A rendőr, a katona és az egész tömeg elindult a megjelölt ház felé, amely a bekerített tér egy másik sarkában állott, de bizony nem találták sem Gusziev Katalint, sem pedig a «röpülő» zsákot. A zsák és az asszony eltűnt és nem is került elő. A későbbi kutatások is eredménytelenek maradtak. A városban csakhamar elfelejtették a zsákhistóriát. Csak két ember, akinek életében nagy változást teremtett, nem tudta elfelejteni: egy gyászba öltözött asszony, aki a megölt pénztári hivatalnok sírján gyászolt és az ostoba katona, akinek figyelmetlenségeért egy évig börtönben kellett ülnie.
Eközben egyre sűrűbb felhők gyülekeztek a szemhatáron. A monarchisták intrikája folytán a hadsereg napról-napra ellenségesebben viselkedett. Azt kívánta, hogy büntessék meg azokat a vasúti hivatalnokokat, akik «mindörökre Mandzsuországban akarják visszatartani a csapatokat». Azoknak a vezetője, akik ilyen módon akartak bosszút állani a munkásszövetségen, Batianov tábornok volt, aki Pétervárott és az udvarban jelentékeny befolyással rendelkezett. Ez a tábornok azt ajánlotta a főparancsnoknak, hogy küldjön Karbinba büntető expediciót. Linievics tábornokkal folytatott nagyon kedélyes tanácskozás után sikerült is előljáróját e terv jóváhagyására rábírnia. Már másnap úton is volt különítményével Karbin felé. A Szupingkaitól északra levő vasúti állomások hivatalnokai Batianov tábornok vonatát akadálytalanul tovább engedték, mert a tábornok a legelső állomások egyikén fölakasztatta az állomási előljárót, aki azt mondta neki, hogy a munkásszövetség külön engedelme nélkül különvonatot nem bocsáthat tovább.
Mihelyt ezt megtudtam, telefonon érintkezésbe léptem Linievics tábornokkal. Teljes egy óra hosszáig tárgyaltam vele és rámutattam a tervezett eljárás veszedelmességére és beláthatatlan következményére. Linievics végre engedett és távirattal azonnal visszarendelte Batianovot, aki azonban nem törődött fölöttese parancsával, hanem folytatta az útját észak felé.
Így tehát saját belátásunk szerint kellett cselekednünk. A viszonyok ravasz eljárásra kényszerítettek bennünket és főként arra, hogy ne vesztegessük el az időt. Vlaszienkót a legsürgősebben elküldtük a Szungarin áthaladó vasúti híd túlsó felén levő második állomásra azzal a megbízással, hogy ott várja meg Batianov tábornokot és mindent rendezzen el a fogadására. Ugyanekkor elrendeltük, hogy a híd túlsó oldalán egy darabon szedjék föl a síneket, mihelyt Vlaszienko ott keresztül utazott. Mikor Vlaszienko kijelölt helyére ért, újra táviratot küldtem Linievics tábornoknak és nyomatékosan kértem, küldjön ki rögtön egy nagyrangú törzstisztet, aki Batianov tábornokot még útközben utólérje és átadja neki a rögtönös visszatérésre fölszólító parancsot.
A helyzet drámaisága talán jobban szembetűnik, ha az események további lefolyását főként Vlaszienko saját szavaival és ama táviratok szövegével mutatom meg, melyeket a pályáról küldött nekünk. Vlaszienko első üzenete így szólt:
– Itt vagyok, várom Batianovot és az ön parancsait.
Erre munkásosztagot küldtünk ki a hídon túl szétrongált pályarész rendbehozatalára. Néhány óra mulva Vlaszienko ezt jelentette:
– Batianov vonata itt van. Beszélgetek a tábornokkal, aki itt nyugodtan megvárja a pálya rendbehozatalát. A Linievics törzstisztjét hozó vonat félóra mulva érkezik ide.
Telefonoztunk a hídnál levő szakaszmérnöknek, vizsgálja meg, vajjon minden rendben van-e és igenlő választ kaptunk tőle. Csaknem ugyanekkor ezt táviratozta Vlaszienko:
– Legyetek készen a vendég fogadására.
Két óra mulva lokomotivot láttunk közeledni, amelyhez egyetlenegy kocsi volt kapcsolva. Éppen a karbini pályaudvar főkijáratával szemben lökődve megállott. A tábornok úr méltóságteljesen kiszállott luxuskocsijából és szigorúan körülnézett. Szeme csakhamar megakadt egy fölfegyverzett munkáscsapaton, amely Vlaszienkóval az élén feléje közeledett. Batianov még egy vizsgáló tekintetet vetett maga köré, azután ezt kérdezte:
– Hol van a vonatom, hol van a különítményem?
Vlaszienko nyájasan mosolyogva, így felelt:
– A vonatja, tábornok úr, ebben a pillanatban visszafelé megy Szupingkaiba, Excellenciád egyedül fogja folytatni az útját.
– De hová? – kérdezte most már kissé megütközve a tábornok.
– Mandzsuország határa felé és azután tovább Csitába, – felelte a feszesen álló volt huszár.
Úgy hangzott, mintha mindez teljesen rendben lenne és a tábornok Vlaszienko vidáman csillogó szemében olyasvalamit is észrevett, ami elvette kedvét a tiltakozástól. Egy pillanatig még habozott, azután sarkon fordult és visszaült a kocsijába. A gép nagy hajtókerekei lassan forogni kezdtek nyugat felé, hogy a tábornokot örökre elvigyék Mandzsuországból. Köztünk hátramaradottak közt bizonyára nem volt senki, aki sajnálta volna elutazását. Mihelyt nem volt már szükség a szertartásos ünnepiességre, Vlaszienko szívből nevetni kezdett és elmondta nekünk az esetnek nem ismert részletét:
– Amikor Batianov megérkezett az állomásra, ahol reá várakoztam, közöltem vele, hogy a pályát éppen javítják, de nemsokára készen lesz. Közben figyeltem, jön-e már a törzstiszt vonata. Mihelyt e második vonat füstjét a távolban megláttam, embereimnek megparancsoltam, hogy a tábornoknak a szerkocsihoz csatolt kocsiját tervünk szerint kapcsolják el a többitől. Ugyanebben a pillanatban fölugrottam a gépre és megparancsoltam a gépésznek, hogy teljes gőzzel induljon útnak. A vonat többi része a katonákkal ilyenformán az állomáson maradt. Azonkívül a tábornok adjutánsát a délről jövő vonat beérkezte előtt nagyon szövevényes telefonbeszélgetésbe sikerült belekevernem az északra levő legközelebbi állomással úgy, hogy a szegény ördögöt egymagam elfoghattam és ide hozhattam.
