két kínai kunyhóra bukkantunk, körülöttük mákföld volt, amelyen nagy, napraforgószerű szalmakalapban két kínai dolgozott. Odalovagoltunk hozzájuk. Liszvienko azt kérdezte tőlük, nem járt-e erre mostanában valaki? Úgy látszik, nagyon fontos feleletet kaphatott, mert csillogott a szeme, amikor lovát azonnal a tisztás másik oldala felé irányította, ahol ismét az erdő sűrűjébe jutottunk be. Csak itt állította meg a lovát, hogy elmondja, amit a kínaitól hallott. Amikor közvetetlenül ezután ismét egy tisztásra jutottunk, amelyet nem régen tűz harapott ki az erdőből, ösztönszerűleg éreztem, hogy valahonnan figyelnek. Az altiszt mögött lovagolva még arra sem volt időm, hogy tisztába jőjjek ezzel az érzéssel és reagáljak rá, mikor hirtelen fegyverdurranás tépte szét az erdő csöndjét és idegeink feszültségét. Liszvienko kezét csípőjére szorította és káromkodva lemászott a nyeregből. Hogyan jutottam magam egy fa mögé, amelytől födve körülnézdelődhettem, nem tudom. Nem nagy távolságban, éppen a tűzrágta tisztás átellenes szélén egy japán lovaskatonát födöztem föl, aki éppen egy patronhüvelyt távolított el a karabélyából. Még mielőtt újra tölthetett volna, egyetlen lövéssel leterítettem. Csaknem ugyanebben a pillanatban jobbról még egy lövés dördült el. Ott teljes vágtában egy második lovast láttam elillanni. Bár jó messze volt tőlem, mielőtt végleg eltűnt, Henelemmel néhányszor mégis utána lőttem. Miután egyideig semmi sem zavarta a csöndet, óvatosan átvizsgáltam a környéket és ekkor rátaláltam az elesettnek fölnyergelt lovára, amely fához volt kötve. Odavezettem Liszvienkóhoz, aki a földön ült és tenyerével még mindig csípőjét nyomogatta, amely vérzett. A seb óvatos megvizsgálása nem hagyott kétséget az iránt, hogy a csípőcsont szétzúzódott. A sebet, ahogyan lehetett, bekötöztem és a sebesültet nagynehezen nyeregbe emeltem és visszakísértem a kocsimhoz Ho-Liuba.
Ho-Liuból tehát még egy áldozat jutott a vöröskeresztes kórházba és így teljessé vált a Zvon által megjósolt trio. Az altiszt vérmérgezést kapott és nagy szenvedés után meghalt.
A Ho-Liuban levő kozákokon most Szhum altiszt Udzimiből vette át a parancsnokságot. Az esetről tett jelentésemre egész svadron dragonyost küldtek hozzánk, akik végigkutatták az egész Kentei-Alint, valamint a Loye-Lin hegyláncot is. A dragonyosok portyázás közben harcba keveredtek több nagy hunghuc-bandával, amelyeket megsemmisítettek. A svadron ezután visszatért a Mutan-völgyébe és egészen Mingutáig átkutatta a vidéket, de az egész körúton egyetlenegy japánra sem akadt. Ettől kezdve aránylag nyugalom volt a mi kis világunkban. A kínaiak szófogadóbbak lettek és jól dolgoztak. Semmi sem árulta el a banditák jelenlétét, akik eddig tulajdonképpen több nyugtalanságot és rendetlenséget okoztak, mint igazi veszedelmet.
Ezeket a békésebb állapotokat néhány természettudós barátom, aki a katonai szolgálattól rövid időre szabadságoltathatta magát, arra használta föl, hogy engem meglátogasson és velem a környékbeli erdőkbe néhányszor kiránduljon. Mivel társaim nem voltak vadászok, vándorlásunk teljesen békés jellegű volt, de mégis rendkívül érdekes, mert a mandzsuországi erdőkben tett e kóborlásunk alatt az ott otthonos flóra és fauna egész sereg különös képviselőjére akadtunk.
Barátaim egyike egyszer megállott egy kis mocsár szélén, ahol csaknem minden bokorban szalonka rejtőzött és egy kis csomó mohát kezdett figyelmesen vizsgálgatni. Miután hosszú ideig minden oldalról alaposan megfigyelte, ezt mondta nekünk:
– Ez itt nagyon ritka mohafaj, amely állítólag csak a Himalaya északi és déli lejtőin található és «szent mohának» nevezik, míg növénytani elnevezése: «Cassiope tetragona». A buddhisták vallási célt szolgáló gyertya készítésére használják; a mohából gyertyabelet sodornak, amelyet kátrányba vagy viaszba mártanak és szantálfával, vaniliával vagy sáfránnyal szagosítanak. A moha természetes tapló!
