A csendőrök, akiknek nem nagyon tetszett a rokonérzés e megnyilvánulása és talán támadástól is tartottak, karddal szétkergették a tömeget. Kevéssel odább azonban, a piac közelében egészen másként fogadott a város lakosságának alja, amelyet nyilván a monarchisták fölbéreltek, hogy átkozzanak és szidalmazzanak bennünket. Rekedt, a vodkitól fátyolozott hangon ezt ordították a tömegből:

– Halál a forradalmárokra! Akasztófára velük! Állítsátok a falhoz!

A kiabálás egyre nőtt. Még követ is hajítottak reánk, de mivel a katonák sűrűn körülfogtak bennünket, közülünk senki sem sebesült meg. Itt is megbizonyosodtunk arról, hogy a politikai rendőrség tervszerűen támogatja a vezető monarchistákat, mert azok a csendőrök, akik nehány perccel előbb olyan erélyesen szétkergették a munkásokat, most beérték a dobálódzók figyelmeztetésével. Csak a városi rendőrség vezetői, akik még nem régen a mi vezetésünk és befolyásunk alatt voltak, nem nézték tétlenül ezt a visszaélést. Zaremba ezredes és Ziegler kapitány a csirkefogók ellenséges tüntetésére elkészülve, a piac közelében egyik udvarban, titokban lovasrendőröket tartottak készenlétben és ezeket most kivonultatták, hogy fütykössel szétkergessék a fekete százakat.

Mikor végre a vizsgálóbíró hivatalához érkeztünk, kellemetlenül lepett meg bennünket, hogy az illető bírósági tisztviselő nem volt más, mint Fiedorenko ezredes, Ivanov tábornok jobb keze. Megkezdődött a kihallgatás. Abból, ahogyan ezt Fiedorenko végezte, kiderült, hogy mindenáron azt akarta bebizonyítani, hogy a központi választmány és a munkásszövetség választmánya a pétervári munkás- és katonatanács utasításai és parancsa szerint cselekedett, amely szervezetet a cári kormány a legelszántabban üldözte és 1905-ben tagjai közé tartozott Bronstein Leó is, akit jobban ismernek Trocky néven. Fiedorenko olyan kitartással magyarázta félre minden feleletemet és olyan makacsul iparkodott a munkás- és katonatanáccsal való összeköttetésünket bebizonyítani, hogy végre is meguntam és türelmetlenül ezt mondtam:

– A központi választmány és a munkásszövetség választmánya fönnállásának egész ideje alatt jelentéseket adott ki, amelyekből ön, ezredes úr megláthatta volna, hogy mi a moszkvai Szövetségek Ligája utasítására teremtettük meg szervezetünket. Szervezkedés után, mivel Mandzsuországban és a távoli keleten egészen különlegesek voltak az élet viszonyai, munkánkat saját irányelveink szerint folytattuk. Meg vagyok győződve arról, hogy ha azt az eljárást, amelyet mi itt keleten rendszeresítettünk, alkalmazták volna európai Oroszországban is, II. Miklós cár kormánya most már nem léteznék, de a politikai rendőrség sem, amelynek képviselőjéhez szólok most. Ha másfelől, itt a távoli keleten a pétervári munkás- és katonatanács elvei és módszere szerint jártunk volna el, ennek kétségtelenül véres káosz lett volna a következménye, amely magával sodorta volna a hadsereget és a városokat és mindenekelőtt elnyelte volna önt, ezredes úr és önnel együtt a régi uralom minden vezető személyiségét. Önök mindannyian egy oroszországi véres forradalmi aratás magvetői. Ezt, kérem, jegyezze meg magának és ne fáradozzék abban, hogy itt az előzetes vizsgálat folyamán az ellenünk hangoztatott teljességgel alaptalan vádak számára támaszokat keressen. Amit tettünk, szabadon tettük és mindenek szemeláttára, nem titkoltunk el semmit és nem is akarunk semmit sem eltitkolni.

Társaim, akiket én utánam hallgattak ki, ugyanilyen értelemben vallottak. Ez után az első kihallgatás után még nehányszor kihallgatásra kellett mennünk Fiedorenkohoz, aki nem törekedett arra, de a képessége sem volt meg, hogy tárgyilagosan és logikusan gondolkodó bíró legyen. Elkísértek bennünket az államügyész elé is. Azután a hivatalos eljárás értelmében még a törvényszék előtt is meg kellett jelennünk, ahol megkaptuk a vádiratot és följegyezték tanuink névsorát.

Végre 1906 március 18-án megkezdődött az igazi pörös eljárás. Teljes öt napig tartott. Ivanov tábornoknak valóban sikerült nagyon terjedelmes vádat és hatalmas pöranyagot összehoznia. Ezzel meg akarta győzni Pétervárt a szervezet rendkívül veszedelmes jellegéről, amelyet ki akart végezni, hogy sikeres és hű szolgálatáért elismerést és jutalmat kapjon.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET.
Az ítélet.

Ivanov tábornok minden rendelkezésére álló eszközzel azon mesterkedett, hogy lehetőleg szigorú ítélet érjen bennünket. E végből Moszkvából kiküldette Koroskin ezredest, a leghírhedtebb hadbírák egyikét és tanácsadóul legbizalmasabb segítője, Fiedorenko ezredes mellé osztotta be.

Ugyanakkor azonban irántunk barátságos érzelmű hatalmak sem pihentek. Ezek közt volt elsősorban az öreg Linievics tábornok, akit visszahívása után Pétervárott egy tényeket megállapító bíróság elé idéztek és ott a védelmünkre kelt annak hangoztatásával, hogy az anarchisták és más szervezetek okozta elégedetlenséggel és kavarodással szemben a központi választmány segítsége nélkül nem tudta volna keleten a polgári élet rendjét és a hadsereg fegyelmét fönntartani.

Horvat tábornok, a kínai keleti vasút vezérigazgatója volt a másik előkelő személyiség, aki Pétervárott a mi javunkra vallott. Ő nagyon jól tudta, hogy az ötvenhárom napos forradalmi kormány mily nagy mértékben járult hozzá a távoli kelet állami rendjének fönntartásához. Állásfoglalásában a leghatározottabban támogatta őt Kerbedz lengyel mérnök, akit Oroszország legkiválóbb vasúti mérnökének ismertek és nemcsak Witte gróffal állott baráti viszonyban, hanem orosz kormánykörökben is igen nagy befolyása volt.

A mellettünk és ellenünk állást foglaló elemek a pör folyamán elkeseredetten küzdöttek egymással és minden lehetséges nyomást fölhasználtak, hogy befolyásolják azokat a különböző kormányhivatalokat, amelyektől a bírák függtek.

A pör kezdetének napján, Karbinban végsőig feszült volt a hangulat. Az utcákon lovas és gyalogos őrjáratok voltak láthatók. Amikor bennünket lovasoktól körülvéve kocsin a bírósági épületbe szállítottak, a fogháztól a bíróságig terjedő út mindkét oldalát katonák és csendőrök sorfala szegélyezte. Az utcákon éppen úgy fogadtak bennünket, mint a városon át tett első utunk alkalmával: a hivatalnokok és a munkások üdvözlő kiáltással és virággal, a monarchisták átkozódással és fenyegetődzéssel.

Végre a bírósági épületben voltunk. Beléptünk a tárgyaló-terembe és a vádlottak padjára ültünk. Mint főbűnös én ültem a főhelyen. Mellettem az ősz, komoly, okos Novakovszki ült. Őt követte Lepeszhinszki, Kozlovszki, Szasz-Tiszovszki, Tichino és a többi, mindössze huszonketten. Nagyon nagy hallgatóság volt jelen, közte különféle szervezetek képviselői, a külföldi konzulátusok, a sajtó és külföldi cégek tagjai, a hadsereg és sok város kiküldöttjei az egész távoli keletről. Megkezdődött a nehézkes és fárasztó tárgyalás. Meg kellett ismételnünk mindazt, amit már az előzetes kihallgatáskor a vizsgálóbírónak mondtunk el. Amikor a tanukat szólították elő, a mi embereink buzgón és makacsul védelmeztek bennünket, míg azok a tanuk, akiket a vád állított ellenünk, terhünkre kevés meggyőző dolgot tudtak elmondani. Csak a vasúti nyomdának két megvesztegetettnek látszó szedője erősítgette, hogy a központi választmány a szociáldemokrata párthoz tartozó szervezet volt, ami azt jelentette volna, hogy közvetetlen összeköttetésben voltunk a pétervári munkás- és katonatanáccsal is, amelynek vezetői mind tagjai voltak annak a pártnak. Legnagyobb meglepetésünkre csak a tárgyalás folyamán tudtuk meg, hogy Kozlovszki ügyvéd valóban tagja volt e pártnak. Ez a leleplezés láthatólag kedvezőtlen hatást tett a bírákra. Ha ez ki nem derül, bizonyára sokkal enyhébb lett volna az ítélet.

Március 23-án vége felé járt a pör. A vád képviselője azt indítványozta, hogy a lehető legnagyobb büntetéssel, nyolc évi kényszermunkával sujtsanak bennünket. Ügyvédeink a védőbeszédekben arra hivatkoztak, hogy nincs elég terhelő anyag, mire a vádló válaszában megint csak a legnagyobb büntetés kiszabását kérte. Ezt azzal az állítással iparkodott támogatni, hogy a központi választmány bomlasztó, anarchista-szervezet volt, amely az államnak nagy erkölcsi és anyagi kárt okozott.