Másnap, amikor Batianov Mandzsuti mellett már átkelt a határon, hallottam, hogy esküdt ellenségünk, Ivanov tábornok a haját tépte dühében, mert semmit sem tudott arról, hogyan fogadtuk Batianov tábornokot és így nem nyílt alkalma a cári udvarban nagybefolyású előkelő tiszt megsegítésére. Mihelyt kémjei részletesen kitudakolták, milyen módon bírtuk rá a tábornokot útitervének megváltoztatására, titkos jegyű táviratot menesztett Pétervárra, amelyben Linievics tábornokot «a tiszteletreméltó és nagyérdemű tábornok» ellen szőtt összeesküvésben való bűnrészességgel vádolta meg.
Sajnos, ez a távirat, amit később meglehetősen kellemetlenül kellett megéreznünk, nagyon mély hatást gyakorólt Pétervárott. Mivel a frontcsapatok hazaszállítása most már csaknem teljesen befejeződött, Linievicset visszahívták Pétervárra és Ivanov tábornokot tették meg Mandzsuország főparancsnokának.
Mihelyt az öreg Linievics, aki barátságosan elbúcsúzott tőlünk, valóban eltávozott, Ivanov éreztetni kezdte velünk a hatalmát. Első cselekedeteinek egyike névrokonának, az általam elfogott anarchista Ivanovnak a szabadonbocsátása volt. Ez még aznap elhagyta Karbint. Búcsúzóul nekem és az egykori központi választmány többi tagjának udvariasan néhány sort küldött, amellyel arról biztosított bennünket, hogy mihelyt II. Miklós bíróságai akasztófára juttatnak bennünket, jelenlétével meg fog bennünket tisztelni. Később kiderült, hogy jóslása közel volt a megvalósuláshoz és pedig abban az időben, amikor ő, e nem nagyon barátságos levél írója, hóhér volt Tranzbaikáliában. Ez az anarchista, aki oly jól értett az orosz munkástömegek befolyásolásához, eredetileg öt évig ült gyujtogatésért fegyházban. Azután a politikai rendőrség ügynöke lett, mert ez a szolgálat hozzásegítheti az embert valamihez és végül megtétette magát hóhérnak.
Arra a hírre, hogy bíróság elé állítják azokat a tiszteket, akik a vladivosztoki forradalmi választmány tagjai voltak, Vladivosztokban nagy utcai tüntetést rendeztek, amely nagyon nyugtalanította nemcsak a katonai hatóságokat, hanem a munkásszövetség ottani helyi csoportját is. Erre fölszólították a mi választmányunkat, hogy azonnal küldjön Vladivosztokba megfelelő embert, akivel megvitathassák a szükséges intézkedéseket abban a veszedelmes helyzetben, amelybe ez a mindenféle zavargás ellen különben vértezett messzi keleti főváros jutott. Mivel régebben magam is Vladivosztokban éltem és a legjobb viszonyban voltam a lakóival, a választmány engem rendelt ki oda. A legközelebbi, még aznap kelet felé induló vonathoz szolgálati kocsit kapcsoltak, amelyen Vladivosztokba utaztam, ahol nagyon válságos eseményeknek lettem szemtanuja.
1906 január 9-én reggel hét órakor érkeztem meg Vladivosztokba, ahol a helyi választmány tagjai azzal a hírrel fogadtak, hogy a város forradalmi szövetségei különösképpen meg akarják ünnepelni mai évfordulóját annak a napnak, amikor a cári gárda a pétervári téli palota előtt lemészárolta a munkásokat. A forradalmárok körmenetre készülődnek, amelyen tiltakozni fognak a régi reakcionárius kormányrendszer visszatérése ellen.
Már megérkezésem után félórával a forradalmi csoportok vezetőivel tanácskoztam. Hiába beszéltem, hogy ne tüntessenek, nem hallgattak rám. Ragaszkodtak ahhoz, hogy a cár uralmi rendszerével való eredményes szembeszállásra nincs más eszköz, mint utcai barrikádharc fegyveres kézzel vagy pedig fegyvertelen forradalmárok halála az orosz városok utcáin. Az áldozatok elfolyó vére akkora hatással lesz más nemzetekre, annyira megmozgatja emberiességüket, hogy föllázadnak II. Miklós bűnös uralma ellen és iparkodnak annak véget vetni. Megrendülve kellett látnom, hogy az az elhatározás, amelybe ez a népelem tompa kétségbeesésében és a cár közeledő bosszújától félve, beleélte magát, megváltoztathatatlan.
A vezetőkkel folytatott eredménytelen tanácskozás után azonnal a várparancsnokhoz, Kazbek tábornokhoz mentem, aki az egész város igazi ura volt. Mérsékelt intelligenciájú georgiai ember volt, akinek minden becsvágya arra irányult, hogy karriert csináljon. Mivel a tüntetés teljesen békés jellegűnek igérkezett és vezetői elhatározták, hogy a tömeget minden kihágástól és zavargástól visszatartják, semleges magatartásra próbáltam rábírni a tábornokot. Mialatt fejtegetésemet végighallgatta, sokatmondó mosoly játszadozott az ajka körül. Ezt észrevevén, így szóltam hozzá:
– Tábornok úr, az ön lovagiasságától és belátásától függ Vladivosztok sorsa!
Csaknem önkéntelenül csúsztak ki a számon e szavak és amikor már kimondtam őket, kissé nagyzolóknak tűntek föl, de a jövő bebizonyította, hogy igazat mondtam.
A tüntető menet tizenegy órakor komoly szótlansággal jött lefelé a város főutcáján, a Szvetlanszkáján. Minden utcasarkon új résztvevők csatlakoztak hozzája. Az orthodox katedrális előtt az élen haladó csoport megállott és csakhamar körülvette a fölzárkozó embertömeg. Mindenki levette a sapkáját és imádkozott azoknak a lelke üdvösségeért, akik a forradalomban estek el. Az emberi gomolyag ezután újra szétoldózott. A menet megint útnak indult. Időnként ezt a kiáltást lehetett hallani: «Alkotmányt kérünk! Parlamentet kérünk!» Egyébként semmi nem szakította meg a nyugalmat és a példás rendet, amellyel a menet a várparancsnok székháza előtt a pályaudvarra vivő utca felé haladt. A tömeg nyugodtan vonult végig ezen az utcán, sőt mivel a hatóságok nyilván nem akadályozták meg a továbbhaladást, derült kedvűnek látszott.
A menet élén Wolkenstein Zsófia asszony haladt, akit a munkásszövetség és a forradalmi csoportok más vezetőivel Lankovszki dr. és Piotrovszki mérnök követett.
Wolkenstein Zsófia nevének megemlítésekor egy már nem fiatal asszony szelíd, kifejező és szeretetreméltó arca áll előttem. Fekete hajába már sok szürke szálat font az idő. Barna szemében és friss ajkán kínzó, fájó, gondokkal teli reménytelenség, amely e forradalmárnő életének tragédiájáról beszél.
