Miután a városban elvégeztem a dolgomat, visszatértem Udzimibe. Ott mindent úgy találtam, ahogyan eltávozásomkor volt, de Szhum altiszt bizalmasan azt jelentette, hogy a szomszédságban megint sok hunghuc-banda bukkant föl, sőt kitudódott, hogy álruhába öltözött japán katonák is vannak köztük. Erre a figyelmeztetésre elhatároztam, hogy könnyelműen nem merészkedem ki többé munkaterületünkről. Ezt annál könnyebben fogadhattam meg, mert most már nem volt vadásztársam.
Visszatértemkor nagyon megörültem annak a látványnak, amelyet a telepünk nyujtott. Vállalatunk már igazi iparteleppé nőtte ki magát, amely körülbelül ezer embert foglalkoztatott. Két vasúti vonalon szállították a fát. Az igazgatóság és a hivatalnokok épületei, a munkásbarakkok, a raktárak és a fészerek egész város voltak, amely itt az erdőben a földből nőtt ki az azelőtt teljesen ismeretlen Ho-Liu falu mellett. Ez maga pedig már csak külvárosa volt az én faszénvárosomnak.
A sors azonban nem akarta, hogy még sokáig örvendhessek új városomnak. «Senki sem tudja, mi vár rá holnap.» Azt gondolom, hogy ez az igazság igazolja legjobban az optimizmust és az altruizmust, ebben van tulajdonképpen az élet nagy varázsa, éppen abban, hogy az élet mindig rejtély marad.
Ebben az összefüggésben sohasem fogom elfelejteni azokat a szavakat, amelyeket egykor egy fogolytársam mondott, amikor együtt töltöttük ki büntetésünket, én forradalmár üzelmekért, ő pedig azért, mert fölgyujtotta egyik ellenségének a házát:
– A holnap sohasem hasonlít a mához. Ha ma nehéz az élet, holnap ugyanezt az életet könnyebben tudjuk elviselni. Ha a holnapi nap rosszabb, akkor már ma hozzászoktunk kissé a súlyosságához úgy, hogy a megrosszabbodástól nem szenvedünk túlságosan. Ha azonban a holnap valóban jobban telik el, akkor pompás napunk lesz.
Akkoriban nem volt kedvemre az az életbölcseség, amit ez a sokévi fogságra elítélt ember hirdetett és magára alkalmazott; ma azonban érzem, hogy igaza volt.
Mintha tegnap lett volna, úgy emlékszem 1905 július 20-ára, amikor a magam életén éreztem annak a föntebb közölt elmélkedés élén idézett közmondás jelentőségét. Reggel félöt óra volt, amikor valaki kocsim ajtaján kopogtatott. A legényem ajtót nyitott. Megnéztem, hány óra és hallgatóztam, hogy mit beszélnek. A legény bejött és jelentette:
– Egy kínai van künn, aki egészen elfulladt a futásban és azonnal beszélni szeretne önnel uram.
– Jőjjön be.
Egy munkás lépett be, aki izgatottan és tört orosz nyelven az egyik kemencénél történt szerencsétlenségről tett jelentést.
– Amikor a szén kiszedéséhez fogtunk, az asszisztens két munkással a kemence tetején volt. A tető hirtelen beszakadt alattuk és a tűzbe zuhantak. Jőjjön igazgató úr, jőjjön gyorsan, mert mindenki elvesztette a fejét!
A kínai arca olyan igaz rémületet és kétségbeesést mutatott, hogy meg voltam győződve, hogy igazán valami rettenetes dolognak kellett történnie. Kiugrottam az ágyból. Miután a legényemet utasítottam, hogy Udzimiből kérjen telefonon orvost és egészségügyi személyzetet, kabát és fegyver nélkül a kínai után siettem. A falu egészen csöndes volt. A faszénraktárak mellett álló egyik kozákőr előtt elhaladva, odakiáltottam neki, hogy az altisztet és a többi kozákokat küldje a szerencsétlenség helyére. Magasszárú csizmát húztam volt a nadrágomra és fehér ing volt rajtam, amelynek bal mellzsebében kicsiny, de meglehetősen vastag jegyzőkönyv volt.
Amikor körülbelül fél mérföldet futottunk és egy kanyarodónál elmaradt mögöttünk a város, két kínaira akadtunk, aki a pálya közelében a földön kuporgott. Fölállottak és vezetőmtől kérdeztek valamit, amit nem értettem meg. Alighogy felelt, fölugrottak és szorosan mellettünk velünk futottak. Hirtelen és a legcsekélyebb figyelmeztetés nélkül mindketten karon ragadtak és a földre akartak teríteni. Hiába kiáltottam rájuk, hogy bocsássanak el, szótlanul csak annál jobban szorítottak és megkettőztették fáradozásukat, hogy elbuktathassanak. Nem is sejtettem, mit akarnak velem, míg egyszerre azt láttam, hogy kínai vezetőm hátrafordul és magasra emelt késsel nekem ront. Mivel karjaim leszorítása a védekezés minden lehetőségétől megfosztott, tehetetlenül kellett a szúrást várnom. A szúrás szerencsére a jegyzőkönyvet érte, amely annyira elvette az erejét, hogy csak éppen a kés hegye nyomult a mellembe. Erre minden erőmet összeszedve, nagyot löktem úgy, hogy kiszakíthattam magam a két fickó öleléséből, de ugyanebben a pillanatban a munkás megint megszúrt és most meglehetősen súlyosan megsebesített a kezemen. Szabaduló kísérletemnek mégis sikere volt, ámbár a két első támadó a lábát annyira összefonta az én lábammal, hogy egyelőre csak a felsőtestem lett szabad. Amikor, hogy egészen megszabaduljak tőlük, vadul ütöttem-vertem őket, lábamnak rabsága is engedett. Akkor azonban ismét azonnal a munkás ellen kellett fordulnom, aki késével újra megtámadott. Minden erőmmel úgy gyomron rúgtam, hogy fájdalmában nagyot kiáltva összerogyott; a kést kiejtette a kezéből, a fejét belevágta a sínbe és legurult a vasúti töltésről. E közben a másik kettő megint támadásra készült és újra megkísérelte karom lefogását, de másodszor is sikerült jobb kezem kiszabadítása. Az egyiket öklömmel úgy ütöttem állon, hogy eszméletlenül hanyatt esett. Ütésem ereje azonban engem is földre rántott és keresztben áldozatomra buktam.
Társainak sorsán okulva harmadik támadóm szerencsémre elfutott és meg sem kísérelte, hogy cinkostársainak segítségére legyen. Estemben a lábam szerencsétlenségemre egy sín alá kerültés annyira megrándult, hogy elájultam, később kiderült, hogy csípőízületem veszedelmesen kificamodott.
Szhum és kozákjai bizonyára már néhány perc mulva rám találtak. A vasúti árokból szerzett hideg vízzel megint magamhoz térítettek. Azután két katona a karabélyán visszavitt a kocsimhoz, ahová meglehetősen siralmas állapotban érkeztem meg. Szhum, miután megbilincseltette azt a két embert, aki nálam feküdt, kozákjaival a harmadik rabló fölkutatására indult. Valahol a bokrok közt föl is hajszolta ama nyomok segítségével, amelyeket a vasúti töltéskor való visszavonuláskor hagyott hátra.
Amikor az áltatásomra kieszelt üzemszerencsétlenség áldozatai számára az orvost és az egészségügyi embereket kértem, természetesen nem is álmodtam, hogy ezzel magamról gondoskodtam. Kificamodott csípőm csakhamar köteléket kapott és bekötözték mellem és kezem sebét. Szhum visszatértére várva mozdulatlanul feküdtem és utasításokat adtam asszisztensemnek, mert az orvos azt mondta, hogy a jobb ápolás végett még aznap magával visz Karbinba. Szhum visszatérvén, ezt jelentette.
– Az a kínai, aki a sínre bukott, ott veszett; az állkapcsa összezúzódott és néhány foga kitört. A második, aki a töltésről legurult, nem tud fölülni. Azzal a fickóval együtt, akit a bokrok közt fogtunk el, egyik barakkban őrzik. Már elküldtem a kínai kormányhivatalnokért és megüzentettem neki, hogy hozzon magával hóhért.
A hóhérnak azonban már csak az egyikkel volt dolga; a másik még aznap belehalt sérülésébe.