– Tiszteletreméltó bírák, – folytatta a beszédét, – ne engedjék magukat félrevezettetni ezektől az obszkurus emberektől, akik nagyobbára nem orosz származásúak. Hallottuk védőiknek ama fejtegetését, hogy a távoli keleten a központi választmány vette a kezébe az állam rúdját és hogy az általa megteremtett rend huszonegy millió rubelt mentett meg a kormány részére. Nem vonom kétségbe ezt a megállapítást és hajlandó vagyok helytállónak elismerni. De uraim, gondoljanak arra, hogy a központi választmány éppen azért volt oly veszedelmes és az ma is, mert megtanította a forradalmárokat arra, hogyan kell a központi kormány tekintélyét sutba dobva önhatalmulag cselekedni és hogyan kell az állam hajóját kormányozni. Ennek a központi választmánynak a tevékenysége ő felsége a cár kormányával szembeszálló jövő forradalmaknak mintául fog szolgálni!

Ez súlyos elszólás volt az államügyész részéről. Mert, hogy szónoki képességét fitogtassa és a maga államhű érzelmét mutogassa, olyan véleményt mondott rólunk, amely védelmünk leghatásosabb tényezője lett. Védőink mindjárt ki is használták az ellenfél kisiklását és a vádló szavait sajátmaga ellen szegezték, hogy megcáfolják azt az állítását, mintha mi anarchista módon garázdálkodtunk és az államnak nagy kárt okoztunk volna.

A bírói emelvényen elnökükkel a középen a katonai bíróság öt tagja ült. Mögöttük II. Miklós cár arcképe alatt, kényelmes székeken Ivanov tábornok és a törzskara, közte Fiedorenko ezredes foglalt helyet. Mikor egyik ügyvédünk befejezte a beszédét, amelyben jól kiaknázta magától az államügyésztől odavetett mentő anyagot, egy-két bíró arcán futó mosoly volt látható, míg az államügyész félreismerhetetlen zavarral az aktái fölé hajolt és lapozgatott bennük, mintha valami fontos adatot keresne, amit még elfelejtett megemlíteni.

– Nincs más mondanivalóm, – dadogta az államügyész és okiratait begyömöszölte az aktatáskájába.

– Mi is kimondtuk az utolsó szót, – jelentették ki ügyvédeink.

A bíróság elnöke így szólt hozzánk:

– Mielőtt a bíróság kihirdeti a döntését, a vádlottaknak joguk van, hogy még egyszer nyilatkozzanak.

Elsőnek nekem kellett szólanom és rövidre fogtam a mondókámat. Beszédemet e szavakkal fejeztem be:

– Az államügyész igazlelkűen tevékenységünk államfönntartó jellegét bizonyítgatta. Most tehát az itt levő bírák és tábornokok becsületességére hivatkozom és arra kérem őket, igazolják azt az állításomat, hogy ha abban az időben, amikor a forradalmi szenvedélyek kirobbantak, a központi választmánynak nem sikerült volna a központi hatalmat a maga kezébe vonnia, önöket uraim, katonáik golyója megölte volna vagy a megdühödött anarchisták lámpavasra húzták föl volna önöket. Csupán ezt kérem a bíróságtól és azoknak a lelkiismeretétől, akik a vádlottak padjára ültettek bennünket.

Utánam sorjában fölszólalt mindenik társam. Nagy figyelemmel hallgatták Novakovszkit, amikor külön erre a tárgyalásra európai Oroszországból ide jött bírák okulására, akik nem ismerték a mi helyi viszonyainkat, részletesen fejtegette a távoli kelet állapotát; mert Pétervárott vagy Moszkvában senkinek halvány sejtelme sem volt a forradalom kitörését megelőző itteni állapotról, a különböző társadalmi rétegek viszonyáról és a lakosság gondolkodásmódjáról.

A tárgyalás körülbelül este nyolc órakor ért véget. A bírák visszavonultak tanácskozásra. Éjfél felé, tehát négy óra multán, amely idő – mint később megtudtuk – nagyon viharosan folyt le, megint megjelentek a bírák, hogy kihirdessék az ítéletet. Engemet, a forradalmi kormány elnökét tizennyolc hónapi várfogságra ítéltek és nem számították be azt a két hónapi vizsgálati fogságot, amit már a katonai fogházban leültem. Novakovszki egyévi várfogságot kapott, a többiek pedig rövidebb büntetést, kivéve Kozlovszkit és Lepeszhinszkit, akikkel mint határozottan forradalmi és szocialista alakulatok tagjaival külön foglalkozott a bíróság. Az egy-egy évi várfogságra szóló tulajdonképpeni büntetésen kívül Kozlovszki még két évi, Lepeszhinszki egy évi mellékbüntetést kapott. Mindent egybevetve, kegyelmes ítélet volt, ha kegyelemről lehet beszélni olyan dologban, amit egyáltalán nem lett volna szabad bíróság elé terelni és megbüntetni.

Mint fölsőbbrendű foglyok, akik mások voltunk, mint a többi katonai rab, tértünk vissza celláinkba. A várfogságot az orosz büntetőtörvénykönyv «tisztességes őrizet» külön névvel, latinul «custodia honesta», jelöli meg. Különleges kiváltságok jártak vele. Így például a maga ruháját viselhette az elítélt, hazulról ételt és könyvet hozathatott és minden nap sétálhatott a fogház udvarán. Mivel Karbinban nem volt vár, kíváncsiak voltunk, mennyiben élhetünk majd ezekkel a kiváltságokkal. Horvat tábornok talált erre megoldást azzal a Pétervárra küldött indítványával, hogy Karbinban, ahol nagyon sok politikai fogoly volt, ezek számára külön fogházat rendezzenek be.

A Bolsoiproszpekt északi végén kibéreltek egy magánházat. Rácsos ablakai voltak és jó erős ajtai. A katonák és fölügyelők számára megfelelő helyiségeket rendeztek be és az egész házat a meglehetősen tágas udvarral együtt magas deszkapalánkkal vették körül. Már kevéssel elítéltetésünk után új szállásunkon voltunk, ahol önkéntelen ott tartózkodásunk idejére, ahogyan éppen lehetett, berendezkedtünk. Hazulról ruhát, fehérneműt, könyvet, munka- és írószert küldettünk magunknak és gondoskodtunk az étel rendszeres szállításáról. Így lassanként beleszoktunk az új életbe.

HUSZADIK FEJEZET.
Az «El Dorado»-fogházban.

A karbini ideiglenes politikai fogház más börtönökhöz képest igazi «Dorado» volt. Szobáink tágasak voltak, tiszták és nagy ablakjuk lévén, eléggé világosak is. Novakovszki és én egy cellában voltunk elhelyezve, amelyben berendezkedtünk a ránk kimért büntetés nagy idejére. Így gondolkoztam:

– Mivel tizennyolc hónapot kell itt eltöltenem, amennyire csak lehet, gondoskodnom kell kényelmemről, nehogy a tétlenség és korlátozottság ez ideje káros hatással legyen reám.

Mindenekelőtt elhozattam a lakásomról könyveimet és azokat a tudományos följegyzéseket, amelyeket az orosz távoli keleten való különböző utamon és a vladivosztoki meg karbini laboratóriumokban tettem. Megszakítás nélkül egész nappalokat és éjjeleket munkában töltöttem. Az első három hónapban szakadatlanul írtam. Miller államügyész engedelmével varsói és pétervári szaklapoknak egész sor cikket küldtem, amelyek a szén, a petróleum és az arany kémiájával foglalkoztak, küldtem továbbá néhány vegyitechnikai tanulmányt különféle keletázsiai termékről, minő a növényi olaj, kereskedelmileg értékesítendő trágyaszer, jódtartalmú tengeri lúg és végül kínai és japáni bronzokról is írtam nehány cikket. A lengyel lap szerkesztője, Mikleszevszki B. dr. volt, nemrégen Lengyelország kultuszminisztere, aki cikkeim alá, a név mellé odanyomatta ezt a kissé szokatlan címet is: «Politikai fogház, Karbin». Talán én vagyok a világon az egyetlen ember, akinek szakcikkei ilyen aláírással jelentek meg.

Abban az időben sokat olvastam. A többi közt áttanulmányoztam a jeles autodidaktának, N. A. Morozovnak két művét, aki a schlüsszelburgi politikai fogház egyik magáncellájában eltöltött huszonöt év alatt igen széleskörű ismereteket szerzett. Amikor 1905-ben kiszabadult, csak egyetlen csomagot vitt magával, amelyben három vaskos kézirat volt: «A vegyi elemek időszakossági törvényének új magyarázata», «Az apokalipszisz csillagászati alapja» és egy kötet költemény tele reménységgel és életörömmel. Ezek a könyvek nagyon érdekesek voltak és rendkívül lekötötték a figyelmemet nemcsak természettudományi, hanem pszichológiai tekintetben is, mint olyan ember művei, aki teljesen el volt zárva a világtól és egészen a maga gondolataiba merült és bizonyos titokzatos-prófétai ihlettség fogta el.