Húsz éves diákleány volt, amikor forradalmi meggyőződése a terroristák közé sodorta és arra kényszerítette, hogy részt vegyen a III. Sándor cár élete ellen irányuló merényletben. Halálra ítélték, de az ítéletet kegyelemből életfogytig tartó börtönre változtatták. Miután néhány évet már kitöltött a slüsszelburgi rettenetes fogház egy magáncellájában – Pétervártól körülbelül negyven mértföldnyire keletre a Ladoga-tó mellett – messzire, nagyon messzire, az átkozott, gyilkos Szakhalin-szigetre száműzték, amelyről «Ázsiai titkok, ázsiai emberek» című könyvemben részletesebben írtam. Ott jó angyala lett a börtönlakóknak, akiken orvosi tanáccsal, betegápolással, de lelki vigasztalással is segített. Még a sziget hivatalnokai is becsülték e rendkívüli nő nemes tulajdonságait és magatartása, valamint érdemei elismeréseül kieszközölték neki, hogy súlyosan megrongált egészsége miatt Vladivosztokban lakhassék.
Ez a Wolkenstein Zsófia haladt tehát szomorú, minden szívet megnyerő mosollyal az ajkán a tüntető menet élén. Annak az unokájától, akit darabokra tépett egy forradalmár bombája, mert az orosz népnek nem akarta megadni a legegyszerűbb emberi és polgári jogokat, most ugyane jogok megadását akarta kérni. A gondtól lesujtott nő ebben a pillanatban elkeseredve talán ezt gondolta:
– A Romanovok semmit sem tanultak és semmit sem felejtettek.
Ezt az elmélkedést hirtelenül géppuska zakatolása riasztotta el. A hideg levegőben golyók fütyültek. De csak egy pillanatig. Azután elnémult a tüzelés. A tömeg vad pánikkal minden irányban szétrebbent, átfutott a pályaudvartéren, a közeli épületekben keresett védelmet vagy a mellékutcákba menekült. Két halott maradt az utca kövezetén. Az egyik Wolkenstein Zsófia volt, az a nő, akinek életét teljesen betöltötte az a vágyakozás, hogy az orosz népet a rabbilincsből kiszabadulva láthassa. Kifogástalanul tiszta lelkiismerettel távozott ebből az életből, de magával vitte az undort is eme hitvány hivatalnoklelkektől, akik mohón előretörtető kapaszkodásuknak mindent föláldoznak, ami másnak szent. Ahogyan élt, az első sorokban harcolva, úgy is halt meg. A másik halott egy tíz éves iskolásgyerek volt.
Kazbek tábornok, hogy előbbrejutásának útját egyengesse, ezt táviratozta ezen a napon Pétervárra küldött jelentésében:
– Felséged hű katonái az én parancsnokságommal rengeteg tömegű ellenséges izgatót szétszórtak.
Az élet azonban maga bosszulja meg a bűnös alávalóságot: ez a világon uralkodó kifürkészhetetlen, örök igazságosság alapelve.
A pánik az egész városba szétkergette a tömeget. Villámgyorsan szájról-szájra járt a hír, hogy a katonák rálőttek a menet fegyvertelen, békés résztvevőire. Eljutott az Orosz-sziget erődeibe és az Arany Szarv hajóira. A katonák közül sokan, a tengerészek mindannyian forradalmi érzelműek voltak. A matrózok tehát mihelyt meghallották, mi történt, fegyvert fogtak és a jégen át a városba rohantak, míg a katonák a sziget egyik erődjére a forradalmi lobogót tűzték ki. Csak egyetlen ezred, amely nem régen jött Oroszországból, engedelmeskedett a törzskar parancsának.
Kazbek tábornok, amikor megtudta, hogyan állnak a dolgok, ennek az ezrednek azt a parancsot adta, hogy az ágyúkat irányítsa a városra és a hajókra. Igen ám, csakhogy a föllázadt katonák kezében levő ütegek és a hajóágyúk az első lövésre rögtön válaszoltak. Gránátokat lőttek a város néhány helyére és az erődökre, amelyek a város fölött levő kapaszkodókon és magaslatokon voltak elrejtve. Több helyen tűz támadt és különös hevességgel pusztított a kínai üzleti negyedben. A tűz csakhamar végigharapódzott a japán városrész szűk utcáin, ahonnan a Szvetlanszkajához és a város közepéhez hatolt tovább.
A lángtengerben, az összeomló házak kaoszában és a mindent beborító füsttömegekben, mint vad sakálok, emberi bandák garázdálkodtak. A városi lakosság söpredéke, a monarchista-szervezetek tagjai és hunghucok verődtek össze e bandákban. A hunghucok, akik a hegyekből és az Amur partjától jöttek, egyre nagyobb számban kerestek és találtak is a fővárosban rejtekhelyet. Néhány városrészben utcai harc folyt. Ezekben a napokban óriási volt a halottak és a sebesültek száma. A szerencsétlenség és a gyalázatosság ez óráiban szabad útja volt a régen rejtegetett gyűlöletnek, a bosszúállásnak, a rablás és gyilkolás vágyának, minden bűnnek. Amikor beköszöntött az est, Vladivosztok háromnegyedrésze romhalmaz volt. A lassanként csökkenő tűz visszfénye ott vonaglott az égen. A hold világát, amely a várost hideg ezüstfénnyel vonta be, csípős füst sűrű felhői fátyolozták el.
Amikor késő este visszatértem szolgálati kocsimhoz, még mindig hallható volt az örjöngő tömeg vad kiáltozása, a fegyverek ropogása, a bedölő házak robaja és a városban cirkáló őrjáratok ideges fütyülése.
Január 12-én visszatértem Karbinba, ahol már mindenki tudott a vladivosztoki katasztrófáról. Jelentést tettem a szövetség választmányának, azután Ivanov tábornokhoz mentem, hogy értesítsem a vladivosztoki eseményekről és figyelmeztessem arra, hogy ha taktikai hibát követne el, ugyanez a sors érheti Karbint is. A tábornok azonban nem akart engem fogadni, miért is üzenetemet az adjutánsára kellett bíznom azzal a kéréssel, hogy közvetítse a főnökéhez.
Lakásomhoz visszatérve, ott találtam a rám várakozó Zaremba ezredest és Ziegler kapitányt. Miután kikérdeztek a vladivosztoki szerencsétlenség részletei felől, Zaremba ezredes látszatra csak úgy mellékesen megjegyezte:
– Ne feledje, hogy szolgálati kocsija útra készen mindig rendelkezésére áll.
– De hiszen nem is akarok sehová sem utazni.
– A legsürgősebben tanácsolom, utazzék el. Rossz idők várnak reánk, – tette hozzá Ziegler.