Udzimiben így végződött a tevékenységem. Többé nem tértem oda vissza; Karbinban több hétig ágyban kellett feküdnöm és amikor fölkelhettem, mankót kellett használnom, mert állandóan fájdalmam volt. A lábamban és a csípőmben érzett csúz alakjában még később is sokáig kínzott a hunghucokkal folytatott küzdelmem.
Mihelyt annyira amennyire tehettem, karbini laboratoriumomba mentem, ahol asszisztensemnek, egy mérnöknek jelentése szerint sok fontos munka és föladat halmozódott össze. A vezérkar és a vasútigazgatóság sok különböző szénfajtából egész rakás mintát küldött nekünk, amit Észak-Mandzsuország mindenféle helyén kínaiak szedtek össze. Bár mérnökeimnek és a fiatal vegyészeknek már segíthettem a vegyelemzésben és más munkában, mégis nagyon kifárasztott a munka.
A legnagyobb figyelemmel kísértem a frontról érkező híreket. A liaoyangi nagy csata első napjai gyanús csöndben teltek el. Kuropatkin tábornok főhadiszállásának hadseregjelentései beszéltek ugyan mindenfélét különböző sztratégiai mozdulatokról, de a csata igazi lefolyásáról semmi vagy csak nagyon kevés fölvilágosítást adtak. Kínai szolgáim azonban titokban azt jelentették nekem, hogy az oroszok az egész fronton visszavonultak és a japánok nyugat felől átkaroló mozdulatra készülődnek, hogy az oroszok mögött elvágják a vasúti vonalat és elfoglalják Karbint.
Ugyanazon a napon egy barátom, aki vadászkirándulásról tért vissza, elbeszélte, hogy a Szungari partján, a várostól nem messze erődítmények építését látta. Egészen világos, úgymond, hogy a hadvezetőség ezzel bizonyos eshetőségekre készülődik és szavai többé-kevésbbé megerősítették azt, amit kínaiaim jelentettek.
Nemsokára már elcsüggesztő hírek kezdtek átszivárogni, hogy tudiillik Kuropatkin és a törzskara Mukdenbe költözködött és a hadsereg az egész fronton visszavonul. Végre hivatalos hadseregjelentést adtak ki, amely lakonikusan közölte, hogy a hadsereg sztratégiai okokból állást változtat és «hátra koncentrálódik» Mukden felé. De a valóságot nem lehetett tovább is eltitkolni. Amikor a városban híre terjedt, határozott pánikot okozott a lakosság körében. Később érkezett pontosabb jelentések hírül adták, hogy az orosz veszteség húszezer főre emelkedett és az oroszok, ámbár nagy veszteség érte a japánokat is, nagyon kedvező és jól megerősített állások föladására és egészen új védelmi vonal elfoglalására kényszerültek. Mivel mindezen fölül Mukdenben nem rendelkezett a hadvezetőség megfelelő kórházakkal, a sebesülteket mind tovább északra, Karbinba kellett szállítani.
Mily világosan emlékszem arra a szomorú reggelre! Napkeltekor távoztam hazulról és a laboratóriumhoz vívő rendes utamon átmentem a székesegyház előtt levő téren. A nap éppen fölkelőben volt, de az éjjel árnyai még ott kuporogtak a háztetők szögleteiben, a templom nagy oszlopai mögött és a teret szegélyező bokrokban. A város központjának átkozottul göröngyös kőburkolatán még nem hallatszott kocsizörgés. De éppen amikor a tér túlsó felére értem, valami hirtelen megállásra és fülelésre kényszerített.
Valahonnan, mintha a túlvilágról jöttek volna, csupa kínt és kétségbeesést eláruló hosszan elnyújtott jajkiáltások hatoltak a fülembe, mindig tisztábban voltak hallhatók és egyre sűrűsödtek. Tovább mentem azzal az érzéssel, hogy valami kiolthatatlanul rémületes dolognak kell történnie. Amikor a teret övező sövényből kijutottam, meglepődve egész sor fehér sátrat láttam, amelyen a vöröskeresztes lobogó lengedezett. Éjjelen át nőttek ki itt a földből, nyilván mert éjjel akkora tömegű sebesült érkezett, hogy a karbini kórházakban már nem jutott nekik hely. Ezekből a sátrakból, a sebesültektől jött a szívettépő jajkiáltás. A kezdődő nappal tompa fényében szótlanul és gyorsan ide-odasuhanó orvosok és ápolók világos alakjai a fehér, vérfoltos köpenyben nyugtalanítóak voltak. Itt-ott eltűntek a sátrakban és halottakat hoztak ki; hosszú, lapos teherkocsira rakták őket, azután megalvadt vérrel véges-végig bemocskolt gyaloghintóikkal tovább mentek egy másik sátorutcába ugyane munka folytatására.
Bár ama szomorú reggel óta sok év mult el, úgy emlékszem rá, mintha csak tegnap lett volna, az emberi kínszenvedés és kétségbeesés ama tanyája, ahol a háború vérvörös kísértetének pazar kezével szétszórt vetést arattak le, még mindig ijesztő világossággal áll előttem.
Tudom, hogy a háború elkerülhetetlen jelenség a népek fizikai életében; de rémítő jelenség, amely megtorlásért az égre kiált. Ámbár a tett embere vagyok és szemtől-szembe láttam a háborút – olyan célokért, amelyeket megértettem és amelyekért nyugodt lelkiismerettel áldozhattam föl magamat – mégis összeszorul a szívem, ha látom, miként kergetik az emberek tömegeit vakon a halál torkába, olyan tömegeket, amelyek nem értik meg a háborús célokat és nem lelkesednek értük. Hiszen sokszor anyagi okokból viselnek háborút, Mammon bálványért, aki számtalan áldozatot és tengernyi vért követel az emberektől, ellenszolgáltatásul azonban csak sebeket oszt és megcsonkítja őket, sőt túlgyakran megfosztja őket az élet harcának fegyverétől, a kéztől és a lábtól.
Bár még nagyon sántítottam és szerencsétlenségemre valóságos barométerré lettem, aki érzékenyen reagáltam az időjárás minden változatára, a mandzsuországi helyzet következtében mégsem maradhattam sokáig tétlen. Közelgő vihar, a légnyomás növekedése vagy csökkenése, minden hirtelen hőmérsékletváltozás, eső és hideg szél – megsérült csípőmben mindez többé kevésbbé heves fájdalmat okozott. De a háború megkívánja a magáét; engem arra kényszerített, hogy hamarább hagyjam abba a kúrát, mint ahogyan az orvosok helyesnek mondhatták.
Néhány nappal a liaoyangi vereség után azt a megbízást kaptam, keressek Karbin környékén szenet, minden fölkutatott telep szenét alaposan elemezzem és állapítsam meg, vajjon használható-e lokomotív fűtésére. A megbízás teljesítése sürgős volt, mert Oroszország a Liaoyang mellett és a Liaotung-félszigeten szenvedett veresége következtében több jó szénbányát elvesztett, elsősorban a nagyon kiadós és értékes fuszhuni bányát. Azonnal rendelkezésemre bocsátottak két tapasztalt bányászt, fúrómunka-speciálistákat, egy jó fúrógépet és harminc kínai munkást. Egész expedicióm egy kis gőzösre szállt mindennel, amire szüksége volt, mint élelmiszerrel, szivattyúkkal, szerszámmal, piroxilinnal és nagyobb készlet épületfával, mert a Karbin fölött levő folyóvidéken ezt nagyon nehezen lehetett volna gyorsan kellő mennyiségben megszerezni.
Amily gyorsan csak lehetett, elintéztem mindent, ami az Udzimi-művekben kifejtett tevékenységem végleges lezárásához még szükséges volt; a fiatal mérnöknek, akit utódommá neveztek ki, átadtam a megkívánt okiratokat és elláttam őt a munka folytatásához szükséges útbaigazítással. Magam az orvostól kaptam alapos tanácsokat; port adott és kenőcsöt és egyre dörmögte, hogy vállalkozásom a lábamba kerülhet, mert véleménye szerint nálam a kificamodott ízület krónikus gyulladása kezdődik.