Nemsokára magamon is észrevettem, mekkora jelentősége volt erre az emberre nézve az elzártságnak. Abban a helyzetben vagyok, hogy összehasonlíthatom azokat a tapasztalatokat, amelyeket két különböző fajtájú elzártságom időszakában szereztem. Az 1920. évben négy hosszú téli hónapot szakadatlan egyedüllétben egy szibériai erdőben töltöttem, ahol egy a vihartól kidöntött fenyő gyökerének a tövében meghúzódva vártam a tavaszt. Magamra hagyatva és csakis a magam erkölcsi és fizikai erejére utalva, határozottan éreztem, mily hamar ébredt föl bennem ismét az ősember – a vadász, halász és harcos – az egyszerű ember, akinek minden idege erősen megérzi a természet hatalmát és szépségét és aki egyszersmind lépten-nyomon látja Isten, a Teremtő mindenütt jelenlevő bölcseségének bizonyítékait, akinek láthatatlan keze vezeti és intézi a legkisebb élő lény nyomát is.

Életemnek az erdőben töltött e hónapjai alatt nagyon megváltoztam és ezt a változást magam is figyelemmel kísérhettem. Az az ésszerű, fölületes viszony, amelyben mint modern tudományos ember a természettel voltam, akkor megszünt. Egyre feszültebben figyeltem az engemet körülvevő élet gazdagságát; homályos, zavart keltő, szorongató benyomásokat csak nehezen és gyakran csak misztikus átformálással tudtam elhárítani. Lassanként megéreztem és megláttam a dolgok belső életét és valami telepatikus szervfélét alkottam magamnak, aminővel, a mi időnk kultúrembere csak ritkán rendelkezik.

A magárahagyatottság egy másik faját 1906. évben ismertem meg, amikor a karbini fogházi cellában saját embertársaim közepette voltam elkülönítve. Akkor, amikor eleinte csak a hallgatag, a szentírás tanulmányozásába elmélyedt Novakovszki volt a társam, egy más lelki átváltozás győzedelmeskedett rajtam. Fokonként meg tudtam érteni az egész lelki folyamatot, amely valamely gondolat kikristályosodását megelőzte. Mialatt Morozov és más tudósok és írók könyveit olvastam, csaknem élve láttam magam előtt őket és a környezetet, amelyben műveiket alkották. Túléber szellemem minden gondolatot és minden lelki megmozdulást végig kísért; az őket ösztönző erő és akarásuk, mintha bennem lakoznék, irányított engemet is ugyanama cél felé; az ő kételkedésük kínzott és az ő lelkesedésük lángja hevített.

Nehány évvel később szerencsés véletlen megengedte, hogy ezeket az átéléseimet Morozovval és tőle függetlenül Verhaeren ismert belga költővel beszélgetve, ellenőrizhettem. Verhaeren művei fogságom ideje alatt felejthetetlen pillanatokkal ajándékoztak meg.

És akkor az volt a benyomásom, hogy nem tudatosan, de előre láttam jövendő sorsát ezeknek az embereknek, akiknek lelke olyannyira tisztán állott előttem, hogy tanulmányozhattam, mint a magamét. A csöndes fegyházi cellában eltöltött napokban azonban még nem voltam ez impressziók jelentőségének teljes tudatában; ezért nem is gondoltam arra, hogy ezeket a megfoghatatlan lelki élményeket, még nem létező dolgoknak e szemem előtt elsuhanó árnyékát rendszeresen följegyezzem. Amikor azonban később az alkotás új lelkesedésében lángoló Verhaerent az utcán elragadta a kegyetlen halál és a sors szörnyű igazságtalansága, a vak véletlen durva erőszakossága miatt a legkeserűbb érzelmeket hagyta hátra, akkor eszembe jutott egyik korábbi látomásom: fekete, bajt hirdető felhők borították a nagy költő halotthalvány arcát, ami lelkem mélyén szörnyű jelenségként merült föl és napokig kínzott a cellámban, ahol nagy, szakadatlan időközökben gyakran semmi mást nem hallottam, mint az őrök egyhangú kiáltását:

– Vigyázz! Vigyázz!

A legapróbb részletességgel emlékszem arra, hogy egy látogató napon egyik barátom fölkeresett és azt a hírt hozta, hogy minden elő van készítve a fogságból való szökésemre és arra, hogy biztosan eljussak Japánországba. Hasonló tervvel állottak Lankovszki dr. és Piotrovszki mérnök elé, akik Vladivosztokból jöttek hozzánk, valamint karbini hivatali társam, Czaki dr. elé is. Azért fáradoztak annyit az érdekünkben, mert nem volt alaptalan az a félelem, hogy a pétervári kormány nem fogja beérni a ránk mért aránylag rövid szabadságvesztéssel, hanem azokra, akik a legnagyobb tevékenységet fejtették ki és hozzá még lengyel származásúak voltak, mellék- és pótbüntetést fog kiszabni. Lankovszki, Piotrovszki és Czaki dr. fölhasználta az alkalmat és eljutott Japánországba. Később a Havai-szigetekre mentek, ahonnan Czaki dr. Argentiniába vándorolt. Piotrovszki 1920-ban Szovjetoroszország ellen harcolva Lengyelországban életét vesztette.

Barátaim kétségbeesésére nem akartam megszökni. Ezért az elhatározásomért nagyon meglakoltam, de mégsem bántam meg, mert csak így nyílt alkalmam a kifürkészhetetlen emberi nyomorúság és az emberi csupasz lélek megismerésére; megtudtam, mit jelent a mások megértése, a megbocsátásra való készség és a nyugodt gondolkodás. Ilyen tapasztalatok után már nem azt mondjuk: «ez jó ember» vagy: «ez rossz ember», hanem egyszerűen: «ez ember, akit az élet kedvező vagy kedvezőtlen áramlata sodort magával».

Önkéntelenül és anélkül, hogy eladdig Gautama Buddha tanait olvastam vagy csak hallomásból is ismertem volna, magamtól jutottam arra a következtetésre, amit a nagy tanító oly poétikusan és bölcsen e szavakkal fejezett ki:

– Ember! Magasabbra emelkedhetsz Indra istennél és mélyebbre zuhanhatsz az iszapban mászó féregnél.

A cellámban maradtam tehát és a hallgatag és elgondolkodó Novakovszkival közösen folytattam a különös, nekem felejthetetlen életet. Bár társamtól nem kérdeztem, mégis tudtam, hogy ugyanazt élte át, amit én, hogy azonban minden képzeletit elutasító és magába zárkózott természete miatt nem akart belső élményeiről nyilatkozni.

Néhány héttel később, még e misztikus élmények hatása alatt, álmatlanság kezdett gyötörni. Ez talán nem is egészen találó megjelölése annak az állapotnak, amelyben voltam. Az álmatlanság többé-kevésbbé beteges állapot, amelyben az az ember van, aki noha fáradtnak érzi magát és álomra vágyik, mégsem tud aludni. Én ellenben nem éreztem szellemi fáradtságot, nem is óhajtottam az alvást, hanem a napnak huszonnégy órájából rendesen tizennyolcat olvasással vagy írással töltöttem el. A mellett szellemem friss és képzelőerőm rendkívül élénk maradt. Az alvás megkívánásával együtt megszűnt az étvágyam. Nem tudtam enni se húst, se halat, se közönséges kenyeret, úgy hogy hazulról kellett küldetnem gyümölcsbefőttet és kétszersültet. Egyideig csakis ezzel éltem és reggel meg este még egy-egy pohár erős teát ittam. Napi adagom végül már csak egy doboz körte vagy őszi barack, négy darab kétszersült és két pohár tea volt.

Szellemileg és lelkileg teljesen egészségesnek éreztem magamat, de elgyöngültem és lesoványodtam. Sokáig sohasem mentem ki a szabadba, aminthogy egyáltalán arra törekedtem, hogy lehetőleg keveset mozogjak. Szokásos reggeli testgyakorlatomról már régen lemondtam. Gyermekkorom óta végeztem ezt és a 11. számú cella nagyon szűk viszonyai közt is folytattam. Ki tudja, mi lett volna ennek a kísérletnek vége, ha testi állapotom különös, rendkívüli föltünő megváltozása arra nem kényszerített volna, hogy orvos tanácsát kérjem. Az első dolog, ami szöget ütött a fejembe, az volt, hogy a hajam és a szakállam rendkívül gyorsan nőtt, ami arra kényszerített, hogy hetenként nyiratkozzam és naponta kétszer beretválkozzam. De késő este még a beretválkozás után is olyan volt az arcom, mintha napokig nem látott volna beretvát. Ez a jelenség egy hónapig tartott. Akkor aztán hízni kezdtem vagy – hogy pontosabban fejezzem ki magamat – ijesztően fölpuffantam. Az arcom viaszos sárga és csaknem kerek lett, az ajkam vértelen, a kezem és a lábam mindig hideg és időnként, mintha a szívem összehúzódott volna a mellemben, amikor is kimondhatatlan aggodalom érzése fogott el.

– Valami nincs nálam rendben, – gondoltam. – Beszélnem kell az orvossal, hiszen nem akarok a fogságban meghalni.

Az orvos még aznap eljött, alaposan megvizsgált és életmódom iránt érdeklődött.