Amikor kérdezősködni kezdtem, csak sokat mondó pillantás volt a felelet. Látogatóim kezet szorítottak velem és eltávoztak. Két nap látszólag teljes csöndben mult el. Január 16-án korán reggel Ziegler kapitány megint eljött hozzám. Szakadozott mondatokkal ezt súgta:
– Két órakor dél felé indul egy vonat… Megfogom parancsolni, hogy az ön kocsiját kapcsolják hozzá… Az Istenért, meneküljön… Utazzék el, mindegy hogy hová… Többet nem mondhatok… de menjen el!
Kirohant a szobából, a nélkül, hogy visszanézett volna.
Beláttam, hogy valami nagyon komoly esemény készülődhetik. Meghagytam tehát a szolgámnak, hogy kis kézitáskába csomagolja össze az utazáshoz legszükségesebb dolgokat. Azután Novakovszkihoz mentem, aki egészen a közelemben lakott. Tanácsot akartam tőle kérni, hogy viharos forradalmári pályánk többi részesének értesítése után, esetleg vele együtt elutazzam.
Kopogtattam Novakovszki ajtaján. Jó sokáig senki sem felelt. Végre kinyílt az egyik ablak, eleinte csak nagyon kevéssé, de egy pillanat mulva annyira, hogy barátom öreg szakácsnője óvatosan kidughatta rajta a fejét. Rosszat sejtve, az ablakhoz siettem és megkérdeztem:
– Mi a baj? Történt valami?
– Pszt! – susogta és reszketett félelmében és izgatottságában, – pszt! a gazdámat tegnap éjjel letartóztatták és börtönbe vetették!
Rögtön bérkocsiba ültem és sorjában elhajtattam egykori hivatali kollégáimhoz, de már egyiket sem találtam otthon. Hasonló módon valamennyit elfogták. E pillanatig már csak én voltam szabadon. Csak most értettem meg Zaremba és Ziegler látogatásának igazi jelentőségét, különösen pedig az ideges sietséget, amit a kapitány ma reggel tanusított.
Most mégis lemondtam minden kísérletről Karbin elhagyására. Sőt az egyedüli helyes eljárásnak azt tartottam, ha ott maradok, hogy bebörtönözött társaimért megtegyek minden tőlem telhetőt vagy hogy tevékenységünk következményét velük együtt viseljem, bármi legyen is az. Éjfélig vártam otthon a dolgok további kifejlődését. Ebben az időtájban dolgozószobám iróasztalánál ülve, az ablakon át egy katona arcát és csillogó szuronyát pillantottam meg. Fölugrottam és átmentem a hálószobába, de ott is ez a látvány tárult elém. Künn minden ablak előtt egy katona állott. Alighogy arra a következtetésre jutottam, hogy az egész házat megszállták, megszólalt a csengetyű. Szolgám ijedt kiáltása volt a felelet. Kardcsörgés és sarkantyúpengés hallatszott. A tornácon néhány csendőr és a politikai rendőrség néhány ügynöke jelent meg.
Mindenekelőtt alaposan átkutatták az egész házat. Ezt követte a letartóztatás jegyzőkönyvének elkészítése a szokásos részletes kérdésekkel: tudok-e írni és olvasni, megvagyok-e keresztelve és több ilyenféle. Egy órával később, mintha örökre szólna, tompa csattanással bezáródott mögöttem a katonai fogház egyik cellájának vasajtaja. A közepén levő kis rácsos nyíláson egy katonaőr tartott szemmel.
Ötvenhárom napig az orosz távoli kelet elnöke és íme most fogságban! Elnökből fogoly: rövid, de szomorú élméményekben és izgatottságban nagyon is gazdag pályfutás.
A cellám nem volt éppen nagy. Hossza négy lépés, szélessége három. Erős, boltíves mennyezete volt és olyan alacsony, hogy a kezemmel szinte megérinthettem, de amikor ezt megpróbáltam, a künn álló katona olyan hangon, amely mintha csak az ember megfélemlítésére teremtődött volna, rám ordított:
– Ez tilos! Lövök!
Nem bántottam hát a mennyezetet, hanem az ablakkal kezdtem foglalatoskodni, amely nem volt nagyobb egy négyzetlábnál, de erős vasráccsal és kívül annyira bedeszkázva, hogy a fekete éjjeli égnek csak keskeny szalagját és néhány csillagot láthattam. Nyugodtan és részvétlenül bámultak le rám, éppen úgy, mint szabadságom idején, amikor a Szikhota-Alin szakadékaiban vadásztam, amikor a Japán-tenger csöndesen hullámzó vizén cirkáltam vagy Párizs vidám élénkségű bulevárdjain kóboroltam, ami mind annyira távolinak tűnt föl, mint az «életfogytiglaniak» cári palotája Szakhalin celláiban. Gondolataimból kizökkentve megint megszólalt az őr:
– Ez tilos! Lövök!
– Nem szabad az ablak közelébe jönni. Ha megteszi, lövök – felelte a katona.
Láttam, hogy bizony kissé korlátozott lesz a szabadságom. Leültem tehát a keskeny vaságyra és a mennyezetről lelógó, füstölgő olajlámpa világánál a falakat kezdtem viszgálgatni. Be voltak ugyan meszelve, de rettenetesen piszkosak, repedezettek és foltosak voltak és számtalan fölírás éktelenítette el őket. Az egyik sarokban, közvetetlenül az ágy fölött nagy, nedvesnek látszó folt volt; úgy éreztem, mintha jeges lenne. A lyukas tetőn nyilván víz folyt be és a mandzsuországi tél kemény hidegében még itt benn is megfagyott.
– Tilos a falhoz nyúlni, – mordult rám az őr.
– Lő?
– Igenis – mondta, – az előírás szerint.
– Bölcs előírás, jegyeztem meg.
A katona nem felelt. Szemét, mint előbb, a nyílásra meresztette és aggodalmas tekintettel tovább figyelt.
Még mindig rajtam volt a bundám és a sapkám. Mikor levetettem, a csontig átjárt a tűrhetetlen hideg és annyira reszkettem tőle, hogy a bundámat megint föl kellett vennem és így beburkolódzva lefeküdten a nem nagyon csábító ágyra. Csikorgott és meghajolt a súlyom alatt és mintha a teherért bosszút akart volna rajtam állni, egy eltörött vasrúdja az oldalamba fúródott. A kemény vánkosból nedves gőz és átható, savanykás szag áradt ki. A katonai gyapjútakarónak is irtózatos szaga volt és a nedves hidegben egészen vizesnek látszott.
