Nyugati irányban folytatott utamon mindenütt a nép magatartásának határozott megváltozását vettem észre. Előbbi fejezetekben már megemlítettem, mennyire megrosszabbodott a távoli kelet orosz népességének, sőt a katonáknak és a tiszteknek hangulata is, ennek a hangulatváltozásnak azonban eleddig nem volt komoly következménye.
Az útitársaimmal folytatott beszélgetésből kiderült, hogy a haszontalan és céltalan vérontás ellen tiltakozó karbini táviratunk, ha jelentékenyen tompítva is, de egész Oroszország érzelmeit tükrözte vissza. Hiszen magának Oroszországnak a hangulatáról csaknem semmit sem tudtunk az izolált frontvidéken, ahol hamis hírekkel áltattak bennünket és olyan cenzuraháló vett körül, amelynek szemein át nyugatról semmiféle kedvezőtlen jelentés nem tudott átsiklani. Csak így magyarázható meg, hogy Mandzsuországban az oroszok közt újra nagy lett a reménykedés, amikor a szerencsétlen, mindenfelől intrikával körülvett Kuropatkin tábornokot mindhárom hadseregének mukdeni rettenetes veresége után végre visszahívták Pétervárra és helyét a már meglehetősen idős Linievics tábornokkal töltötték be. A parancsnokságban történt e változás keleten új tápot adott a reménynek, amely az orosz ember szívében amúgyis gyakran minden igazi ok nélkül föllángol, hogy azután a legcsekélyebb csalódásra azonnal ismét kialudjék.
A nyugatról jövő útitársak szerint magában Oroszországban a legkisebb illuziót sem táplálták már az emberek. Mindenki elveszettnek látta a háborút. Gyűlölték a cárt és kormányát, a cárt különösen alakoskodó politikája miatt, amelynek az volt a célja, hogy «szeretett népét» bűnös módon kijátssza. Miután a japánok az orosz flottát elpusztították, az egész nép legkülönbözőbb rétegeinek képviselői kérvényt írtak, amelyben tehetetlenséggel vádolták a kormányt és parlament összehívását kívánták. Ez az okirat a következő figyelmeztetéssel végződött:
– Ó cár, ne habozzál! A nemzeti katasztrófa e retterettes órájában Istennel és Oroszországgal szemben kimondhatatlan nagy a felelősséged!
Válaszul e kérvényre a cár megigérte, hogy dekretumot fog kibocsátani, amellyel összehívja a parlamentet. De amikor erre a nép szenvedélyes izgatottsága kissé lecsillapodott, megint halogatta ezt a tervet. Csak amikor később alattvalóinak hangulata a népharag új kitörésében nyilvánult meg és az egész nép forradalmi szövetkezetek és pártok zűrzavarában élt, egyezett bele a parlament összehívásába, de ama csaknem mindent eltörlő fenntartással, hogy a népképviselet csak tanácskozhatik, de törvényhozó joga nem lesz.
Ugyanekkor mindenütt rendkívül tevékeny volt a politikai rendőrség. A száműzés és a halálítélet napirenden volt. Ennek az erőszakoskodásnak az lett az eredménye, hogy a tiltakozás jeléül és a nagy orosz parlament általános óhajának támogatására általános sztrájk készülődött, amelyben részt kellett volna vennie minden vasút, gőzhajó, gyár és iroda, valamint a posta és táviró alkalmazottainak. Láttam, hogy a forradalom, amelynek megszületését átéltem az év elején, időközben megérett. Ezért siettem állomáshelyemre visszatérni. De a sztrájk még útközben meglepett és akkora nehézséget okozott, hogy csak éppen eljuthattam ismét Karbinba.
Itt azután megtudtam, hogy a sztrájk következtében Oroszország és Szibéria néhány városában az egyik részen munkások és egyetemi hallgatók, a másik részen a rendőrség és a katonaság közt harcok voltak és barrikádokat emeltek. Az egész óriási birodalomban hirtelen baljóslatú csönd lett. A kormány kémei és hóhérlegényei észrevették ezt és nagyon jól tudták, hogy mit jelent, de a rendőrség, a csendőrség és a cár tehetetlen volt vele szemben; ezt nem lehetett megfogni és a cár fegyverei és géppuskái sem tudtak rája lőni.
A cár végre, persze csak pénzügyminiszterének, Witte grófnak sürgetésére elhatározta, hogy enged. Kiáltványt bocsátott ki 1905 október 17-én, amely parlamenti formát adott a kormánynak. De a dumát megteremtő dekrétum úgy volt megfogalmazva, hogy ennek a sürgősen szükséges intézménynek jelentőségét, befolyását és hatalmi körét, mindenek csalódására már eleve korlátok közé szorította.
A cár kiáltványa valóban nem is elégített ki senkit. A reakcionáriusok dühöngtek, mert a kormány engedett; a forradalmárok elkedvetlenedése nem enyhült, mert a kiáltvány nem gondoskodott a politikai foglyok amnesztiájáról és nem szabályozta a földosztás keservesen sürgős kérdését, ami pedig óriási jelentőségű volt az orosz nép nyolcvanöt százalékát kitevő parasztokra nézve.
A cár ukázával való ez az általános elégedetlenség nagyon gyorsan megnyilvánult a két ellenséges táborban. Úgy a reakcionárius elemek, mint a forradalmárok szervezkedni kezdtek. Elkerülhetetlennek látszott köztük a nyílt harc. Már utamon észrevettem a szervezetek megalakulásának első jeleit, amelyek félreérthetetlenül elárulták, hogy a jövőben milyen módon óhajtanak tevékenykedni.
A reakció az úgynevezett «Fekete Százak» megszervezésével kezdte, amelynek jelszava ez volt: «Monarchia, orthodox hit és orosz nacionalizmus». Soraiban különös keveredéssel képviselve voltak a legkülönbözőbb néposztályok, a legkülönbözőbb szociális nézetek és műveltségi fokok. A «Fekete Százak»-hoz tartoztak a legelőkelőbb arisztokrácia tagjai, mint a Volkonszky, Uchtomszky és Mestcserszky hercegek, továbbá Bobrinszky gróf, Dubrovin dr., Zamyslovszky és Bulatszel ügyvédek, Vosztorgov lelkész és Makari érsek, másrészről azonban sok volt fegyenc is valamint a nagyvárosok legutolsó söpredékének, az orosz emberiség amaz aljának képviselői, amelyet Maxim Gorki oly poetikusan leírt és idealizált; e legalsó szociális rétegek e típusai mellett ismert tudósok voltak találhatók, mint Martensz és Janjoull professzorok. Az októberi kiáltvány után a «Fekete Százakat» egyetlen nagy szervezetbe foglalták össze, amely az «Orosz Nemzet Szövetsége» nevet választotta és tiszteletbeli elnöke – II. Miklós cár lett! Úgy a minden oroszok cárja, mint a trónörökös, Alexisz cárevics a keblén viselte e szövetség jelvényét, amely állam lett az államban és sok véres gaztettet követhetett el büntetlenül.
Mivel az Orosz Nemzet Szövetsége a forradalom és gyermeke, a parlament elnyomását tűzte ki föladatául, azzal vádolta a birodalom nemorosz népét, a lengyeleket, a georgiaiakat, a letteket, a zsidókat és sok más leigázott népet, valamint az intelligencia nagy részét is, hogy az egész országban liberális és forradalmi eszméket terjesztenek.
Szervezkedtek a forradalmárok is, akikhez az intelligencia, a munkásosztály és a különféle hivatások szövetkezeteinek legkiválóbb képviselői tartoztak. Nagyjában két szervezetet teremtettek, nevezetesen először a «Szövetségek Ligáját» és másodszor a «Munkásképviselők Tanácsát», olyan szövetséget, amely a legradikálisabb forradalmi eszméket és célokat képviselte és elnöke a jogász Khrusztalov-Noszar volt.
Az Orosz Nemzet Szövetsége óriási összegeket költött harcoló csapatokra, amelyek kiszabadult fegyencekből, gonosztevőkből, koldusokból alakultak, olyan egyénekből, akik rendes foglalkozás és kenyérkereset nélkül a nappalt sötét lebujokban, az éjjelt a nyilvános kertekben vagy az éjjeli menedékhelyeken töltötték és gyakran rendőri fölügyelet alatt álltak. Ezek a csapatok a nagyobb és kisebb városokban csakhamar annyira garázdálkodtak, hogy 1905-ben a pogromok mint valami véres szökőár, végigzúdultak néhány száz vagy még több orosz városon és szerencsétlen lakosságán, négyezer halottat és több tízezer sebesültet hagyva maguk mögött.
A pogromok lefolyására jellemző a Tomszk városban történt mészárlás. Ez október 20-án történt és nekem Szkorokhodov A. A. úr, a későbbi dumaképviselő mondta el részletesen. A város lakói, hivatalnokok, tanárok, tanítók és diákok a városi színházban gyülekeztek össze nagy számban, hogy örömüket fejezzék ki a cár kiáltványán, amely az országot az új alkotmánnyal ajándékozta meg. Mialatt a színházban a lakosság e fontos politikai tény jelentőségét fejtegető beszédeket hallgatta, künn legalacsonyabbrendű munkásokból, a Tom dokkjainak teherhordóiból, elbocsátott fegyencekből, sőt a városi börtönnek külön erre a napra kiszabadított lakóiból menet alakult, amely végigvonult az utcákon. E durva, részeg, aljas emberek közt ott voltak a politikai rendőrség ügynökei, akik szították ezeknek az embereknek a gyűlöletét az intelligencia ellen és bosszúra biztatták őket. A menet élén a cár képét és néhány templomi zászlót vittek. Amikor a csőcselék, amely bunkósbottal, késsel és más gyilkoló szerszámmal volt fölfegyverkezve, Makari püspök háza elé érkezett, az erkélyen megjelent a «szent öreg ember», megáldotta a menetet és nyomatékosan hazafias kötelességükre figyelmeztette az embereket, más szóval: arra a föladatukra, hogy a cár korlátlan uralkodói hatalmáért küzdjenek.
Ennek a lelkésznek áldása után a csőcselék egyenesen a színházhoz ment és megrohanta az ott összegyűlt intelligenciát. Irtózatos vérfürdőt rendeztek. Azokat a keveseket, akiknek sikerült az utcára menekülniök, ott csípték el, lebunkózták, agyonlőtték vagy a tömeg mulattatására a folyóba dobták. E nap rémítő eredménye ezerkétszáz halott volt. Az áldozatok közt volt Klionovszki kitünő lengyel mérnök is, akkor a szibériai vasút vezérigazgatójának asszisztense.
Makari püspököt személyesen ismertem. A bizánci szentképekre emlékeztető aszkéta arcú, kicsi, sovány öreg emberke volt; de ő, egy szibériai paraszt fia, csak nagyon kevés képzettséget szerzett és teljesen foglya volt a cárizmus és az orthodox egyház gondolatmenetének. Az Altaiban folytatott, egészen különös térítői tevékenysége tette a nevét ismertté: a bennszülötteket lerészegítette és ilyen állapotukban keresztelte meg őket. A tomszki vérfürdő után gyorsan emelkedett a hierarchiai létrán; érsek lett és néhány év mulva a szent szinódus, a legfőbb orthodox egyházi tanács tagja és végül megkapta a moszkvai metropolita méltóságot. Mint e legfőbb egyházi hivatal viselője a világháború idején kegyvesztetté lett a cárné előtt, mert más előkelő egyházi méltóságokkal egyetemben arra akarta a cárt rávenni, hogy váljék el a feleségétől, akit az orosz arisztokrácia néhány befolyásos tagja meggyűlölt.
Az Orosz Nemzet Szövetségébe tartozó szervezetek azzal a véres, minden jogot és törvényt arculcsapó módszerrel, amely Tomszkban a maga egész rettenetességével érvényesült, a cár, a hit és a haza nevében követték céljaikat. A forradalmi és liberális csoportok hasonló módon feleltek; ezeknél is az orosz lélek destruktív eleme, az orosz romboló vágy kerekedett fölül.
A liberálisok és a forradalmárok csakhamar belátták, hogy az intelligencia és a városi munkásság ereje nem elegendő arra, hogy hathatós parlamenti ellenőrzés javára gyökeres rendszerváltozást erőszakoljanak ki a kormánytól és a cártól. Nemsokára tisztába jöttek azzal, hogy a politikai harc forgatagába föltétlenül magukkal kell rántaniok azt a rendkívül erős népréteget, amelyet semmiféle a cárhoz hű hadsereggel sem lehet megfékezni: az orosz parasztokat. A propaganda mint a szalmakazalba vetett tűzcsóva, lángra lobbantotta a száz milliónál több írástudatlan, elnyomott és kétségbeesett emberek nagy tömegét.
Az egész vidék azonnal lázongani kezdett. A forradalomból parasztháború lett. E félig rabszolgák, akiket fölizgattak, hogy maguk keressék meg igazukat, megrohanták a nagybirtokosok birtokait, kifosztották a lakóházakat, elhurcolták a búza- és lisztkészletet és elhajtották a marhát; sok esetben maguk vették át a birtok kezelését és azt mondták, hogy most övék a birtok. Az orosz nép tömegeinek a legjobb alkalom nyílt arra, hogy szabad folyást engedjenek romboló, gonosz ösztöneiknek.
Később Manuilovóban, Pavlovics S. M. úrnak a pétervári kormányzóságban levő birtokán a magam szemével láttam, mekkora pusztítást okozott e vidéken a parasztok fölkelése. A pompás, történelmi birtok, amelyen sok emlék volt az egykor ott élő legnagyobb orosz történetírótól, Karamzintól, teljesen föl volt dúlva. A bútort darabokra hasították, pótolhatatlan festményeket szétvagdostak, nagy tükröket összetörtek. A könyvtár könyveivel örömtüzet gyujtottak a kastély előtt. A fölkelők telivér lovaknak keresztülvágták az inait, vadászkutyákat fölakasztottak, a nemes fajtájú tenyészmarhát és értékes díjazott juhot pusztán a húsáért levágták. Különösen borzalmas volt a garázdálkodás a balti tartományokban, ahol a lett parasztok megtámadták, gyilkossággal és gyujtogatással rémítették földesuraikat, a német lovagrendből származó német bárókat, akik e nyugati területeknek az oroszok által történt meghódítása következtében a cár uralma alá kerültek.
Ennek a véres kegyetlenkedésnek és pusztításnak alapja az orosz néplélek sajátossága volt, az a különös lelki állapot, amely egyforma volt minden orosz emberben, akár a cárellenes forradalmi és liberális pártokhoz tartozott, akár pedig a cár pártján álló reakcionárius «Orosz Nemzet Szövetségéhez». Mindkét párt magatartása egyformán mutatta meg az orosz jellemet. Ugyanezt a jelenséget figyelhettem meg néhány évvel később, a Németország és Ausztria ellen viselt háború folyamán, amikor az orosz seregek Lengyelországban, Kelet-Poroszországban és Galiciában a legkegyetlenebbül mészároltak és a legvadabbul fosztogattak, amiben buzgó részük volt még a legelőkelőbb és legműveltebb családokból származó tiszteknek is. Ennek az ázsiai, harciasan kegyetlen nomád szellemnek undorító megnyilvánulását láttam később a szovjeturalom alatt lefolyt orosz testvérharcban. A vörösek és a fehérek versenyre keltek a vérontásban, a sok nemzedék munkájával megszerzett vagyon elpusztításában és kegyetlenségben, meg bűnös gazságban egyik a másikat fölülmulni igyekezett.
Nem tudom, hogy a két párt közül melyik volt a gonoszabb, melyik a jobb. De tudom azt, hogy beszennyezve testvéreik és amaz ártatlan nemzetek és törzsek vérével, amelyeket kegyetlen végzetük előbb az orosz császárság, majd a szovjetköztársaság zsarnoki uralma alá hajtott, egy napon valamennyiüknek oda kell állaniok a mindenható bíró trónusa elé.
De térjünk vissza az első forradalomhoz. A parasztok fölkelése nagy csapást jelentett a cári kormány hadseregére, mert a hadseregben és a flottában szolgáló sok parasztfiú révén természetesen sok lázadást és forrongást okozott a fegyveres erőben is.
Karbinban már forrt minden. Sok egyesületbe tömörültek az emberek. Ezek közt tagjainak képzettsége és szociális állása folytán a legjelentékenyebb és leghatalmasabb a «Vasutas Szövetség» volt, amelynek tagjai műszaki szakemberek, igazgatósági hivatalnokok és különféle osztályú munkások voltak. Az «Orosz Nemzet Szövetsége» megszervezésére ugyanekkor a politikai rendőrség ügynökei érkeztek Karbinba és a szövetség vezetőivé a város egyik legjelentékenyebb kereskedőjét, Jerofciev kapitányt és néhány papot tettek meg. Hozzájuk csatlakozott a vasút műszaki és igazgatósági törzskarának több tagja.
Eltelt egy hónap anélkül, hogy bármiféle kísérlet történt volna forradalmi cselekedetre. Az egyesülések egyelőre azzal voltak elfoglalva, hogy tagjaikat politikai és szociális kérdésekben és a közjogban meg polgári jogban kioktassák.
E közben nagy változások történtek a harctéren. A háború elmult. A Linievics tábornok parancsnoksága alatt maradt hadsereg hazaszállítására várva Szupingkai mellett táborozott, amely vasútállomás félúton van Mukden és Changchun között. A nagy, tranzkontinentális, Szibériát átszelő vasútvonalat azonban a szüntelen csapat- és hadiszerszállítás nagyon megrongálta. A vasút szakadatlan használata nem engedett időt javítgatásra, aminek természetszerűen kocsihiány lett a következménye, amit az Uraltól nyugatra még vasúti sztrájk is súlyosbított. Ez annyira megakasztotta a forgalmat, hogy legalább a szibériai állomásokon fönnakadtak volna a katonaszállító-vonatok, ami azután a hiányos ellátás következtében forrongást, fosztogatást és harcot okozott volna. Linievics tábornok tehát a seregét Szupingkaiban visszatartotta és a katonákat a rendes vonatokon kisebb csoportokban küldte haza.
A hadsereg időközben értesült a béke megkötéséről, ami hála Roosevelt Tivadar amerikai elnök közvetítésének, Portsmouthban történt meg és türelmetlenül várta hazaszállítását Oroszországba. Ennek halogatása annyira fölháborította a katonákat, hogy néhány ezredben lázadás keletkezett, ami sok gondot és bajt okozott a legfőbb hadvezetőségnek.
Bár Karbinban az első hetekben aránylag nyugodtan folyt az élet, mégsem maradhattunk tétlen szenvedői annak a nagy tragédiának, amely az osztrák-német határ és a Csöndes-óceán partjai közt elterülő hatalmas orosz színpadon játszódott le. A karbini «Vasutas Szövetség» 1905 november 23-án a moszkvai «Szövetségek Ligájának» központjától táviratot kapott, amely november 24-nek éjjeli egy órájára valamennyi vasúti, posta- és táviró alkalmazott általános sztrájkját tűzte ki. A sztrájk célja a következő követelések támogatása volt: eltörlése a halálbüntetésnek, amelyet eddig a rendkívüli haditörvényszékek korlátlanul szabtak ki; a hadiállapot megszüntetése a birodalom ama részeiben, ahol a lakosság élete a katonai főellenőrzés következtében a rögtönítélő hatalom kezében volt.
A távirat megérkezésének napján a vasutas-klub helyiségeiben nagy általános gyűlés volt, amelyen a megnyitóbeszédet egy lengyel ember, a kínai keleti vasút egyik legrégebben szolgáló mérnöke, Novakovszki Ignác mondta. Megmagyarázta az egybegyűlteknek a Vasutas Szövetség tiltakozásának jelentőségét és rámutatott a kormány bűnére, amely véres polgárháborúra kényszerítette az orosz nemzetet és az orosz birodalomba bekebelezett népeket. A gyűlés, felbuzdulva a megkapó, erőteljes beszéden, elhatározta, hogy általános vezető választmányt választ és megbízza a távoli kelet ellenőrzésével és igazgatásával. A szavazással, amiben résztvettek a Mandzsuországban lakó európaiak és Vladivosztoknak meg a többi keletszibériai városnak a dolgok folyásáról táviratilag értesített képviselői, Novakovszkin és rajtam kívül még a következő lengyeleket választották meg:1) Szasz-Tiszovszki V., Juszcynszki M., Ceglarszky E. és Koszlovszki A. A megválasztott oroszok közt voltak: Lepeszhinszky V., a kínai keleti vasút vezérigazgatójának adjunktusa és Dreyer K. a legfőbb üzemvezető. A választmánynak mindössze ötvenhat tagja volt.
Egy órával a gyűlés szétoszlása után a választmány megtartotta első ülését, amely végrehajtó direktóriumot választott. Megtörtént, hogy rám egy tiszteleti hivatalt ruháztak, amely későbbi időben sokkal több bajt okozott nekem és sokkal több áldozatot kívánt tőlem, mint amennyit önként valaha is vállaltam volna. De azok közt, akik bizalmat szavaztak nekem és képességeimnek, nem akadt egyetlen próféta sem, aki csak féligmeddig figyelmeztethetett volna, mi lesz a két legközelebbi évben a dolgok lefolyása «Az orosz távoli kelet kormányzó választmányának elnökére» nézve.
Első hivatalos ténykedésem az volt, hogy táviratot küldtem Linievics tábornoknak, a hadsereg főparancsnokának, Ivanov N. J. tábornoknak, a hadtápigazgatás fejének és Horvat D. L. tábornoknak, a kínai keleti vasút vezérigazgatójának. Közöltem velük, hogy a választmány átvette mindennek az adminisztratív ellenőrzését, ami az országban történik, elrendelte a vasúti utasszolgálat megszakítását és egyúttal intézkedett a katonai vonatok megszaporítása iránt, hogy a katonákat minél gyorsabban európai Oroszországba lehessen szállítani, hogy ott megvédjék a nép jogait és szembeszálljanak a kormány bűnös cselekedeteivel. Az építő tevékenység azonnal megkezdődött és e különös «sztrájk» idején, minden várakozás ellenére mindenki háromszor-négyszer többet dolgozott, mint máskor.
Kevéssel a táviratok elküldése után meglátogatott egy segédtiszt, akit külön ezért küldött Linievics tábornok Karbinba és tudtomra adta, hogy előljárójának meggyőződése szerint csakis a választmány tudja megakadályozni a hadsereg föllázadását; Linievics tábornok teljes bizalommal van a választmány iránt és számít arra, hogy eredményesen hozzá fog járulni a súlyos helyzet megmentéséhez. Erre az üzenetre a hadsereghez kiáltványt intéztünk, amelyben rámutattunk arra, milyen a helyzet Oroszországban és mi a kötelessége polgártársainknak, a katonáknak. Az eredmény az volt, hogy lassanként helyreállt a nyugalom az egész hadseregben és befolyásunk naponta növekedett, különösen mert siettetni tudtuk a hazaszállítást és javulást értünk el a szállásaikban visszamaradt csapatrészek ellátásában, a hadsereg egészségügyi szolgálatában és a katonákkal való általános bánásmódban is.
Ezek a sikerek megnyerték a többi választmányok tetszését, amelyek a távoli kelet más csomópontjain működtek és arra indították őket, hogy az egész országban a mi választmányunkat ismerjék el vezetőül. Ennek következtében Kelet-Szibériának rengeteg nagy része a mi ellenőrzésünk alá került; a mi igazgatásunk a mandzsuországi északi határtól egészen az északi Jeges-tengerig, az Amur és az alsó Primorszk területén át keletre egészen a koreai határig terjedt és magába foglalta Mandzsuországnak ama részét is, amely a hadseregek utolsó harcvonalától északra terült el.
E területek előbbi orosz kormányhatalmának főképviselői is elismerték teljes hatalmunkat, ami például világosan kiderült abból, hogy Linievics tábornok minden fontosabb ügyben kikérte a mi véleményünket és minden hadseregparancson, amelyet kibocsátott, az ő aláírása mellett ott volt az enyém is. Horvat tábornok is alkalmazkodott ahhoz, hogy a választmányunk föléje van helyezve és a nagyobb és kisebb városok vezetőségei is készségesen alávetették magukat a mi ellenőrzésünknek. Csak Ivanov tábornok, bár nyiltan nem tiltakozott, látszott olyannak, mint aki magatartását jövendő események valamiféle titkos ismeretére alapítaná. Később megtudtuk, hogy ez az alakoskodó tábornok, aki azt mondta, hogy velünk együtt akar dolgozni, ugyanakkor összeköttetésben volt a politikai rendőrséggel és az «Orosz Nemzet Szövetségével» és ezzel az összeköttetéssel egyenetlenséget óhajtott szítani a választmányunkban.
Működésünk ötödik napján mérték az első csapást a tekintélyünkre. Választmányunknak a fele, a munkásság képviselői, kilépett a szervezetből azzal, hogy nincs kedve együtt dolgozni az intelligenciával és saját bizottságot akar alakítani. Mivel az a kísérletem, hogy megegyezésre jussak ez új szervezkedés vezetőivel, kudarcot vallott, nem tehettem egyebet, mint azt, hogy működésének területét pontosan megszabtam. Átengedtem neki a vasúti műhelyeken és raktárakon való főfölügyeletet és pontos megegyezéssel köteleztem, hogy semmiképpen se avatkozzék bele a főválasztmányt megillető jogokba. A munkásbizottság elnökévé egy európai Oroszországból való lakatost, bizonyos Ivanovot választottak. Zaremba ezredes, lengyel ember, aki a karbini rendőrségnek volt a feje és adjunktusa, a német Ziegler kapitány bizalmasan közölte velem, hogy Ivanov a politikai rendőrség titkos ügynöke és szoros összeköttetést tart fenn az «Orosz Nemzet Szövetségével». Azért szerezték meg neki mostani állását, hogy a távoli keleten polgárháborút szítson. Arra kell rábírnia a hadsereget, hogy vegyen részt a dolgozó tömegeknek harcában az intelligencia ellen és ezzel adjon okot a kormánynak, hogy büntető expediciót küldhessen a távoli keletre.
A tervet jól kifőzték. Annak a magát mindig föltaláló ravaszsaágnak volt a műve, amely a cári kormányt jellemezte és változatlan formában él vele most a szovjetkormány is. Tisztán láttam, mekkora veszedelem fenyeget. De akkor még fiatal voltam és tapasztalatlan. Az igaz, hogy volt egy olyan tulajdonságom is, amely egy ideiglenes kormány elnökének – az egymást rohanvást követő események ezzé változtatták a választmányunkat – nagyon hasznára volt: merész voltam. A vakmerőség, amellyel egyenesen nekivágtam minden dolognak, nemsokára jó szolgálatot tett nekem.
Egy napon választmányi tagtársaim egyikével, Vlaszienko fiatal vasúti tisztviselővel kocsira ültem, amelybe Nizan nevű pompás arabs szürkém volt befogva. Olyan okos és megfontolt volt ez a ló, mint maga Ben Akiba. Hogy miért éppen Vlaszienkót vittem magammal, ennek oka nagyon egyszerű és érthető: három látogatásra készülődtem, amelyek a szokásos névjegyleadáson és udvarias magyarázgatáson kívül esetleg a meggyőzésnek kézzelfoghatóbb eszközeit is megkívánták. Ezekkel pedig Vlaszienko ugyancsak rendelkezett. Láttam őt egyszer egy viharos választmányi gyűlésen, amelyen egy csoport munkás zavart akart kelteni. Vlaszienko, mikor már nem tudta tovább hallgatni a munkások unalmas és ostoba tiltakozását, öklével hirtelenül akkorát ütött az asztalra, hogy ennek letörött az egyik sarka. Már akkor az járt a fejemben, hogy ez az ember nagyon hasznos segítőtársam lehetne, ha valamikor arra kerülne a sor, hogy valakit nagyobb erejű bizonyítékkal kell jobb belátásra bírni. Vlaszienko altiszt volt a pétervári lovasgárdában és ismert volt bikaerejéről.
E meggyőző kísérővel egyetemben indultam látogató utamra. Elsőnek Jerofeiev kapitányt kerestük föl. Amikor meglátott, gyanút keltően zavarba jött. Kertelés nélkül a szemébe mondtam, tudom, hogy mint az «Orosz Nemzet Szövetségének» elnöke micsoda aknamunkát folytat és ismerem cinkostársait is és mesterkedésének célját.
– Azért jöttem, hogy személyesen figyelmeztessem, mi következménye lehet önre nézve a magatartásának. Ne kényszerítsen arra, hogy a következményt nagyon is kellemetlenné kelljen az ön számára tennem.
– Ugyan mi fenyegethet? Ugyan mi fenyegethet? – kérdezte meglehetősen foghegyről.
– Az uram, hogy forradalmi törvényszék elé kerül és – ne haragudjék – a kötél – feleltem nyugodtan.
Szertartásos udvariassággal búcsúztunk el egymástól. Távozóban még ezt mondtam:
– Kapitány úr, mi nem tréfálunk! Ez a látogatás csak bevezetés. Én Azrael angyalának szerepét játszom. Isten önnel!
Hasonló módon folyt le látogatásom Chisztiakov kereskedőnél, a Fekete Százak második vezérénél. Chisztiakov látogatásomat és figyelmeztetésemet nagyon nyugodtan fogadta. Amikor elmentünk, ezt dörmögte:
– Hiszen majd meglátjuk.
– Persze, hogy majd meglátjuk, de akkor utoljára láttuk egymást – felelte talpraesetten Vlaszienko.
A harmadik látogatás már izgatóbb volt. A munkásbizottság elnökét a lakásán találtuk víg poharazgatás közben három elvtárssal. A viaszosvászonnal leterített asztalon sok vodkás üveg, kolbászhéj és más afféle festői csendéletet alkotott. Beléptünkre mind a négyen fölugrottak. Nagyokat fujtattak, de nem annyira az izgatottságtól, mint inkább a megivott vodka miatt.
– Ivanov úr, ön a politikai rendőrség ügynöke és itt keleten polgárháborút akar szítani. Ebbe bele akarja vonni a hadsereget, hogy tönkre tegye egész működésünk sikerét. Pontosan tudok mindent és be is tudom bizonyítani a munkások ítélőszéke előtt. Három napot adok önnek, hogy mindörökre elhagyja Mandzsuországot. Ha ezt az időt föl nem használja, letartóztatják és…
– … fölkötik – fejezte be a mondatot Vlaszienko hangos tenorja, mialatt egy pillanatig azon gondolkoztam, hogyan folytassam.
Ivanov szeme villámokat szórt. Hirtelen mozdulatot tett az ágy felé. De Vlaszienko fürgébb volt és egykettőre hatalmába kerítette a revolvert, amely a vánkos alá volt rejtve. Szép nyugodtan kinyitotta a závárzatot, kivette a töltényeket és a zsebébe csúsztatta. A fegyvert azután jólelkűen visszatette a helyére és udvarias meghajtással így szólt:
– Bocsánatot kérek!
Ivanov és vendégei félre nem érthetően összenéztek. Titokban már a zsebembe nyúltam, ahol a browningom volt, de Vlaszienko átvette ellenfeleink megnyugtatásának szerepét. Lehajolt és egy fapadot olyan elegánsan és könnyen emelt föl, hogy a négyes meghunyászkodott.
– Amint mondtam, három napot adok a meggondolásra! – ismételtem és Vlaszienkóval távoztam ennek a cári ügynöknek a barlangjából, ahol bőséges italozás közben bűnös terveket kovácsoltak. Másnap megtudtam, hogy a munkásbizottság – az úgynevezett «Kis Bizottság» – új elnök választására készült, mert Ivanov eltűnt. Kétségtelen, hogy a fenyegetődzésem és Vlaszienko érvei, legalább ideig-óráig, elriasztották.
Az új elnöknek azonban nem sikerült a munkástömegek megnyugtatása, talán meg sem próbálta. A következő napokban gyakran láttam a «Kis Bizottság» által kiadott proklamációkat, amelyek arra bizgatták a katonákat és a matrózokat, hogy «minden tisztet öljenek meg, vagyonukat osszák szét és támadják meg a városokat, a gyűlölt intelligencia és burzsoá székhelyeit».
Ezek a proklamációk, mint nekünk táviratilag jelentették, sok szibériai városban észrevehető hatást tettek a munkásságra, különösen Vladivosztokban, Habarovszkban, az Amur mellett levő Nikolajevszkban és Blagovescsenszkben, ahol a munkásság egyenesen ellenséges indulatúvá vált és elszakadt a mi központi választmányunktól. Nikolajevszkben a csőcselék vad bandái, nagyobbára megszökött fegyencek, akik az Amur torkolatánál halászvállalatoknál dolgoztak, kifosztották munkaadóik raktárait és házaikat fölgyujtották; Blagovescsenszkben részeg aranybányamunkások csapata megtámadta a bankot és be akart hatolni a páncélhelyiségbe, ahol az aranyrudakat őrizték; Linievics tábornok azt írta nekem, hogy a karbini csoport proklamációi visszhangra találtak a hadseregben is; szigorú haditörvényszéki vizsgálat és ítélet volt a következménye.
A dolgok olyan szerencsétlenül alakultak, hogy választmányunk hirtelenül két különböző ellenséggel találta magát szemben. Az egyik nyugatról jött a szívük mélyéig reakcionárius Meller és Rennenkampf tábornokok büntető expediciója alakjában, akik el akarták fojtani a szibériai forradalmat és az Ural és Tranzbaikáliaközt levő nagy területen haditörvényszékkel sok száz embert kötélhalálra vagy agyonlövésre ítéltettek. Rennenkampf tábornok már a mandzsuországi határhoz közeledett.
Második ellenségünk éppen az a Kis Bizottság volt, amely polgárháborút akart kierőszakolni és meg akarta mérgezni a hadsereg erkölcsét, hogy a forradalom hatásos támogatására képtelenné tegye. Kettőjök közül föltétlenül ez az ellenség volt a veszedelmesebb, mert világos volt, hogy csak némi siker esetén is anarchia lenne a közvetetlen eredménye és pedig a legrettenetesebb anarchia, mert az orosz távoli keletet elárasztó legvadabb, legelvetemültebb és legkegyetlenebb egyének kerekednének fölül.
Számolnunk kellett még azzal a lehetőséggel is, hogy ha erőnk megbénul vagy más szerencsétlenség ér, a két ellenséghez még egy harmadik is csatlakozhatnék: a hadsereg. Ha a katonák hazaszállítása, amit most mi intézünk, valami okból összeroppant volna, a hadsereg nekünk rontott volna és az egész munkássággal és városi lakossággal együtt vérözönbe fojtotta volna a központi választmányt. De akkor katasztrófa várt volna a hadseregre is, mert az anarchikus állapotok teljesen megakasztották volna az élelmezés rendszeres pótlását.
Az események ilyenformán arra kényszerítettek bennünket, hogy az egész távoli keleten megvédjük a jogot és a rendet, azt a rendet, amelyet a cár minden hatósága és a legfőbb hadvezetőség már nem tudott fönntartani. Tulajdonképpen tehát három fronton kellett harcolnunk, ami fáradhatatlan tetterőt, bátor elszántságot és tervszerű eljárást kívánt.
Első akciónk Rennenkampf tábornok ellen irányult, akinek útját Szibérián és Tranzbaikálián át a kegyetlenségének áldozatul esett forradalmárok holttestei jelölték meg. Az egész keleten elterjesztett táviratokban rettenetes büntetést igért a központi választmánynak és «forradalmi kormánynak» mondta, amely nem számíthat kegyelemre. A tábornok fenyegetődzése az egész távoli keleten izgatottságot és rémületet okozott. Pánik fogta el nem csupán a Kis Bizottságot, hanem néhány választmányi tagtársamat is, aki azt tanácsolta, robbantsuk föl a vasúti hidakat, hogy a határ átlépése után Rennenkampf tábornok előbbre jutását megakadályozzuk. Amikor egyre sürgetőbben követelték ezeket az intézkedéseket, arra kértem Linievics tábornokot, hogy a katasztrófa elhárítása végett kísérelje meg ő Rennenkampf megállítását. Linievics nagyon jól látta, micsoda veszedelem fenyeget és parancsot adott ki, amely szerint a közeledő büntető csapatnak Tranzbaikáliából vissza kell vonulnia. Ez érzékeny csapás volt az ellenpártra, mert a kegyetlen tábornok tisztjei már kutatgatni kezdtek és összeállították ama forradalmár vezetők névsorát, akiket haditörvényszék elé kell állítani és amit egészen természetesnek találtak, agyon kell lőni. Sajnos, az én nevem, minden betűrenddel ellentétben, minden lisztán az első helyen volt.
Ebben az ügyben élénk levelezés folyt Linievics tábornok és Rennenkampf tábornok közt, akit operációi számára kiváltságos hatalmi jogkörrel ruháztak föl. Senkisem tudta megjósolni, hogyan fog végződni a dolog, amikor egyszerre csak egy egészen váratlan esemény egészen különös módon véget vetett ennek a hatásköri viszálynak. A Rennenkampf parancsára agyonlőtt egyik vasúti hivatalnok fia bombát dobott a tábornok vasúti kocsijára. Bár a tábornok akkor véletlenül nem volt ott és így semmi baja nem történt, az esetből mégis tisztán láthatta, hogy Szibériában mily veszedelemnek van kitéve. Engedett tehát Linievics ama fölszólításának, hogy térjen vissza európai Oroszországba és ezzel megmentette választmányunkat a bennünket nyugat felől fenyegető veszedelemtől.
Legközelebbi harcunkat a Kis Bizottság ellen folytattuk. Ez a bizottság mindinkább anarchista módon dolgozott és harci erejét gyarapította az, hogy a politikai rendőrség és a Rennenkampf-különítmény tisztjei titokban nagyon használható embereket bocsátottak a rendelkezésére. Megszaporodott továbbá az Orosz Nemzet Szövetsége harci csoportjainak ama tagjaival, akik nyugatról érkezve szocialistáknak adták ki magukat. Mindez arra mutatott, hogy a Kis Bizottság harci osztály fölállításán dolgozott, amelynek az lett volna a föladata, hogy az állami és a szociális rendet az orosz távoli keleten fönntartó intelligenciát és burzsoát megrohanja.
Nagyon nehezen tudtuk kisütni, hogyan boldogulhatnánk a Kis Bizottság tagjaival és híveivel, akiket szinte megszállt a föllázadás szelleme minden szociális rend ellen. De az okos Novakovszki, egy méltóságteljes, fehérhajú úr, akit mindenki becsült, aki vele érintkezésbe jutott, megtalálta ennek az útját is. A vasúti munkások közt volt sok lengyel, lett, német, olasz és kínai ember. A nem orosz európaiak nagyobb kultúrájuk révén természettől fogva elleneztek minden anarchiát és ebben nem akarták a Kis Bizottság programmját támogatni. Az okos Novakovszki ezt a körülményt használta ki. Összehívta a nem orosz európai munkásokat és az ő segítségükkel a Kis Bizottság hívei körében szakadást idézett elő. Ugyanekkor azon igyekeztünk, hogy a kínai munkásokat a kínai hivatalnokok, a nyugateurópaiak kisebb csoportjait pedig a többi államok hivatalos képviselői révén a rend fenntartása érdekében dolgozzuk meg. Fáradozásunk eredménnyel járt. Megelégedéssel láttuk, hogy a Kis Bizottság igazgatósága, csupa anarchista, támogatóinak és követőinek nagy részét elvesztette; remélhettük tehát, hogy a legközelebbi választáskor a szavazást úgy irányíthatjuk, hogy nehány lojálisabb tagot be fogunk választani az igazgatóságba.
Úgy látszott, hogy miután az erről az oldalról fenyegető nehézségekkel annyira-amennyire megbirkóztunk, a veszedelem megszűnt. De nem sokáig örülhettünk sikerünknek, mert máris új ellenség jelentkezett és pedig a saját szövetségünkben. A tagjaink sorában levő köztársaságiak, monarchisták és szocialisták ugyanis váratlanul viszálykodni kezdtek, ami azt mutatta, hogy szervezetünk törékeny volt. Csak később tudtam meg, hogy ellenségeink hatoltak be a táborunkba és ők szították ott az egyenetlenséget. Tevékenységünket mindazonáltal csüggedés nélkül folytattuk, de most már a sok civódással, intrikával és végtelen akadékoskodással szemben, amellyel az ellenzék a választmány hatalmi állásának megrendítésére törekedett, csak a legnagyobb nehézséggel dolgozhattunk programmunk megvalósításán. Minden legjelentéktelenebb intézkedés előtt fárasztó beszédek, javaslatok és ellenjavaslatok egész áradata zúdult reánk. Mivel most hatvanhárom tagja volt a választmánynak, a «Kis Parlament» (ezt a nevet adtam neki) e vitái természetesen sok drága időt elfecséreltek. Az ellenzék szabotálása következtében egész sereg sürgős ügy függőbben maradt. Én természetesen tisztában voltam a bennünket körülvevő veszedelemmel és tudtam, mit jelentene, ha a polgári hatalom kicsúsznék a kezünkből és minden a káosz felé haladna.
E fenyegető fordulat láttára államcsínyre határoztam el magamat. Nehány idősebb és tapasztaltabb hivatali kollegámmal, nevezetesen Novakovszkival, Lepeszhinszkyvel és Dreyerrel történt tanácskozás után a legközelebbi ülésen azzal vádoltam meg a választmányt, hogy rosszakaratú obstrukciót folytat és a testületet, mint ilyet föloszlatottnak jelentettem ki; új végrehajtó-bizottságot választunk, amelyben a föloszlatott választmánynak csak öt vezető tagja kap helyet és ezek fogják a távoli keleten tovább irányítani a szociális és a közélet bizonyos ügyeit. Erre a gyökeres intézkedésre sok bizalmi nyilatkozatot kaptunk Karbin és Vladivosztok külföldi lakosságának köreiből. Természetes, hogy új személyes ellenségeket is szereztünk, de egyszersmind ismét gyorsan és hatásosan cselekedhettünk.
Linievics tábornok is helyeselte a dolgok ilyetén fordulatát. Ivanov tábornok ellenben, aki az «Orosz Nemzet Szövetsége» céljaihoz vonzódott, most nyiltan kezdett ellenünk intrikálni, amennyiban míg egyfelől nagyobb ellenállásra tüzelte a Kis Bizottságot és a reakcionárius csoportokat, másfelől egyremásra küldte Pétervárra a táviratokat, amelyek Linievics tábornok elbocsátását és a mi ötös-bizottságunk letartóztatását sürgették. Kénytelenek voltunk tehát Ivanov tábornokkal közölni, hogy a mesterkedése nyomában járó elkeseredés következtében élete ellen irányuló terrorista merénylet esetén semmiféle felelősséget nem vállalhatnánk. Tudtuk ugyanis, hogy Vlaszienko, akit az olvasó, mint a volt központi választmány nagyon energikus tagját már ismer, több elszánt embert gyűjtött maga köré, akik csak megfelelő alkalomra vártak, hogy a reakcionárius Nadarov, Batianov és Ivanov tábornokokat, valamint Fiedorenko csendőrezredessel az élükön a politikai rendőrség ügynökeit is lepuffantsák. Mivel Zaremba ezredes és Ziegler kapitány, a karbini helyi rendőrség vezetői a vladivosztoki rendőrfőnökkel egyetemben támogattak bennünket az ügynökök kikutatásában, nagyon jól tudtuk, kik annak a kémkedő társaságnak a tagjai úgy, hogy ezeket némiképpen sakkban tarthattuk. Ivanov tábornok valóban megfélemlíttette magát és nem mozdult ki többé jól őrzött házából.
Ugyanekkor éber figyelemmel kellett kísérnünk a hadsereg állapotát is. A hadsereget tagadhatatlanul demoralizálták a Kis Bizottság és a reakcionárius csoportok ama számtalan kiáltványai, melyek arra izgatták a katonákat, hogy öljék meg a tiszteket, gyujtsák föl a polgári lakosság házait és álljanak bosszút a kormányzó ötös-bizottságon. E veszedelem elhárítására is eszközt találtunk abban, hogy megértéssel alkalmazkodtunk a Mandzsuországban visszamaradt katonák lelki állapotához. Tudtuk, hogy a legénységnek voltaképpen nincs más kívánsága, mint az, hogy minél hamarább visszatérhessen Oroszországba. Ezt használtuk ki a katonákhoz intézett kiáltvánnyal, amelyben fölszólítottuk őket, legyenek bizalommal az ötök iránt, akik főként azért vállalták a nyugalom és a rend fönntartását a távoli keleten, hogy a hadsereget minél gyorsabban és a szállítás és ellátás lehető legkedvezőbb föltételei közt küldhessék haza. Nagy költségtől sem riadtunk vissza, mert a fűthető vasúti kocsik sürgős elkészítésével megbízott munkásoknak rendkívül sokat fizettünk és a nagyobb vasúti állomásokon élelmező-telepeket rendeztünk be. Fölügyeleti jogot gyakoroltunk a frontterület igazgatásán és a főparancsnokot meggyőztük annak szükségességéről, hogy bíróság elé kell állítani azokat a tiszteket és hivatalnokokat, akik a hadsereg ügyeinek elintézésében visszaélést követtek el. De mindenekelőtt mégis az volt a legfontosabb, hogy a hazaszállító vonatok számát szaporítsuk. Erre irányuló kiterjedt tevékenységünkkel nem csupán azt a veszedelmet hárítottuk el, amely a hadsereg részéről fenyegetett bennünket, hanem még nyereségre is szert tettünk, mert figyelmen kívül hagyva azt, hogy a hazautaztukban Karbinon áthaladó katonák hangosan lelkesedtek a mi bizottságunk munkájáért, Linievics tábornok is elismerést kapott Szent-Pétervárról az új hazaszállító szolgálat kitünő haladásáért.
Most hát megint nyugalom volt a távoli keleten. Tudtuk, hogy Oroszországban és Szibériában elfojtották a forradalmat és hogy az ideiglenes kormányok vezetőit agyonlőtték vagy fölakasztották. Csak mi öten voltunk immár teljes hatalmunk és cselekvő szabadságunk birtokában. Mivel föladatunk megoldottnak látszott, nem akartuk folytatni hivatali működésünket és elhatároztuk, hogy föloszlatván szervezetünket, kiki visszatér korábbi foglalkozásához. Nagy elégtételünkre szolgált, hogy Linievics tábornok, amikor erről a tervünkről értesült, arra kért bennünket, ne valósítsuk meg szándékunkat, mert félt a kíméletlen csendőruralomtól, amely bennünket fölváltott volna és a hadseregben új nyugtalanságot és új általános zavart okozott volna.
– Folytassák a munkájukat, – unszolt bennünket, – föltétlenül szükségesnek tartom ezt és azért vállalom önökért a felelősséget.
Megmaradtunk tehát a hivatalunkban, ámbár a cári bosszú kísértete fenyegetőzve ott volt a szemünk előtt és ez a kísértet bizony nem volt puszta ködkép.
Egyre sűrűbben kaptunk névtelen leveleket, amelyek arra figyelmeztettek minket, hogy állandóan közeledik a bennünket a reakcionáriusok és anarchisták részéről fenyegető veszedelem. Tudtunkra adták, hogy Szent-Pétervárott már kimondták ránk a halálos ítéletet vagy figyelmeztettek bennünket, hogy ezen meg ezen a napon merényletet fognak ellenünk elkövetni. Ennek következtében mindig föl voltunk fegyverkezve és Vlaszienko az embereivel ott volt mellettünk mint testőrség. A válságos napok azonban elmultak a nélkül, hogy valami komoly bajt ért volna. De gyakran észrevettem, hogy titokban mindig a nyomomban járnak; a közelemben minduntalan titokzatos egyének bukkantak föl, akik valami világosan nem látható okból azon voltak, hogy jelenlétüket elpalástolják.
Csak egy-két nap alatt is sok minden történt, amiből láttam, hogy a nekünk küldött figyelmeztetések megokoltak voltak. Egyszer, amikor az irodámban ültem, csörömpölés hallatszott mellettem, mintha követ hajítottak volna be az ablakon. A szemben levő falon ugyanakkor egy fehér hely volt látható, ahonnan a vakolat lehullott. A merénylő nyilván nem volt jó céllövő, különben jobban találhatott volna. Akkor azonban két lyuk helyett hármat fúrt volna. Hasonló dolog történt Lepeszhinszky irodájában is. A vasúti klub épületében tartott bizottsági ülések egyikéről egyszer este tíz órakor kiszólított egy szolga, aki átadta egy úr névjegyét azzal, hogy az illető nagyon fontos dolgot akar velem közölni. Lementem a fogadóterembe, de ott nem volt senki. A szolgálatban levő fölügyelő hivatalnok azt mondta a kérdezősködésemre, hogy várt reám egy úr, aki azonban kiment a terraszra, hogy rágyujtson. Én is oda mentem, de ott sem találtam senkit. E helyett azonban az épület előtt levő bokrok közt elrejtőzködő nehány alakot vettem észre. Most már tudtam, miféle látogatókról volt szó, zsebemből kivettem a revolveremet és feléjük tartottam. Ki tudja, még mi történt volna a hóval födött bokrok közt, ha Vlaszienko, aki meghallotta, hogy künn vagyok, két társával ki nem jön és rettenetes ordítással arra a helyre nem rohan, ahol én voltam. Ettől megijedve kereket oldottak a bokrok közt leselkedő fickók. Vlaszienko harmadmagával üldözte őket, de a vasúti klub épülete előtt levő szabad tér déli részének kunyhói és fészerei közt sikerült látogatóimnak eltűnniök.
Vlaszienko dühöngött, amikor visszatért, mert a menekülők egyikében fölismerte az anarchista Ivanovot. Jelentést tett a bizottságnak és engedelmet kért a reakcionárius csoportok előttünk ismert vezetőinek letartóztathatására, mert azt remélte, hogy náluk megtalálja a politikai rendőrség anarchista ügynökét.
Nehány nap mulva, amikor otthon dolgoztam, hirtelenül égett szagot éreztem. A szolgámnak megparancsoltam, nézze meg, nincs-e tűz valahol? De még mielőtt távozott volna a szobából, a padló hasadékaiból füst gomolygott elő. A szolgával azonnal a pincébe siettem, ahol nagy rakás égő kaoliangszárat találtam. Nehány vödör víz elég volt a tűz eloltására.
Más városrészekben elkövetett merényletek már nagyobb kárt tettek és különösen az a merénylet, amellyel az ismeretlen gyujtogató az egyik hivatali épületben akkora tüzet okozott, hogy a pusztító lángok elől a tűzoltóság csak nagynehezen tudott egy faházakból épült egész városrészt megmenteni.
A jókor fölfedezett pincetüzet követő reggelen fölkeresett Ziegler kapitány és tudtomra adta, hogy megbízható értesülése szerint még egy második merényletet fognak elkövetni a házam ellen, tehát legyek résen. Az ötös-bizottságbeli társaim unszolására elhatároztam, hogy megszívlelem a figyelmeztetést. Ettől kezdve fölváltva barátaimnál laktam és senki sem tudta, melyik lakásban töltöm a következő éjszakát.
Mindent egybevetve: meglehetősen idegölő időt éltünk, kiváltképpen azért, mert a helybeli merényleteken fölül Pétervárról hírek érkeztek, amelyek szerint a cári kormány mindenütt sikeresen legyűrte a forradalmat és most a mozgalom fővezetőit kezdi elfogni, hogy sorozatos bírósági tárgyalásokon elítéltesse őket. A pör eredménye előre volt látható. Azt beszélték nekünk, hogy Kelet-Szibériába már úton vannak a vizsgálóbírák és ezzel összefüggésben a politikai ügynökök az egész távoli keleten titkos utasításokat kaptak.
Ezek a veszedelmet hirdető értesítések nagyon megijesztették a Kis Bizottságot. A munkások legkiválóbb vezére és agitátora megszökött Mandzsuországból, egyúttal azzal vádolt meg bennünket, hogy mi vonszoltuk bele a munkásságot a forradalomba és ilyen módon minden felelősséget azokra akarta közülünk ráhárítani, akik amúgyis erősen exponálva voltunk. A Kis Bizottság nehány tagja még Ivanov tábornokhoz is elment, hogy lojalitásáról biztosítsa őt és segítségét kérje. A tábornok ezt meg is igérte és kijelentette, hogy mindenért a központi választmányt fogja felelősségre vonni. Ugyanakkor a Szövetségek Központi Ligájától, amelynek vezetői most Moszkvában rejtőzködtek, táviratot kaptunk azzal a fölszólítással, hogy hivatalosan oszlassuk föl a távoli kelet forradalmi kormányát, ellenben nemhivatalosan működjünk tovább, mint titkos szervezet, amelynek az a föladata, hogy továbbra is befolyásolja keleten a dolgok folyását.
Ezeknek az eseményeknek elmondásakor olyan tisztán emlékszem bizottságunk utolsó ülésére, mintha csak tegnap lett volna. Minden körülmény megvizsgálása és európai Oroszország politikai helyzetének pontos mérlegelése után, arra az eredményre jutottunk, hogy valóban föl kell oszlatnunk a szervezetünket, de a Kis Bizottság szervezetét is. Ámde hogyan vehetjük rá a Kis Bizottságot föloszlásának kimondására? Ez volt kétségtelenül a legnehezebb kérdés. Nagyon is jól tudtuk, hogy mi akkor sem menekülünk a pétervári kormány bosszúja elől, fontosnak tartottuk azonban, hogy ne szenvedjen több ember, mint ahánynak a szenvedése elháríthatatlan. Úgy láttuk, hogy a Kis Bizottságot eddigi tevékenysége alapján nem lehet túlságosan súlyosan megvádolni. De megtudtuk, hogy a bizottság néhány kiválóbb tagjának elmenekülése után az anarchista és gonosztevő elemek kerekedtek fölül, akik a mi bizottságunk föloszlása esetén olyan politikát folytatnának, amely vérrel árasztaná el az egész országot és a pétervári kormány rettenetes megbosszúló intézkedéseit vonná maga után.
Már hajnali két óra volt. Mi öten még egyre azon tanakodtunk, hogyan lehetne a Kis Bizottság működését a legkönnyebben megszüntetni? Egyszerre csak egy eszmém támadt. Elhatároztam, hogy megvalósítom, bárha még nem voltam egészen tisztában, hogy ez a megvalósítás tulajdonképpen hogyan fog menni. Társaimnak azt mondtam, hogy azonnal tárgyalni akarok a Kis Bizottsággal és eltávoztam az ülésteremből. Telefonoztam a lakásomra. Kocsisom, Nikola, egy fiatal jóeszű legény kocsimon és szürke Nizam lovammal már nehány perc mulva az épület elé hajtott. Megparancsoltam, hogy vigyen a Kis Bizottság főhadiszállásához. Gyorsan hajtva végigzörögtünk az alvó város utcáin, átvergődtünk a vasúti műhelyek közelében levő negyed összevissza tekergőző utcáin és végre megálltunk egy hosszú, régi barakk előtt, ott, ahol a Kis Bizottság ülésezni szokott.
A piszkos ablakon át meglehetősen sok embert láttam odabenn. Nagy asztal körül ültek és élénken vitatkoztak. Lábújjhegyen közelebb lopódzkodva, fölismertem az Orosz Nemzet Szövetsége helyi elnökét. Nikolának meghagytam, hogy maradjon az ablaknál és kísérje figyelemmel a szobában történendőket; ha majd benn a szobában leveszem a sapkámat, akkor ő künn ide-odafutkosással, kiáltozással, lármázással csapjon akkora zajt, amekkorát csak tud.
E fölkészülődés után belöktem az ajtót és beléptem a szobába. Megjelenésem annyira meglepte a bennlevőket, hogy mindannyian fölugrottak és teljesen megzavarodva várták, mit fogok tenni. De egy ember, aki mélyen a szemére húzott sipkával az asztal mögött állott, már nehány pillanat mulva fölkapta az előtte levő iratok közé rejtett revolvert és rám sütötte. A golyó mögöttem a falba fúródva közvetetlen közelemben röpült el. Nikola jött most a segítségemre. Öklével verdesni kezdte az ablakkeretet, föl- s aláfutkosott, topogott, dörömbölt, kiáltozott, szóval: nagyszerűen föl tudta kelteni azt a látszatot, mintha egész tömeg állna künn a támogatásomra. A bennlevők erre szinte megmerevedtek. A revolveres emberre mutatva, kiadtam a parancsot:
– Kötözzétek meg! Embereim körülállják a házat, senki sem menekülhet!