– Két hétig ne dolgozzék, egyék többet, járással és szabadgyakorlattal annyit mozogjon, amennyit csak lehet, különben senki sem tud önön segíteni és akkor csak egyféleképpen végződhetik a betegsége!

Engedelmeskedtem és új életmódot kezdtem. Ládába zártam könyveimet és kézirataimat, a tintatartót becsuktam és kimentem a szabadba. Már nyár volt. Cellám magányában alig vettem észre a jöttét. A fogház udvara piszkos volt és rideg, tele építőanyag törmelékével, ami azóta maradt itt, hogy a házat fogházzá építették át. Mivel nem szeretem a céltalan munkát, a tervtelen sétálást és a haszontalan mozgást, elhatároztam, hogy az orvos által elrendelt mozgást a magam és fogolytársaim javára használom föl. Néhány fiatal foglyot fölszólítottam, hogy segítsen és hozzáfogtam az udvar kitisztításához. Ennek megtörténte után néhány kerti ágyat készítettem és borsót meg paradicsomot ültettem bele. Gyakorlatilag értékesítve a műtrágyáról végzett tanulmányaimat egyik fölügyelő útján műtrágyát szereztem. A fölhasznált trágya erős növekedésre serkentette lusta növényeinket és örvendetes terméshez segített bennünket. Egy másik ágyban virágot neveltünk és később innen állandóan virágbokrétával láthattam el az asztalomat.

Gondos diétával és ésszerű életmóddal lassan visszaszereztem az étvágyamat és aludni is tudtam. Nemsokára megint tudtam tornászni, ami fokozatosan visszaadta izmaim régi rugalmasságát és erejét. Ezt bebizonyította a legerősebb foglyokkal folytatott sűrű birkózásom, amit még néhány katonával is gyakoroltam, ha a fogházparancsnok és a szolgálatban levő tiszt egy pohár borra vagy egy játszma billiárdra elódalgott a szomszédos vendéglőbe. Ez az életmód végre visszaadta rendes egészségemet.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET.
Novakovszki bombája.

Ezek a hetek, amelyeket közeli érintkezésben töltöttem el a fogház más lakóival, nem egy érdekes megfigyelésre és különös élményre adtak alkalmat. Novakovszkival volt az első élményem. A nyugodt, komoly öreg úr lelki hangulata nagyon megváltozott. Mindig izgékonyabb és idegesebb lett. Velem szemben azonban mégis mindig barátságos és jóságos maradt, mert én érezvén, hogy ez a kikényszerített együttélés egyazon helyen kemény próbára teszi az idegeket, állandóan arra törekedtem, hogy ottlétemet lehetőleg ne is vegye észre és amennyire csak lehet, ne zavarjam. Csak akkor beszéltem, ha Novakovszki kezdte a társalgást, kerültem a szobánkban minden rendetlenséget, minden zajt és keveset és nesztelenül mozogtam. Mivel Novakovszki éppen így viselkedett, jól megfértünk egymással. De a cellánkon kívül történő minden csekélység borzasztóan fölizgatta ezt az öreg embert. Az őr kopogó léptei annyira kihozták a sodrából, hogy nekirohant az ajtónak, az öklével döngette és kiordította:

– Ti pribékek! Először beledugtok bennünket ebbe a kőzsákba, azután még itt sem hagytok bennünket békén!

Összeszidta a katonákat és a foglyokat, ha az udvaron jártak-keltek; állandóan panaszkodott, hogy rossz a kenyér, amit a fogház konyhájából kapunk. Egyszer éppen, amikor nagyon rosszkedvű volt, az államügyész és a csendőrök ezredese megszemlélte a fogházat. Már ennek a puszta híre is úgy hatott Novakovszkira, mint a toreador vörös kendője a dühös andaluziai bikára.

– Hóhérok! Gyilkosok! Rablók!

Dörmögte és nagyokat fújt dühében. Hallottuk, amint egymásután nyitogatták a cellaajtókat. Végre mi is sorra kerültünk.

– Van-e panaszuk a bánásmód miatt? – kérdezte az államügyész, aki mögül előre kandikált az ezredes vörös, mosolygó arca.

Hallgattam, de Novakovszki jónak látta, hogy ne kövesse a példámat. Kifakadt:

– Először is az a panaszunk, hogy jogtalanul elzárva tartanak bennünket, pedig békés és művelt emberek vagyunk.

A két tisztviselő nagyon meglepődött és egy pillanatig szótlanul bámult Novakovszkira. Végre megszólalt az államügyész:

– Ezért mi semmiképpen sem vagyunk felelősek. A bíróság ítéletén mi nem változtathatunk. Rám csak azok a panaszok tartoznak, amelyek mindennapi életükre vonatkoznak.

– Hát ide nézzen, micsoda kenyeret adnak itt nekünk! – kiabálta Novakovszki és odatartotta a kenyeret az államügyész orra alá. – Talán az sem tartozik önre, hogy tisztességes kenyeret kapjunk?

Az államügyész vizsgálgatva nézte a kenyeret, megszagolta, megtapogatta és átadta az ezredesnek, aki szintén megnézte, megszagolta, szétmorzsolta, azután visszaadta Novakovszkinak.

– Igen, – mormogta.

– Mit igen? – kérdezte szigorúan az öreg úr.

– Ez kenyér, – felelték a tisztviselők.

– Nem «kenyér», hanem gyalázatos kenyér, – pattant ki Novakovszki. – Követelem, hogy indítsanak vizsgálatot.

– Jól van…

Ez volt minden, amit az államügyész még mondott. Köszönt és az ezredessel együtt távozott.

Alighogy távoztak, Novakovszki kezében kerek kenyérszeleteivel az ajtó mellé húzódott és lesben állott ott, mint a macska az egérlyuk előtt. Amikor az előkelő urak a fogházparancsnok és a szolgálatban levő tiszt kíséretében a lépcső fordulójához érkeztek, Novakovszki fölrántotta az ajtót, kirohant a folyosóra és a diszkuszdobó klasszikus állásába helyezkedve, ezzel a kiáltással: «bomba! bomba!», az előkelő uraságok után hajította a kenyeret. A hatás tökéletes volt és meglepő: államügyész, ezredes, parancsnok és néhány mögöttük haladó őr nagy rémülettel, egymást vadul taszigálva iparkodott le a lépcsőn, hogy a dühöngő öreg «bombája» elől meneküljön. Csak a szolgálatban levő tiszt nem vesztette el a fejét, megvárta míg az elhajított kenyérszelet ugrándozása megszűnt, azután fölvette a földről és a lépcső korlátján áthajolva az elmenekültek után kiáltotta:

– Csak kenyér, egészen közönséges kenyér!

– Ó nem, nem közönséges kenyér, hanem gyalázatosan rossz kenyér, – kiáltotta feléje Novakovszki.

E csínytevésért a fogház irodájába idézték az öreg urat és én türelmetlenül vártam visszaérkezését. Várakozásom és aggodalmam ellenére mosolyogva jött vissza. Minden haragját, amely gyakran csak a természetellenes elzártság okozta idegesség következménye, minden rossz kedvét otthagyta az irodában.

– Nos, hogyan végződött a dolog?

– Az államügyész nagyon szigorú arccal azt kérdezte tőlem, mit kiáltottam, amikor a kenyérszeleteket utána dobtam. Azon volt, hogy lehetőleg félelmetesnek lássék és ezzel kendőzte azt, amit gyors futása következtében a tekintélyéből vesztett. Ártatlan arccal ezt feleltem neki: «Amikor a kenyeret elhajítottam, azt kiáltottam oda önnek, hogy elfelejtette magával vinni a kenyeret, amire pedig a vizsgálat végett szüksége volt és hogy inkább bombához hasonlít mint kenyérhez.» Persze egészen mást kiáltottam és egyszerűen meg akartam ijeszteni ezeket a cári pribékeket. De hát valahogyan ki kellett magyarázkodnom. Most majd bizonyára jó kenyeret kapunk és ami még örvendetesebb, az államügyész többé nem kukkant be hozzánk. Ez mindenesetre nagy vigasz.

Bizonyára senkisem gondolta volna, hogy éppen a nyugodt, hallgatag, gondolataiba mindig mélyen elmerült Novakovszki fogja így megtréfálni ezeket az embereket. Éppen ilyen meglepő volt az eset végső eredménye: ettől kezdve igazán jó kenyeret kaptunk és az államügyész többé nem látogatott meg bennünket.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET.
Jövők-menők.

Fogházunkban állandóan nőtt a lakók száma. Egyre új foglyokat hoztak, részint már elítélteket, részint pedig még csak vizsgálati fogságban levőket. Mivel a munkásszövetség föloszlatása után már semmi sem tudta megakadályozni a forradalmi csoportok garázdálkodását, a távoli keleten mindennapi esemény volt a terror, a zavargás, a szembeszállás az államhatalommal, valamint, hogy forradalmi célra pénzt szerezzenek, a kormánypénztárak ellen intézett merénylet. Ezeknek a foglyoknak a jelenléte és csüggetegsége valamennyiünkre csak nyomasztó volt, mert – ezt nem szabad lekicsinyelni – a fogházak lakói mindig nagyon könnyen fölizgulnak. Mihelyt valamelyik fogházban elterjed például az a hír, hogy egy halálraítélt is van a falak közt, azonnal megváltozik a hangulat. Mindenki szinte betegesen csak erre tud gondolni, érzése csak ezzel foglalkozik és ez a lelkiállapot gyakran nagyon hamar teljes kétségbeeséssé és valódi őrületté változhatik.