Tágra nyílt szemmel feküdtem az ágyon. Nem gondoltam semmire, csak az az érzés szorongatott, hogy a katona szeme állandóan rám meredt. Mikor a teljes belső üresség tudatára jöttem, e nekem teljesen szokatlan lelkiállapot okát kezdtem kutatni. A magyarázatot nem volt nehéz megtalálnom. A szervezetem minden új pillanat bizonytalanságát ösztönszerűleg megérezte. A katonai fogházak e legszigorúbbjába és legkomorabbjába, ebbe az utálatos barlang-cellába zártak, amelynek falai nedvesek és jegesek, amelynek csak egyetlen, apró ablaka volt és azt is beszögezték deszkával. Tudtam, hogy minden pillanatban az udvarba kisérhetnek, ott a fal mellé állítanak és nehány nikkelgolyót eresztenek belém. Azt is nagyon jól tudtam, hogy Ivanov tábornok semmi lelkifurdalást nem érezne, ha így egyenlítené ki a számlát. Ilyen helyzetben volt-e valami célja annak, hogy egyáltalán gondolkozzék az ember? Megint abbahagytam tehát a gondolkodást és fásultan a piszkos mennyezetet bámultam, míg a hidegtől fájt minden tagom.
Nemsokára azonban öntudatra ébresztett egy új ellenség. Csapatostul nyomult előre és olyan elkeseredéssel támadott rám, mintha az Orosz Nemzet Szövetsége fekete százai közé tartozott volna és Ivanov tábornok küldte volna ellenem azzal a paranccsal, hogy ne kegyelmezzen. Kétségbeesve küzdöttem ezzel az ellenséggel és az egész idő alatt csodálkoztam, mert az őr nem kiáltott rám, hogy ez is tilos. Az őr azonban beérte azzal, hogy védelmi harcomat szótlanul végignézte.
Nagy és kis egységekből alakuló csapatokat láttam a falon előnyomulni olyan formációkban, amelyek valamely jól vezetett flottagyakorlat sztratégiájára emlékeztettek. Mint a hullámokat hasító büszke dreadnought, lassan és méltóságosan jöttek a nagy példányok, míg a szárnyakon a földerítést és védőszolgálatot teljesítő torpedóhajók és rombolók mintájára a kicsinyek rajai sürögtek. Ez a gyalázatos ellenség kétségtelenül nagyon megelőzte a korát, mert a modern hadviselés ismert eszközeit ellenem már akkor fölhasználta: mindkét oldalról támadott és olyan bűzzel árasztott el, aminőt utálatosságra nézve nem tud fölülmulni semmiféle modern mérges gáz. Még a levegőből is vesztemre tört, mert fölmászott a mennyezetre és abból a kedvező állásból, mint a bomba, egyenesen rám zuhant.
– Hallja csak! – szóltam a katonához, ennek a cellának túlsok a lakója, számomra nincs már itt hely.
– Tilos a beszéd. Én… kezdte és szünetet tartott.
– … lövök, – fejeztem be helyette a mondatot. Nem bánom, de akkor ezekre a betolakodókra is lőjjön.
A katona elfordult. Hallottam, hogy elfojtottan nevetett. Mikor a kis rácsnál ismét megpillantottam az arcát, már nem volt olyan veszedelmes, sőt csaknem barátságossá lett.
A hajnali szürkület végre belopódzott a cellába. A lámpa, amely fekete koromfátyollal vonta be az egész helyiséget, halálküzdelmében még egyet lobbant, azután kialudt. Támadóim abbahagyták éjjeli rajtütésüket és visszavonták rajaikat. Az őrt cellám ajtaja előtt fölváltották. Trombitaszó hallatszott. A folyosón katonacsizmák nehézkes kopogása döngött végig. Járás-kelés zajával kiáltás, nevetés, rövid éles vezényszó és pléhedény csörömpölése folyt össze. Az az idő lehetett ez, amikor a katonák a teáskannával visszatértek az őrszobába. Újra hangos vezényszót hallottam, mire a katonák a reggeli imába fogtak:
– Uram! Mentsd meg népedet…
Itt, ahol igazán csak a Mindenható tudta megmenteni a borzalmas börtönbe bezárt embereket, egészen külön értelmük volt ezeknek a szavaknak.
Bár szomjas és éhes voltam, nem akartam kérni, nem csupán büszkeségből, hanem azért is, mert az örökös «Ez tilos! Lövök!» már a könyökömön nőtt ki.
Fölkeltem és négy lépést ide, négy lépést oda, föl- s alájártam a cellában. Mindig az a medve jutott az eszembe, amelyiket a pétervári állatkertben figyeltem meg, amikor ketrece egyik sarkából megszakítás nélkül a másikba csoszogott, a fejét nagy kétségbeeséssel ide-odalóbálta és kicsiny, véres szemével kérdő tekintetet vetett maga köré.
– Alighanem ilyen vörös az én szemem is, hiszen egyáltalán nem aludtam, – gondoltam és akaratlanul mosolyognom kellett.
Új őrzőm fiatal, karcsú, szőkehajú legény volt, akinek mosolygó arcáról meglepetésemre irántam való jóakaratot olvastam le. Miután egy ideig föl- s alájártam, végre szédülni kezdtem a folytonos megfordulástól. Hogy magamhoz térjek, a piszkos fal irkafirkáit kezdtem olvasni. Legnagyobb részét esetlen, az írásban kevéssé gyakorlott kéz írta. Akárhány csak káromkodás volt és durva kiszólás. Akadt néhány szerelmes vers is. Figyelmemet csak egy fölírás kötötte le erősebben és keltett bennem vadul hullámzó, bizonytalan gondolatokat. Valami hegyes szerszámmal karcolták bele a vakolatba. A cellának valamelyik ismeretlen, most már halott lakója véste itt be a világnak szóló utolsó kétségbeesett üzenetét. Így hangzott:
– Egy óra mulva agyonlőnek… El fogok tűnni, de itt leírt szavaim megmaradnak. Mit is ér tulajdonképpen egy emberélet?
Gondolatok és érzelmek viharos áradata zúdult reám. Ebben a zűrzavarban egy érzelem kezdett előre nyomulni és sűrűsödött mindjobban azzá a gondolattá, hogy a huszadik század emberi társadalmában sohasem hoznának többé halálítéletet, ha a törvényhozóknak és a bíráknak néhány napon keresztül azt kellene átélniök, amit az elítéltnek kell éreznie ilyen fölírásokkal ellátott cellában. Nem volna-e másrészről lehetséges, hogy a gonosztevő, aki a törvény szerint rászolgált a halálra, ha ezeket az egyszerű, titokzatosan ijesztő föliratokat olvassa, keserves könnyeket ontana gaztette miatt és mindörökre lemondana a bűnről? Nem tisztulhatna-e meg akkor a szíve és a lelke olyan módon, amit a büntetőtörvény és a logikusan és igazságosan, de egyszersmind hidegen és részvétlenül gondolkodó bíró még nem ismer? A fölirat, amely bennem e gondolatokat ébresztette, tovább élt, ellenben az írója valahol a katonai temető valamelyik sarkában már régen a sírjában pihent, amelyet nem ékesít kereszt és ahol nem sír és nem gyászol senki. Pedig hát, aki ezeket a szavakat fogsága cellájának falába véste, bizonyára szintén hagyott hátra embereket, akikre keserves gyászt borított a halála és akik híven megőrzik az emlékét, mert jó volt hozzájuk és ők szerették.