Egy darabot tűzön megszárítottunk és megfigyeltük tulajdonságait. Az első szikra, amelyet úgy csaltunk ki egy kődarabból, hogy késsel ráütöttünk, meggyujtotta ezt a sajátságos tüzelőanyagot, amely azután lassan tovább parázslott, míg egészen elemésztődött.
Másnap amikor mély, sűrűn beárnyékolt szakadékon haladtunk át, botanikusunk örömkiáltással hirtelen lehajolt és gyökerestül kitépett egy növényt. Hosszú, egészen hegyes fogazott levele volt, némileg hasonló a fehér sziléhez. Megtisztított gyökere szinte nyugtalanítóan hasonlított az emberi alakhoz. Tisztán kivehető volt a fej, a nyak, a törzs, a láb és a kéz. Ekkor egyszerre ráismertünk arra a meseszerű ázsiai gyökérre, amelynek a kínaiak «ginszeng», a mongolok «fatit», a perzsák «mandragora» nevet adnak, latin neve pedig «Panacea genseng».
Megkóstoltuk a gyökeret és úgy találtuk, hogy íze, mint a gyömbéré, borsosan erős és a nyelvet csípte. Az egész szakadékot és a szomszédos hegylejtőket is átkutattuk, de még egy példányt nem tudtunk fölfedezni. Sikertelen fáradozásunk bizonyította, mily nehéz lehet ennek a remeteéletet élő növénynek gyűjtése, különösen ha tekintetbe vesszük, hogy e növény szomszédságában ott leselkedik még a tigris támadásának veszedelme is. A hívő buddhistának és Laoce követőinek, amikor e mágikus gyökér keresésére indulnak, számolniok kell még egy másik találkozással is, a drága növényt védelmező gonosz démonnal való találkozással.
Néhány nap mulva a Chang-Kuan-Tszai-Lan keleti kapaszkodóira rándultunk ki. Éppen napnyugta előtt köves úton haladtunk, amely egy kis folyó szeszélyes kanyargását és hurokjait iparkodott követni. Egyszerre csak az izzadó lóéhoz hasonló szag ütötte meg az orrunkat és ez a szag gyorsan erősödött és egyre undorítóbb lett. Mintha valami varázslat visszahelyezett volna a Kaukázusban, a Fekete-tenger partvidéke mentén tett egykori utamra, amikor egyszer ugyanezt a szagot éreztem. Akkor fölfedeztük, hogy a bűzt egy féreg okozta, amely a «Julus»-fajhoz tartozik. Tejes-rózsaszínű volt, a hossza körülbelül négy hüvelyk és rothadó levelek közt tanyázott. Ha a «Julus» veszedelmet szimatol, néhány csöpp folyadékot választ ki, amelyből ez a rendkívül átható és kellemetlen szag áramlik és arra szolgál, hogy a féreg ellenségeit, madarat, vakondot és kígyót, elriassza.
A Kaukázusban azt az utat Abaza N. S. doktorral együtt tettem meg és tőle hallottam, hogy a madár elkerüli azt a helyet, amelyet a «Julus» ily nagyszerűen gyártott mérges gázával védelmez. Barátom és tanítóm, Zaleszki professzor is talált néhány ilyen férget; megvizsgálta az általuk kiválasztott folyadékot és mosusznak mondta. Ennek a mosusz nevű nedvnek, amelyet bizonyos csúszómászók és különböző rovarok bizonyos fiziológiai úton produkálnak, nagyon kellemetlen szaga van, ameddig friss; csak ha hosszabb ideig állott a levegőn, lesz aromatikus minőségű, ami az illatszeriparban kiváló helyet ad neki. Zaleszki professzor, aki páratlan alapossággal és gyakran eredeti módon vizsgált meg mindent, még azt is megtette, hogy a Julus-nedvből illatszert készített. Ha nem is tudott versenyre kelni Houbigant, Coty és Piver gyártmányaival, másrészt azt sem lehetett hallani, hogy az emberek elkerülték volna azt, aki az ő illatszerét használta.
Minthogy már a mandzsuországi «Julus» védőterületén voltunk, hozzáláttunk a rovar fölkutatásához. Végre egy fiatal szilfa kérgébe kapaszkodva találtuk meg. Nagyon hasonlított kaukázusi rokonához, de rózsásfehér hátán néhány barna folt volt. Mivel az alacsonyrendű lárvák e nagytehetségű képviselőjének, sajnos, nem tudtunk megfelelő úti alkalmatosságot fölajánlani és tartanunk kellett attól is, hogy a vele való túlságos benső érintkezés nagyon is tisztességes távolságban tartja tőlünk az embereket, nem zavartuk tovább vándorló illatszer- és mérges gázgyárának üzemét, hanem tovább mentünk.
Barátaim e kirándulás után még néhány napig nálunk maradtak. És az utolsó napon a hunghucok megint eszünkbe juttatták, hogy még élnek. Egy kínai, aki Karbinból jött, hogy elhozza a munkások bérét, nyomtalanul mindörökre eltűnt. Ugyanekkor egy rablóbanda a fatermelőhely egyik messzieső zúgában megtámadott egy munkásbarakkot, megsebesítette az ott őrködő kozákot és a kínai munkások minden megtakarított pénzét elrabolta. Ennek az lett a közvetetlen következménye, hogy körülbelül kétszáz ember elbocsátását kérte és Karbinba kellett utaznom, hogy új munkásokat keressek és ismét kérjem katonai födözetünk megerősítését.
Karbinba érkeztemkor mindjárt föltűnt, hogy úgy hivatalnoki, mint magánkörökben bizonyos ideges nyugtalanság van. Az eddigi reménykedés és a háború győzedelmes végébe vetett hit szemlátomást megrendült. Ennek a nagy csomópontnak orosz kolóniája államának hatalmában bízva bizonyos lelki nyugalommal fogadta a csapásokat, amelyeket a Port-Arthurban elzárt flottára mértek a japánok és abban bizakodott, hogy a szárazföldi hadsereg majd csak kiköszörüli a csorbát. A hazafias közönség még akkor is nyugodt maradt, amikor a japánok közvetetlenül Port-Arthur erődei előtt megtorpedózták és elsülyesztették a «Petropavlovszk» cirkálót és vele együtt halálát okozták a vitéz Makarov admirálisnak, akit nem csak mint bátor és derék tengerésztisztet becsültek honfitársai, hanem, akit mint sarki kutatót is ismertek. A lakosság bizalma csak akkor kezdett ingadozni, amikor az orosz haderő vereséget szenvedett Chiu-Lien-Ch’engnél, a Jalu mellett és a hosszú orosz front mindkét szárnyát állandóan hátrább kellett vonni. A japánok Liaotung félszigeten Chinchounál erős állásokat hódítottak el az oroszoktól és most megkezdték azt a kiszorító manövert, amely Fok tábornokot a Port-Arthur felé való visszavonulásra kényszerítette. Kuropatkin tábornoknak most már Liaoyang mellett összehúzódó csapataitól a vár amúgyis el volt már vágva. Bár az orosz sajtó és Kuropatkin hadseregparancsai még mindig büszke és bizakodó hangon beszéltek, a lakosság mégis félénk bizonytalansággal és nagy aggodalommal várta az első nagyobb csatát a három japán sereg ellen, amely Oku, Nodzu és Kuroki parancsnoksága alatt Liaoyang ellen nyomult.
Éppen a Wa-Fang-Kou mellett vívott csata után érkeztem meg Karbinba. A japánok megállították Stackelberg gróf tábornok hadtestét, amely áttörést kísérlett meg, hogy Port-Arthur segítségére legyen. Mindenütt fölháborodva beszélték, hogy Stackelberg gróf elvitte magával a frontra a feleségét, hogy forró napokon egyáltalán nem hagyta el szolgálati kocsiját és úgy tette kellemesen hűvössé, hogy hideg vízzel állandóan locsoltatta a katonákkal. Ilyen vezértől persze nem lehetett nagy győzelmet várni. Amikor a japánok, amit előre lehetett látni, hadseregét megállították és megsemmisítették, a gróf csak éppen hogy el tudott menekülni Kuropatkin seregéhez.
Ezután az újabb balsiker után keleten nagyon nyomott volt az orosz polgári lakosság hangulata, az újságok és a vezérkar azonban tovább folytatta a közönség megcsalását és tévútra vezetését úgy, hogy a lakosság nagyon nagy része elől rejtve maradt a valóság a harctéri eseményekről. Kuropatkin haderejének megerősítésére Mandzsuországból naponta friss csapatok érkeztek. Nem nagyon lelkesíthette őket az, hogy Karbinban minden kórház annyira tele volt betegekkel és sebesültekkel, hogy a hadvezetőségnek állandóan új kórházakat kellett berendeznie. Még iskolákat is bezártak és épületüket kórházi célra foglalták le.