Emlékszem, hogy egy reggelen egy Arszeniev nevű csinos, szőke fiatalembert hoztak be. Lehetett vagy huszonöt éves, de álmodozó kék szeme mégis mély szomorúsággal volt tele. Még aznap tárgyalták az ügyét. Halálra ítélték. Egyszerű volt az esete. Bűnét nagyon megérthette mindenki, aki ismerte az orosz életet. A testvérét, aki forradalmár volt, Blagovescsenszkben agyonlőtték a csendőrök, mire Arszeniev, hogy megbosszúlja magát, a csendőrök parancsnokát lőtte le és Karbinba menekült. Itt fölismerték és elfogták.

Arszeniev este kilenckor tért vissza a tárgyalásról. Celláról-cellára ment és mindenik fogolytársának az arcát élesen és furcsa kutató módon vizsgálgatta. Amikor a mi cellánkba jött, gondosan betette az ajtót, a szemünkbe nézett és ezt susogta:

– Halálra ítéltek. Valószínűleg már ma éjjel kivégeznek, mert hamar akarnak a dologgal végezni. Akarnak-e segíteni életem megmentésében?

– Természetesen! – biztosítottuk mindketten.

– Köszönöm, – súgta meghatottan. – Szeretném, hogy ha majd a vacsorát hozzák, az egész fogházban lehetőleg nagy lármát csapnának. Használjanak föl minden legkisebb alkalmat a zavarkeltésre. Ezzel lekötik a fölvigyázók figyelmét, én pedig azalatt cselekszem.

Távozása után Novakovszkival bejártuk a cellákat és kioktattuk a foglyokat, miként kell a lármázásban részt venniök. Nem is kellett külön ürügyet keresnünk, mert azok a foglyok, akiket nem hazulról élelmeztek, véletlenül éppen akkor este olyan kelkáposztalevest kaptak, melyben néhány férget találtak. Valahol megkezdődött a lárma, amely nőttön-nőtt és mint az égiháború szétterjedt az egész fogházban. Káromkodtak, ordítottak, ököllel döngették az asztalt, az ajtót; hangosan kiáltozták, hogy a fogházparancsnokkal, a szolgálatban levő tiszttel, az államügyésszel, sőt magával a cárral akarnak beszélni. Ha kétszáz ideges, magából kikelt ember kezd ilyen zenebonába, rettenetes zaj lehet belőle. Megnyugtatásunkra előrohant az egész törzskar le egészen az utolsó katonáig és a konyhai segédig. Az utcán megállottak az emberek és meglepetve hallgatták a fogházból kihatoló kiáltozást. Az udvaron már nem volt senki, a megrémült őrök még a bejáratok elzárásáról is megfeledkeztek. Csak azok az őrök maradtak a helyükön, akik a magas deszkapalánkon kívül vigyáztak.

Arszeniev alaposan megfigyelte a dolgok fejlődését. Amikor a fogházvezetőség és az egész hivatali személyzet a legnépesebb cellában volt, ahol a legnagyobb zajt is ütötték, Arszeniev észrevétlenül az udvarra osont, ahol nesztelenül fölmászott a fafalra és a tetejéről kémlelődni kezdett. Alig két lépésnyire háttal állott neki egy őr, aki a látszólag föllázadt fogház legfölsőbb ablakaira bámult. A kerítésen túl egy darab sík terület volt, amelyet dudva és sűrű bokrozat borított.

Arszeniev mint a villám átvetette magát a kerítésen. Éppen a meglepett katona mögött ugrott le, aki ijedtében a fegyverén babrálgatott, sőt izgalmában el is ejtette. A menekülő már a bokrok közé vette be magát, amikor az őr lőtt és fütyült, hogy odaszólítsa a többi őrt. Arszenievnek sikerült elmenekülnie. Nyomtalanul eltűnt, a katonát pedig bíróság elé állították és ügyetlenségeért négy hónapi fogságra ítélték. A vakmerő szökevény sorsáról soha többé nem hallottam. Végképpen sikerült-e megszöknie a hatóságok elől, amelyek most bizonyára kettőzött buzgalommal hajszolták? Vagy talán mégis elcsípték és kivégezték? Mint olyan ember, akit már egyszer elítéltek és különösen mint megszökött rab természetesen nem várhatott kegyelmet. Arszeniev álmodozó és szomorú szemét nem feledem.

Ennek a rabnak szökése sok kellemetlenséget okozott a fogházvezetőségnek, amelyet keményen megdorgáltak. Bennünket, foglyokat is megbüntettek. Egy hétig nem volt szabad sétálnunk. A cellák ajtait is lezárták úgy, hogy ezentúl az egyes cellák közt lehetetlen volt az érintkezés. Az igaz, hogy ezek az intézkedések sem tudták megakadályozni, hogy fogházunknak még egy másik lakója is, mint a kámfor, nyomtalanul eltűnjék.

Volt a foglyok közt egy még csak tizenhét éves legény, akinek az arca olyan csinos és finom volt, mint valami fiatal leányé és éppen ezért mindenkinek kellemesen föltűnt. Hosszú, fürtös haja is oly lágy volt és finom, mint egy asszonyé. Kosztenko volt a neve, táviróhivatalnok és valami neki idegen ügybe keveredett, amiért északi Szibérikába való száműzésre ítélték.

Egyszer vasárnap, amikor sok vendég volt a látogatóhelyiségben, odajött egy fiatal leány is, aki Kosztenkót akarta látni. A leány kis csomagot adott át neki, maga pedig letévén kalapját és köpenyét, az ablakhoz ült és a szép fiatal legénnyel hangosan nevetgélt és beszélgetett. Amikor megszólalt a látogatás végét hirdető csengetyű, a foglyok visszatértek celláikba, a látogatók pedig sorjában eltávoztak és az ajtónál a fölügyelőnek megmutatták igazoló iratukat. A fogházparancsnok, amikor a látogatók eltávozása után irodájába menve áthaladt a fogadó-helyiségen, észrevette, hogy a fiatal leány még mindig ott ül az ablaknál, Meglepetve ezt kérdezte tőle:

– Mit keres még itt?

– Nem mehetek el. Kosztenko elvitte a kalapomat és a köpenyemet. Felöltözött, a haját női módra megfésülte és kiment. Nekem azt mondta, hogy meg akarja tréfálni fogolytársait, de néhány perc mulva visszajön. Most várom, hogy visszajőjjön.

– Mi minden történik itt, – dörmögte a parancsnok. – Maskarádé a fogházban! No, majd befűtök a fölügyelőknek!

Csengetett és megparancsolta, teremtsék elő Kosztenkót. Az egyik fölügyelő ijedt arccal csak nagysokára jött vissza és jelentette:

– Nagyságos uram, Kosztenko foglyot sehol sem találják. Bizonyára megszökött.

Azonnal alapos kutatást rendeztek, de Kosztenkóra nem tudtak ráakadni.

– Hol van az igazoló irata? – förmedt rá a parancsnok a leányra.

– A köpenyem zsebében volt, – felelte sírva a fiatal leány. – Kérem, térítse meg az elvitt holmim értékét. Szegény leány vagyok és nagyon meg kell dolgoznom, hogy megélhessek. Az ön foglya lopott meg, panaszt fogok tenni.

Ám a sírás nem használt. Az a hivatalnok, aki az eset megvizsgálására érkezett, a 3. számú cellába küldte a leányt és mivel sírása ellenére is gyanúsnak találták a szökés előkészítésében, ott kellett maradnia mindaddig, amíg Kosztenkót keresték. Két hétig tartották fogva és ezalatt keservesen panaszkodott, mekkora kárt okozott neki az a «gazember fogoly», ahogyan Kosztenkót nevezte. Tizennégy nap mulva sem került elő Kosztenko és ekkor a leányt szabadon bocsátották. Abban a pillanatban, amikor a fogházból távozóban elbúcsúzott Kosztenko néhány barátjától, élénk tüzes szemével kacsintva, ezt súgta:

– Most már alighanem Sanghájban van…

Kalap és kabát nélkül egészen jókedvűen távozott, mert megvolt az a boldogító tudata, hogy megmentett egy emberi életet, még pedig olyan életet, amely neki nagyon drága volt. A foglyok, akik Karbinban maradtak, még sokáig emlegették.

Történtek azonban kevésbbé sikeres szökési kísérletek is. Egyik este három munkást szállítottak be hozzánk. Kevéssel azután, hogy celláikban elhelyezték őket, bementek a mosóhelyiségbe, ahol egy pillanatig sugdolóztak. Azután a konyhán keresztül kirohantak az udvarra, ott átmásztak a kerítésen és vaktában futni kezdtek. Egyszerre több őr lőtt rájuk. Mindhárman elestek. Amikor a katonák és fölvigyázók az elesettekhez érkeztek, kettejük már meghalt. A harmadik a lábán kapott sebet. Két hónappal később szökés miatt bíróság elé állították és hat évi kényszermunkára ítélték. Ilyen események időről-időre, egyszer víg, máskor nagyon szomorú módon szakították meg a fogház csöndjét.

Lassanként tevékeny részt kezdtem venni a fogház életében. Mivel lakótársaim közt fölfedeztem néhány fiatalembert, akinek semmiféle iskolai képzettsége nem volt, azt ajánlottam Novakovszkinak, hogy rendezzünk be valani iskolafélét. Az ő segítségével csakhamar osztályokat alakítottam az írás, olvasás és számolás tanítására. Történelemre, irodalomra és természettudományra is oktattuk a foglyokat. Előadásainkon megjelentek a felügyelők és a katonák, sőt a parancsnok és asszisztensei is, akiknek legtöbbje csak nagyon hiányos képzettségű ember volt. Mindig meglehetős figyelem kisérte előadásainkat. A foglyok szívesen jöttek hozzánk és a tisztelet, mit eleinte tanusítottak, nemsokára élénk vonzalommá változott. A fogházvezetőség előtt is nagy volt a tekintélyünk. Ebből az volt a hasznunk, hogy ha valamely fogoly szökése miatt vagy más okból megbüntették az egész fogházat, Novakovszkit és engem nem ért a megrendszabályozás, nekünk tehát akkor sem kellett életmódunkat megváltoztatni vagy korlátozni.

Rendkívül érdekes megfigyelni ezeknek az embereknek lelki életét, akik a négy falhoz kötve, kénytelenek voltak együtt élni. Komoly és jól nevelt emberek gyakran nevetséges kicsinységeken kaptak hajba, például azért, mert az egyik nagyobb darab kenyeret vagy húst vett ki magának, mint amekkora megillette. Néha annyira megharagudtak egymásra, hogy akárhányszor arra sem lehetett őket rábírni, hogy kezet fogjanak. Ez nagyon jellemző jelenség, amit a fogház rendellenes életmódja idéz elő. Elkeserítő az, hogy mindennapi legszorosabb összeköttetésben kell élni olyan társakkal, akiket önként nem választott volna ki az ember magának.

Egy napon heves, csaknem tettleges civakodás támadt két mérnök közt és elkeseredett ellenségek maradtak, még pedig nehány kis cica miatt! A fogház konyhájában volt egy öreg macska nehány nagyon kedves kis cicával. Az egyik fogoly, egy mérnök a cicákat a közös cellák egyikébe vitte át, amelynek körülbelül húsz lakója volt és magára vállalta a cicák gondozását. Egyik reggelen egy másik mérnök, aki hamarább ébredt föl, mint a kollegája, csészében tejet és kenyeret adott reggelire az állatkáknak. Mikor a cicákat gondozó mérnök fölébredt és látta, hogy a társa a földön térdelve a reggeliző kis macskákat figyeli, heves szemrehányást tett neki. Azzal vádolta, hogy jogtalanul furakodik a gondozó szerepébe, hogy amit tesz, nem más mint az «anarchista elv», amely szerint a magántulajdon szent jogát nem kell tiszteletben tartani, hogy eljárása hűtelen és becstelen. Vita támadt, amibe beleszólt még egy harmadik is, aki végül el is tulajdonította a kis cicákat. Azóta a két mérnök örökre engesztelhetetlen ellenséggé lett.

A fogház-kaszárnya celláiban kialakuló viszonyok erősebbek az embereknél. Lakóikat kivetkőztetik eredeti mivoltukból és lealacsonyítják őket. A legtöbben teljes közömbösséggel viseltetnek minden iránt, betegesen és szótlanul elgondolkoznak, ami teljesen megöli a lelki erőt. Vagy pedig hirtelen dühöngésféle fogja el őket; ilyenkor nem képesek dühüket mérsékelni, teljesen megfeledkeznek kedvtelésükről és az Isten hasonmására teremtett ember méltóságáról.

Eszembe jut a következő eset. Romlott húst kaptak a foglyok és mérgezés tünete közt az egész fogház megbetegedett. Ellentétben azzal, amit várni lehetett volna, senki nem tiltakozott e fölháborító dolog ellen. Az emberek lelkileg annyira eltompultak és testileg annyira elgyöngültek, hogy már a tiltakozásra sem volt elég erejük. Egy más alkalommal ellenben, amikor – a forró nyár közepén – nem csináltattak meg azonnal egy kitört ablakot, olyan lázadás támadt a foglyok közt, hogy minden cellába szuronyos katonát kellett állítani.

Az ilyen lelki kitörés hatását gyakran magamon is észrevettem. Sohasem fogok elfelejteni néhány ilyen esetet, amely fogságom alatt történt.

Csak egyetlen példát említek meg. Bár cellám ajtaja sohasem volt elzárva, tehát amikor csak akartam, kimehettem akár a folyosóra, akár a konyhába vízért vagy teáért vagy az udvarra, hogy kis kertünkből paradicsomot vagy babot hozzak avagy hogy sétáljak, mégis megesett, hogy néha napokig nem mozdultam ki a cellámból. De valahányszor valami nagyállású hivatalnok látogatása előtt valamennyi cella ajtaját lezárták, azonnal egy tucat ok arra indított, hogy távozzam a cellából. Mihelyt a zárban a kulcs fordulását hallottam, odarohantam az ajtóhoz, öklömmel döngettem és rászóltam az őrre, hogy nyissa ki az ajtót, mert a konyhából vizet és fát kell hoznom.

Azt hiszem, hogy általános szabadságkorlátozás idején minden kis előjog elvesztését sokkal kínosabban érezzük. Az elviselhetőnek küszöbét sokkal hamarább lépjük át; szinte úgy áll a dolog, mintha tiltakoznék ellene az egész szervezet, amely öntudatlanul a személyes szabadságot a legnagyobb boldogságnak, az emberi élet sérthetetlen alapföltételének érzi.

Egyszer délután, amikor különösen erősen hatott reám a fogságbeli érzelmek apálya és dagálya, a fogházirodába szólítottak. Egy tiszt és a vasúti igazgatóság egyik ismerős hivatalnoka várt ott. Beszélni akartak velem. Mikor beléptem, fölállottak és egy okiratot meg egy vörös bőrkötésű kis tokot adtak át nekem. Egyszersmind tudtomra adták, hogy ezt a nagy kitüntetést Kuropatkin tábornok eszközölte ki számomra Pétervárott ama szolgálatok elismeréseül, amelyeket – természetesen még mielőtt a forradalmi kormány elnöke lettem, mint ahogyan a tiszt óvatosan hozzáfűzte – a hadseregnek tettem.

Az első pillanatban nem igen tudtam, hogyan viselkedjem. Azután a bosszankodás kerekedett bennem fölül. Azért tehát, mert a hadsereget tüzelőszerrel láttam el, megjutalmaztak; későbbi szolgálataimért, amelyekkel a hadseregtől távol tartottam az anarchiát és az ellenséget, majdnem agyonlőttek és íme most a «kőzsákban» elzárva tartottak.

– Attól a kormánytól, amely jobb kezével jutalmat nyújt át az embernek, a bal kezével pedig rázárja a fogház ajtaját, nem fogadhatok el kitüntetést!

E kijelentés után meghajoltam és eltűntem.

Ez az esemény mindörökre megfosztott annak a lehetőségétől, hogy a cártól kitüntetést kapjak. De ezt sohasem bántam meg, sőt inkább szívesen hivatkoztam tréfásan arra, hogy II. Miklóssal feszült viszonyban vagyok, jóllehet a cár hogy kibékítsen, két évre ingyen lakást és ellátást, sőt a tetejébe még egy rendjelet is fölajánlott.

Napok, hetek és hónapok multak el. Általában véve egyenletesen és csöndben telt el az élet a fogságban; az egyhangúságot csak olykor-olykor szakította meg valami előre nem látott izgalmas dolog, valami rendkívüli esemény. Időről-időre az a riasztó híresztelés járta, hogy a sok sikerült szökés kellemetlen módon a fogházunkra terelte a pétervári előkelő hatóságok figyelmét és ezért a karbini politikai fogház föloszlatását és lakóinak más keletszibériai fogházakban való szétosztását követelik. Ezt a követelést bizonyára jóval gyorsabban teljesítették volna, ha Horvat tábornok nem érvényesítette volna a befolyását, hogy intézetünknek fönntartását elviselhetőbb életföltételeivel igazolja és biztosítsa. Meg voltunk azonban győződve arról, hogy büntetésünk leteltéig nem maradhatunk Karbinban.

Időközben, különösen a más városokból érkezett foglyok révén, egyre növekedett épületünk lakóinak a száma. Az egyik csapattal egy érdekes személyiség is jött, akinek Feklin volt a neve. Altiszt volt az egyik szibériai ezredben, résztvett 1900-ban Kínában a boxer-háborúban és Peking fölszabadításában. Később, az orosz-japán háborúban mindvégig a fronton volt, ahol nagyon bátran viselkedett és több megsebesülés után megszerezte a Szent György-kereszt valamennyi osztályát. A csuvasok derék törzséhez tartozott, amely a Kama-folyó és az Ural-hegység közt lakik.