A katonai fogház 5. számú cellájában eltöltött azon az első reggelemen már közel voltam ahhoz, hogy elődöm föliratához én is hozzáfűzzem a magamét. Ettől csak az az aggodalom tartott vissza, hogy megint azokat az unosuntalan szavakat fogom hallani, amelyek reám, de arra is, aki kimondta, olyannnyira lealacsonyítók voltak:
– Ez tilos! Lövök!
Az órámra néztem: kevéssel hét óra előtt volt. Körülbelül egy óra mulva a tornácon bizonyos mozgást vettem észre, beszélgetésnek egyes töredékeit hallottam. A katona arca a rácstól eltűnt. A zárban kulcs csikordult meg. A cellámba lépett Miller államügyész és Fiedorenko csendőrezredes. Az államügyész hivatalos hangon ezt adta tudtomra:
– Önt Ivanov tábornok parancsára tartóztatták le és tábori katonabíróság elé kerül.
– Mikor lesz a tárgyalás?
– Az igazságügyminiszter rendkívüli körirata értelmében a tárgyalás az ön jelenléte nélkül fog lefolyni, – mondta az ezredes, miután előbb aktái közt lapozgatott.
Nagyon is jól ismertem ennek az eljárásnak súlyos jelentőségét. Egész Oroszország nyögte a sok független katonai bíróság, az úgynevezett «expressz ítélőszékek» véres erőszakoskodását, amelyek csakis forradalmárok elítélésével foglalkoztak és közülük sok ezret halálra ítéltek. Úgy éreztem, hogy eláll a szívem verése és mintha jégdarab lenne a mellemben. De leplezni tudtam izgatottságomat és erőszakolt nyugalommal kérdeztem:
– Szabad a családomnak levelet írnom?
Az államügyész sokat mondó pillantást vetve az ezredesre, azt felelte:
– Arra még mindig elég ideje lesz.
Azután mindketten elmentek. Mögöttük nagy csattanással záródott be az ajtó. A kulcs megint megcsikordult a zárban. A katona arca, amely most igazi szánalmat mutatott, újra megjelent a nyílás mögött.
Ellenszenves látogatóim eltávozása után, reggelire egy csésze teát és egy szelet fekete katonakenyeret hoztak. Délre egy tányér káposztalevest, egy tányér fekete darát és egy darab kenyeret kaptam.
A lábam, amely a hunghucokkal Udzimi mellett folytatott harcban kificamodott, estefelé tiltakozni kezdett a fűtetlen szoba ellen és elviselhetetlen fájdalmat okozott. Képtelen voltam tovább lábon lenni és lefeküdtem az ágyra. Mikor az őr behozta a vacsorámat, egy tál darát, teát és a rendes kis darab kenyeret, nem tudtam fölkelni. A csípőm úgy megdagadt és annyira fájt, hogy nyögtem és sziszegtem, mint valami dühös kígyó. Az 5. számú cella ajtajánál egymást fölváltó őrök szerencsémre nem tiltották meg a nyögést is úgy, hogy megmaradt legalább az az egy vigaszom, hogy ebben a tekintetben szabad folyást engedhettem érzelmeimnek.
A második éjjelen sem aludtam, mert mint az előzőt, ezt is harcban kellett eltöltenem ellenségeim flottájával és csapataival, de most külsőre hatalmasabb, mindazonáltal kevésbbé kellemetlen szövetségestársak: hosszú csupasz farkú, nagy, vöröses-szürke patkányok még meg is erősítették őket. A padló peremén levő lyukakból és hasadékokból mindjárt családostól bujtak ki és csakhamar elfoglalták az egész padlót. Úgy viselkedtek, mintha mindjárt kezdettől fogva fegyverszünetet kényszerítettek volna rám, mert félelem nélkül az ágyamra ugrottak meg a padra, ahol a kenyér és a dara maradéka feküdt. Tiltakozásommal csak keveset törődve, olyan természetességgel lakmároztak, mint valamely elsőrangú szálló éttermének vendégei. Ha sziszegéssel el akartam őket riasztani, csak sovány feleletet nyívákoltak és fénylő fekete szemüket egy pillanatra rám szegezték.
Csak akkor szegtem meg a fegyverszünetet és kezdtem nyílt támadást, amikor az egyik, nyilván különösen vállalkozó kedvű és vakmerő dög a székről az ágyamra ugrott és engem szemével hipnotizálva, az arcom felé közeledett. Hangos csatakiáltással nekiestem az ellenségnek. Mint az érett körte a fáról, úgy potyogtak le a patkányok az ágyamról és zuhantak a padlóra, ahol minden irányba szétrebbentek. De csakhamar visszatértek és elárulták azt a szándékukat, hogy ágytakarómat szétosztják maguk közt, a kenyeremet egészen megeszik és az arcomat közelről tekintik meg. Ez már mégis csak több volt a soknál. Tehát tüzérségi harcra tértem át, az egyik csizmámat a legsűrűbb csoportba hajítottam, a másikat pedig olyan hatásosan küldtem utána, hogy hatalmas nyivákolás igazolta lövéseim találatát. Erre azután valamennyi eltűnt a búvóhelyén. Csak időről-időre suhant át cellámon valami titokzatos sötétség és figyelmeztetett, hogy az ellenség kémei még mindig dolgoztak. Ez a háború a rettenetesen undorító patkányokkal mindaddig tartott, míg csak az 5. számú cellában voltam.
Fogházi életem második napján kiderült, hogy künn levő barátaim nem hagytak cserben. Az ebéd után az a szőke legény volt őrségen, akivel már megismerkedtem. Észrevettem, hogy sokáig szótlanul állott és gondosan megfigyelte a folyosót. Azután hirtelen elkapta a tekintetemet és pszt! jelzéssel összehajtogatott papirosocskát hajított be a rácson.
A szabadság világából valaki hírt adott nekem arról, hogy állanak a dolgok e pillanatban. Az «in absentia» megtartott bírósági tárgyalás komédiája már véget ért. Agyonlövésre ítéltek bennünket. Mindennek vége. De Ivanov törzskarában nézeteltérés támadt. A tisztek egy nagy csoportja kikelt az ítélet ellen és sürgősen új bírósági tárgyalást követelt, még pedig nem az «expressz ítélőszék», hanem rendes katonai bíróság előtt. Ezt a követelést sokan támogatták a polgári körökből.
– Ne essék kétségbe, folytatta az ismeretlen író, az ön érdekében táviratokat küldtek Pétervárra; Ivanov tábornok igaz, hogy elfogta és megsemmisítette az első táviratokat, de megtaláltuk a módját, hogy kijátszhassuk a cenzuráját.