A szénkutatást Karbintól körülbelül tizenöt mérföldnyire kezdtük meg olyan helyen, ahol alacsony, kopasz dombok ereszkednek le a folyóhoz; jegyzőkönyvemben ugyanis azt a följegyzést találtam, hogy ott a kínai keleti vasút építésekor szenet találtak. Mikor technikai segítőimmel szemlére indultam, a dombok közt mély sülyedésekben nemsokára olyan helyekre jutottam, ahol vékony szénréteg jelentkezett. Már régóta barangoltunk és a nap már leáldozni készült a hegyek mögött, amikor mély szakadékba jutottunk, amely az egész hegyláncot két részre osztotta. Bár már violaszínű árnyak kezdték behálózni a szakadékot, mégis elhatároztam, hogy behatolok és meredek oldalait, ha mindjárt fölületesen, megvizsgálom, nem találok-e talán ott arra a helyre, ahol néhány évvel ezelőtt szenet bányásztak. Benn a szakadékban egyre sűrűbb szürkület vett körül bennünket. Valami láthatatlan rejtekhelyről kígyószerűen ködszellemek kúsztak ki, egymásba folytak és hullámzó függönyt alkottak, amely elzárta előttünk a szakadékot. Egyszerre bizonyos távolságban apró fényszikra pislákolása látszott és egy pillanat mulva elfojtott kiáltás hallatszott. Az egyik bányász megszólalt:
– Itt a szakadékban egy fang-tzenak kell lennie.
Tölcsért formált a kezéből és hangosan kiáltotta:
– Eh-ho! Mantzu, gyere ide!
De csak a visszhang felelt. Tovább mentünk és csakhamar tűz maradványára bukkantunk, amelyben kis széndarabok még parázslottak, a nagyobbak ellenben már kihűltek és nedvesek voltak a víztől, amelyet kevéssel előbb önthettek rá, hogy a tüzet eloltsák.
– Valaki sietve eloltotta a tüzet, – súgta az egyik bányász. – Úgy látszik, az uraságok nem akartak váratlan vendéget fogadni.
Feszülten figyeltünk, de a legcsekélyebb hang sem mutatott valami emberi lény jelenlétére.
– Ugyancsak jól elbujtak, – mondta nevetve Ruszov, az egyik bányász.
Mivel gyorsan sötétedett, elhatároztuk, hogy visszafordulunk. Amikor elhagytuk a szakadékot, egy kínai talyigának, ama különös alkalmatosságok egyikének utálatos nyikorgását hallottuk, amelynek fatengelye együtt forog a kerekekkel és a rakomány egész súlya közvetetlenül a két tengelyágyra nehezedik. A zajt követve csakhamar egy kínai fuvarost pillantottunk meg, aki durván csapkodta négy ponniját, amely nagyon erőlködött, hogy rengeteg rakomány kaoliongszárat vontasson át a csak Mandzsuországban található úgynevezett országutak gödrein és lyukain. A kegyetlen kocsis, amikor megkérdeztük, hol lehet szenet találni, megigérte, hogy másnap reggel jó jutalomért megmutatja a hegyek közt a régi aknákat. Elhatároztuk tehát, hogy az éjszakát a közeli faluban töltjük, ahová a kínai iparkodott kaoliang-rakományával. Úgy terveztük, hogy napkeltekor fölkeressük vele az elhagyott szénbányákat.
Kalauzunk a maga házában az elkerülhetetlen k’angon helyezett el bennünket, ahol a bolhák azonnal elleptek bennünket, ami igaz, hogy ezúttal csak javunkra vált. Ide-odahánykolódtam a kínhelyen és a szememet sem tudtam lehúnyni, ellenben derék bányászaim, akik már régen hozzászoktak ehhez a mandzsuországi veszedelemhez, az igazak álmát aludták. A k’ang végében házigazdánk hortyogott családtagjainak harmonikus kíséretével. Nem tudom, hány óra volt, amikor a házőrző kutya ugatni kezdett. Közvetetlenül ezután halkan kinyílt az ajtó és meglapulva három kínai osont be. Mivel karabéllyal és késsel voltak fölfegyverkezve, amit a hátukon hordtak, mindjárt azt következtettem, hogy ezek hunghucok. Loppal végighaladtak a k’ang hosszában, az alvók mindenikének az arcát fürkészték és kezükkel jeleket adtak egymásnak. A kormos olajlámpa vörös fényénél jól megfigyelhettem őket és tisztán láthattam, hogy nem sok jót igérő, gonosz arcú idősebb emberek voltak.
Miután minden embert és minden tárgyat végigmustráltak, vetköződni kezdtek. Karabélyaikat a velem szemben levő sarokba támasztották és levetették a hosszú felöltőt úgy, hogy csupán a kínaiak szokott nadrágja és kékszínű rövid kabátja maradt rajtuk. Azután az ajtó mellett levő fabakra ültek és suttogni kezdtek. Bár hármunknak, akik jó Mauserokkal és Nagan-revolverekkel voltunk fölfegyverkezve, ezek a váratlan vendégek tulajdonképpen nem lehettek veszedelmünkre, mégis szemmel kísértem őket. Az óvatosság bizonyára helyénvaló volt. A ho-liui támadás óta természetesen nem szívelhettem ezt a fajzatot. Az volt a tervem, hogy inkább mindjárt elfogom a fickókat és átadom a gőzösünket őrző kozákkíséretnek.
Tudtam, hogy ez lövöldözés nélkül nem fog menni, tehát hozzáláttam a támadás kieszeléséhez. De egy körülmény váratlan fordulatot adott a dolognak, ami halomra döntötte minden sztratégiai tervemet. A k’ang közepén kis láda állott, Gorlov, az egyik bányász volt a tulajdonosa és három csésze, kanál, egy skatulya cukor és egy doboz volt benne. Este teáztunk és a ládát nyitva hagytuk ott a k’angon. A hunghucok egyike vizsgálódás közben észrevette a cukrot és piszkos kezével belenyúlt. Villámgyorsan fölkaptam az egyik csizmámat, amely ott hevert a lábamnál, minden erőmmel odavágtam a fickóhoz és kiáltoztam:
– Takarodj te tolvaj! Ébredjetek, ébredjetek!
Társaim fölugrottak. Nem tudták ugyan, hogy mi történt, de mindjárt előkapták fegyvereiket. E hirtelen fordulatra a hunghucok a leggyorsabban kirohantak az ajtón és kutyaugatástól kísérve elmenekültek, a nélkül, hogy fölszerelésük megmentését megkísérelték volna. Ilyen módon három karabély, három töltényöv, három kés és a szokott fekete posztóövvel ellátott ugyanennyi hosszú kínai felöltő birtokába jutottunk. A kést és a ruhát gazdánknak ajándékoztuk és hajnalhasadáskor az ő vezetésével, karabéllyal fölfegyverkezve a szakadékhoz indultunk.
A kínai egyenesen egy elhagyott tárna szájához vezetett, amelyet a lecsúszott föld és kő részben betemetett. Mivel ilyen gyorsan megtaláltuk, amit kerestünk, Ruszovot azonnal visszaküldtem a faluba, hogy ott lovat szerezzen, gyorsan a gőzöshöz lovagoljon és munkásokat, szerszámot és a bányabejáratot elzáró szikla fölrobbantásához szükséges piroxilint hozzon. Időközben kettőnknek a kínai még néhány régi aknabejáratot mutatott; tehát egyszerre több helyen kezdték meg a kiaknázást. A fokozatosan lefelé haladó bejáratok egynémelyikében gerendákból és dorongokból készült falburkolat maradványait találtuk. Kalapáccsal és csákánnyal nehány mintát szereztünk és künn a szabadban úgy láttuk, hogy alighanem barnaszén (lignit), nagyon hasonló ahhoz, amit az Usszuri-vidéken találtam.
Már nehány órája a szakadékban voltunk, amikor a hegyoldalon mászkáló kínai izgatottan hozzánk futott azzal a hírrel, hogy a távolabb levő aknanyílások egyikéből füstöt látott kiszállni. Azt gondoltam, hogy a széntelep ég, aminek nem nagyon örültem, mert az ilyen tűz a vájást nagyon veszedelmessé, sőt talán lehetetlenné teheti.
A megjelölt aknához közeledve valóban vékony füstoszlopot láttam belőle kiemelkedni. Szaga után ítélve nem lehetett szén, hanem csak fa füstje. Kézenfekvő volt tehát az a következtetés, hogy valakinek a folyosóban kell lennie. Ekkor visszaemlékeztem arra a hirtelen eloltott tűzre, amelynek a maradványát előző este láttuk és szükségesnek láttam, hogy tovább firtassam a dolgot. Kíváncsian besiettünk az aknába. Elég magas volt ahhoz, hogy egyenest járhattunk benne, csak a fejünket kellett kissé lehajtanunk. Nemsokára sötétben voltunk. Folytattuk útunkat és hogy el ne szakadjunk egymástól, időre-időre gyujtót gyujtottunk és egymást szólítgattuk. Hirtelenül fülsiketítő csattanás, amelyet a visszhang valóságos menydörgéssé növelt, állított meg bennünket. Másodszor, harmadszor, sőt negyedszer is ismétlődött a robaj.
– Lőnek! – kiáltotta Gorlov, kínaink pedig üvöltve a kijárat felé rohant.
Gorlovot fölszólítottam, hogy oroszul és kínaiul kiáltsa be a tárnába, bárki van benne, hagyja abba a lövöldözést és jőjjön ki hozzánk. Az egyetlen felelet új sortűz volt, amely azonban szintén nem tett kárt bennünk. A bánya lakói nyilván nem mertek a főútra kiállani és hogy elijesszenek bennünket, valamelyik mellékaknából lövöldöztek.
Amikor a bejáratnál megint összetalálkoztunk, Gorlov ezt kérdezte a kínaitól:
– Hunghucok ezek?
– Ó nem – válaszolta meggyőződéssel a kínai. A mi szomszédságunkban fölbukkanó hunghucok messziről jönnek, beportyázzák a vidéket és megint elmennek. Egyikük sem lenne elég vakmerő, hogy bemerészkedjék ebbe a barlangba, hol sok gonosz szellem és a «Ta-lung» (nagy sárkány) lakik. Ezek az emberek bizonyára «mao-tzek» – majd hamar kijavította: «külföldiek», hogy ezzel az udvariasabb szóval pótolja az előbbi lenézőbb elnevezést, amely Észak-Mandzsuországban általában használatos. És aggódva pillantott felénk, vajjon nem haragított-e meg az elszólásával?
– Megvárjuk Ruszovnak és a többieknek a megérkezését, – szóltam oda a bányászhoz. Meg kell oldanunk ezt a titkot és ki kell füstölnünk a rókát a vackából.
Míg a megerősítésre vártunk, az aknabejáratnál őrködtünk, hogy a gonosz szellemeket és a sárkányt megakadályozzuk fészkük elhagyásában. Egy idő mulva a folyosó mélyében új sortüzek hallatszottak. Az akna nyílásán kifütyölő golyók elárulták, hogy foglyaink ki akarnak jönni. Nehány lövéssel válaszoltunk. Megint csönd lett. A lejtős akna ama részében, amelyet áttekinthettünk, senkit sem láttunk.
Gorlov, hogy elűzze a várakozás unalmasságát, meglehetősen körülményesen megmagyarázta a kínainak, hogy a vad, ami a csapdánkba került, semmi esetre sem lehet gonosz szellem vagy sárkány.
– Ide hallgass Han ország fia, – így kezdte és óriási vörös kezével ott hadonászott a kínai orra alatt, nincs itt gonosz szellem vagy valami más mesebeli lény; mert ha a szellemeknek karabélyuk lenne, már háromezer évvel ezelőtt nem lett volna a földön egyetlen kínai sem. A gonosz szellemek már régen kipusztították volna őket! Érted?
A kínai megértette a beszéd értelmét és méltányolta a benne foglalt állítást. Megmutatta kifogástalan nagy sárga fogsorát és megelégedetten biccentett a fejével. Kétségkívül jobb szerette, ha karabéllyal fölfegyverzett emberekkel van dolga, mint megfoghatatlan és minden tekintetben alattomos szellemekkel.
Csak kevéssel dél előtt hallottuk közeledő emberek hangját és megismertük Ruszov mély basszusát. Mindjárt ezután maga is megjelent két kozákkal és tíz kínai munkással, aki piroxilint, ásót, csákányt és szivattyút hozott.
– A csata előtt valamit ennünk kellene – mondta Gorlov. A nap már magasan áll.
Ebédünket, kenyeret, teát és konzervet, hamar elfogyasztottuk, mert alig vártuk már, hogy a tárna titkának nyitjára jussunk. A kínaiakat egy öregebb munkás felügyelete alatt biztosnak látszó helyen hagytuk, mi öten külföldiek pedig megint a tárna szájához mentünk. Elsőnek Ruszov mászott be és dörgő basszusával megadásra szólította föl a földalatti erőd ismeretlen védőőrségét. Szabadságot biztosított nekik és esküdözött, hogy nem azért akarunk behatolni, mert őket üldözzük, hanem csak a széntelepet akarjuk megvizsgálni. Miután mindezt kínai nyelven is elmondta, ismét kimászott a tárnából és a bejárata előtt egy kőrakás mögött húzódott meg. Odabenn nehány percig ismét csönd volt, míg ismét és ezúttal több ember ordításával kísérve, sortűz dördült el. Úgy látszott, hogy hegyi szellemeink támadást akarnak megkockáztatni. Erre azzal feleltünk, hogy hosszabb ideig gyorstüzelést indítottunk a tárnába. Abból, hogy most a hangok nagyobb távolságból hallatszottak, azt lehetett következtetni, hogy láthatatlan ellenségünk visszavonult.
– Mit kezdjünk ezekkel az uraságokkal? – kérdezte Ruszov. Meddig várjunk, hogy kijönni kegyeskedjenek?
– Már nem sokáig, felelém. Mondd meg nekik, hogy ha a fegyvereiket benn le nem teszik és a leggyorsabban ki nem jönnek, fölrobbantom a folyosót és tűzijátékkal meg ágyúdörgéssel nagyszerű temetést rendezek nekik.
Ruszovnak nagyon tetszett ez a megbízás. Ezt az új figyelmeztetést vigyorogva kiáltotta be a tárnába, de csak azzal az eredménnyel, hogy a mélyből megint sortűz ropogott felénk.
– Gorlov, fogd a legkisebb piroxilintöltést, lásd el gyutaccsal és gyorsanrobbantó Bickford-zsinórral és mint a hegyi szellemeknek szóló első figyelmeztetést, hajítsd be a járatba.
A gyakorlott aknász egy pillanat alatt teljesítette a parancsomat. A piroxilin elkábító dörgéssel fölrobbant és a tárnabejáratból, mint valami óriási ágyúnak a szájából kődarabokkal és földdel vegyes por-, gőz- és gázfelhőt vetett ki.
– Csak kis kostoló volt! – ordította Ruszov. Gyertek ki, különben öt perc alatt örökre elzárjuk előletek a kijáratot! Csak gyorsan, ti rókák!
Taktikánk sikerrel járt. Egy hang nemsokára tárgyalni kezdett velünk. A láthatatlen barlanglakó első kérdése ez volt:
– Kik vagytok?
– Vagyunk, akik vagyunk. Először ti mondjátok meg, hogy ti kik vagytok? – kiáltotta vissza Ruszov.
– Mi georgiaiak vagyunk – volt a meglepő felelet.
– Miért laktok, mint a róka, barlangban? – kérdezte Ruszov tovább.
– Ejnye, mert a kedvünk tartja – felelte a mélyből jövő hang és kihallottam belőle azt a rejtett nevetést, amely a Kaukázus fiait jellemzi.
– Kijöttök-e vagy pedig élve eltemessünk-e titeket, mert nekünk meg így tartja a kedvünk? Kérdeztem.
Rövid szünet után közelebbről hallatszott a felelet.
– Meghagyjátok a szabadságunkat vagy el akartok fogni? Ha elfogásunkra kísérletet tesztek, magunk robbantjuk föl a folyosót!
– Hiszen tulajdonképpen mindannyitoknak börtönben a helye, mondám.
– Ó nem, de bizonyos félreértések történtek, volt a válasz és a georgiai hangjából megint kiéreztem azt a gúnyos mellékzöngét.
– Ha fegyvereiteket benn hagyjátok a tárnában és megigéritek, hogy békén maradtok, tőlünk ugyan elmehettek, ahová akartok.
– Jól van, kijövünk.
– Tudom, hogy a georgiai szótartó, kiáltottam még befelé, tehát bízom bennetek.
Lövésre készen vártunk. Néhány perc mulva a sziklák közt kis fekete báránybőrsüveggel födött fej tűnt föl, éles szemével végigvizsgált bennünket, azután gyorsan visszahúzódott. Eltűnőben ezt kérdezte:
– Miért van nálatok karabély?
Élesen feleltem:
– Gyertek ki vagy fölrobbantom a tárnát!
– Maga fene keménylegény, válaszolta a georgiai. De hát mit tehetünk? Talán nem szegi meg az igéretét.
Hét ember jött ki libasorban a tárnából. Magas karcsú emberek voltak, akik ezüstveretű bőrövvel ellátott testhezálló fekete kabátjukban meglepő látványt nyujtottak, aminek hatását arcuk elszántsága még erősítette. A kozákok gyorsan megmotozták őket, de állták a szavukat és nem hoztak ki magukkal fegyvert.
– Mehettek, mondtam annak, aki legelsőnek jött ki, de ne zavarjatok bennünket a munkánkban. Jobb is lesz, ha nem mentek be többé e tárnák egyikébe sem. Könnyen beomolhatnak és nem eresztenek ki többé benneteket.
A fiatal georgiai, akinek vakmerő, nemes arcából tüzes szem villámlott, mosolyogva két szabályos fehér fogsort mutatott és szólt:
– A hunghucoktól félve itt kerestünk menedéket.
Lesütötte a szemét, ajkának megrándulása visszafojtott nevetést árult el.
– Igen, teljesen értem! Hét ilyen djighitnek (lovag vagy harcos) minden esetre félnie kell a hunghucoktól! A georgiaiak nem hősök.
A fiatalember fölkapta a fejét, az arca vérbe borult. Már valami éles, kihívó választ akart adni, amikor pillantása az enyémmel találkozott, mire kacagni kezdett. A többi georgiai félrenézett, nehogy követnie kelljen vigyázatlan társa példáját.
– Tehát elmehetünk?
– Egyszer már megmondtam.
– Köszönjük szépen, mondta a fiatal georgiai és gyorsan odajött hozzám. Krisztov a nevem, Krisztov herceg.
Kezet adott. Keskeny, de erős kéz volt. Megszorítottam és megmondtam a nevemet. Azután itt a vadonban egyik társa a másik után megismételte a társadalmi udvariasság e ceremóniáját. Majd megfordultak és nyugodtan távoztak.
Azonnal hozzáfogtak a georgiaiak hagyatékának átvizsgálásához. A kozákokat őrségül a tárna bejáratánál hagytuk. Olajlámpánk világánál az egyik mellékjáratban egész kis fegyverraktárt, két zsák élelmiszert és egy láda töltényt találtunk.
Az, hogy itt georgiaiakkal találkoztunk, magában véve nem volt különösen meglepő. E harcias nép embereivel akkoriban elég gyakran lehetett találkozni az orosz távoli kelet városaiban. Több oka volt annak, hogy a georgiaiak ily messzire távoztak hazájuktól. Ez a törzs mindig szabadságszerető nép volt; a kaukázusi orosz hatóságok zsarnoki uralma Georgiában gyakran fölkelést és forradalmat okozott, aminek az lett a következménye, hogy az orosz bíróságok a szabadon született hegyi lakók közül sokat Kelet-szibériába száműztek.
Az orosz ellenzéki pártokban mindig voltak a radikális tanokat követő és támogató georgiaiak. Csak olyan nevekre kell hivatkoznunk, mint Tzeretelli herceg, Ramisvili és Cheidze, hogy megmutassuk, mily jelentékeny szerepet játszottak forradalmi körökben a georgiaiak.
A vérbosszúnak hagyomány által megszentelt törvénye volt a másik ok, amely hozzájárult a Szibériába száműzött georgiaiak számának növeléséhez. Ennek jellemzésére elmondok egy esetet, amely állítólag valóban megtörtént. Egy georgiai bepörölte a szomszédját, mert megsértette. A tárgyalás napján a panaszos kötelességszerűen megjelent a bíró előtt, de a vádlott hiányzott, mire a bíró megbízta a rendőrséget, hogy sürgősen állítsa elő. A rendőrök eltávozása után a panaszos gúnyosan csóválgatta a fejét és így szólt a bíróhoz:
– A rendőrség nem ér célt. Nem fog eljönni.
– Ugyan miért nem? kérdezte bosszúsan a bíró. Kényszeríteni fogják, hogy eljőjjön.
– No, akkor már hozniok kell, dörmögte a georgiai.
– Miért?
– Mert ma reggel agyonütöttem.
Szibériának önkéntelen georgiai telepesekkel való benépesítésében végül még egy másik ok is segített, nevezetesen a georgiaikkal született harci szellem, amely a szomszédos törzsek és falvak megtámadására kényszeríti őket, hogy lovat, marhát, sőt asszonyt raboljanak. A Kaukázusban mindig szokás volt az ilyen rablójárat és a djighitek jó alkalmat találtak vakmerő lovasszellemük bebizonyítására.
A szabadságot szerető georgiaiak rendszerint nem sokáig bírják a fogságot vagy a munkakényszert. Valami úton-módon mindig sikerül megszökniök és a városok minden lehetséges rejtekhelyein meghúzódniok, ahonnan azután új vakmerő rablójáratra indulnak. Az orosz-japán háború idején keleten egy kizárólag georgiaiakból alakult, nagy sikerrel dolgozó banda bukkant föl, amely réme volt nemcsak a japánoknak, hanem a kínai lakosságnak, sőt kis orosz csapatokat is megtámadott, különösen azokat, amelyek hadianyagszállítmányokat kísértek. A távoli kelet minden városában tekintélyes georgiaiak birtokában vendéglők, szállók és csapszékek voltak, de ezek egyszersmind menedékhelyül szolgáltak ama földieik számára, akiket a törvény és a rendőrség üldözött. Mivel ezek a georgiaiak csaknem mind régi nemes családból származtak, a djighit sohasem vetemedett közönséges lopásra és magános fegyvertelen embert nem támadott meg. A georgiaiak minden rablójáratának harccal és vérontással kellett végződnie. Ez a körülmény természetesen nem nagyon csábította az orosz rendőrséget arra, hogy kikezdjen az elszánt «hegyi ördögökkel». Ez okból a fogságból megszökött georgiaiak rendesen sokáig örvendhettek szabadságuknak, amelynek csak akkor lett vége, ha valami egészen különös balsiker megint fogságba juttatta őket vagy ha valamely üldözőjüknek golyója véget vetett kalandos életüknek.
Nem kételkedtem, hogy azok az emberek, akiket a barlangból kilakoltattam, e veszedelmes alakok közé tartoztak, akiknél a régi hagyományok iránt való regényesen lovagias érzék oly különös módon kapcsolódik össze közönséges banditasággal. Gyanúm teljesen jogosultnak bizonyult, mert amikor visszatértem Karbinba, azt hallottam, hogy hét főnyi georgiai banda megtámadott egy tábori postakocsit, több embert megölt és jelentékeny összegű pénzt rabolt. A karbini rendőrség kiderítette, hogy a banda vezére Krisztov herceg volt, aki megugrott a vladivosztoki börtönből és már régóta keresték.
A következő napokat kora reggeltől késő estig az elhagyott tárnák megvizsgálásával töltöttem el. Kutatásom arról győzött meg, hogy itt teljesen rendszertelenül folytatták a bányamunkát, a különböző telepek tervszerű kiaknázása tehát lehetetlenné vált. A hibásan elkészített járatok, amelyek sok helyen be is omlottak, a praktikus kihasználást nem engedték meg. Azonkívül a szén is fiatal volt és nagyon laza, ami lokomotívfűtésre szintén teljesen alkalmatlanná tette és azt is nagyon megnehezítette, hogy nagy veszteség és költség nélkül lehessen elszállítani. Ezeket a széntelepeket tehát a mi célunkra nem vehettem figyelembe, ami arra kényszerített, hogy a Szungarin tovább fölfelé haladjak.
A Nonni folyó torkolatánál befordultunk ebbe a folyóba és áramlatával küzdve lassan északnyugat felé haladtunk. Mintaszerűen megmívelt kaoliang-, árpa- és szojababföldek szegélyezték mindenütt az arany Nonni partját. Mindenütt falvakat láttunk, szürkésbarna fang-tzek tömegét, amelyek, mintha száraz agyag szabálytalan halmaza lettek volna.