A frontról visszatérvén beleszeretett egy gazdag kereskedő leányába. Mivel a leánynak szintén tetszett a bátor, sok kitüntetéssel ékesített harcos, csakhamar jegyesek lettek. Ekkor egy politikai tüntetésen fölszólalt Feklin is. Éles politikai beszédben szigorú bírálatot mondott a hadseregbeli állapotokról. Persze elfogták és valami ürüggyel egyik fogházból a másikba cipelték, míg végre a mi karbini vendégszerető házunkba érkezett.

Feklin, bár nem volt nagyon intelligens, sokat és szívesen beszélt. Fecsegésével mindent elárult és így nemsokára az egész fogház, a fölügyelők és a katonák is tudták, hogy őrülten szerelmes a menyasszonyába, de hogy egyszersmind nagy féltékenység is gyötri, mert nem volt egészen biztos abban, vajjon várni fog-e reá a leány. Másrészről bizakodva várta, hogy a bíróság hamarosan szabadon bocsátja. A szerencsétlen fickó gyakran egész éjjeleken át jajgatott és zokogott, mint valami vigasztalhatatlan gyerek.

E bajon kívül még egy különös betegség is kínozta Feklint, valami ismeretlen bőrbaj, amit akkor szerzett, amikor rövid ideig az Ural-vidék egyik fogházában időzött. Amikor megmutatta a hátát, szinte megdermedtem, mert az egész hátát sötétkék mintázat födte, amely akantuszdíszítéshez vagy a befagyott ablak jégvirágjához hasonlított. Hívtuk a fogházorvost, de ő sem hallott még soha ilyen infekcióról és nem is látott még ilyet. Hosszú ideig vizsgálta és figyelte Feklint, a városból más orvosokkal is tanácskozott és végül bakteriológushoz fordult. Ez kisütötte, hogy valamiféle moszat fertőzte meg, amely a bőrön hatolt be, gyorsan terjedt és sok szenvedést okozott. Most, hogy a baj oka kitudódott, könnyű volt a gyógyítás. Ez gyorsan is ment úgy, hogy Alexei Feklin néhány hét mulva megszabadult attól a növénykerttől, amelyet a hátán magával cipelt.

Feklin ügye végre tárgyalásra került. A pör két napig tartott és nagyon szomorúan végződött. A vádlottat az északi Amur-vidékre száműzték. Kétségbeesésében úgy zokogott a szerencsétlen, mint a gyerek és a falba verdeste a fejét. Egyre ezt kiáltotta:

– Soha, soha nem látom többé az én szeretett Máriámat!

Három nappal hosszú reménytelen útja előtt a fogházirodába szólították. Belépett, meglepődve megállott, tántorogni kezdett és ájultan roskadt össze. Mikor magához tért, könnyezve, de boldogan mosolyogva ott látta maga mellett a menyasszonyát, aki mindenüt kereste, míg végre megtalálta. Másnap eljött a fogházba az orthodox lelkész és az összegyülekezett foglyok előtt összeeskette a gazdag kereskedő derék leányát azzal az emberrel, akit polgári jogaitól megfosztottak és a tundrákra száműztek. A Feklinnel kötött házasságával önként lemondott polgári jogairól és vele vállalta a száműzetést. Mekkora önmegtagadást és lemondást követelt ez a lépés, csak az érti meg, aki maga is évekig élt ebben az északszibériai kietlenségben.

Nászútjukra a fogolyszállító-kocsin indultak, amely kelet felé vitte, majd az Usszuri-vasúton Haborovszkba szállította őket. Onnan kocsin és gyalogszerrel kellett tovább haladniok arra az északi vad, elhagyatott helyre, amelyet a bíróság otthonukul rendelt, hogy ott a mocsarak és a bennük elkorhadó erdők közt építsék meg fészküket és arra az életre neveljék föl utódaikat, amelyet mostohájuk, Justitia őméltósága jelölt ki számukra.

Szerelmük bizonyára erős volt és tiszta és le tudta győzni a legnagyobb fáradalmat is. De szegényes hajlékukban nem fogja-e fölkeresni a betegség és a mindenen áthatoló északi fagy, hogy eloltsa tüzüket és vele együtt elfojtsa e két tüzes lélek életének lángját is? A fogházban sokáig nem tudták elfelejteni Feklint és az ő Máriáját. Amikor vihar bömbölt és az ablakhoz vagdosta a kavargó havat, gyakran fölsóhajtott egy-egy fogoly és észrevehető meghatottsággal kérdezte:

– Ugyan mit csinál most Alexei és Mária? Vajjon élnek-e még?

De erre a szívbemarkoló kérdésre nem tudott felelni senki.

HUSZONHARMADIK FEJEZET.
Visznek a fegyházba.

Aggodalmunk nagyon is jogosult volt. Pétervár egyre makacsabbul sürgette a karbini politikai fogház bezárását és a már elítéltek átszállítását a távoli kelet szabályszerű büntető intézeteibe. Befolyásos barátaink, akik előre látták a dolgok elkerülhetetlen kifejlődését, legalább azt iparkodtak elérni, hogy a vladivosztoki várba szállítsanak át bennünket, ahol már internálva volt központi választmányunk ottani helyi csoportjának több tagja, köztük V. L. Horvat mérnök, Horvat tábornoknak testvére. Ebben a dologban hosszas iratváltás folyt Karbin és Pétervár közt. Ez idegessé tett és nagyon elkedvetlenített bennünket.

1907 március volt. Novakovszkinak és a többinek, akit egy évi fogházra ítéltek, már csak két hetük volt hátra. Persze, hogy semmi kedvük sem volt arra, hogy fogolykocsin most még egyszer Vladivosztokba vagy más szibériai városba utazzanak és azoknak az utcáin új és még gyalázatosabb börtönbe kergettessék magukat. Egy napon aztán fölrobbant a bomba: tudtunkra adták, hogy Durnovo reakcionárius belügyminiszter rendeletére minden várfogságra elítéltet büntetése kitöltéséig fegyházba kell vinni. A miniszter azért intézkedett így, mert azt akarta, hogy a kormány ellenségei ez intézetek pokoli életének megkóstolásával annál súlyosabban érezzék büntetésüket.

A parancson nem lehetett változtatni. Kétségbeesés fogott el bennünket, mert hallomásból tudtuk, hogy mily rettenetes, csupa szenvedés-életet élnek e börtönök lakói. De ennek a kellemetlen fordulatnak is megvolt a maga komikus része. Novakovszki, amikor elolvasta a proklamációt, amely nekünk szerencsétleneknek tudtunkra adta az elcsüggesztő hírt, szünet nélkül pogányul káromkodott. Orák hosszáig futkosott a cella egyik végétől a másikig és ezt dörmögte:

– Ekkora bolond! Ekkora bolond!

– Ki a bolond? – kérdeztem végül.

– Én – felelte és megállott előttem, én pedig meglepetve bámultam rá. Én vagyok a bolond, mert én magam építettem a prisztani fegyházat. És most engemet zárnak bele! Hát nem a sors iróniája ez, az élet gonosz tréfája?

Dühösen kiköpött és fujtatva, mormogva tovább folytatta vándorlását. Nevetnem kellett. Ezzel a fegyházépítővel valóban nem űzhetett volna az élet rosszabb tréfát.

Novakovszki szerencsére elkerülte fogházi életének e komikusan végzetes befejezését. A politikai foglyok átszállítására olyan sokáig készülődtek, hogy addigra Novakovszkinak és a többinek letelt a büntetése. Ezt a kis csoportot 1907 március 23-án szabadon bocsátották és visszatért a külvilágba, ahol a cári hivatalnokok és csendőrők új zaklatása várta.

Most magamra maradtam a cellámban. Az ősz, hallgatag Novakovszki hajlott alakja kezdetben nagyon hiányzott nekem. Gyakran összeszorult a szívem az utána való vágyódásban, de csakhamar különös, tompult közömbösség fogott el és érdektelenül viseltem el mindent, ami bennem és rajtam lejátszódott. Mintha egyidőre kitöröltek volna az élők sorából, mintha letargikus állapotban lettem volna és csak időnként ébredtem volna öntudatra, hogy mindjárt utána még mélyebb álomba merüljek, amelynek sötétjét nem derítette föl kedves álom vagy a régi életre való visszaemlékezés. Ez az állapot csak a fogoly életében lehetséges. Ez magyarázza meg azt, hogy a sok évi szabadságvesztésre elítéltek a legtöbb esetben a maguk akaratából nem tudják magukat munkára rászánni; az az ösztönös érzés hatalmasodik el rajtuk, hogy az az időpont, amikor az állami és társadalmi közösségből való kizárásuk véget ér, oly elérhetetlen messzeségben van, hogy életüknek e holt részét csak passzivitással tudják megjárni. A munka a fogságban nem más, mint üres szalma csépelése. A fogság irtózatosan demoralizáló hatása éppen az, hogy az az ember, aki átment ezen a letargikus állapoton, szabadon bocsátása után nem tudja magát beletalálni a rendes életbe.

Igazán nem tudom, ki szenved többet az orosz fogságban, az egyszerű vagy a művelt ember. Míg amaz hamarább ellustul és gyűlölködővé lesz, ennél könnyen veszedelmesebb jelenségek mutatkoznak, amelyek egész lelki akaratát veszedelembe sodorják. Különösen a kétségbeesésnek ama, szóval már ki sem fejezhető állapotaira gondolok, amelyekben értelmetlennek tűnik föl az élet és a munka értéke olyan időben, amikor annyi igazságtalan ítéletet hoznak, annyi embert fosztanak meg jogtalanul a szabadságától, a rendes életföltételektől és ezzel együtt attól a lehetőségtől is, hogy továbbra is emberiesen érezzen, gondolkozzék és cselekedjék. Ámbár aránylag rendkívül kedvező viszonyok közt töltöttem el tizennégy hónapot fogságban, mégis észre kellett vennem magamon ezt a változást. És amikor végre kikerültem a «kőzsákból», még sokáig nem volt elég erőm, hogy egészen megszabadítsam magamat ama gonosz idő utóhatásától.

Elbeszélésem folyamán észre fogja venni az olvasó, hogy alaposan megismertem a fogságot, mélyen belenéztem sajnálatraméltó, szerencsétlen lakóinak a lelkébe, tehát jogosult vagyok arra, hogy kimondjam még azt az egy gondolatot, amelyet befejezésül hozzá akarok fűzni ehhez a témához.

Előljáróban ismerjük be, hogy a modern társadalom szervezetéből önként következik annak szükségessége, hogy azokat az embereket, akik nagyon is tág teret kívánnak a maguk egyéniségének és nem tudnak hozzásímulni a társadalom berendezkedéséhez, mint valami tűzfészket kiközösítsék. De miért kell a törvények segítségével szörnyetegeket csinálnunk ezekből az emberekből, akikben végre nem él más, mint a rombolás vágya és a gyűlölet? Adjatok nekik lehetőleg rendes életföltételeket, egyhangú napjaikat töltsétek meg munkával és tanulással, társalgási órákkal, amikor alkalmuk nyílik arra, hogy okos, megértő emberekkel megvitathassák a dolgaikat; próbáljátok meg és ébresszétek föl szívükben minden elkövetett tévedésük üdvös megbánását, utálatát és keltsétek föl a szégyenérzetet; gyógyítsátok és erkölcsileg változtassátok meg őket ne csak szavakkal és a közönséges fogházi rendszabályokkal, hanem úgy, hogy a fogház rácsai mögött töltött kényszeréletüknek a javulásra irányuló tartalmat adtok. Gondoljatok erre a felebaráti szeretet és az igazságosság nevében! Gondoljatok erre saját biztosságtok érdekében! Tartsátok szem előtt Oroszország irtózatos példáját! Mennyi ártatlan és drága vért ontottak ki az utolsó két évben ott a fegyházak, a száműzetés telepein, a pribékek és hóhérok országában és ez a vérfolyam csak újra arra ösztönözte a «kőzsákok» egykori lakóit, hogy bosszút álljanak azokon, akik kínjaikat okozták, de éppen úgy az ártatlanokon is, akik szótlanul eltűrték mások gazságát.

Április első napjaiban – még hat hónapom volt hátra – egyik reggelen hét óra körül nagy lapos kocsira rakták kevés holminkat. Minmagunkat a «Fekete Máriá»-nak nevezett hírhedt orosz fogházi kocsiba gyömöszöltek be és úgy vittek a fegyházba, amely Karbin kereskedelmi negyedében volt.

A rácsos ablakokkal ellátott, óriási vörös téglaépületet magas fal vette körül, amelynek sarkain előreugró kerek tornyocskákból katonák őrizték a négyszög oldalait. Más őrök a bejáratnál állottak vagy a fal mentén végeztek őrszolgálatot. Amikor tompa robajjal becsapódott mögöttünk a vasrácsos kapu, borzalmas előérzet, leírhatatlan vágyódás vett rajtunk erőt.

Az udvaron is állott néhány revolveres és kardos őr. Egy csapat fogoly mosogatóvízzel telt nagy vödröket cipelt el mellettünk. Egy rácsos, ketrecszerű bekerített helyen, amely az udvar közepén volt berendezve, hogy benne a foglyok mozoghassanak, nehezen, ingadozó léptekkel csoszogott egy fogoly; vastag lánc volt a lábán, amely minden mozdulatra nagyot csördült.

Egy tekintélyes külsejű idősebb asszony fölügyelete alatt az épület egyik mellékszárnyából éppen egy szakasz női fogoly jött ki. Szennyes ruhával voltak megrakva és nyilván a mosókonyhába mentek. Az egyik asszony megszólított. Már idősebb nő volt, meglehetősen nagy és sovány, sötét arcából fenyegetődző fekete szem csillogott reám. Amikor mellettem elhaladt, odahajolt hozzám és ezt súgta:

– Talán öngyilkos akar lenni? Növényekből készült biztosan ható mérgem van. Csak keveset kell belőle a teájába tenni.

Nem feleltem. Mély levertség fogott el.

– Ha szüksége lesz rá, jusson eszébe a nevem. «A fekete Daria» a nevem… Nagyon jó, erős méreg.

A fölügyelőnő keményen rákiáltott az ácsorgása miatt, mire tovább baktatott. Sokáig kellett az udvaron várnunk, míg a parancsnok irodájában jegyzékbe vették minden holminkat, okiratainkat és fényképeinket. A főépületből egy sereg fogoly jött ki, hogy az udvaron sétáljon. Nem sokat törődve a fölvigyázók kiabálásával és ütéseivel, körénk tódultak és mindenfélét kérdeztek.

– Ah! rikácsolta egyikük, egy vaskos fickó, akinek a karja a térdén alul ért. Polgártársak – a nagytekintetű intelligencia! Ahá! Ti bedugtatok a fegyházaitokba, mert néha kissé megcsíptünk benneteket. De amint látom, most egymást kezdítek fölfalni. Nem rossz ez, polgártárs!

E szavakkal oldalba bökött, míg a többiek ugyanazzal az utálatos bizalmaskodással társaimat kezdték gúnyolni és kézzel kezdték őket megdolgozni. Rövid pillantást vetettem arra az emberre. Gonosz, sápadt arca volt, a szeme és a füle ferde, mint a denevéré.

– Mi a neved? – kérdeztem.

– Amire megkereszteltek – felelte gúnyos nevetéssel és karját a tarkómra téve, hozzáfűzte: Pajtás, ne fujd föl magad!

– Hagyj békén mert megkeserülöd – válaszoltam nyugodtan, de nagyon határozottan. Nem szeretem az otromba bizalmaskodást és az ostoba tréfát.

– Mi közöm ahhoz, hogy mit szeretsz, mit nem? – felelte és megint át akarta fogni a tarkómat.

– Nesze hát!

Nagyot sujtottam az állára úgy, hogy összerogyott. Társai, akik gyorsan visszavonultak, ezt dörmögték:

– Ejha, ez kemény dió!

Alaposan megfélemlített új ismerősem meglehetős nehezen állott ismét lábra és szótlanul a ketrecbe ment sétálni.

– Ez Mironov volt – magyarázta nekem az egyik fölvigyázó. Alaposan helybenhagyta, no de lesz is most tekintélye előtte.

Egy óra mulva a cellámban voltam, amelynek csak egy kis ablaka volt fönn, a mennyezet közelében és éppen négy láb hosszú volt. Föl- s alájárva arra gondoltam, hogy mily jellemző módon üdvözöltek a fegyházban: méreggel és verekedéssel. Mint a fegyházban szerzett első benyomást ezt írtam be a jegyzőkönyvembe:

– Itt vagy le kell mondani az életről vagy pedig minden erőt összeszedve harcolni kell, hogy megközelítően embermódra élhessünk.

Ámbár a karbini, vladivosztoki, nikolajevszki és habarovszki fogházakban szerzett emlékeim és benyomásaim immár szakadatlan szenvedéssel teli, kegyetlenül egyhangú élet egységes képévé folytak össze, e komor háttérből mégis, mintha vakító villám vetné rá a fényét, különös alakok, szenvedéllyel és erővel teli jelenetek, szerencsétlen lelkek kétségbeesett küzdelmei emelkednek ki, amelyek néha kínjukban meghatóan, máskor pedig tettükben csaknem elnyomóan hatnak.

Fantasztikus és titokzatos végzet sodort engemet ezekbe az emberiség söpredékével teli «kőzsákokba», ebbe az ellenmondásokkal teli különös világba, ebbe az életbe, amely az orosz fegyházak négy falán belül mindig és mindenütt egyformán játszódik le, a páriák e csordáiba, az eltompult orosz közömbösség és kegyetlenség ez áldozatai közé.

A helyi véletlen vagy az irányadó hivatalnokok személyisége csak nagyon kis részben nyomja rá a bélyegét erre az életre, hanem főként az orosz lélek nyilatkozik meg benne. Azért úgy akarom leírni, mintha egyetlenegy helyen láttam volna és éltem volna át. Hogy félreértés ne támadjon, még egyszer utalok arra, hogy egyesíteni fogom elbeszélésemben azokat az eseményeket, benyomásokat és tapasztalatokat, amelyeket a büntetésem letelte előtt még lakóhelyül kijelölt különböző fogházakban szereztem. Mindezeket az élményeket a mindenütt és mindig újra föltűnő ugyanegy alapok köti össze egymással: e kitaszítottak életének tragikuma, vad, megható tragikum, amelynek néha mégis szép és derült része is van.