Ez a biztatás még adott némi reményt, igaz, hogy nagyon keveset, mert Ivanovnak, akinek korlátlan felhatalmazása volt, tiltakozással nem sokat kellett törődnie, akármelyik percben kivitethetett bennünket a cellából, agyonlövethetett és az egész kérdést «fait accompli»-vel intézhette el. A cárok idejében ez nagyon gyakori eljárás volt, amit utódai, a szovjetek is sűrűn gyakorolnak; van rá példa 1924-ből Dudkievic elnök agyonlövésében, ami fölháborította az egész civilizált világot.
Kínzó gondolataimhoz, éjjeli ellenfeleimhez és az irtózatos fájdalomhoz, amit lábamban éreztem, most még egy új ellenség csatlakozott, valamennyi közt a legkegyetlenebb és legkönyörtelenebb: a halálfélelem. Fölugrottam és lélekzetemet visszafojtva lestem a történendőket valahányszor kissé hangosabb beszéd hatolt hozzám a folyosóról, fegyvercsörgés hallatszott vagy az ételemet hozták. Már nem volt elég akaraterőm, hogy nyugodtan megvárjam, mi lesz; mindannyiszor sietve rendbehoztam a nyakkendőmet és a ruhámat, mintha ki kellene mennem, hogy örökre elhagyjam ezt a világot. Óráról-órára, percről-percre vártam teli félelemmel a halál hírét.
Két hosszú napig nem kaptam kívülről újabb hírt. A fölvigyázó végre zsemlyét és kolbászt hozott, amit kívülről küldtek nekem. A két legutolsó napon halálfélelmemben és kétségbeesésemben egyáltalán semmit sem tudtam enni és ehhez a csábító csemegéhez sem nyúltam volna hozzá, ha azt nem reméltem volna, hogy benne a tápláléknál kedvesebb dolgot kapok. Úgy tettem tehát, mintha enném. Zajosan egyik darabot a másik után törtem le a zsemlyéről, amíg rá nem jöttem, hogy valóban kis selyempapír-gombolyagocska van belerejtve. A papírgombolyagot a legnagyobb óvatossággal kisimítottam és ezt olvastam:
– A táviratok megérkeztek Pétervárra.
Egy szóval sem több. A halálfélelem tehát megmaradt, hiszen helyzetem tulajdonképpen nem javult. Damokles kardja tovább is a fejem fölött függött. Mert, ha a táviratoknak Pétervárott lett is volna sikerük, a felelet megkésve érkezhetik Karbinba, hiszen Ivanov tábornoknak nem kellett várakoznia, ha az ítéletet végre akarja hajtani.
Még egy nap telt el ezzel a gyötrelmes várakozással. Este, amikor a fogházban minden elcsöndesedett, a folyosóról beszéd és léptek zaját hallottam. Mindjárt ezután ki is nyílt az ajtó. Ivanov tábornok lépett be, mögötte a fogházszolgálat kapitánya.
– A halál… cikkázott át a fejemen, a vég!
Az öreg kapitány jelentést tett:
– Tábornok úr! 5. számú cella, Ossendowski politikai fogoly, agyonlövésre ítélve.
– Ezt senkisem kérdezte öntől, kapitány úr, – förmedt rá a tábornok.
Többet nem szólt, megfordult és elment. Hallottam, amint a szomszédos cella ajtaja is kinyílik, de hiába füleltem, nem tudtam megérteni, hogy ott mit mondott a kapitány.
– Bizonyára még ma éjjel végeznek velem, gondoltam.
Az éjszaka csak nem akart véget érni. Csönd volt a fogházban. Csak az őrök fölváltása a folyosón járt valami kevés zajjal. Az udvarról időről-időre fölhallatszott hozzám az őrök kiáltása:
– Vigyázz! Vigyázz!
Éjjeli kínzóimnak nyomát sem láttam. Szétdúlt állapotomban valahogy az jutott az eszembe, hogy megértik szenvedésemet és szánalomból békén hagynak. A bódultságtól nem éreztem fájdalmat a lábamban, elmult az éhségem, el a szomjúságom. Négy óra hosszáig ültem egy helyben szememet az ajtóra meresztve, mindig várva, hogy kinyílik és belép valaki, aki eljön értem, hogy utolsó utamra kísérjen. A legnagyobb feszültséggel füleltem minden legkisebb hangra.
Végre a kínszenvedés e hosszú éjszakáját is fölváltotta a nappal, amely túlfeszített idegeimnek nem kevésbbé lett fájdalmas. Mikor ennek az új napnak az alkonyatán elfásult kétségbeeséssel megint ilyen haláltváró éjszakát láttam magam előtt, egyszerre csak belépett a cellámba a fogházparancsnok és tudtomra adta, hogy át kell költöznöm a 11. számú cellába. Ez nyilván nagyon rossz jel volt, mert jól tudtam, hogy a fogházakban más cellában szokták elhelyezni a halálra ítélteket, hogy a kivégzésre előkészüljenek. Az átköltözés nem volt körülményes: csak a sapkámat meg a kabátomat kellett magamra vennem és követtem a parancsnokot a folyosón át új szállásomra.
Sem én, sem más sohasem tudja elmondani, mit éreztem, amikor kinyílt az új cella ajtaja és Novakovszki, Lepeszhinszki és a központi választmányból három másik kolléga fogadott nagy örömmel:
– Hurrá! – kiáltotta jókedvűen, mint mindig, Lepeszhinszki. Witte2) elrendelte az expressz ítélőszék ítéletének megsemmisítését és megparancsolta, hogy rendes katonai bíróság elé állítsanak bennünket. Ott nem ítélnek bennünket halálra!
Ez, miután öt napig szüntelenül a kivégzésemre vártam, bizony nagyon jó hír volt!
Később gyakran elgondoltam, mennyire relatív a boldogság fogalma. Egész életünkben küzködünk, a végsőig megfeszítjük minden szellemi és testi erőnket, hogy anyagi jólétet szerezzünk és jó helyet a társadalomban. Mindig zúgolódunk és állandóan életviszonyaink megjavulására áhítozunk. Ekkor hirtelenül valami katasztrófa ér bennünket, aminek következtében csak egy hajszálon függ az életünk. Ekkor azonban egyszerre a legnagyobb boldogságnak érezzük helyzetünk legcsekélyebb megjavulását is. Így voltam én is 1906 január 22-én. Csak most tudtam meg igazán, mit jelent az élet, most tudtam meg, hogy sok dologról teljesen hamis a fogalmunk.
Hatodmagammal voltam a 11. számú kis cellában, amely tulajdonképpen csak két lakó számára volt rendelve. Bárha csak kevés helyünk volt és a lakásunk nagyon piszkos is volt, vigaszul mégis megvolt most a reménység. Most egyszerre fölülkerekedett bennünk az élniakarás és vele a vágy emberibb életfeltételek után.