Két munkás lefogta azt az embert, elvette a revolverét és szíjjal annak rendje és módja szerint összekötözte a kezét. E közben Nikola folytatta odakünn a zajongást. Parancsszavát és kiáltozását csaknem szünet nélkül lehetett hallani, mintha egyidőben több ember össze-vissza lármázna. A revolverhős megkötözése után az asztalhoz léptem és határozott hangon így szóltam:
– Üljenek le! A szövetségek központi ligája megparancsolta valamennyi forradalmi szervezet föloszlását. A központi választmány már teljesítette a parancsot. Azonnal föl kell oszolnia a munkásbizottságnak is. Szövegezzenek meg tehát azonnal megfelelő határozatot, hogy magammal vihessem. Aki fél, hogy felelősségre vonják, fusson el mindjárt holnap olyan messzire, amennyire csak tud.
A rövid nyilatkozatot, amit diktáltam, ellenvetés nélkül leírták. A jelenlevők mindannyian aláírták és ráütötték a pecsétjüket. Amikor az okirat a zsebemben volt, odafordultam ahhoz az emberhez, aki rám lőtt és megparancsoltam, hogy hozzák közelebb. Csak most ismertem föl benne az anarchista Ivanovot. Erre ismét az asztal mellett levő emberekhez szóltam:
– Mindannyian maradjanak ülve és addig meg ne mozduljanak, míg embereimet, akik künn lövésre készen állnak, vissza nem vontam. Maga Ivanov velem jön. Kövessen!
Távoztam és Ivanov követett, aki ilyen módon megvédett az esetleg hátulról történő lövések ellen. Belöktem a kocsimba és Nikolának megparancsoltam, hogy a lehető leggyorsabban hajtson a központi bizottsághoz.
Félóra mulva Ivanov már börtönben ült, ahol Zaremba ezredes vigyázott rája. Társaim ugyancsak meglepődtek, amikor megmutattam nekik a Kis Bizottság lemondó okiratát.
Mivel reánk nézve nagyon fontos volt, hogy gyorsan és megszakítás nélkül érintkezhessünk a távoli kelet más városaival, ülésünket ezen az éjjelen a táviró-hivatal közvetetlen közelében, a keleti vasút rengeteg igazgatósági épülete jobb szárnyában tartottuk. Bizony nem volt könnyű minden ügyünknek gyors lebonyolítása és eleitől fogva el voltunk készülve arra, hogy egész éjjelen át dolgoznunk kell, ha el akarjuk érni célunkat. Kevéssel virradat előtt egy rendőr kiáltozása és fütyülése riasztott föl a munkánkból. Az ablakhoz siettünk és onnan nagy tűz fényét láttuk, amiből megtudtuk, mi volt a riadó oka. Az ajtóhoz futottunk, hogy megtudakoljuk, mi ég, de az ajtót meglepetésünkre kívülről zárva találtuk. Amikor végre sikerült az ajtót betörnünk, rémületes látvány tárult elénk. A nagy épület középső részén a háztető alól és az ablakkeretek mögül rettenetes sistergéssel nagy lángnyelvek csaptak ki. Sűrű füstfelhők kezdtek ránehezedni az egész épületre. A nagy belső udvaron már nem juthattunk keresztül. Egy északi mellékkijáraton kellett az utcára sietnünk, azután meg kellett kerülnünk az épületet, hogy a széles keleti homlokzat előtt levő térre juthassunk, ahol nagy embertömeg torlódott össze. Most már lángban állt az egész óriási irodai épület, amely teljes tíz acre területet foglalt el. Nyilvánvaló volt, hogy egyszerre több helyen gyujtották föl. Az éhes lángok szétrágták a tetőgerendákat. A tető kezdett bedőlni. Az épület egész belseje, mintha fehéren izzó olvadt anyaggal lett volna tele, borzalmasan fénylett.
Bár a tűzoltóság lázasan dolgozott, végül nem tehetett mást, mint azt, hogy a tüzet az épületre korlátozza és megakadályozza átharapódzását a szomszédos házakra. Nem egy helyen látni lehetett, hogy az erős vastartók meghajlanak és íróasztalok, aktaállványok és pénzszekrények értékes és nagyobbára pótolhatatlan tartalmukkal a tűztengerbe zuhannak. Izzó kődarabok a magasba lökődtek és a levegőben karabélylövéshez hasonló dördüléssel szétrobbantak.
Valahol a nézők tömegében verekedő legények nekiestek egy csoport vasúti hivatalnoknak és ütlegelni kezdték. De nemsokára elegendő rendőrség érkezett, nyomában Vlaszienkóval és embereivel. Több embert elfogtak és ezekről kiderült, hogy volt fegyencek. E gazfickók egynémelyikének zsebében az Orosz Nemzet Szövetsége karbini helyi csoportja elnökének a levelét találták, aki nyilván e gonosztevők segítségével akarta folytonos üldözéssel a vasúti hivatalnokokat megfélemlíteni.
Három napig dühöngött a tűz, míg a kínai keleti vasút óriási igazgatósági épületéből csak néhány külső fal maradt meg. Megbízhatóan sohasem derült ki, ki volt a gyujtogató és miért történt a gyujtogatás. A valóságot senki sem tudta kideríteni. A cár kormánya persze a központi bizottságra szerette volna a felelősséget áthárítani, de erre nézve még a kegyetlen II. Miklós csendőrei és bíróságai sem tudtak helytálló bizonyítékokat szerezni.
Bárki részesített is bennünket e szomorú búcsú-ovációban, hivatali működésünknek most már vége volt és ezzel összeroppant a forradalom legutolsó támasza is. Az általam oly tragikomikusan föloszlatott Kis Bizottság emberei elrejtőztek, mert féltek, hogy mint mozgalmunk minden vezetőjének, nekik is helyt kell állaniok cselekedeteikért. Titkos nyomdákban röpiratok készültek, amelyek azzal vádolták a központi bizottságot, hogy a dolgozó tömeget forradalomra csábította és ezzel a kormány büntető intézkedéseinek szolgáltatta ki. Nem volt nehéz annak kikutatása, hogy ezeket a gyalázkodó nyomtatványokat monarchisták és a politikai rendőrség ügynökei készítették. Központi bizottságunk teljesen tisztában volt azzal, mily bosszút áll rajta a pétervári kormány. Tagjai szétszóródtak; az egyik elutazott, a másik egyszerűen lemondott a hivataláról, magánfoglalkozásához tért vissza.
Azok a szervezetek tehát, amelyek a háborút követő zűrzavaros időszakban az orosz távoli keleten a dolgok irányítói voltak, megszűntek. De a régebbi hatóságoknak, amelyeknek személyzetét a forradalmi átalakulások megfélemlítették, még nem volt meg a bátorságuk, hogy régi jogaikat érvényesítsék és működésüket folytassák. A felelősségérzet e hiánya a városokban és a hadseregben azonnal kellemetlenül érezhető volt. Ennek következtében különböző városok hatósága és a legfőbb hadvezetőség is sürgős előterjesztést tett a központi bizottság vezetőinek. Arra kértek bennünket, hogy ne hagyjuk ily hirtelen abba működésünket, amely úgy a katonai életre, mint a polgári lakosságra szabályozó befolyással volt és az egymással torzsalkodó néprétegek közt sikerrel játszotta a közvetítő szerepét. A főparancsnokság fázott attól is, hogy a csapatok hazaszállításáért ismét maga vállalja a teljes felelősséget, mert régebbi tapasztalatai alapján attól kellett tartania, hogy a katonák nem bíznak benne és megint lázongani kezdenek.
Az általános helyzet súlyossága valóban szerepünk további vállalását kívánta tőlünk. Másfelől azonban az okosság és a logika egyre nyomatékosabban arra bíztatott, hogy ezt ne tegyük. Ennek az lett az eredménye, hogy előbbi hivataltársaim közül csak kevesen válalkoztak arra, hogy újra a politikai színpadra lépjenek. Ezek a kevesek Novakovszki, Szasz-Tiszovszki, Czaki dr., Dreyer és Lepeszhinszky voltak. Néhány újonnan hozzánk társult emberrel elhatároztuk, hogy munkásszövetséget létesítünk, amely tagjait és lányszövetségeit a meglevő ipari és kereskedelmi szakmai szervezetekből és a nyilvános irodákból fogja toborozni és igazgatósága irányítaná az ország polgári életét.
A dolgozó lakosság kész volt ez új szervezet elismerésére, de a monarchisták megint közbeléptek, amennyiben újra megkísérelték a tömegek véleményének megmérgezését és fölizgatását ellenünk. A helyzet tisztázására a szövetség igazgatósága kiáltványban sürgősen fölszólított mindenkit, hogy maradjon nyugton, folytassa a munkáját és kihirdette, hogy az igazgatóság minden intézkedéseért teljes felelősséget vállal. A kiáltványnak nagyon jó hatása volt, rendes és produktív életet teremtett, amely 1905 december 2-től 1906 január 16-ig tartott Később, pörünk folyamán megtudtuk, hogy ezt a sikert még a csendőrségnek és az állami ügyészségnek is el kellett ismernie, hiszen ezek a hatóságok azt jelentették Pétervárra, hogy a központi bizottságnak, valamint a szövetségnek a tevékenysége államfenntartó jellegű volt. Ugyanez volt Linievics tábornok nézete is, aki céljai számára továbbra is fölhasználta szervezetünk tekintélyét és befolyását. Mivel ezeket a jelentéseket Pétervárott nem látták éppen szívesen, a csendőrség és az államügyészség vezetőit elbocsátották, Linievics tábornok pedig végtelen, kellemetlen írásbeli vitába keveredett a hadügyi és a belügyi minisztériummal.
Súlyosan megpróbált vidékünkön eközben rövid időre szokatlanul nyugodt élet folyt, nem nagy örömére az Oroszországból kiküldött monarchistáknak és kémeknek, akik semmit sem óhajtottak annyira, mint azt, hogy zavargás legyen, mert ez ürügyet és alkalmat adott volna megtorló intézkedésre, amivel egyelőre várniok kellett. Hogy céljukat elérjék, nagyon ravasz, de éppen olyan lelkiismeretlen tervet kovácsoltak. Az Orosz Nemzet Szövetsége megegyezett a Karbin szomszédságában és Mandzsuország más nagy városaiban garázdálkodó hunghuc-bandákkal és titkos védelmet igért nekik. Ennek az eljárásnak a következménye katonai és vasúti raktárak megtámadásában csakhamar mutatkozott is. Több anyagszertárt kifosztottak és fölgyujtottak. Erre panasz ment Pétervárra, hogy a munkásszövetség káros befolyása következtében a katonák elhanyagolják kötelességüket és ők okozzák ezt a kárt és bajt az államnak. Más besugások még arra az állításra is vetemedtek, hogy a munkásszövetség vezetői fölbérelték a hunghucokat, mert ezek segítségével a külföldre menekülés lehetővé tételére pénzhez akarnak jutni.
Hunghuc-bandák Karbinban megrohanták saját szövetségi tagjainknak, Szasz-Tiszovszkinak és Golcovnak a házát, feleségeiket megölték és a lakást kirabolták. A banditák bántatlanul kereket oldhattak és sohasem lehetett a nyomukra jutni. Hailarban és Csicsiharban is hasonló támadás érte ottani alosztályaink vezetőit, akik közül néhányan életüket vesztették. A hunghucok engemet is áldozatul szemeltek ki, amikor egyszer a vladivosztoki vonal egy kis állomásán, ahol szervezetünk egyik helyi szakaszának megvizsgálása végett időztem, támadást intéztek a vasúti kocsim ellen. A banda a vagon ablakain és oldalfalain át több sortüzet adott, de mert véletlenül senki sem volt a kocsiban, a golyók nem találtak el senkit. Amikor néhány óra mulva az állomás közelében levő egyik kis falut átkutattuk, sikerült a banda vezérét elfognunk egy vasúti hivatalnok házában, aki az Orosz Nemzet Szövetsége egyik testvéregyesületének aktív tagja volt.
A hunghucok merényletet intéztek vasúti hidak ellen is. A merényleteket meghiusítottuk, de a monarchistáknak jó alkalmul szolgáltak annak hangoztatására, hogy a munkásszövetség el akarja pusztítani a vasúti hidakat, mert összeütközést akar kierőszakolni a Szupingkaiban maradt hadsereggel. A cáristák más módon is intrikáltak. Az orosz távoli kelet minden városában csakúgy hemzsegtek a büntetett előéletű egyének; a háború részint európai Oroszországból, részint Sanghájon át a keleti kikötőkből még nagyobb számmal csábította oda a gonosztevőket. A cáristák ezekkel a gonosztevőkkel is szövetségre léptek. A városok kellő közepén mindenféle gaztett történt: megrohanták a házakat, az utcán megtámadták a járókelőket és gyujtogattak. És mindezt olyan vakmerően és ügyesen végezték, hogy a bűnösöket nem lehetett fölfedezni.
– Ez nem hunghucok műve, – mondta Ziegler. – Biztosan tudom, hogy a tettesek georgiaiak, örmények vagy más kalandorok a Kaukázusból, tisztán fölismerem a munkájukat.
Bebizonyult, hogy Zieglernek teljesen igaza volt, amikor a kolchisi hegyláncok rabló fiaira gyanakodott. Magamnak is bizonyítékkal szolgálhattam erre.
December 22-ének reggelén történt. Úton voltam és áthaladván azon az útrészen, amely Prisztant, Karbin kereskedelmi negyedét Novigoraddal, a hegyen levő új városrésszel köti össze, lefelé mentem a nagy szabad térre, ahol rendszerint a kínai színház ütött tanyát. Ezen az úton tulajdonképpen csak kicsiny piszkos szállások, bárok és olcsó korcsmák voltak, amelyeket georgiaiak és örmények tartottak fönn. Ha jól emlékszem, a neve is ez volt: georgiai út. Reggel kilenc óra volt. Az út üres volt, csak két alak haladt előttem körülbelül száz lépésnyire, egy ember nagy bőrzsákkal és egy katona vállára vetett fegyverrel.
Egyik nem nagy bizalmat keltő vendéglő ajtaján egy pillanatra kikandikált egy georgiainak a feje és azonnal ismét eltűnt. De már a következő pillanatban az ajtó szélesen kitárult: magas, sovány kaukázusi ember lépett ki rajta. Gyorsan végigsietett az úton, míg a két előttem haladó embert utólérte. Ekkor még nem láttam semmi gyanús dolgot. A georgiai egyszerre csak megállott, kémlelődve körülnézett és egy ugrással nekitámadt a zsákos embernek. Kés villámlott. A georgiai magához ragadta a zsákot és a meglepett katona szemeláttára, mint a szél, a piac felé vágtatott.
A katona csak akkor kapott észbe, amikor a georgiai már bekanyarodott a piactérre. Utána futott. Én azonnal hozzáláttam az üldözéshez. A piactérre érve láttam, hogy a georgiai rohan, mint az üldözött vad; a lába, mintha nem is érte volna a földet. A katona futás közben többször megállott, mintha lőni akart volna, de úgy látszik ezt nem merte megtenni, mert attól tartott, hogy más valakit talál el. Az egyik sarkon néhány katona el akarta állni a menekülő ember útját. Erre ez a zsákot villámgyorsan átdobta egy élő sövényen, kést ragadott és eltünt a kis kínai boltok egyikében. Innen egérutat nyert a piac mögött levő alacsony deszkabódék és szűk utcák labirintusába, ahol nyomtalanul eltünt üldözői elől.
E közben a kíváncsiak körülfogták a katonát és faggatták, hogy mi történt. Elmondta, hogy a banknak egyik pénztári hivatalnokát kísérte, akinek háromszázezer rubelt kellett volna átadnia egy gőzös kapitányának.
– Meg is kell gyorsan néznem, mi lett a pénzes zsákkal, – jutott hirtelen az eszébe. – Éppen ezen a sövényen dobta át.
A többiekkel együtt én is átfurakodtam a sövény egy keskeny nyílásán és itt azután orosz kisemberek nagyon jellemző beszélgetését hallgattam végig. Nem messze a sövény mögött nagy kád állott, amelyben két erős orosz asszony fehérneműt mosott.
– Jó reggelt, – mondta a katona.
– Jó reggelt, katona.
– Láttátok a zsákot?
– Mi már nagyon sok zsákot láttunk életünkben, – mondta nevetve az egyik asszony.
– Azt is, amelyik itt beröpült?
– Azt is.
– Hol volt? Hiszen ezt akarod megtudni? – kérdezte megint nevetve az egyik mosónő.
– Igen, ha éppen jobb szereted a kérdést így föltenni.
– Valaki zsákot dobott át a sövényen, – kezdte az asszony a magyarázkodást.
– Ezt nagyon jól tudom, de mi történt azután? – kérdezte türelmetlenül a katona.
– Ha tudod, minek kérded? – felelte az asszony, aki föltűrte a ruhája újját és ismét mosogatni kezdett.
– Hát felelj, egészen fül vagyok, – sürgette a katona, akit a nyugtalanság kínzott.
– No jó, hát elmondom. Valaki egy zsákot dobott át a kerítésen, – kezdte most a másik asszony, – akinek lángvörös volt a haja és meglehetősen szemtelennek látszott. – A zsák ide esett a csöbörbe.
Erre mindketten hahotázni kezdtek.
– A csöbörbe? – ismételte a katona, aki gondosan szemügyre vette a csöbröt, bár az első pillanatra látni lehetett, hogy csak néhány nyomorúságos ruhadarab volt benne.
– Igenis, a csöbörbe! – mondta még egyszer a vöröshajú.
– És most… most már nincs benne, – jajgatott a katona és a két keze közé temette a fejét.
– Bizony, most már nincs benne!
– Miért? – kérdezte kétségbeesve a katona.
– Azt mondta, nincs ideje, hogy reád várjon, te tökfilkó! Elröpült.
A hallgatóság hangosan kacagni kezdett és a nagy hahotázásba teljesen beleveszett a mosónők nevetése és a katona káromkodása. Ebben a pillanatban egy rendőr került elő. Egyenesen a mosónőkhöz ment és szigorúan rájuk szólt:
– Hát elröpült? Kivel? Csak hamar, ki vele!
Az asszonyok egy kissé megszelídültek. Az egyik pillanatnyi gondolkodás után így felelt:
– Még egy másik asszony is volt itt, Gusziev Katalin. Az vitte el a zsákot és hazament, hogy elrejtse.