A gőzhajó kapitánya, aki már bejárta a Nonnit, azt mondta, hogy a Nonni egyik nyugati mellékfolyójának, a Tolonak torkolatához közeledünk. Ez a kisebb folyó északkeleti határa a Gobi-sivatag gyér növényzetű keleti nyúlványának; a sivatag közelségét már elárulták a por- és homokfelhők; időnként elsötétült az ég és a nap, köröskörül minden egyhangú sárga színű lett. A futóhomok helyenként utat tört magának a folyót szegélyező sziklákon át és kisebb-nagyobb homokzátonyok alakjában kinyujtotta ujját a folyóra.
Egy falunál, ahol utunkat meg akartuk szakítani, a kapitány a partképződés következtében alkalmas helyen állott meg. Mihelyt a gőzös ki volt kötve, Ruszovot néhány kínaival beküldtem a faluba, hogy több szekeret béreljen, amelyen a Tolo mentén a szárazföldön folytathatjuk utunkat. Arról értesültem ugyanis, hogy ezen a vidéken tekintélyes széntelepek vannak. A környékbeli falvakban azonban egyáltalán nem akadt kibérelhető kocsi, úgy, hogy Ruszovnak a legközelebbi városba, Hszin-Chaoba kellett mennie, ahonnan hozott is hét darab nagy, zörgő és csikorgó mandzsuországi parasztszekeret, de ezeket, úgy látszik, még soha meg nem kenték.
Ezeken az alkalmatosságokon indultunk el a Tolo partján. Utunk egy mezei úton vitt, amelyet a sok használat hihetetlenül fölvágott és a nyugati szél által a Gobiról idehozott futóhomok helyenként betemetett. Szeptember vége felé járt az idő. A napnyugtakor gyakran fölkerekedő hideg szél már a télről beszélt. Odaát a Nagy-Khingan csaknem fekete hegylánca mögött az ősz hideg északnyugati viharai tomboló hevességgel már őszi munkájukat végezték, a sivatag homokját vetették el, míg itt a hegylánc keleti kapaszkodóin egyelőre csak susogva jelentette be érkezését a tél és figyelmeztetett embert, állatot a fölkészülődésre.
A közeledő télre megszívlelendően figyelmeztettek azok a szárnyas hírnökök is, amelyek kitrombitálták a hírt, hogy az északi mocsarak és vízfolyások már téli gúnyát öltenek és itt az ideje, hogy minden szárnyas teremtmény délre menjen. Szenvedélyes lelkesedéssel figyeltem újra a madarak vándorútját és vágyódva kacsintottam a bőrburokra, amelyben sörétes puskám rejtőzött. Alig vártam már az őszi vadászás napjait.
A Tolo és a Nonni összefolyása közelében egy kis faluban ütöttünk tábort. A Nagy-Khingan meglehetősen magas keleti nyúlványai csaknem a folyópartig értek. Ez előhegységek közt levő völgyekből és szakadékokból sok kis folyócska és patak ömlött a Toloba és magas fűvel benőtt mocsaras lapályon, amelyből csak szétszórt bokros parcellák emelkedtek ki, egész vízhálózatot alkottak.
Többször át kellett haladnom ezen a mocsáron, amikor azokhoz a hegyekhez mentem, amelyeknek meredek oldalain szénerek mutatkoztak. A szén olyan minőségű volt, hogy fúrásokat rendeltem el, mert meg akartam ismerni a telepek vastagságát és irányát és a kibányászható szénmennyiséget.
Míg Ruszov és Gorlov a fúrást ellenőrizte, én a környékre kirándulásokat tettem. Mivel fájós lábamtól nem lovagolhattam, kocsin kellett utaznom. Rendesen magammal vittem a gőzös kapitányát és kíséretül egy kozákot. Bebarangoltuk a Tolo és a Chor, a Nonni egy másik mellékfolyója közt elterülő lapályt, amelybe a Nagy-Khingan két alacsony, csaknem kopasz előhegysége nyúlik bele. Mindenütt nagy kaoliangföldeken haladtunk át. Ezek közt meglehetősen jómódúnak látszó falvak voltak szétszórva, amelyeknek partját sűrű tölgycserjés és nádas nőtte be. E sűrűségben rengeteg sok fácánra akadtunk; szinte rájuk léptünk és nem tehettünk mást, mint hogy megálltunk és végignéztük, hogyan dolgozták át magukat a földre lapulva a füvön és bokrokon és elfutottak.
Amikor észrevettük, hogy maguktól nem akartak fölröpülni, a kozákunknak a vadászkutya szerepét osztottuk ki. Körülbelül kétszáz méternyire előre küldtük a bokrok közé, ahonnan hangos kiáltozással vissza kellett jönnie hozzánk. Ez használt. A fölriasztott madarak bennünket megpillantva merőlegesen fölrepültek és így jó célul szolgáltak. Sokszor napokon át ezzel a pompás vadhússal etethettük embereinket és nagyszerű asztali örömet szerezhettünk nekik, akik nagyon szerették a húst, de nem volt módjuk e költséges kedvtelés kielégítésére. Mi magunk kis idő mulva meguntuk ezt az ételt és a fácánhúst, amely íztelennek tűnt föl nekünk, nem tudtuk többé megenni. Nemsokára abbahagytuk tehát a fácánvadászatot, annál is inkább, mert nem volt nagyon érdekes még ott sem, ahol gyakori ez a madár.
Nem messze a Chor torkolatától a hasonló nevű tóhoz értünk. Csaknem teljesen nád és káka lepte el, ahol pedig mélyebb volt a víz, tavirózsa és kis vízinövények leveleinek szőnyege borította. A kacsák és ludak költözködése alatt egy este olyan megfigyelést tettünk e tónál, amely nagyon meglepett bennünket és megfejtésén ugyancsak törtük a fejünket. A megtett napi úttól elfáradt madarak seregei ott keringtek a tó fölött és világosan fölismerhető volt az a szándékuk, hogy éjjelre ott akarnak megpihenni. Mihelyt azonban a víztükör közelébe jutottak, a helyett hogy leszálltak volna, figyelmeztető kiáltozással fölrugaszkodtak és a folyó felé röpülve eltűntek. A legjobb akarattal sem tudtuk megmagyarázni, mely ok késztetett minden madarat arra, hogy egyformán lemondjon az itt való pihenésről. Nagyon megörültünk tehát, amikor a tó mellett levő kis faluban, ahol megszálltunk, váratlanul megkaptuk a rejtély megfejtését.
Egy legenda adta meg, amelyet szállásadó gazdánk, egy öreg mandzsu mondott el, amikor fegyvereinket vizsgálgatta és elbabrálgatott velük. Az öreg elbeszélése, ahogyan a kapitány lefordította, körülbelül így szólt:
«Régesrégen – olyan régen, hogy még a nagyapám sem emlékezett már rá – rettenetes éhinség volt Kínában. A városokban és a falvakban ezrével haltak meg az emberek, csak itt, a Chor és a Tolo közt nem szedett kegyetlen vámot a kérlelhetetlen halál. Ezt ez a vidék a tónak köszönhette. Tavasszal és ősszel kacsák, ludak, hattyúk és más vándormadarak rengeteg tömegei érkeztek ide. Tavasszal délről és délnyugatról jöttek, ősszel ellenben lefelé röpültek a Nonni völgyében vagy délkeleti irányban a Szungarin fölfelé. Hogy kipihenjék magukat és élelmet keressenek, mindig hosszabb időre megálltak a mi tavunkon; mert akkor még tömegével volt itt hal és tápláló vízinövény. Abban az időben a mi vidékünkön még Buddhát tisztelték jámbor alázatossággal. A buddhizmus, mint tudjátok, nem engedi madár és hal húsának az élvezését. Az éhinség éveiben délről egy kínai kereskedő jött ide. Látta a sok madarat és halat és gúnyolódva hitünk parancsain, rábeszélte a népet, hogy az éhinség elkerülése végett használja föl az élelem e gazdagságát. Az emberek megfogadták a tanácsát: nagy hálót készítettek, nagyobbat, mint aminőt valaha is láttak a Szungarin és a madaraknak pedig sok mesterséges csapdát állítottak. Az így elfogott halakkal és madarakkal táplálkoztak elődeink az éhinséges években és az egész tóvidék valóban nem szenvedett szükséget. Amikor azonban az éhinség véget ért, a Nagy-Khingan hegylánca mögött levő országból egy egészen sárgába öltözött lámaszerzetes jött ide. Megkerülte a tavat és minden házba bement; azután visszatért a partra, vékony pálcákat egyforma hosszúra vágott és két-két lépésnyire beszúrta a földbe, míg az egész vizet be nem kerítette. Mindenik pálcára egy darab vörös posztót erősített, amelyre szent ige volt írva. Miután a tavat ilyen varázskörrel vette körül, a láma összecsődítette az embereket és így szólt hozzájuk:
– Buddha Szakya-muni, a nagy mester nem kívánta halálatokat. Szótlanul nézte bűnötöket. De hogy érthetően megmutassa, mennyire bosszantja őt az, hogy parancsait megszegtétek, megparancsolta: tavatokban halnak ne legyen többé ivadéka, madár többé ne szálljon le a vizére.
Azóta a chori tóban nem él meg a hal. Néha a folyó felől úsztak halak beléje, de mindannyiszor vagy azonnal visszafordultak vagy pedig elpusztultak az elátkozott vízben. Így van a madarakkal is. Kacsa, lúd és hattyú néha órákig Chor fölött kering, de a mérges gőzők miatt, amelyek a láma átka óta emelkednek föl a tóból, sohasem meri egyetlen madár sem a vizet mellével megérinteni».
Így az öreg mandzsu. Békés, gondtalan tudatlanságában nem kellett a fejét törnie, valóban a láma átka tartotta-e távol a tótól a madarakat vagy talán a rossz gőzök átok nélkül is visszariasztják a madarakat a pihenéstől és élelemkereséstől. A keleti ember nagyon szereti a mesét és ezért jobban megfelel neki az a poétikus gondolat, hogy a levegő hajósai nemzedékről-nemzedékre Buddha parancsát követik, amikor elkerülik ezt az elátkozott vizet. Nekünk azonban kénytelen-kelletlen a tudományosabb, de egyszersmind banálisabb magyarázatot kell elfogadnunk, azt tudniillik, hogy a mandzsu által említett mérges kipárolgás a tó természetes, fokozatos elhalásától származik. Ezt az elhalást bizonyos bakteriumfajtáknak rothasztó tevékenysége okozza, amelyek minden állati életet elriasztanak.
Akármi volt is az oka annak a jelenségnek, a következményét alaposan megéreztük. A tó körül sehol nem akadtunk vadra. De azért a Tolo mocsaras partján, körülbelül hat mérföldnyire attól a helytől, ahol fúrásainkat végeztük, mégis volt néhány érdekes vadászélményünk. Első ízben egy szombati estén mentünk oda. Szekerünket a kínai kocsissal a mocsár szélén hagytuk, mi pedig nagy vízkatlannal, csészével, teával, sóval, cukorral és kétszersülttel a magas fű és nád közé mentünk. Egy órával voltunk még virradat előtt, de amikor megfelelő leshelyet kerestünk magunknak a mocsár mentén, már hallottuk a ludak izgató trombitálását. Elhelyezkedtünk és vártuk a nap keltét, amely, mintha nagyon is késett volna.
Bár azon a reggelen nagyon magasan röpültek a madarak és csak kevés zsákmány kínálkozott, szerencsémre mégis nem mindennapi kettős lövést csináltam. Egy magában röpülő nagy lúdpár közvetlenül az imbolygó magas fű fölött surrant el és pompás célul szolgált, amit azonban mindketten a kapitány csakúgy, mint én mind a négy tölténnyel eltévesztettünk. Bosszúsan mindjárt újra töltöttem, a folyón keresztül még kétszer a madarak után lőttem és – le is szedtem őket.
Este jóval csúnyábban bánt el velünk Diana. Az idő összeesküdött az istennővel, hatalmas zápor szakadt ránk és kikergetett leshelyünkből. Felhőszakadásszerű esőben egész éjjel ide-odakóboroltunk az elárasztott földön. Kerestük kínai fuvarosunkat, akinél ott hagytuk élelmiszerünket, de teljesen eltévedtünk és iránytű hiányában mindig körben mozogtunk.
A kapitány minden órával pogányabb lett, a kozák pedig olyan szívrehatóan sóhajtozott, hogy szánalmat kezdtem érezni iránta. Mivel azt hittem, hogy valahol fájdalmat érez, nem minden aggodalom nélkül megkérdeztem:
– A cukromat a zsebembe dugtam. Elolvadt és most akárhová nyúlok, mindenütt ragadok.
– Hogy az ördögbe!… – zsörtölődött a kapitány, – még csak ez kellett! Cukrozott kozák!
Bár nagyon fáradtak voltunk, hangos hahotára fakadtunk.
Valahogy elmúlt ez az éjjel is. Virradatkor, amikor inkább halottak voltunk, mint élők, végre megtaláltuk a kocsinkat és bölcs öreg kormányzóját, aki üdvözlésünkre és életrekeltésünkre sistergő tűz fölött teával telt nagy üstöt tartott készen.
Egy óra múlva, miután ruhánkat kissé megszárítottuk, megint kocsin ültünk és visszatértünk a faluba, ahol munkatelepünk volt. Megérkezésünkkor, sajnos, kiderült, hogy segítség nélkül nem tudtam a kocsiról leszállni és csak a legpokolibb fájdalmak közt tudtam jobb lábamat és megdagadt csípőízületemet mozgatni. Körülbelül egy hétig a piszkos kínai fang-tzeban a hátamon kellett feküdnöm és meggondolatlanságom következményét kellett gyógyítgatnom. Próbafúrásainkkal időközben kedvező eredményt értünk el. A megvizsgált területen becslésem szerint négy, körülbelül hat láb vastag széntelep volt és a kiterjedése elég nagy volt arra, hogy a kibányászását ajánlhassam.
Földerítő utam ezzel célt ért. A munka folytatása a vasútigazgatóság és a vezérkar műszaki osztályának föladata volt.
Leleteinkről szóló részletes jelentéssel és beteg lábbal, amely napról-napra több fájdalmat okozott, nemsokára megint úton voltam a Szungarin lefelé. Mindjárt Karbinba érkezésem után jelentést tettem, azután ágyba feküdtem. A hunghucoknak, georgiaiaknak, ludaknak és más vadászkalandoknak befellegzett. Ehelyett naponta meglátogatott az orvos, aki csak a fejét rázta és kellemetlen következetességgel mindig ezt vetette a szememre:
– Maga bolond, igazán bolond! Ilyen ízülettel legalább három hónapig ágyban kellett volna maradnia és utána még hat hónapig mankón kellett volna járnia, e helyett erre a buta expedicióra megy, vadászik, bőrig ázik és meghűl.
– De doktor úr, – tiltakoztam, amikor egyszer örökös bírálgatása kihozott a sodromból, – de doktor úr, ha tudná, milyen pompás kettős-lövéseket tettem ludakra! És gondolja meg, hogy cukrozott kozákot is láttam!
A kezével jellemző mozdulatot tett a homloka felé és távozóban ezt dörmögte:
– Magának elmeorvosra van szüksége!
Arról azonban lemondtam, hogy ilyen specialista kezeljen, mert zsörtölődő háziorvosom maga is talpra tudott állítani. Bárha vadászásra még nem gondolhattam, a laboratóriumba mégis eljárhattam. Kevéssel ezután azt a hivatalos értesítést kaptam a vezérkartól, hogy a Szent Anna-rendjellel tüntettek ki keresztezett kardokkal.
Egyik barátom meglátogatásakor, aki rendkívül jól volt értesülve mindenről, ami pétervári kormánykörökben és a harctéren történt, sokat hallottam a főparancsnok ellen irányuló intrikáról, a vezérkar tagjainak nézeteltéréséről és civakodásáról és a hadsereg ellátása terén tapasztalható hihetetlen visszaélésről. Egy ismert és derék ezredparancsnok, akivel jó viszonyban voltam, bebizonyította nekem, hogy néhány hadtestparancsnok sok ezer katonát szándékosan a biztos halálba kergetett, csak azért, hogy Kuropatkinnak és az ő közvetítésével Szent-Pétervárnak véres csatákról küldhessenek részletes és megragadó jelentést és hogy maguk jutalmat kapjanak, amiért ilyen komoly harcokban vettek részt. Egyszerű parasztok, munkások, fiatal egyetemi és felsőiskolai diákok, a katonák egész szürke tömegének életét lelkiismeretlenül föláldozták, hogy néhány ember kitüntetéshez, jutalomhoz és hírnévhez jusson.
Ellenben igazi hadisiker érdekében nagyon keveset dolgoztak. Semmi sem történt, hogy fokozzák annak az egyetlen vasúti vonalnak a szállítóképességét, amely a legénység és a hadianyag kipótlását végezte. A hadseregnek szánt, szabályszerű élelmiszer- és ruhaanyaggal megtelt egész tehervonatok eltűntek, ellenben silányabb ruha és cipő, nedves liszt, romlott hús és kenyér, romlott konzerv és avas szalonna tömegével érkezett. Csakúgy szórták a nemzet pénzét, amely becstelen hivatalnokok és tisztek zsebében tűnt el. A katonáktól megvonták, ami megillette őket, mintha senkinek sem jutott volna az eszébe, hogy ők védelmezték vérükkel Oroszország érdekeit a távoli keleten. Szóval: megszégyenítő, gyalázatos gaztett folyt a szemünk láttára és végig kellett néznünk, hogy derék emberek testét és életét miként adták el hiú dicsőségvágyért meg azért, hogy néhányan minden jóban tobzódó életet folytathassanak.
Ezek a dolgok annyira fölháborítottak, hogy már nem türtőztethettem magamat. Amikor egyszer a vasúti klubban fölszólalt egy orosz «hazafi», kifakadtam. Hosszú, heves beszéddel feleltem, amelyben a kormány szemére hánytam, hogy más országok kárára akar területeket elfoglalni és elárulja a saját népét, amelyet a dinasztia önző becsvágyának kielégítésére a halálba kerget. Hivatkoztam a lengyelek, lettek, esztek, finnek, tatárok, örmények, georgiaiak, kirgizek és más népek sorsára, amelyeket szerencsétlenségükre erőszakkal kebeleztek be az orosz birodalomba, elrabolták önrendelkezési jogukat és amelyekkel a pétervári császári politika meglehetősen keveset vagy semmit sem törődött.
Beszédemnek egészen váratlan volt a hatása. Mindjárt bizottság alakult és szavazással elhatározták, hogy Kuropatkin tábornoknak és a központi kormánynak táviratot küldenek, amely az eddig tétlenül eltűrt közigazgatási visszaélések megvizsgálását és megszüntetését követeli. A táviratban rámutattunk arra, hogy a mostani állapotok és eljárások fönntartása esetén a háború semmiképpen sem végződhetik szerencsésen és ezt az állítást a következő adatokkal támogattuk: 1. A szállítás és az ellátás rendkívül fogyatékos és már kezdettől fogva nincs gondosan megszervezve; 2. a Mandzsuországban folytatott orosz politika annyira fölingerelte a kínaiakat és a mandzsukat, hogy azon a területen, ahol erős ellenfelet kell legyőzni, az egész nagy népesség csaknem kivétel nélkül oroszellenes érzelmű; 3. a legfőbb hadvezetőség könnyelműen kockára tette a katonák életét olyan hadműveletekkel, amelyeknek semmi sztratégiai értékük vagy hasznuk nem volt és 4. a hadügyi igazgatás minden ágában tapasztalható visszásság meggyöngítette a hadsereg harckészségét.
Ezt a táviratot velem együtt nagyon sok előkelő polgári hivatalnok és más tekintélyes személyiség írta alá, köztük azok is, akik később velem, mint politikai foglyok börtönben ültek. Mivel sok honfitársam szibériai ezredben szolgált és azok közt volt, akik itt idegen országban olyan ügyért estek el, amely tulajdonképpen nem tartozott rájuk, sőt inkább ellenükre volt, teljesen jogosultnak láttam magamat a távirat aláírására. Úgy éreztem továbbá, hogy a tiltakozásra följogosít az a körülmény, hogy ennek a kormánynak és nekem idegen céljainak magam is fölemésztő és veszedelmes szolgálatot tettem és ezzel annyira megrongáltam az egészségemet, hogy akkor bizony nem tudhattam, vajjon egyre jobban fájó lábammal nem maradok-e éltem fogytáig nyomorék. Elég az hozzá, meg voltam győződve, hogy én, aki magam lelkiismeretesen teljesítettem állásom kötelességét, ugyanezt joggal megkívánhatom másoktól is.
A távirat, mint értesültünk, nagy hatást tett Szent-Pétervárott, ámde alapos vizsgálat elrendelése és végrehajtása helyett kormánykörökben csak arról beszéltek, hogy bennünket le kell tartóztatni és a közeli, kis Szanszing erődbe kell internálni. Horvat D. L. tábornok, a kínai keleti vasút vezérigazgatója azonban, aki letartóztatásunkkal sok nélkülözhetetlen munkatársát vesztette volna el, tiltakozott minden efféle intézkedés ellen és megmentett bennünket. Persze ettől kezdve szemmel tartott bennünket a politikai rendőrség, a titkos szolgálat, amelyre a kormány azt a föladatot bízta, hogy gondosan figyelje meg azokat a nagyállású hivatalnokokat és hasonló állású embereket, akik a kormány politikáját ellenzik és akadályozza meg ellenzéki érzelmük érvényesítését.
Néhány nappal ez esemény után Nyugat-Mandzsuországban kellett szolgálatilag néhány katonai telepet fölkeresnem. A szibériai expresszen nyugat felé haladva egyre több katonavonattal találkoztunk, amely a Kuropatkin utódjává kinevezett Linievics tábornoknak szállított friss csapatokat. Kuropatkin a rettenetes mukdeni katasztrófa után, amely az oroszok 140,000 emberébe került, elbocsátását kérte.
De még veszedelmesebb és izgatóbb más események is készülődtek, amelyek alapjaiban rázták meg a mindenféle heterogén elemből fölépített óriási államépületet és eltérítették a közönség figyelmét a keleti összeroppanástól. Forradalom közeledett! És a sors úgy rendelte, hogy szerepem legyen ebben a már kezdődő, hatalmas tragédiában. Állásfoglalásom belső okaira később visszatérek; a külső okok kivétel nélkül kényszerítők voltak. Az orosz keleten ismertté tette a nevemet több útleírásom, munkálkodásom, tanári működésem és különösen az a távirat, amely tiltakozott a hadvezetés fonákságai ellen és nekünk aláíróknak egyrészt a hatóságok ellenséges érzületét, másrészt azonban a polgári lakosság, az alantas tisztek és a katonák rokonérzését és becsülését szerezte meg. A főparancsnok törzskarával való együttműködésemmel, amely szerencsére mindvégig sikeres volt, közelebbi érintkezésbe jutottam a legfőbb hadvezetőség sok tagjával is, aki bár némiképpen félt tőlem, mert ismerte a háborúról és bizonyos tábornokokról vallott nézetemet, mégis becsülte a munkámat és számított a szolgálatomra.
A dolgok csak néhány hónappal később fejlődtek ki. Először az Oroszország történetében oly gyakori rettenetes és megbocsáthatatlan véres események forgószelébe sodródtam. Szerencsétlen Oroszország! Európa és Ázsia mint valami nemzetközi szemétdombra, itt rakta le más fajok és nemzetek legrosszabb elemeit, azután mindent vékony kultúrréteg alá rejtett, amelyen a romantika néhány kék virágocskáját ültették el.
Ha ma visszapillantok életem ez eseménydús részének történeteire és eszmemeneteire, későbbi tapasztalatokon okulva látom, mit nem kellett volna vagy mit kellett volna másként tennem. Éppen ezért kissé nehéz, hogy akkori magatartásomat minden részlet pontos és hű leírásával és a tollamat irányító gondolatok és érzelmek tárgyilagos ismertetésével okoljam meg. Ilyen helyzetben természetesen megvan az a hajlandóság, hogy az elmúlt események leírásába önkéntelenül más nézeteket csempésszünk be. De hogy lehetőleg igaz képet nyujtsak, őszintén arra fogok törekedni, hogy elbeszélésemben a leglelkiismeretesebben amaz évek tényleges eseményeihez, érzelmeihez és gondolkodásához tartsam magamat.