Mindenekelőtt rendbehoztuk a szállásunkat. Vizet, szappant, törlőrongyot és papirost adattunk magunknak és fölsúroltuk a padlót, ami valószínűleg sohasem történt meg vele, mióta csak lerakták; megtisztítottuk a falakat és a mennyezetet; elfogtuk a poloskákat és kegyetlenül megöltük. Azután a patkányok ellen indítottunk háborút. Első intézkedésünk az volt, hogy rongydarabokkal betömtük a lyukakat, amelyeken ezek a vöröses-szürke állatok a padló alól kibujtak. A rongy persze nem tudott ellenállni a rabló rágcsálók hegyes fogainak, de eredményes eljárást sikerült kitalálnunk. A cella kitakarításakor fönn a kályhán nehány üvegcserepet találtunk. Ezt finom szilánkokká morzsoltuk szét és a rongydarabokakal együtt a lyukak eltömésére használtuk; egy-egy réteg rongyra mindig egy-egy réteg szétzúzott üveget raktunk és tüskésdrót-akadályunkkal már nem tudott megküzdeni ellenségünk aknamunkája.
Ez azonban csak mechanikai kisegítőszer volt, már pedig nekem, a hivatásos vegyésznek más fölfogásom volt a hadviselésről. Célunk érdekében tehát hasznosítani akartam a tudományomat is. Ez csakhamar sikerült. Mivel a lábam még mindig nagyon fájt, az orvos kevés kinint adott. A fogházban ugyanis csak két orvosságot rendelnek: kinint és ricinuszolajat. Ebből a kininből oldatot készítettem és átitattam vele a rongydarabokat, amelyekhez a kiállhatatlan keserű íz miatt többé nem nyúltak hozzá a patkányok. Ez a szer, összekötve a zúzott üveggel amaz állatok számára, amelyeknek nem volt ízlésük, föltétlenül biztossá tette a barrikádunkat. Azóta sem láttuk, hogy ellenségeink előbujtak volna lövészállásaikból.
Megmosott, fényesre dörzsölt ablakunkon át sokkal élénkebben mosolygott ránk a napsugár. Megint szépnek láttuk az életet. A hideg 5. számú cellában való tartózkodás, az alvás nedves ágyon közvetetlenül a fagyos fal mellett és azoknak a napoknak lelki kínja észrevehető nyomokat hagyott rajtam. Lábam állapota annyira rosszabbodott, hogy az orvos a fogház kórházába akart szállíttatni. Mivel azonban nem akartam megválni társaimtól, addig könyörögtem, míg az orvos ott hagyott náluk a cellában. Ott ápolt, amennyire csak lehetett. Egyszer azonban, amikor megdagadt lábamat és csípőízületemet megvizsgálta, mégis aggodalmasan rázta a fejét:
– Ha tovább így megy, le kell vágnunk a lábát.
A vadász- és vándoréletben megedzett szervezetem azonban az orvos aggodalma ellenére is elég erősnek bizonyult a baj leküzdésére. Miután két hétig mozdulatlanul a hátamon feküdtem, megint fölülhettem, sőt kissé ide-odajárhattam a hat ágy közt, amely csaknem egészen elfoglalta a cellánkat.
Ez idő alatt szinte senkisem törődött velünk. Mindenki mély hallgatásba burkolódzott úgy, hogy az volt az érzésünk, mintha teljesen megfeledkeztek volna a létezésünkről.
– Ez jó jel, – mondta Lepeszhinszky. Az a bugris Ivanov talán lecsillapodik vagy talán elvisznek innen bennünket, avagy az a jó gondolata támadt, hogy kitörte a nyakát. Akkor azután a bíróság ítélete sokkal enyhébb lesz.
Tulajdonképpen egyikünk sem várt valami sokat az ítélet enyheségétől. Mindannyian el voltunk készülve, hogy legalább is száműzni fognak bennünket Irkutszk vidékén túl a sarki tundrák valamelyik büntető telepére. E vad vidékekre mindig életfogytig száműzték az elítéltet. De a soha meg nem haló remény még akkor is az amnesztiába kapaszkodhatott bele, amit talán megadnak akkor, ha a cárnak fia születik vagy valami más szerencsés esemény történik az állam életében. Ezért mindnyájan imádkoztunk, vajha Miklósnak sok férfi-utódja lenne; de egyébként is egészen komolyan hittük, hogy némi alappal remélhetünk politikai amnesztia révén általános tisztogatást, ha mindjárt ideig-óráig a monarchista reakció kerekedik is fölül, mert Oroszországban minden gondolkodó ember már régóta követelte az általános amnesztiát és az átmeneti balsikerben bizonyára nem tévesztette szem elől a mélyen gyökerező vágyódásnak eme célját.
– Hát legrosszabb esetben államköltségen elutazunk északra, hogy talán később megint visszatérjünk, – vigasztaltam társaimat. Azon a vidéken még nem jártam és nagyon szeretném látni.
– A száműzés nagyjában jobb a fogháznál, – fűzte hozzá Lepeszhinszky, – mert legalább valamennyire szabadon mozoghat az ember és nem zaklatja folyton szuronyos katona, csendőr vagy államügyész.
– Vagy ő excellenciája Ivanov tábornok, – dörmögte Novakovszki, aki ezt az embert, aki annyira megkínzott bennünket, mélységesen gyűlölte. Én legalább sokkal szívesebben találkoznám a jakutszki taigában akár naponta Taptyguine3) tábornokkal, mint ezzel az Ivanovval, mert a másik bizonyára tisztességesebben bánik az emberrel.
Ivanov szakállas arcára gondolva dühöngött az öreg.
Később megint kaptunk a városból katonák és polgári fölügyelők által becsempészett híreket. Megtudtuk, hogy a katonai bíróság nagyon erőlködik, hogy ellenünk szavahihető tanukat szerezzen, hogy a bírákat már kinevezték és egyátalán mindent előkészítettek már a nyilvános tárgyalásra. Barátaink azt is megírták, hogy a munkásszövetség két jó ügyvédet bízott meg a védelmünkkel, aki már dolgozik az ügyünkben és mentőtanukat is talált. Közölték velünk továbbá, hogy a bírák egyike nemsokára előzetesen ki fog bennünket hallgatni.
Egyszer aztán megjelent a fogházparancsnok és tudtunkra adta, hogy katonai födözettel kihallgatásra kell mennünk. Katonák fölszegezett szuronnyal és csendőrök kivont karddal vettek körül bennünket és így kellett a fogházból végigballagnunk az egész városon, mintha rettenetes, közveszedelmes gonosztevők lettünk volna. Amikor a városháza, a bank és a vasúti igazgatóság ideiglenes irodai épülete előtt haladtunk el, hangos üdvözlő szóval a hivatalnokok nagy serege köszöntött bennünket. Asszonyok zsebkendővel integettek és virágot szórtak ránk. A leégett vasúti igazgatósági épület előtt levő téren munkásküldöttség várt bennünket és forradalmi dallal köszöntött, amelynek két sora így szólt: