HUSZONNEGYEDIK FEJEZET.
Börtönfalak mögött.

Mivel «várfogságra» voltunk elítélve, minden fogházban, ahová bennünket elcipeltek, megvolt az a nagyon becsülendő előjogunk, hogy egymagunk külön cellában lakhattunk. Ez a cella mindenütt teljesen egyforma volt: vastagfalú komor és piszkos lyuk, erős vasajtó, kis rácsos ablak fönn a mennyezet alatt, ágy, szék, asztal és láda a holmink számára.

Mi politikai foglyok a főépület egyik külön szárnyában voltunk elhelyezve és velünk egészen másként bántak, mint a fogház közönséges lakóival. A mi cellánk ajtaját nem zárták el. Egy bűnügyi fogoly volt mellénk rendelve, aki cellánkat, cipőnket és ruhánkat tisztogatta és főzött is nekünk. Az ételünk jobb volt, mint a közönséges fogházi koszt és az irodában kellett az árát megfizetnünk azzal a pénzzel, amit hazulról küldtek nekünk.

Minden fogházban, ahol hosszabb ideig kellett időznöm, mindenekelőtt két főfeladatot végeztem el: kitisztítottam a cellámat és amennyire lehetett, mindent rendbe hoztam benne. A karbini fegyházban kis készlet cementet fedeztem föl, amit a raktárban egy kádban felejtettek. Ezzel a cementtel meglehetősen nagy, tömör vízmedencét készítettem az udvar ama részében, amely a séta számára volt kijelölve. A medencét megtöltöttem vízzel és ebbe a mesterséges tóba vízinövényeket tettem, amelyeket az egyik fölügyelő feleségétől kaptam ajándékba. Azután néhány rákot és két kis teknősbékát tettem be a medencébe. Ez a rögtönzött akvárium nem egy kellemes órát szerzett nekünk. A halak és teknősbékák megfigyelésével és etetésével gyakran elűztük a fogság unalmát. A kis állatok idővel annyira megszelídültek, hogy a kezünkből ettek.

Második főfoglalkozásom a tanítás volt. Az igazgatóságtól engedelmet kértem a nagy, közös cellák meglátogatására, amelyekben néha közel kétszáz fogoly volt együtt. Ott mindenféléről beszélgettem és vitatkoztam, hogy ilyen módon kiragadjam az embereket a szomorú sorsukon való töprengésből és tiszta és üdvös gondolatok csiráját plántáljam a szívükbe. Emlékszem, hogy az 1. számú cellában, ahol száztíz legveszedelmesebb, életfogytig tartó fegyházbüntetéssel sujtott, láncravert gonosztevő volt elzárva, gyakran az emberiség néhány nagy jótevőjének életéből beszéltem el részleteket és hogy elbeszélésem éppen olyan hatással volt a hallgatóságomra, mint a rendes föltételek közt élő emberre, aki a fogházat valami egész idegen, messziálló dolognak tekinti.

A foglyok lassanként becsülni és tisztelni kezdtek, mert tudták, hogy a hivatalos hatalommal való visszaélést vagy valami tilos cselekedetet nem tűrök el tiltakozás nélkül és hogy mint Mironovnak, másnak sem maradok adós a felelettel, ha bizalmaskodni kezd velem. Karbinban és néhány más fogházban mindezért a foglyok sztarosztájává vagy főnökévé választottak meg. Ezt a sztarosztai állást nemhivatalosan elismerik úgy a fogházi, mint a bírósági hatóságok. A foglyok előtt tekintélye van és hallgatnak a szavára. Köztük és a fölügyelők közt ő a közvetítő, egyszersmind döntő bírónak ismerik el a fogházon belül történő viszályokban.

Új szállásomon berendezkedvén, megint rendszeresen dolgozni, sokat olvasni és írni kezdtem. A többi közt folytattam e könyv legfontosabb adatainak följegyzését is. Közben rögtönzött kertecskénkben sétálva, tornászva, a foglyokkal beszélgetve és nekik fölolvasva töltöttem el az időt.

Cellám ablakából végighallgathattam a második emeleti két közös cella foglyainak a beszélgetését. Fesztelen beszélgetésük sajátossága e cellák fölkeresésére indított. Ekkor szomorú csupaszságban állott előttem a foglyok egész élete. Megtanultam megérteni lelki megmozdulásuk apró változatosságát és résztvettem nyomorúságukban, kétségbeesésükben, reményükben és örömükben. Segíteni, vigasztalni próbáltam őket, szívükbe reménységet iparkodtam csöpögtetni, életre akartam kelteni eltompult lelkiismeretüket és arra törekedtem, hogy lépésről-lépésre új életre vezessem őket.

Az öregebb fegyencek gyakran kinevettek, bár általában jól szíveltek és szívesen beszélgettek és vitatkoztak velem. Gyakran megajándékoztak. Többnyire kenyérből nagyon ügyesen készített kis szobrokat adtak, amelyek a fogházi életből vett egész jeleneteket mutattak be: láncravert férfiakat, akik zsákban szenet vagy követ cipelnek, szökevényeket az erdőben tűz mellett, amelyen üstöt melegítettek (ez a téma különösen izgatta a fantáziájukat) és más effélét. Néha más ajándékot is kaptam, például éles, keskeny kést, fűrészt a vasrács átvágására, kis üvegcse mérget, hajból font óraláncot és hasonló más dolgot.

Egy este tíz óra tájban, amikor a cellámban írtam, inkább éreztem, semmint láttam, hogy valaki óvatosan és zajtalanul kinyitotta az ajtómat és mint az árnyék besurrant. Azt hittem, hogy tévedek és azért oda se néztem a dolognak. De egy pillanat mulva lélekzetvételt hallottam. Megfordultam és Mironovot pillantottam meg, aki ferde szemével szótlan kérést kifejező tekintettel bámult rám.

– Mit akarsz? – kérdeztem és hogy minden eshetőségre készen legyek, fölállottam.

– Engem rendeltek ki a politikai osztály kiszolgálására. Láttam, hogy még nem alszik, hát bejöttem. Bizonyára haragszik rám, mert amikor megjött, olyan csúnyán viselkedtem. Kérem, bocsásson meg.

– Nem haragszom reád. Régen elfelejtettem mindent.

– Köszönöm, – mondta örvendezve. Szabad valamit kérnem?

– Szabad hát. Halljuk!

– Engedje meg, hogy ameddig dolgozik, itt maradhassak a cellában.

– Minek az neked? kérdeztem meglepetve.

Mironov fölsóhajtott és fölmutatva a fegyház ama részére, ahová egy kis ablakon át föl lehetett látni, így szólt:

– Ön nem tudja, hogy ott fönn, ahol mi lakunk, pokol van, valóságos pokol. Hatodik éve, hogy ebbe a pokolba bekerültem. Ez a cella itt egészen más; más a levegő, nem tudom miért, de még a csupasz fal is egészen más. Nekem most a folyosón kellene aludnom. Kérem, nagyon kérem, engedje meg, hogy a cellában maradjak, amíg dolgozik. Két hétre vagyok ide szolgálatra beosztva. Azt hiszem, hogy itt új kedvet kapnék az életre.

Egész éjjel beszélgettem Mironovval. Beszélt az életéről, hogy matróz volt egy kereskedelmi hajón, több irtózatos bűnt követett el, néhányszor megszökött a fogságból, elcsípték, megkorbácsolták és végre mint megrögzött gonosztevőt életfogytig fegyházra, a börtönök nyelvén: «örökre» ítélték el. E mellett mindig valódi szerencsétlen flótás volt, mert balsorsának egy részét szerencsétlen körülmények véletlen összetalálkozása okozta.

Ez után az első találkozás után Mironov megszokta, hogy minden este a cellámba jőjjön. Ilyenkor csöndesen ült a ládámon, ruhát foltozott vagy cipőt javított és mindenfélén elmorfondirozott; különös látvány volt, amikor ez a viharvert fegyencarc mosolyogni próbált vagy a homlokát ráncolta. Bár az olvasásban és az írásban általánosságban nem zavartattam magam általa, mégis kötelességemnek tartottam, hogy vendégemmel naponta beszélgessek. Ha Mironov tanult tőlem valamit, másrészről én is hasznot húztam ebből az ösmeretségből.

Mindenekelőtt megtanított «a fogházi dróttalan táviratozásra», mely lehetővé teszi a foglyoknak, hogy a falon vagy a kályhacsövön kopogtatva szavakat vagy egész mondatokat közöljenek egymással. Hogy ennek az üzengetésnek a titkát megőrizzék, minden fogházban más távirati abécét használnak. Ennek a titkos jelzésnek a segítségével egész sor drámát és szerelmi történetet ismertem meg és Mirovval, amikor nem ő szolgált ki, tovább társaloghattam.

A fegyencek zsargonját is megtanultam Mironovtól és most már tudtam, hogy a fölvigyázót «ment»-nek nevezik, a fogság «kiecha» (kiechka a kicsinyített alakja), a kés «feder», a lakás «haza», a revolver «szhpayer»; tudtam, hogy az ölésre azt mondják «lefűrészelni», a szökésre «röpülni», a méregre meg azt, hogy «tej», a hamis útlevél «arc» és megtanultam még sok más dolgot. Mindezt jól megőriztem az emlékezetemben és a jegyzőkönyvemben.

Különösen tetszett egy kifejezés, amely a Volga vidékéről származott el a fogházakba abban az időben, amikor még folyami kalózok sűrű bandái voltak az urak az ország közlekedésének e fővonalán. Ezek a kalózok kirabolták és meggyilkolták a kereskedőket, akik drága keleti árút hoztak Perzsiából vagy a Kaukázusból; elegendő erejük volt arra, hogy még a Moszkvából ellenük küldött sorkatonasággal is harcba bocsátkozzanak. A nemzeti irodalom ezeknek a brigantiknak a vezérét, bizonyos Sztenka (István kicsinyítése) Razint idealizálta és hősként tüntette föl, aki azért harcolt, hogy a parasztokat kiszabadítsa a nagybirtokosok rabszolgaságából.

Valahányszor Sztenka Razin valami veszedelmes expedicióra készülődött, ezzel a kifejezéssel szokott élni: «Szaryn da na kiechku!» Kihallatszik ebből úgy a tatár, mint a kalmük nyelv és van is benne része mindkét nyelvnek. Ennek a mondatnak kettős értelme van: a rablónak ezt jelenti «ölj és menj a fogságba», a fegyenceknek pedig «törd szét a vaspálcákat és szökjél meg a fogságból». Amióta Mironov tanítványa voltam, tudtam, hogy valahányszor ezt a kifejezést hallottam, szökés készülődött.

Az ének nagy szerepet játszik a fogságban. A kedvelt dalok nagyon különfélék, vigak és szomorúak és gyakran válogatott, kifejező hangszétosztással többszólamúan adják elő. A foglyok egész lelküket beleviszik az énekbe. A különösen tehetséges énekest általánosan nagyra becsülik. A legkedveltebb dal így kezdődött:

A fogházi dalokat érdemes volna szeretettel megvizsgálni és tudományosan elemezni. Az orosz történelem minden korszakának nyoma, az orosz birodalmat alkotó sokféle nép dalainak motivuma, különböző mongol törzsek mondavilágának befolyása és különösen a temperamentumosan szentimentális cigányzene határozott nyoma megtalálható bennük. Szomorú jelentősége van annak a ténynek, hogy fegyenc vallásos vagy jámbor dalt sohasem énekel.

– Mi el vagyunk átkozva – mondják, az Isten nem hallgatja meg a mi imánkat.

Rettenetes tragikumról beszélnek ezek a szavak és pedig annál is inkább, mert titokban minden egyes fogoly áhítattal, de szinte reménytelenül emeli szemét Isten felé, azzal a kétségbeejtő érzéssel, hogy csak az Isten tud rajta segíteni, más senki.

Munkám és a fogház életének tanulmányozása közben meglehetősen gyorsan teltek el a napok. Éreztem, hogy magáncellám falain túl egészen más élet főtt és forrt, az a «pokol», amelyről Mironov beszélt. Egyelőre még nem tudtam minden titkos rejtekhelyre behatolni. Ehhez idő kellett és kedvező körülmények. De a lárma, amely sohasem szűnt meg a főépületben és az udvaron, a lánccsörgés, az őrök és a fegyencek irtózatos káromkodása, a szakadatlan vigasztalan zaj, amely együtt járt a bezárt emberek életével, végre is borzasztóan megtámadta idegeimet; elfojtott haraggal láttam mindezt és mindegyre kihozott a sodromból; ez az idegen élet néha mázsás súllyal nehezedett reám. A fogság ez ellenséges, vigasztalan világa csak gyűlöletet és ami még rosszabb, kétségbeesést keltett bennem.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET.
Szabad társaim.

Egyszer éppen ilyen lelki nyomottságban uborka- és paradicsomültetvényünk mellett sétálgattam, amikor észrevettem, hogy valami mozog a levelek közt. Kutatni kezdtem az okát és egy fiatal verebet fedeztem föl, amelynek a szárnya megsérült. Bár nem tudtam, honnan jött a madár és miképpen sebesült meg, mégis, mert magam is meg voltam fosztva a szabad mozgástól, nagy szánalmat éreztem iránta. Hazavittem a cellámba és bekötöztem a sebét. Miután a szárnyát erősen odakötöztem a testéhez, az ablakdeszkára tettem a verebet. Az a kis háló, amit a legyek – Karbinban valóságos csapás – távoltartására az ablak elé feszítettem, a verébnek ugyanaz volt, mint nekünk embereknek a fogház áthághatatlan fala. Kis skatulyában fészket készítettem neki, vizet és ennivalót tettem melléje és eltávoztam. Visszatérvén, mint valami iskolásgyerek, úgy megörültem, amikor észrevettem, hogy a kenyérből csipegetett, mert most már biztosra vettem, hogy meg fog gyógyulni, bár még nem tudtam, vajjon fog-e még valaha röpülni is.

Kis cellatársam nehány nap alatt egészen megszelídült. A kezemből evett és csipogásával akarta velem megértetni, hogy az ablakról az asztalra szeretne jutni. Egy-két nap mulva elhatároztam, hogy leveszem róla a kötést Mihelyt megszabadult tőle, zajosan örömét fejezte ki, nagyott ugrott, a szárnyával csapkodott és röpülni próbált. Ez a kísérlet az első napon sikertelen volt, a második napon már át tudott libegni az ablakdeszkáról az asztalra, mindössze az a baleset érte, hogy fölfordította a tintatartómat. Fokozatosan egyre ügyesebb és fesztelenebb lett. Nemsokára vídám körrepülést végzett fönn a mennyezet közelében és élénksége, csiripelése az egész cellát betöltötte.

Ennek a fogolytársamnak a társasága igazi lelki vigasz volt számomra. Mély hatást tett rám az, hogy mily fogékony volt lelki hangulatom iránt és ezt a megérzését mily élénken tudta kifejezni. Ha jó kedvem volt, a veréb mintha megbolondult volna. A vállamra röpült meg a fejemre, pajkosan felém vagdosott a csőrével és ott ugrált előttem az írópapiron. Ha azonban, ami gyakran megesett, szomorú voltam és lesujtott, a madárka hallgatagon és mozdulatlanul ült az ablakdeszkán és rám bámult. De egyetlen bátorító pillantásomra vagy hívó szavamra fölkerekedett és az asztalomra repdesett, ahol azután azzal a világosan fölismerhető szándékkal, hogy engem fölvídámítson, ide-odaugrált és csiripelgetett. Már hajnalhasadáskor föl szokott kelteni úgy, hogy a cellában röpülgetett vagy csipogva az arcomra ült és türelmetlenül arra unszolt, hogy keljek már föl és adjak neki reggelit és friss fürdővizet.

Igazán okos kis teremtés volt. Ismerte és megértette az embereket, mintha fénylő kis fekete szemével a lelkük mélyére látott volna. A fegyházparancsnokot, aki fölügyeleti útján hetenként egyszer a cellámba jött, szerette. Mihelyt belépett, félreismerhetetlenül barátságosan üdvözölte őt a kis veréb; az asztalra röpült és ott mulatságos módon ugrálgatva a látogató sujtásos karhajtókája közelében iparkodott magának kedvező helyet biztosítani. Ha ellenben az államügyész jött, egészen másként viselkedett. Ilyenkor rendesen elbújt a fészkében és csöndben ott maradt. Ha az ügyész hosszabb ideig maradt a cellában, a veréb néha kiült az ablakdeszkára és szárnyát szétterpesztve haragosan és krakélereskedve szidta a kelletlen vendéget. Mihelyt azonban becsukódott mögötte az ajtó, szárnyas barátom megint vidáman röpülgetni kezdett és leplezetlen örömet mutatott.

Mikor már biztos lehettem afelől, hogy a veréb egészen jól van és elég erős, elhatároztam, hogy szabadon bocsátom abba a világba, amely méterrel mérve oly közel volt, a valóságban azonban oly elérhetetlen messze nekünk, akik nem kísérhettük el. Levittem az udvarra, ahol csaknem az egész fogház összegyűlt, hogy szerencsés utat kívánjon a verébnek. Alighogy kezem szabadon eresztette a szárnyát, fölemelkedett a magasba, mint a sapkájától megszabadított sólyom, amely zsákmányát kutatja. A fegyház falán túl levő fák felé röpült. Bár sohasem tért többé vissza, mégsem haragudtam rája, hiszen tudtam, hogy a szabadság, amelyet most visszakapott, minden élő lény legföbb joga és legértékesebb java.

Fogságom hosszú ideje alatt állatokkal nem egy érdekes és kedves barátságot kötöttem. Volt a barátaim közt macska, kutya, patkány, teknősbéka, hal, tyúk és egy pók. Minden állatot könnyen meg lehet szelídíteni, ha helyesen meg tudjuk vele értetni, hogy mit akarunk tőle és ha szívesen megadjuk neki, amit tőlünk kíván. Arra a meggyőződésre is jutottam, hogy az állatoknak még egy hatodik – telepátikus – nagyon élésen kifejlődött érzékük van.

A szemtelen, falánk és ravasz patkány például aránylag hamar megszelídül és az ember barátjává válik. De, hogy az igazat mondjam, még akkor is egész viselkedése csupa önzés; csak a maga javával törődik és csak ennek érdekében tesz az embernek némi diplomáciai engedményt. Az én cellámban volt egy patkányfészek. Mivel ezt a lakótársat nem szeretem, be akartam tömni a lyukát. Ekkor fölfedeztem, hogy az egész telep egy anya és öt fia. Az anyának özvegynek kellett lennie, mert sohasem láttam más kinőtt állatot, amely a férje lehetett volna; azonkívül, ahogyan én láttam, az özvegynek éppen oly szomorú és levertséget eláruló volt az arca, mint aminő az özvegyeknek szokott lenniök. Hat szürke alaknál több sohasem suhant a homályban cellámon át.

Egy este, amikor mindannyian kijöttek a lyukukból, kísérletképpen nagyot dobbantotttan a lábammal. A patkányok egy-kettőre visszahúzódtak a padló alá. De az öreg már egy pillanat mulva már ismét kidugta az orrát és nagyóvatosan kibujt. Szép lassan mindjobban eltávolodott a lyuktól. Ekkor halk kiáltást hallatott, mire két kis fejecske tűnt elő a szemhatáron. Mikor újra dobbantottam, újra eltűntek, de az özvegy ezúttal a ládám mögé bujt. Mikor megbizonyosodott arról, hogy semmi baj nem történik, újra jelt adott, amely ismét előre csalogatta a fiatalokat, de ezeket lármázással még egyszer visszakergettem. Az öreg ekkor már nem jelent meg, de úgy éreztem, hogy valahonnan figyel engem és szeretné kitudni, mit akarok tulajdonképpen. Mivel egyelőre semmiféle új fordulatot nem várhattam, egy darabka cukrot dobtam a padlóra. Az anya azonnal előbukkant, hatalmába kerítette a cukrot és eltűnt vele az odujában. Mikor közvetetlenül azután megint megjelent, egy második cukordarabot vetettem neki oda. Ilyen módon egymásután hat cukordarabbal gazdagítottam az éléskamráját; neki és mindenik gyermekének jutott egy-egy darab. Ettől az estétől kezdve ilyen módon naponta kétszer élelmeztem a patkányt és ezzel a szolgálattal váratlan eredményt értem el. A fiatalok egyelőre sohasem voltak láthatók. Csak az özvegy állított be minden reggel és este, hogy átvegye a porcióját. Máskor sohasem láttam. Ha etetésre jött és én nem vettem mindjárt észre, fölmászott a ládámra, ott a hátulsó lábára támaszkodott és halk, szerény hangon szólt valamit hozzám. Mihelyt azután kirukkoltam a szokásos hat darabka kenyérrel, cukorral vagy sonkával, egyik darabot a másik után elvitte az odujába és tizenkét órára megint eltűnt.

Egyik este váratlanul megint az egész család jelent meg. Az özvegy vezette a menetet és egy pillanatig sokat jelentő pillantással rám nézett, mintha ezt akarná mondani:

– Úgy-e megértesz?

A gyerekek nagyon tisztességtudóan és igazi katonás rendben követték az öreget. A menet áthaladt a cellán és az ajtó alatt egy kis nyíláson kibujt a folyosóra. Kisvártatva megint megjelentek, elvonultak előttem és megint bebújtak a lakásukba. Ez idő óta minden este megismétlődött ez a parádé, ami arra késztetett, hogy kikutassam kirándulásuk célját. Megfigyeltem, hogy vizet keresve a folyosó hosszában a mosdóhelyiségbe futottak. Az anya nyilván már nem szoptatta kicsinyeit, tehát el kellett őket vezetnie itatni.

Nehány héttel később mindörökre eltűnt a család. A barlang kiürült. Biztosra vettem, hogy az anya már fölnevekedő gyermekeit olyan helyre vitte, ahol nagyobb volt a kultúra, mint itt a fegyházban, hogy ott a kis patkányok jobb kiképzésben és nevelésben részesüljenek.

Az özvegy a velem való érintkezésben azzal mutatta ki önzését, hogy soha nem látogatott meg, ha azt a maga anyagi szükséglete nem kívánta. Nagyon is megértette, hogy a családját nem szívesen láttam a lábamnál, az ágyamon vagy a ládámban és ebbe nemcsak belenyugodott, hanem mert jó fizetést adtam neki, szinte szerződéses engedményeket tett nekem, még pedig kihurcolkodása napjáig. Be kell ismernem, hogy nagy megértést is tanusított a hangulatom iránt, mert ha nyomott kedvben voltam, az élelmét gyorsan és zajtalanul szállította el, mintha nem akarná gondolataimat megzavarni. Ha azonban jobbkedvű voltam, éppen ellenkezően viselkedett: vidáman nyivákolt, a falatot, amit neki adtam, ide-odacibálta és dobálta, miközben nem éppen kecses, de mégis nagyon mulatságos módon ugrálgatott.

Ha beszámolok állati barátaimról, néhány szóval meg kell emlékeznem egy varázslóról is, aki bejutott a cellámba, ahol otthonosan berendezkedett. Ez egy nagy sötétsárga pók volt fekete kereszttel a hátán. Hogyan jött be, nem tudtam. Lehet, hogy a ruhámon a kertünkből hoztam magammal. De mivel már itt volt, az ablak egyik sarkában kifeszítette a hálóját és leste a zsákmányt. Mivel előre láttam, hogy biztos éhhalál vár rá – mert az én ablakhálómon át nem juthatott be hozzám légy – és más foglyoktól azt hallottam, hogy a pók nagyon szórakoztató cellatárs, az udvaron fogtam neki legyet és a hálójába dobtam, míg végre attól kezdtem félni, hogy megpukkad a túletetéstől, különösen, mert az ő fajtájának annyira szükséges mozgásban nem volt része, hiszen az erdőben ugyancsak sokat kell küzködniök a pókoknak az élelmükért.

A pókom határozottan rendkívüli teremtmény volt. A magatartásából egy-két napra meg tudtam jósolni, szép idő, vihar vagy eső lesz-e. Ezt azzal mutatta meg, ahogyan a hálójában ült. Vihar előtt ugyanis valamennyi lábával jól belekapaszkodott a hálóba és még külön szálakkal is odakötözte magát. Ha eső közeledett, valamennyi lábát testének alsó részén összehúzva a háló egyik sarkában gömbbé zsugorodott össze. Ha ellenben száraz, meleg időre volt kilátás, a lábait amennyire csak lehetett, kinyújtotta és csak két, sőt esetleg csak egy lábbal kapaszkodott a hálóba. Gyakran elgondolkoztam azon, vajjon köszvény bántja-e a pókot vagy talán olyan baleset érte őt is, mint engem Udzimiben, hiszen én is nagyon érzékenyen reagáltam az idő minden változására.

De még hihetetlenebb és még különösebb volt a pók viselkedése akkor, ha szomorú voltam vagy hazavágyódás fogott el. Bár velem szemben rendszerint egészen közömbösnek mutatkozott, olyan időben ideges izgatottság határozott jeleit lehetett rajta észrevenni. Ide-odafutkosott a hálójában, mintha magára akarta volna terelni a figyelmet. Amikor látta, hogy ez nem használ, a hálóját hintázni kezdte és leereszkedett róla.

Egy napon a fejemet a két kezem közé temetve, komoran tépelődve ültem az asztalomnál. Szomorúság fogott el, gondolataim a távolban időztek, messzire a fogházfalaktól és Ázsiától. Hirtelenül úgy éreztem, hogy valaki gondosan figyel; körülnéztem, de senkit sem láttam. Amikor a pók felé néztem, seholsem tudtam fölfedezni. Nem volt a hálójában, de másutt sem az ablakban. Mivel beköltözése óta most tűnt el először, átvizsgáltam a falakat és az egész helyiséget, míg végre ráakadtam. Éppen előttem ült az asztalon, ahová a mennyezetről ereszkedett le egy fonálon és egy ív fehér papiron kötött ki, amely könyveim közt feküdt. Két legelső lábát fölemelve felém tartotta és éreztem, hogy titokzatos szeme kutatgatva néz reám. Mozdulatlan figyelemmel ült a helyén és közbe-közbe megcsillant a selyemfonál, amelyen leereszkedett. Szigorú tekintete és fölemelt lába valami haragos tanítóra emlékeztetett, aki megszidja a tanítványát és önkéntelenül nevetnem kellett ezen a csodálatosan megváltozott teremtményen. Csak ekkor mozdult meg nehézkesen tanítóm súlyos teste, amennyiben néhány lépést hátrált. Azután a legügyesebb akrobatává változott és selyem kötelén megint a magasba mászott. A pók néhány perc mulva láthatólag megnyugodva és kibékítve megint a hálója közepén ült és szép időt jósolt. Mindjárt kimentem és néhány legyet fogtam neki azért, mert kiragadott szomorú és nyomasztó gondolataimból. Nyilván, hogy bebizonyítsa, mennyire jólnevelt és egyáltalán nem kapzsi, jó ideig nem nyúlt hozzá egyetlen légyhez sem.

Ha most minderre visszagondolok, úgy látom, hogy ilyesfajta megfigyelést csak az az ember tehet, aki hónapopokra, sőt évekre teljesen elszakadt a közönséges élettől. Ebben az egyedüllétben minden legkisebb dolog fölkelti a a magára hagyott ember figyelmét, aki érzelmi életének, idegrendszerének és eszének túlérzékenysége következtében nem egy dolgot jobban megérez és megért, mint a közönséges ember.

HUSZONHATODIK FEJEZET.
«Szaryn da na kiechku.»

A fogház alszik. Könnyű álom, amelyből gyors az ébredés, bocsátkozott le a foglyokra, hogy megnyugtassa őket, akik piszkos gyapjútakaróval vagy egyszerűen csak a szürke fogolyköpennyel befödve végig nyujtózkodtak a faágyon vagy a lócán. Lánc csörgése, lakat zakatolása már nem hallható. A különös csöndet csak a folyosón sétáló őr hangos léptei szakítják meg. Lépteinek ritmikus zaja néha-néha elhal. Halványuló körvonalai belefulladnak a sötétségbe, hogy néhány pillanat mulva megint előtünjenek a folyosó megvilágított végében, amelynek rácsos és elzárt ajtaja mögött a fogház szerencsétlen lakói alszanak vagy azon törik a fejüket, hogyan lehetne megszökni. A foglyok rettenetes káromkodása, a felügyelők szitkozódása és a vasbilincsek csörgése egyidőre elhal.

Csönd van az 1. számú cellában is, amely szemben van az én kis ablakommal. Kicsiny parázsló lámpa, amely csak kevés világosságot, de annál több kellemetlen szagot terjeszt, komoly félhomályt teremt. Az ajtó mellett a sarokban nagy vasvödör van; a «paraszha», amely a fegyház leggonoszabb kínja. Fegyenc-községünknek körülbelül száz legveszedelmesebb fickója fekszik a falak mentén levő falócákon. Ezek a fickók az úgynevezett «Ivánok», megrögzött gonosztevők, olyan emberek, akik évek óta alaposan megismerték Oroszország valamennyi fogházát, a szibériai tél fagyos hidegségét, a «katorgát» vagy kényszermunkatelepet, Zerentouit, Akatouit és Onort.

Az 1. számú cellában ma este későn tértek nyugovóra, mert az őrök fenyegetődző figyelmeztetése ellenére még jóval éjfél után is kártyáztak. A cella lakóinak egyike, Drujenin Bazil, még most sem aludt. Kezét a feje alatt keresztezve, a hátán feküdt és tágra nyílt szemmel bámulta a fénykarikákat, amiket a lámpa a piszkos mennyezetre vetett. Valamit makacsul forgatott a fejében és időről-időre fölvidult az arca, mintha reménysugár villant föl volna az agyában. Végre mintha egy gondolat megragadta volna. Egyszerre csak felült és ezzel fölkeltette azokat a lármás szellemeket, amelyek láncában lakoztak. A körülötte levő lócákról álmodó társainak dörmögése hallatszott, nagyobbára összefüggéstelen, érthetetlen szavak, de néha ijesztően érthető és összefüggő szavak is.

Drujenin fülelve és várva sokáig ült egy helyben. Végre, kevéssel hajnalhasadás előtt, a falon keresztül alig észrevehető zaj jelentkezett, amely tekervényes kerülő úton hatolhatott ide. Meg is ismétlődött. Drujenin mosolygott. Megismerte barátjának, Lapin Eliának ismert jeladását, aki «vasban» töltötte ki büntetését egy földalatti cellában. Bazil a maga bilincsével hármat ütött a falra, mert barátjával tudatni akarta, hogy hallgatja. Azután, most már tisztábban hallotta a minden fogolynak ismerős kopogtatását: egy hangos, öt halk és ismét két hangosabb ütés. Ez volt a «Szaryn da na kiechku» titkos jele.

Drujenin megelégedetten mosolygott és megint kinyujtózkodva a lócán, erőset ütött a falra. Azután megint csönd lett. Drujenin, miután bilincsének egy utolsó csörömpölésével oldalt fordult, mintha elaludt volna.

Keleten nemsokára pirkadni kezdett. Új nap, a fegyháznak új napja kezdődött. Az őr csöngetyűvel jelt adott, a lépcsőházba futott és ezt kiáltotta:

– Ki a paraszhával! Előre!

Azok a foglyok, akik még nem vesztették el minden érzéküket az engedelmesség iránt vagy akik az erősebb akarattal szemben való ellenállásban erkölcsileg gyöngébbek voltak, fölkeltek és kivitték az undorító vasvödröket. Ezzel egyidőben megélénkült a konyha, ahol a konyhai szolgálatra kirendelt fegyencek teavizet készítve vagy a «balandat», a levest föltéve, réz- és ónüstökkel csapkodtak. Ez az üstkongás, a hús szétvagdosása, a nevetés, a kiáltozás és az elmaradhatatlan káromkodás akkora zajt ütött, hogy senki sem tudott tovább aludni. Az egész házban mindenki fölkelt, nagyot nyujtózkodott és megmosdott, persze mindent borzalmas átkozódás szüntelen áradatában. Senki nem imádkozott, senki nem vetett keresztet.

Drujenin is fölkelt és csörgő bilincsével a szoba közepére ment, hogy láncát szíjjal odakösse az övéhez. Harminc éves, zömök, de erős és hajlékony ember volt. Nem volt éppen csinos, de merész tekintetű, barna szeme volt, amely sohasem pislogott és arcának valami álmodozó kifejezést adott, amelynek megfontolt állandó komolysága gyakran a vadállat éberségére figyelmeztette az embert.

Az őr néhány pillanat mulva kizárta az ajtót és a foglyok lemehettek a konyhába teájukért és kenyerükért. Miután a forró itallal és a fekete fogházi kenyérrel visszatértek, szótlanul ettek és ittak. Azután eltették a csészét és kis csoportokba álltak össze. A többség kártyázni kezdett, ami persze nem ment civakodás nélkül, sőt össze is verekedtek. Mások újságot vagy a használattól egészen szétrongálódott könyvet olvastak. Néhányan levelet írtak olyanoknak, akik talán már nem is éltek vagy talán csak a levélíró képzeletében léteztek. A levél többnyire szerelmes levél volt. Három georgiai félreült a többitől és szomorú és hazavágyódással teli rövid mondatokat súgtak egymásnak.

– A Kaukázus most igazi paradicsom lehet, vélte az egyik.

– Ott most fehér vagy rózsaszínű virágdísz minden. A hegyek kapaszkodói tele szilva- és cseresznyefával, folytatta tele vágyódással a másik.

– Este, amikor a nap lenyugszik, minden csöndes, olyan csöndes… Hazatérnek a nyájak – mondta a harmadik, aki nagyot sóhajtva kezébe temette a fejét.

Egy másik fogoly odakiáltotta neki:

– Ugyan ne sóhajtozzatok ti kaukázusiak! A ti sóhajtozástok nélkül is majd meggebed az ember a honvágytól. Az ördög vigyen el benneteket!

A georgiak csak a fejüket nyujtogatták, mint a ragadozó madarak.

A helyiség legutolsó sarkában kártyázás közben civakodás támadt, mert az egyik játékos csalt. Az elkerülhetetlen verekedésben kés is dolgozott. Az őrség csakhamar a kórházba szállított két sebesültet. De hamar elfelejtették az egész dolgot és mindennek megint olyan színezete volt, mintha itt örökös rend és nyugalom lenne. Az egyik ablakdeszkán egy fehérhajú öreg ember ült és egy még alig tizennégy éves fiú és galambokat etettek, amelyek bátran a kezükre és a vállukra röpdöstek.

A céltalan és a mindenütt meglevő, mindenűvé elhatoló lármával teli nappalnak elnyomó terhe alatt a foglyok egyre szomorúbbak és csöndesebbek lettek. Csak az öreg, tapasztalt Ivánok nem vesztették el a jókedvüket. Ezek az edzett vén filozófusok mindig készen voltak arra, hogy a szabadságnak csak néhány napjáért is föláldozzák az életüket. Tulajdonképpen csak e múló öröm reménysége tartotta bennük a lelket, amely örömet, mint jól tudták, csakis saját testi erejükkel, a maguk bátorságával és találékonyságával szerezhetik meg. E célra valami rejtekhelyen, amelyet csak ők ismertek, mindig raktáron tartottak savakat a tégla és a vakolat megporhanyítására, piroxilint falrobbantásra, mérget, fűrészt és kést. Semmivel nem törődve és szívesen kockáztatták az életüket, de éppen olyan készségesen kioltották mások életét is, különösen, ha «ment»-ről (fölvigyázó) vagy «apportirozó kutyáról» (árulóról) volt szó.

Gondolatokban elmélyedve és nyilván a körülötte folyó életről teljesen megfeledkezve föl- s alátopogott Drujenin a cellájában. Nemsokára mindannyian sétára indultak és az udvarnak a szabadban való mozgásra rendelt, magas kerítéssel körülvett része, amely ketrechez hasonlított, csakhamar nyüzsgött a sok embertől. Az emberek futkosni kezdtek, kergetődztek, rongyból készített labdával dobálództak, ostáblán játszottak és kártyáztak. Drujenin járkálás közben odament az öregebb Ivánok egyikéhez, akivel néhány szót váltott. Azután otthagyta és mintha várna valakit, meghúzódott a ketrec egyik sarkában.

Néhány pillanat mulva kijött Lapin Elia és belépett a karámba. Kezén és lábán az a súlyos bilincs volt, amelyet különös büntetésül raknak rá a gonosztevőkre. Ólomszínű arcán ravaszság és fáradtság ült, amit a sűrű szemöldök alól kivillanó fenyegetődzően szúrós szem még csak erősebbé tett. Ingadozó léptekkel szétterpesztett lábbal mozgott. Láncravert lábát olyan nehezen emelgette, hogy nagy, erős háta egészen belegörbült. A nélkül, hogy bárkivel szóba állott volna, egyenesen Drujeninhez ment és ezt súgta neki:

– A «haj» (fűrész) megvan?

– Igen.

– Jól van, a mosdóhelyiségben át kell fürészelni a rácsot. Érted?

Drujenin biccentett, elment és a többi fogoly közé keveredett, de az egész idő alatt nem vette le a szemét az őrről. Amikor biztos volt abban, hogy nem figyelik, odasettenkedett a kerítés egyik cölöpéhez, lustán neki támsazkodott és az újjával babrálgatni kezdett rajta. Hogy mozdulatait elleplezze, még közelebb húzódott a kerítéshez és a cölöp oldalán levő hasadékból hosszú, keskeny fűrészlapot vett ki. Miután ezt a blúzába rejtette, egykedvűen fütyörészve ő is sétálgatni kezdett. Lehetőleg föltűnés nélkül a kerítés ama részéhez közeledett, amely a gonosztevők ketrecét az udvarnak a politikai foglyok számára rendelt részétől elválasztotta és halkan ezt mondta nekem:

– Pajtás, ha ma éjjel hallasz valamit, ne törődjél vele és ne is szólj senkinek egy szót sem.

– Szaryn da na kiechku?

Igent intett a fejével és elment.

Drujenin a népből való ama közönséges emberek közé tartozott, akiket az orosz rendszer szinte arra kényszerített, hogy gonosztevőkké váljanak. Eredetileg egyszerű paraszt volt, aki a szibériai prémvadász mesterségét űzte. Egyszer, amikor szokott vadászkirándulásáról az erdőségből visszatért, a rendőrség elfogta és azzal vádolta, hogy része volt egy postaküldönc megtámadásában. Bár semmi más nem szólt ellene, csupán az a körülmény, hogy éppen azon az úton járt, ahol a támadás történt és fegyver volt nála, a bíró a vizsgálat egész idejére mégis fogságban tartotta. Drujenin, amikor egy évi hasztalan várakozás után látta, hogy ügyének gyors tárgyalására semmi reménye sem lehet, megszökött, az őt üldöző két katonát megsebesítette, megint elfogták és most már valóságos bűntett miatt zárták el.

Mikor én megismerkedtem vele, már öt évi fogság volt mögötte. Időnként nagy kétségbeeesés fogta el. Kétségbeesésében azután mint az ingerelt vad, megtámadta a fölügyelőket és ezért mindannyiszor nehéz vasban kellett bizonyos időt eltöltenie. A vad düh e kitöréseinek ellenére is szerették a fogházi hivatalnokok, mert máskülönben udvarias és magábavonult volt. Sőt a fogház parancsnoka egyszer azt mondta nekem, hogy meggyőződése szerint ez az ember téves ítélet áldozata és igazságtalanul ül a börtönben.

Egy forró nap után, amely mint mindig tele volt lármával, végre beállott az estszürkület és meghozta a hűvösséget, aminek élvezését a cellákban persze nagyon kellemetlenül befolyásolták a füstölgő lámpák. Vacsora után hirtelenül hangos, éles és hosszan elnyujtott füttyöt hallottunk.

– Ez Lapin – susogta az egyik Iván és sokat mondóan társaira kacsintott.

– Akkor készülődnünk kell, mondta egy másik, miközben az ajtóhoz ment és ezt kiáltotta ki a folyosóra: Zene és színház!

Erre, mintha katonai vezényszóra történt volna, valamennyi cellában egyszerre énekelni kezdtek. Majd nagy lábdobogással és mindenféle őrült lármával táncra kerekedtek. Ez volt a «zene» és amikor a fölügyelők csöndre intették a foglyokat, megkezdődött a «színház», azaz gyalázatosan szitkozódtak, hangosan civakodtak, a sztarosztát és a fegyházparancsnokot hívták, aki «megnyúzza a foglyokat» és szükségtelenül még jobban elkeseríti az életüket, mert még az ártatlan éneklést és táncolást is megtiltja nekik. Ez a szitkozódás és civakodás egészen tíz óráig szakadatlanul tartott a fogház egész emeletén.

Drujenin nem vett részt a zavargásban, megvető mosolygással nézte végig azt a céltalan zenebonát. Mikor a lárma elült, a fogházparancsnokhoz közeledett és őszinte hangon ezt mondta:

– Parancsnok úr kérem, vetesse le rólam a bilincset. Nézze, egészen kisebesedett tőle a lábam és a kezem! Nem fogok többé alkalmat adni, hogy megbüntessen.

A parancsnok, aki észrevette, miként viselkedett Drujenin a zavargás alatt és azt gondolta, hogy ezzel a kis diplomáciai sakkhúzással lecsillapíthatja az izgatottságot, amely az egész fegyházat a hatalmába kerítette, Drujenint a kovácsműhelybe küldte, hogy ott levegyék róla a bilincset. Nemsokára lánc nélkül jött vissza a boldog ember. Szeme csillogott az örömtől.

Mikor két fegyenc neki készülődött, hogy a paraszhaért a mosdóhelyiségbe menjen, az egyikhez Drujenin így szólt:

– Te itt maradsz! Megértettél? Majd én megyek helyetted!

Amikor a másik fegyenccel a mosdóhelyiségbe érkezett, valamit súgott a többi cellákból már odaérkezett embereknek, mire mindannyian nagy lármával kimosták a vödröket és úgy jártak-keltek, lökdösődtek az edények közt, hogy csak úgy zúgott minden a lármától. E közben Drujenin átfűrészelte a mosdóhelyiség ablakán levő vékony vasrudakat. Ezzel elkészülvén, fölugrott az ablakdeszkára és óvatosan körülkémlelődött, nincs-e valaki a közelben? Azután a másik oldalon leugrott a földre. Éppen az ablak alatt régi, már hosszú idő óta nem használt gödör volt, ahol az egyes épületek fűtőfőcsövei futottak össze.

Az az ember, aki Drujeninnel jött, megint összeillesztette a rácsrudakat úgy, hogy csak alapos vizsgálattal lehetett észrevenni a rajta okozott sérülést. Paraszhaikkal nemsokára valamennyien visszamentek celláikba. Mivel névsort mindig csak étkezés idején olvastak, Drujenin eltűnését csak másnap vehették észre. Cellatársai óvatosságból mindazonáltal bábút készítettek Drujenin ruhájából, a lócájára fektették és takaróval befödték.

Drujenin mihelyt földet ért, vigyázva félretolta a gödör korhadt deszkafödőjét és lebocsátkozott a gödörbe. Kezével a szélébe kapaszkodva a lábával tapogatódzott, míg megtalálta annak a csatornának a száját, amelyen a csövek áthaladtak. Azután óvatosan lemászott, bebújt ebbe a szűk alagútba és tovább mászott benne. Oldalával végigdörgölődzött a falakon, fejét odaütötte a piszkos mennyezetbe. Időnként halvány fényt látott beszűrődni. Ezeken a helyeken még óvatosabban haladt előre, mert tudta, hogy ez a fény valamely padló hasadékán hatolt át, amely esetleg olyan helyiségben volt, ahol hivatalnokok tartózkodtak. E helyek egyikén a deszkázat közé dugott kis fadarabba ütötte bele a fejét. Erre megállott és halkan kopogtatni kezdett a padlódeszkákon. A kopogtatásra egy lábbilincset viselő embernek lassú, nehézkes léptei voltak hallhatók. Rekedt hang ezt susogta:

– Előre! Még nem vett észre senki semmit!

Ez Lapin volt. Ezt a folyosót a földalatti cellában való fogsága idején kutatta ki és a fal felé mellékaknát vájt. Mint a vakondok túrta a földet, hogy egyik fogolytársa elmenekülhessen az őt itt fenyegető halál vagy őrület elől. Maga nehéz bilincse miatt nem használhatta a szabadságba vivő ezt az utat, de ez nem tudta megakadályozni abban, hogy a fogolytelep valamely ismeretlen tagja számára ne folytassa az ásást. A szerencsés véletlen úgy akarta, hogy ennek a szökésnek a jelöltje nem volt más, mint barátja és régi fogolytársa Drujenin vagy «Vaska», ahogyan a többiek rendesen nevezték.

A fegyenc, akinek hosszú büntetést kell kitöltenie, mindig a szökés lehetőségéről álmodozik és a kínálkozó alkalomra állandóan előre készülődik. Titokban meglazítja a fal tégláit, átfűrészeli a padlódeszkát, lassan és nagy fáradsággal rácsrudakat vág át, fűrészért, késért vagy azért a rövid feszítővasért, amit a fegyencek «elvtársnak» neveznek és a zárak fölpattantására szolgál, mindent megad, amit csak kívánnak, sőt néha «szhpayer» vagy revolvert is tud magának keríteni. A szökésre való e készülődés nem egy régebbi lakónál rögeszmévé válik, gondolata és keze állandóan e cél érdekében dolgozik. Nincs hivatalnok, aki annyira ismerné a fogházépület berendezését és tervrajzát, mint az Ivánok. A legalaposabban ismernek minden csak némileg is fölhasználható búvólyukat, ismerik az épület minden titkos üregét, különösen pedig a föld alatt levőket, mert ezekből könnyebben lehet aknát ásni, amelyen a fogház falai közül kijuthatnak a szabadba.

Különböző fogházakban való vándorlásomban gyakran láttam a fegyenceknél mindenféle «kőzsákok» bámulatosan pontos tervrajzait. Nem csupán a külső falakat a szökés legalkalmasabb kiindulópontjától elválasztó helyiségek mérete volt rajtuk följegyezve, hanem meg volt jelölve a kiásandó föld mineműsége is, hogy kemény-e vagy porhanyós, homokos vagy köves, nedves vagy száraz.

Drujenin miután megállott Lapin cellája alatt és Lapin arról biztosította őt, hogy minden rendben van, tovább mászott, hogy megkeresse azt a melléktárnát, amelyet Lapin készített a számára. Barátja nagyon alapos útbaigazítást adhatott neki, mert nem követte el a hibát, hogy valamelyik elágazó oldalcsatornába lépjen be, hanem egyenesen a főúton haladt előre úgy, hogy az alagút fenekén fekvő, aszbesztbe és rongyokba beburkolt legvastagabb csöveken mászott végig. Amikor az én cellám alatt haladt el, halk kaparászást hallottam, de mert nem kísérelte meg, hogy velem beszéljen, én sem adtam neki jelt. Bevallom, szívem mélyén azt kívántam, bárcsak sikerülne a vállalkozása és gondolatban azt számítgattam, hány métert kell még megtennie a korlátig, amely valamennyiünket elválasztott a szabadságtól. Minden idegem megfeszült, a lélekzetem szinte elállt és az izgatottságtól egészen hideg lett a kezem.

Drujenin egyre tovább mászott. Nemsokára eljutott a kisebbik alagúthoz. Ebben csak néhány lábnyira haladt, amikor fejével neki ment az épület alapfalának. A kezével óvatosan végigtapogatta a falat, míg rátalált a lyukra, amit Lupin csinált. Ebből a nyílásból kiindulva a kerítésfal alatt még keskenyebb vakondokút vitt ki az útra. Ez az átjáró sokkal szűkebb volt, annyira, hogy a szökevény csak hason fekve és ide-odakígyózva juthatott benne előbbre. Csak nagyon lassan mozoghatott, mert kevés levegőt kapott. Minden újabb erőfeszítés újra elgyöngítette.

A szíve már vadul dobogott, már azt hitte, hogy szétpattan a feje, amikor valamivel tágasabb helyre ért, ahol legalább térdelni tudott. Tapogatódzni kezdett, hogy megtalálja a deszkákat, melyek Lapin állítása szerint azért vannak ott, hogy megakadályozzák a föld beszakadását és hogy a folyosó torkolatát szabaddá lehessen tenni.

Ott jobb volt a levegő. Drujenin megpihent és fülelt. Azt hitte, álmodik. Halotti csönd volt. Amikor megbizonyosodott arról, hogy kedvező a pillanat, óvatosan eltávolította a deszkákat és kezével lyukat vájt a vékony földrétegbe, amely egyedül választotta el a külvilágtól és mindentől, ami ott künn reája várt. Mikor a lyukon lassan kidugta a fejét és a vállát, az éjszaka egét látta maga fölött, amelyet itt nem korlátoztak a fogházfalak. Egy ugrással künn termett a lyukból és éppen hozzá akart látni, hogy a legteljesebb mértékben éljen az újra megszerzett szabadsággal, amikor a külső őrök egyike elkiáltotta magát:

– Fogjátok meg! Fogjátok meg!

Éles fütyülgetés vegyült az odasiető katonák lármájába és Drujenin még föl sem eszmélhetett és kést sem ránthatott, hátulról földre teperték és bilincset raktak a kezére. A fogházparancsnok vezetése alatt egész sereg fölügyelő és katona állta körül. Szétzúzott reménységével hamar visszavitték. Nemsokára a fogház irodájában volt, ahol jegyzőkönyvet vettek föl szökési kísérletéről, amely ismét vasbilincset szerzett neki.

Amikor halotthalványan, reszkető ajakkal és kínos kétségbeesést eláruló tekintettel megint az 1. számú cellába lépett, senki nem szólt hozzá, mert mindenki tudta, mit érezhet ez az ember, akit amikor már csak egy lépés választotta el a sóvárgott szabadságtól, visszalöktek a gyűlölt tömlöcbe és akinek lelkét most reménytelen kétségbeesés tartotta fogva éppen úgy, mint kezét a bilincs. Drujenin egyenesen a lócájához ment és a megszokott lánccsörgéssel terült el rajta. Sokáig mozdulatlanul feküdt. Csak amikor azt gondolta, hogy a többiek mind alusznak, temette a fejét a kezébe és arcát belefúrta a vánkosba, hogy elfojtsa a reménytelen kín kitörő jajgatását.

Másnap a cella egész lakossága sokat jelentő hallgatással várta, hogy Dujenin elmondja meghiusult szökésének részleteit. De a lesujtott ember csak egyetlen rövid mondattal könnyített magán:

– Malaika az «apportírozó kutya» (áruló)!

A fogságban villámgyorsan elterjedt a hír, hogy a tatár Malaika, az 1. számú cella egyik lakója árulta el a szökés tervét a hivatalnokoknak és hogy ezért jutalmul egyelőre szakácsnak teszik meg a hivatalnokok osztályán, később pedig visszakapja szabadságát. Az 1. számban és több kisebb cellában csoportokban álltak az emberek és nagykomolyan tárgyalták a dolgot. Végre megint helyreállt a nyugalom. Ekkor azután Drujenin olyan közömbösen, mintha valami adomát mondana el, elbeszélte sikertelen vállalkozásának történetét.

A foglyok a megszokott időben, látszatra csak úgy mint máskor, sétára indultak, de a fölügyelők avatott szemét nem kerülte el az, hogy valami titkos izgatottságtól reszket az egész tömeg. Mikor a fegyencek a sétaketrechez menet áthaladtak az udvaron, a fölügyelők konyhájából előbukkant Malaika. A jégveremhez akart menni. Az emberek egy pillanat alatt körülfogták és mintha barátságoasn incselkednének vele, a ketrec felé lökdösték. Malaika, aki eleinte nagyon megijedt, látván, hogy az 1. számú cella Ivánjai közül senki sincs a tömegben, megnyugodott. De a következő pillanatban elsápadt, mert a vén bűnösök egész bandáját kijönni látta az épületből. Éppen kiáltani akart, hogy a fölügyelők valamelyikét az őt fenyegető veszedelemre figyelmeztesse, amikor egy fegyenc kabátot dobott a fejére, abba ügyesen belecsavarta, míg a többiek körülállták és így elrejtették a kívül állók szeme elől.

Egy pillanat mulva levették róla a kabátot. Malaika megrémült: Lapin állott előtte és a reszketőre olyan tekintettel nézett, amely kötetekre valót beszélt.

– Te félsz – szólt hozzá Lapin, mert tudod, mit tettél és mi vár rád, te kutya áruló!

Egy pillanatig gondolkozott, azután folytatta:

– Kést döfhetnék a szívedbe és megölhetnélek, de adok egy módot a megmentésedre. Ide hallgass! Ha el tudsz jutni oda a második falig, senki nem fog hozzád nyúlni; ha nem…

Lapin be sem fejezhette a mondatot, mert Malaika már rohanni kezdett; mint az őrült átdolgozta magát a fegyencek tömegén és hangosan kiáltozva a fölügyelőket hívta. De még mielőtt Malaika messzire juthatott volna, egy óriási fegyenc, «Szhilo» vagy «a harkály» rárohant a tatárra, aki futás közben kést rántott, hogy védekezzék. De Szhilo gyorsabb volt: bilincsbe vert, hatalmas karjait a tatár feje fölé emelte és akkora erővel sujtott le rája, hogy áldozata, mintha villám sujtotta volna, összerogyott.

A fogház egész hivatalnoki serege egy-kettőre a tragédia helyén termett. Malaika holttestét a kórházba szállították. A szótlan Szhilót földalatti cellába kísérték, hogy ott várja meg a vizsgáló tisztviselő megérkezését. A foglyokat mind bekergették és az egész épületben minden cellaajtót bezártak.

Így szokott ez mindig történni. A fegyencek által kimondott ítéletet mindig végrehajtják. A foglyok társadalma mindent megbocsát, csak az árulást nem.

Ugyanaz este meglátogatott Mironov. Hosszú hallgatás után óvatosan kérdezte:

– Sztaroszta, nem az árulás a legnagyobb becstelenség a földön?

– De igen – feleltem röviden.

– Bizony igaza van – mondta amikor cellámból távozott.

De ezzel még nem ért véget a «Szaryn da na kiechku». Néhány nap mulva a sétaidőben bilincs nélkül láttam Drujenint. Külseje azonnal föltűnt: olyan sápadt, hogy szinte átlátszónak tetszett, a szeme lángolt, mintha belső tűz csapna ki belőle.

Odaléptem a karám kerítéséhez és megkérdeztem:

– Mi van veled?

– Így nem tudok tovább élni. Fogytán az erőm.

E lakonikus és nekem érthetetlen felelet után elfordult és föl- s alájárva Lapinnal kezdett beszélgetni. Lapin egyszerre megállott és nagyon figyelmesen hallgatta, amit a barátja mondott. Azután nyilván Lapin maga magyarázgatott neki valamit, miközben, mint észrevettem, loppal a külső fal egyik helyére mutatott.

Nemsokára megtudtam, hogy mindez mit jelentett. Amikor vége volt a sétaórának és a foglyok visszamentek a fogházépület felé, két ember, Lapin és Drujenin kiosont a tömegből. Eleinte senkisem törődött ezzel. A fölügyelők csak akkor kezdték őket szólítgatni, amikor már a kerítésfalnál voltak. Lapin hirtelen előrehajolt és két kezét neki támasztotta a falnak. Drujenin villámgyorsan a hátán termett, a társa ugyanabban a pillanatban egész hosszában fölegyenesedett és ezzel a magasba lökte Drujenint, aki félkezével elkapta a fal peremét. Egy pillanatig ide-oda himbálódzott, még a másik kezével is megkapaszkodhatott és most mászott föl igazán.

Még egy pillanat és már a fal túlsó felén lett volna. De a sors irígyelte tőle ezt a kicsinyke időt. Két vagy három lövés dördült el, golyók kopogtak a falon. Drujenin kinyújtózkodott. Testén reszketés futott át. Azután hangtalanul lecsúszott a földre, ahol arccal lefelé és kitárt karokkal már ott feküdt Lapin.

Ez a két ember már végképpen befejezte szomorú életét. Most igazán kiszöktek a börtönből. Senkisem tudja őket elfogni és újra a fogság gyötrelmeivel megkínozni.

HUSZONHETEDIK FEJEZET.
Fogházi jelenetek.

A nagy közös cellában az írás nehéz mesterségére oktattam a rabokat. Egyikük különös gonddal rajzolgatta az átkozott betűket. Szalov Simon volt a neve. Öreg ember volt hosszúfürtű ezüstös hajjal és szakállal, mint valami bibliai patriárka. Valójában pedig már többszörösen megbüntetett gyujtogató volt.

Tanítás közben egyszer csak jeladás hallatszott a folyosóról. Kisvártatva egy csapat ember állott meg a cella rácsos ajtaja előtt. Köztük volt a büntetőbíró, a rendőrfő és néhány más nagyobbrangú tisztviselő. Mikor belépett, a fogház parancsnoka megparancsolta, hogy valamennyien álljunk föl. Ezután odasúgott valamit az egyik őszülő, előkelő külsejű tisztviselőnek, akinek a kabáthajtókáján levő sávok nagy rangról beszéltek. Ez az úr erre így szólt hozzám:

– Köszönöm, hogy a foglyokat tanítja. Ezzel nagy érdemet szerez.

– Az én véleményem szerint ez nem valami különös érdem, hanem egyszerűen csak kötelesség, amit a kormány helyett teljesítek, amely nem törődik a fogházi élet e részével, – feleltem és meghajoltam.

Az előkelő tisztviselő keményen rám nézett és csak úgy általánosságban, anélkül, hogy egy bizonyos személyhez intézte volna szavait, ezt mondta:

– Ebben a fogházban még sok másféle javításra is szükség van.

Utólag kiderült, hogy a látogató Sirinszky-Sikmatov herceg volt, az egész orosz börtönügy főfelügyelője, aki akkor a távoli kelet büntető intézeteit vizsgálgatta. Okos és liberális ember hírében állott, aki tetteivel igazolta is jó hírét.

A herceg megkérdezte a foglyokat, nincs-e valami panaszuk a bánásmód ellen. Mint rendesen, most sem felelt senki, mert ilyen nagyrangú vizsgáló tisztviselőnek sohasem panaszkodnak a foglyok, akik inkább a maguk szakállára folytatják a harcot jogaikért és kiváltságaikért. Mikor azonban a herceg aziránt érdeklődött, nem akar-e valaki a bírósághoz kérvényt benyújtani, az egész társaság köréje tódult és ügyetlen kézzel piszkos papirdarabokra írt mindenféle kérvényt nyujtottak feléje. Nehezen érthető, miért ismétlik meg mindannyiszor ezt a komédiát, hiszen ezekkel a kérvényekkel egyátalán nem törődnek. Átnyujtásuk ceremóniáját, aminek fogházi zsargonban «volinka» a neve, mégis változatlanul megismételtetik. A herceg titkárja összegyűjtötte az átnyújtott iratokat és belegyömöszölte aktatáskájába.

A főfelügyelőhöz utolsónak Szalov, a tiszteletreméltó patriárka közeledett. Titokzatosan, szívreható módon mondta el a hercegnek, hogyan került börtönbe és a leglogikusabban magyarázgatta, hogy ő, Szalov nagy bírói tévedésnek az áldozata. A patriárka szava és hangja olyan őszintének tetszett, hogy esete élénken érdekelni kezdte a herceget. Figyelmesen hallgatta és végre egészen odalépett Szalovhoz, akitől mindenfélét kérdezett és jegyzeteket írt zsebkönyvének egyik lapjára. Szalov annyira nekibuzdult a beszédnek, hogy karjával izgatottan gesztikulált. Könnyben úszó szemét törülgette és a mellét verdeste.

A herceg, miután följegyezte az eset legfontosabb részleteit, odafordult a büntetőbíróhoz és így szólt hozzá:

– E tiszteletreméltó öreg pörének aktáit magam szeretném áthúzni.

– Amint excellenciád parancsolja – felelte a büntetőbíró.

– A Mindenható százszorosan fizesse meg, – mondta mélyen meghatva Szalov, aki megragadta a herceg kezét, hogy megcsókolja. Fizesse meg az apának, a jótevőnek, a szerencsétlenek oltalmazójának, az ártatlanul szenvedők védőangyalának…

A patriárka hangosan zokogott.

Sirinszky kissé meghajolt felénk és kíséretével együtt távozott. Még negyedóra sem telt el, a parancsnok nagyon izgatottan végigrohant a cellákon és azt kérdezte, nem találta-e meg véletlenül valaki a herceg tárcáját, amelyben minden pénze és valamennyi okirata benne volt.

Senkisem találta meg. Mikor a megdöbbent és haragos herceg távozóban a fogház udvarán át a nagy rácsos kapu felé tartott, valaki egyik másodemeleti ablakból éppen a távozó főfelügyelő úr lába elé ledobta az üres tárcát. Mialatt a herceg lehajolt, hogy a tárcát fölvegye, valahonnan elhangzott a kiáltás:

– Chiu! Chiu!

Erre életre kelt a bestia, amely ott szunnyad minden fogoly keblében. Mindenfelől ez a kiabálás süvített végig a levegőn, amellyel a fegyencek megvetésüket és gyűlöletüket fejezik ki a hivatalnokok iránt. Csak akkor tért vissza a nyugalom és a csönd, amikor a vaskapu becsukódott az előkelő méltóság mögött.

Később megtudtam, hogy nemcsak a «tiszteletreméltó öreg» volt az, aki lehajította az üres tárcát, hanem hogy Sirinszky a szállójába érkezve észrevette, hogy pénzén és iratain kívül a fegyenceknél maradt az órája láncostul és nyakkendőjének brilliáns tűje. Persze a hivatalnokok közül senki nem is sejtette, ki volt tulajdonképpen a tolvaj és eleitől kezdve biztosan tudta mindenki, hogy a megindított vizsgálatnak nem lesz eredménye, hiszen a foglyok, akik mindent el tudnak lopni, még ha akkora is, mint egy lokomotív, természetesen nagyon könnyen el tudnak rejteni olyan csekélységet, mint aminő a pénz és az ékszer. A fogházban százféle rejtekhely van a téglák közt, amelyek mozgékonyak, mint a zongora billentyűje, a padlódeszkák közt, amiket fűrésszel meghasítanak, azután kenyérrel megint összeragasztanak és sok más helyen.

Szalov a «tiszteletreméltó öreg», a bibliai patriárka ilyen alávaló, gyalázatos módon köszönte meg az igazán legjobb akaratú főfelügyelőnek azt a melegszívű érdeklődést, amelyet ügye iránt tanusított. Néhány évvel később, amikor már régen megint szabadságnak örvendtem, véletlenül egy újságcikken akadt meg a szemem, amely arról szólt, hogy elfogtak egy Sirinszky herceget, aki egy kis város legtekintélyesebb polgáraitól pénzt kölcsönözgetett, de sohasem fizette meg. Elmondta a cikk azt is, hogy a vizsgálat eredménye szerint a herceg szélhámos volt, akinek nem volt joga a hercegi cím használatára.

Amikor kissé elgondolkoztam ezen az újsághíren és azon csodálkoztam, miért is keltette föl az érdeklődésemet, hirtelenül eszembe jutott az 1. számú cella és Szalov megható bibliai alakja, amint a mellét verdesi és előkelő jóakarójának a kezét csókolja.

– Ahá vén akasztófáravaló, bizonyára megszöktél és az ellopott igazoló iratok mögé bujtál!

Egészen megelevenedett előttem tanítványom, a patriárka, amint cinikus gondatlansággal a herceg szerepét játsza, miután «fogházi főiskolánk» néhány előadásán megfelelő (de nem éppen bő) előképzettséget nyert.

Az egyik fogházban egy nagyon régi ismerőssel találkoztam. Újonnan érkezett georgiaiak csapatában bukkant föl. Mikor ezek személyi adatainak az irodában történt fölvétele után sétára az udvarba jöttek, egyikük felém jött és nevetve mondta:

– No hallja, nem szép, ha az ember ennyire megfeledkezik régi barátairól. Krisztov herceg vagyok.

Valamikor régen ismertem ugyan ilyen nevű embert, de nem tudtam visszaemlékezni, hogy ennek a családnak éppen ezzel a tagjával találkoztam volna valahol.

– Sajnos, nem emlékszem önre. Pétervárott találkoztam néhány Krisztovval…

– Ezt a Krisztovot – válaszolta szívből nevetve, – máshol mutatták be önnek.

Eközben huncutul a társaira pillantott, akik széles vigyorgással tekintettek reám.

– Igazán nem emlékszem, ismételtem meg újra.

– Hát egészen elfelejtette a djighiteket, akik a Szungari-vidék régi szénbányájának aknájában voltak és akiket mint a rókát piroxilinnel füstölt ki a barlangjukból.

Erre egyszerre eszembe jutottak azok a hegyi szellemek, akikkel, miután ránk lőttek, meglehetősen gorombán bántam el. Nevetve feleltem:

– Igen, igen, most már fölismerem.

– Most mindannyian megint összetalálkoztunk, – mondá Krisztov, én, Gogio, Navadze és ön! Igazán különös találkozás!

– Bizony különös. – De mi hozta önöket ide? – Bizonyára valami «félreértés», mint aminőről akkoriban beszélt.

– Hm, – mormogta Krisztov. – Azzal vádolnak bennünket, hogy Karbinban támadást szerveztünk egy pénztárhivatalnok ellen.

– Egy pénztárhivatalnok ellen, aki katonai fedezettel pénzeszsákot vitt a folyóhoz és megölték? A zsákot átdobták egy sövényen és ott nyomtalanul eltűnt? – Egészítettem ki találomra a szavait.

– Igen. Hallott az esetről.

– A magam szemével láttam az esetet, sőt arra is emlékszem, milyen külsejű volt a támadó.

Pillantásom végigfutott Krisztov magas, karcsú alakján. Mosolygott, lesütötte a szemét és így szólt:

– Furcsa dolgok történnek ezen a világon.

Mindannak ellenére, ami köztünk a Szungari mellett történt és ama szerepe ellenére, amelyet Krisztov játszott a pénztárhivatalnok megtámadásában, szoros barátságot kötöttem a Kaukázus e fiaival. Lényükből, amely a természet gyermekeinek igazi, szabadságszerető lénye volt, a hegyilakók nyers ereje és egészséges frissesége, örök napfény melege és vakmerő bátorság sugárzott. De barátkozásunk nem tudta őket rávenni arra, hogy sokáig maradjanak. Megszöktek, még pedig olyan módon, amelyet érdemes elbeszélni.

Egyszer meglehetősen késő este új foglyot hoztak a cellába, amelyben a georgiaiak laktak néhány Ivánnal együtt, akik életük felét fogházról-fogházra vándorolva töltötték el. A jövevény körülbelül huszonöt éves lehetett. Magas, nyúlánk alakjából nagy testi erejére lehetett következtetni, de csöndesen viselkedett és nagyon bátortalannak látszott. A cella lakói egyáltalán nem fogadták barátságosan.

– Ez még csak «csuka» (aki először van fogságban), mormogták. És ezt közénk, igazi fegyencek közé teszik?

Rukla, a lókötő, egy óriási fickó, akinek a teste mintha gránitból lett volna kifaragva, ezt súgta:

– Mutassuk meg neki, milyen agyagból van gyúrva az igazi fegyenc.

A cella lakói mind fölállottak és körülfogták a «csukát», aki szerényen és mozdulatlanul ült lócájának a szélén. Csak a georgiaiak maradtak ülve. A fiatalember hirtelenül fölkapta a fejét és szemét félig lehúnyva, büszke és éles hangon megszólalt:

– Kivel akartok ti kikezdeni? – Velem, Demeterrel, a sólyommal?

Fölállott és büszkén kiegyenesedett.

– Próbáljátok meg, de jól gondoljátok meg a dolgot!

E szavak után lehajolt és bámulatos könnyűséggel és ügyességgel fölemelte a legnehezebb lócák egyikét. Terhét támadóinak feje fölött forgatva, folytatta:

– Megöllek benneteket, ti tacskók, mert nem ismertétek meg a sólymot!

És hangosan kinevette megfélemlített támadóit. Kivülről egy fölügyelő szitkozódva bekiáltotta a rácson:

– A verekedés tilos!

A sólyom egy rövid pillanatig a fölügyelőre tekintett, azután a lócát odavágta az ajtóhoz, amely a dobás erejétől ropogva megreszketett. A fölügyelő füttyjelére rögtön ott termett több katona. Együtt beléptek és fölszólították a sólymot, kövesse őket egyik földalatti cellába. Nem ellenkezett és egykedvűen, öntudatosan távozott. A küszöbön még egyszer megállott, hogy ezekkel a gúnyolódó szavakkal búcsúzzék:

– Éljetek boldogan! Olyan nagy vezér, mint én, nem lakhatik férgekkel együtt!

Emelt fővel és kemény, katonás léptekkel haladt végig a folyosón. A cellában maradt foglyok meglepődött hallgatásba merültek, míg végre Rukla ezt mondta:

– Hát ez a sólyom volt? Hiszen még egészen fiatal!

Valaki felelt:

– Az egész Ural-vidéken három éven át reszketni kezdett mindenki, ha csak a nevét emlegették a sólyomnak, mintha a valóságos ördögről lett volna szó. Senkisem tudta elfogni. Oroszország minden vidékén fölbukkant, egyszer itt, egyszer ott.

És erre elbeszélték egymásnak a banditák e fejedelmének különböző tetteit.

A földalatti cellában töltött néhány nap után megint abba a cellába vitték vissza, ahol Krisztov lakott a többi georgiaival. Most nagy tisztelettel fogadták őt a foglyok.

– Így már rendjén van a dolog, vigyorogta, így már jobban megértjük egymást.

A következő napokban többször együtt voltam ezzel a rablóvezérrel, beszélgettem vele és tanulmányoztam őt. Nagyon udvariasan beszélt, mozdulatai kimértek voltak és választékosak, sohasem változott meg különösképpen a hangulata, hanem mindig tökéletesen egykedvű volt. De ez az egykedvűség, mint a ketrecbe zárt tigrisé, tisztára külsőséges volt.

Megfigyeltetek-e valaha fogoly tigrist? A pompás vadállat fönséges nyugalomban fekszik, hatalmas talpát lustán kinyújtja, fejét királyi büszkeséggel egyenesen előre tartja. Világossárga szeme megrebbenés nélkül valahová a messziségbe révedez, nem látja sem a ketrec vasrudait, sem az ápolóját, sem a csodálkozva bámészkodók tömegét. Ha beryll-szemének fekete pupillarése néha véletlenül az embert éri, ez úgy érzi, mintha az állat egyenesen keresztülnézne az emberi alakon és valahol mögötte jó messze a végtelen őserdőt látná meg, amely után legbelsejében vágyódik.

A sólyom éppen ilyen tekintettel nézte társait, a fölvigyázókat, a fogházat. Vad, fékezhetetlen lelke szabadság után sóvárgott. De mi rejtőzött mögötte? Mindenekelőtt mire vágyódott? Veszedelmes kalandra, ami tevékeny és tüzes természetének nélkülözhetetlen életszükséglet volt? Vagy talán virágzó cseresznyekertet látott álmaiban és benne őt, fiatal forró szívének bájos szerettét?

A sólyom cellájába visszatérvén, először is teljes nyugalommal alaposan szemügyre vette valamennyi társát, végre odament a georgiaiakhoz, akik szemmelláthatólag legjobban tetszettek neki és velük sugdolódzott.

– Nem volna kedvetek megszökni?

– De bizony, – felelte Krisztov a maga és társai nevében, – hiszen a bíróság nem fog velünk nagyon barátságosan bánni.

– Hát akkor ide figyeljetek!

Sokáig tanácskoztak és vitatkoztak. Vacsora után a sólyom odament minden cellalakóhoz, keményen a szemébe nézett és mindenik előtt megismételte a következőt:

– Az a tervem, hogy a georgiaiakkal együtt megszököm. Már ma hozzáfogunk a munkához. Ti segítsetek és fogjátok be a szájatokat!

Még az éjjel megkezdték a készülődést. A sólyom a padló egyik helyén, ahol valaki a deszkát már régebben átfűrészelte, lyukat ásott, ruháját a lócáján a takaró alatt hagyta és bemászott a nyílásba. A cellában levő foglyok nemsokára egy éles kis ásó kaparászó zaját hallották. A sólyom fáradhatatlanul ásott és csak akkor szakította meg a munkáját, ha a padló halk megkopogtatásával tudtára adták, hogy az őr a cella ajtajának közelében van. Még virradat előtt két zsákot töltött meg kiásott földdel és ezt deszkaágya alá rejtette. E vállalkozás legnehezebb része persze az volt, hogy azt a földet a nap folyamán elszállítsák a cellából. Egyik részét a paraszhába tették, amit azután a két legerősebb fogoly vitt ki és úgy tett, mintha nagyon könnyű lenne a terhük. A hátramaradt földet a foglyok a zsebükben vitték el, amikor sétálni mentek és az udvaron óvatosan szétszórva betaposták a földbe.

Ez az ásás tovább folyt éjjelről-éjjelre. A sólyom a külső fal alapja felé és a fal alatt ásta ki a folyosóját. Azután ferdén ásott fölfelé egy vízelvezető csatorna felé, amely a folyóhoz szolgált. Az ásás napról-napra nehezebb lett, mert odalenn egyre érezhetőbb lett a levegő hiánya. Ámbár az emberek kis időközökben fölváltották egymást, mégis mindig teljesen kimerülve jöttek ki az alagútból.