(1896.)

Soha sem írtam volna meg ezeket a dolgokat, a miket (a többiekkel együtt) ama történelmi fátyol átlátszó tüllszövete takar: (igaza van annak a természettudósnak, a ki azt az elméletet állította fel, hogy a ragályterjesztő bacillusokat ellenkező bacillusok rájuk bocsátásával kell elpusztítani: tehát az emlékezet spóráit a feledékenység bakteriumaival) – ha már többször ismételve, sajtóban és népgyűléseken, fel nem lett volna emlegetve, hogy volt egy idő, a melyben gróf Zichy Nándor egy szabadelvű lapnak az alapításában részt vett; – mostan pedig…!

Elmondom az egészet, hogyan történt.

A hatvanas évek elején, a Schmerling-uralom alatt (a mire nem elég fátyolt vetni: a pokrócz sem elég vastag annak, hogy eltakarja: még azon is keresztülbujnak a férgek), egy csomó igazlelkű hazafi összebeszélt, hogy ennek az abszolutizmusnál százszorta gyűlöltebb rendszernek, ennek a kancsukaütésnél kínzóbb kikötésnek megellenzésére egy független magyar lapot adjanak ki. Ez alapítók között volt Tisza Kálmán, Almássy Pál, gróf Károlyi Sándor, báró Podmaniczky Frigyes, gróf Keglevich Béla, Ivánka Imre, Beniczky Lajos és én. Még többen is.

Gróf Zichy Nándor nem volt közöttük.

1863 január első napjaiban indult meg a nagyalakú napilap; a szabadelvű Magyarország korifeusai írtak bele: én is egy történelmi regényt kezdtem meg a tárczájában a szabadságharczból. A közönség nagy részvéttel fogadta. Háromezer előfizető gyűlt össze, hirdetmény is akadt elég. A legfényesebb kilátások között indultunk meg. Szó sem volt az alapítók nagylelkűségének igénybevételéről. Csupán a biztosíték letételénél lépett elő Almássy Pál, kezeimbe téve a tízezer forintot, a mihez én még ötszáz forintot toldottam; mert a kegyelmes német abban az egyben respektálta a magyar közjogot, hogy «a midőn az 1848-iki magyar törvényhozás tízezer pengő forintban állapította meg egy naponkint megjelenő politikai lap biztosítékát, utána számította, hogy ez «osztrák értékű» forintokban 10,500 forintokat tesz ki.

Tehát egy hónapig duzzadó vitorlákkal haladt előre A Hon.

Egy februári reggel odajön hozzám Ivánka Imre (A Hon közgazdászati rovatának I. I. jegyű belmunkatársa) s kihúz a zsebéből egy terjedelmes kéziratot.

– Almássy Pál küldi neked ezt a czikket: szerzője gróf Zichy Nándor; olvasd át, ki lehet-e ezt adni A Honban?

Kapva kaptam utána.

– No, csak ne kapj utána olyan mohón, – mondá Ivánka Imre barátom. – Ez a czikk már megfordult Kemény Zsigó kezén is. A gróf természetesen közelebb áll Deák Ferencz organumához, mint a mienkhez: a czikk a Pesti Napló számára lett írva; de Zsigó azt mondta rá, mikor elolvasta, hogy köszöni szépen a grácziát; hanem ez idő szerint még sokkal jobbnak találja a kosztot a Steinschreiber csárdájában, mint a Károly-kaszárnya kantinjában.

(Már ekkor egy kollegánk, Tóth Kálmán, a Bolond Miska szerkesztője ott kosztozott: holmi kinyomtatott politikai szójátékért.)

Az én kezembe tehát úgy került Zichy Nándornak a nagy nevezetességű politikai értekezése, hogy Kemény Zsigó megérezte rajta a börtönszagot.

Elolvastam tehát végig. Tizenkét írott oldal volt. Csupa merő tények, adatok és igazságok összeállítása, a mely felfoghatóvá teszi a Schmerling által megkísérlett összalkotmányú egyesített monarchia lehetetlenségét. Különösen az osztrák és magyar közgazdasági, nemzetgazdászati és pénzügyi érdekeknek ellentétei voltak alapos tanulmányozással feltüntetve. Igen okos czikk volt.

– Én ezt, ha a nyakam utána szakad is, kiadom.

– No csak olvasd végig – mondá Ivánka Imre.

Az utolsó két lapon következtek aztán az egész exposéenak a korollariumai. Hogy minő veszedelmek fognak Magyarországnak ezen gyötörve kényszerítéséből a monarchiára bekövetkezni. Prófétai lélek nyilatkozott e sorokban.

Én el voltam a czikk befejezésétől ragadtatva.

– No, ha egy gróf Zichy Nándornak volt bátorsága ezeket megírni, hát nekem lesz bátorságom ezeket kinyomatni.

– No, csak gondold meg a dolognak a végét – mondá Ivánka Imre.

– Hát mi lesz belőle? Legfeljebb becsuknak érte Tóth Kálmán mellé: eltártlizunk ketten.

– Hiszen ha csak az lenne belőle, hogy téged fülön fognak – mondá Ivánka, – de az lesz belőle, hogy betiltják A Hont, s új lapra sem kapunk concessiót.

Ez a szó kapaczitált.

– Ez is igaz. Az utolsó két lapja a kéziratnak azokkal a prognosticonokkal minden értelemzavarás nélkül el is maradhat. De elébb meg kell kérdeznünk az illustris szerzőt, ha vajjon beleegyezik-e czikkének ilyszerű megcsonkításába?

– Előre beleegyezését adta nekünk a gróf, hogy törülhetünk a czikkéből, a mit akarunk; csak bele írnunk nem szabad semmit.

Én tehát – szívem ellenére – fogtam a veres plajbászt s a két utolsó lapot keresztül húztam vele. Azonban a befejező szakasz három kezdő sora még a megelőző lapra volt felírva, én tehát ezeket a sorokat is átveresplajbászoztam s odaírtam föléjük a szerző nevét ugyanazon veres irónnal; és azzal odaadtam Ivánkának az egész kéziratot, hogy vigye a nyomdába.

Hogy miért nem semmisítettem meg azt a két utolsó lapot mindjárt, ha magam is aggodalmaskodtam azoknak a ténora miatt? Hát erre az az okom volt, hogy az utolsó lapra volt írva a szerző neve sajátkezű manupropriával s az én hátamnak (még akkor az nagyon érzékeny volt) szüksége lehetett erre a fedezetre.

Másnap megjelent Zichy Nándor memorandumszerű czikke A Honban: cicero szedésben, négy egész hasábot elfoglalva. Én korán reggel nagy élvezettel olvastam végig még egyszer nyomtatásban a czikket, előre elképzelve, hogy milyen gyönyörű polémia fog ebből támadni: – a kormánynak két subventionált lapja is volt. Én olyan naiv voltam, hogy azt hittem, majd azokat fogják rám ereszteni.

E közben beront hozzám Ivánka Imre s véget vet a szép illuzióimnak ezzel a szóval:

– Hej, dühös ám Pálffy Móricz a Zichy Nándor czikkéért! – Hadi törvényszék elé fog benneteket állítani a gróffal együtt: három hónapi fogságbüntetést kér ellenetek.

Nekem rögtön a keresztül húzott lapok jutottak eszembe. Ha beperelnek, a kéziratot is elkobozzák: a kitörölt résznek nem szabad a rendőrség kezébe jutni. Azonnal vágtattam fel a nyomdába, hogy a kéziratot magamhoz vegyem.

Csakhogy mikor Emich Gusztáv irodájába beléptem, már ott találtam Pultz urat, plén parád, koszperd az oldalán, széles öv a derekán.

Ez volt a rendőrbiztos, régi ismerős: a sajtó felügyelője.

– A Hon mai vezérczikkének a kéziratát jövök elkobozni – mondá, hozzám fordulva.

– Oda fenn lesz a szedőknél – mondám én. (Emichhel egy szembe nézést váltottunk s megértettük egymást.)

Én előre mentem a szűk lépcsőn, nyomomban a rendőrbiztos, őt követte Emich. A nyomdába felérkezve, Emich bevezette a rendőrbiztost a faktor ketreczébe, attól követelve a kézirat előadását.

Ugyanis az a rend volt, hogy minden kiszedett kéziratot reggel egy göngyölegbe csavarva, átadnak a nyomdai faktornak, s azok aztán, mint az orgonasípok, egymás mellé állítva várják, míg megértek a betapostatásra. A faktor utána nézett s addig keresgélt, mig rájött, hogy a mult éjszaka kiszedett kéziratok még a metteur-en-page-nál vannak.

Ez a nehány pillanat elég volt nekem, hogy a metteur-en-page-al nehány szót váltsak. Potemkinnak hívták a derék embert (milyen jó orosz herczegi neve volt: igaz magyar szív mellett!) Mire a rendőrbiztos a metteur-en-page-hoz fordult, a kéziratokat előkövetelni, már akkor a Zichy Nándor czikkének az utolsó lapja ott lobogott a vaskályhában. – Soha sem hittem volna, hogy valaha eszkamotőr legyen belőlem.

A rendőrbiztos azonban, a mint a kéziratot végig lapozta, mindjárt rájött, hogy az utolsó lapon még három kitörült sor is van.

– Hol a többi? – kérdé tőlem.

– Ami nyomtatásban megjelent, az mind itt van: az utolsó lapot megsemmisítettem.

– Miért semmisítette ön meg?

– Azért, mert a befejezés nem állt logikai összefüggésben az előzményekkel; nekem túlságosan konzervativ volt a czikk vége.

Pultz úr nagyon csóválta a fejét, aztán zsebébe dugta a kéziratot s eltávoztában azt mondá Emichnek:

– Ugyebár, ez a Jókai most azt hiszi én felőlem, hogy ez a Pultz egy nagy mamlasz, «der sich mit der Kirche ums Kreuz herumführen lässt! (Nem tudom lefordítani.)

A mire az öreg Emich ismeretes finom modorával azt válaszolá neki:

– Ez a Jókai most azt mondja magában, hogy Pultz úr egy tetőtől talpig becsületes lovagias ember.

– A mi igaz is.

Zichy Nándor megjelent czikke végződött ezen a mondaton:

«A leigázott nemzetek Isteneit Rómába vitték, azok polgárait a római polgárok jogaival megadományozták; de azért még sem lettek azok rómaiakká.»

Hogy az elégetett két lapnak a szövege mi volt? arra már szó szerint nem emlékezem; hanem az érdemleges tartalma eszembe jutott egyszer, – a sadowai katasztrófa után.

Egyébiránt nem volt abban a czikkben semmi, a mi az osztrák sajtótörvényeknek bármelyik paragrafusába ütközött volna.

De hisz nem is sajtóvétségért állíttatott bennünket Schmerling katonai törvényszék elé!

Csak a felolvasott itéletből tudtuk meg, hogy miféle vétséggel vagyunk vádolva.

Gróf Vázsonkői Zichy Nándor és Jókai Mór elitéltettek Schmerling katonai törvényszéke által egy esztendei börtönre nehéz vasban: közcsend háborítás miatt!

Tehát gróf Zichy Nándor, a nagybirtokú főúr és Jókai Mór, a poéta, egy napon (vagy talán éjszakán) oly nagy mértékű közcsendháborítást követtek el Budapest utczáin, hogy azzal egy esztendei nehéz vas viselésére tették magukat érdemessé.

Már biz ezt valamennyi Johann Maria Farina otkolonjai sem mossák le rólunk!

De még azonfelül a nemességünk elveszítésével is sujtattunk.

A mi aztán Deák Ferencznek erre a bon mot-ra adott alkalmat: Kérdés: «Ki most Magyarországon a leggazdagabb paraszt?» Felelet: «gróf Zichy Nándor.»

Rólam pedig egy bécsi lap azt a vicczet zengedezte: «Moriz Jókai wurde in den Bauernstand erhoben.»

Az a legszebb, hogy azon a szent napon, a melyen mi ezt a hallatlan csendháborítást elkövettük, úgy szakadt a hó éjjel-nappal, hogy nem lehetett járni az utczán. Hanem hogy mégis elkövettük, azt hinnem kell; mert a sententia mondja.

Csak azt nem birom megérteni, hogyan került ebbe az itéletbe még a «Hon» is bele? Azt is megstrófolták egy ezer forint cautióvesztésre. (Csendháborításért!)

Ezt Zichy Nándor pótolta, kezembe nyomva egy ezer forint névértékű magyar földtehermentesítési kötvényt. Erre azonban Schmerlingék még harmincz osztrák forintokat fizettettek velem disagio czímén. (Nagyszerűek tudtak lenni a kicsinykedésben.)

A nehéz vasat ugyan elengedte a katonai főparancsnok, a mit nagyon sajnálok. Most ugyan sántítanék egy kicsit miatta, de milyen dicsekedést követhetnék el vele.

A fogságot pedig azonnal meg kellett lépni. (Germanismus; de az benne a jó.) Egyelőre csak nekem egyedül. – Zichy Nándorra apai örömök vártak: éppen az elitéltetése napja után született az első fia. Ezért megengedtetett neki, hogy egy hetet a családja körében töltsön.

Az alatt én egyedül voltam a budai József-kaszárnya foglya. Hiszen nem volt az fogság! A katonák egész jó pajtás módjára bántak velem. A térparancsnok, Haymerle ezredes, egész szivélyességgel fogadott, a legszebb utczai szobát nyittatta fel a számomra, a szomszédszoba várt a bűntársamra. Az ezredes tökéletes magyar viczispáni arcz és alak volt: tréfás, adomázó, kedélyes úr; a mint megtudta, hogy faragó ember vagyok s (rabok szokása szerint) a börtönben faragással szándékozom tölteni az időt, kölcsön adta a saját faragó szerszámait: ő is szenvedélyes faragó volt. (Itt készítettem el a feleségem mellszobrát fából.) Aztán délutánonként feljött hozzám, kihúzott az íróasztalom mellől: «ne dolgozzék már, jőjjön sétálni velem!» S vitt magával a hegyek közé. Mikor megtudta tőlem, hogy feleségem odafenn lakik a Svábhegyen, azt mondta, hogy «no, hát látogassa ön meg: ne búsuljon szegény asszony: menjen ki hozzá vacsorára: csakhogy akkor vigye magával a porkolábot is, proforma.» – Éltem az engedelemmel, a porkoláb is igen derék ember volt, hat gyermek apja.

A mellett jöhettek hozzám látogatók, jöttek is nagy számmal, s az úrhölgy-viziteket lekisérhettem a lépcsőkön egész az utczán váró ekvipázsukig. Beniczky Lajos azt mondta: «hisz ez a te börtönöd nem ér semmit: nincs ebben semmi poézis!»

Egy hét mulva aztán berukkolt Zichy Nándor is. (Semmi gróf! Kolléga! Paraszttárs!)

A míg az ő szobájában az ablakokat felrakták, addig az én szobámban telepedett le, ott fogadta a tiszteletére jövő térparancsnokot.

A derék Haymerle neki is ugyanazzal a szóval mutatta be magát, a mivel engem fogadott: «Ich werde Ihr Haustyrann sein.»

Aztán elmondta neki, hogy miben fog az ő házi zsarnoksága állni: hogy mi minden lesz szabad ő rabságának, a mi már nekem meg volt engedve.

Zichy Nándor mindezt hallgatta egykedvűen; ő nem találta ebben az új állapotban azt a humoristikus oldalt, a mit én. Azt mondá a térparancsnoknak:

– Köszönöm. Csak egy engedményt kérek. Engedje meg ezredes úr nekem, hogy mindennap reggel elmehessek a reggeli misére a templomba. Megigértem ezt az anyámnak.

Ez az alaprajza Zichy Nándor jellemének.

*

A jó Haymerle nagyot bámult e kivánságra. Ilyen óhajtást még árestánstól nem hallott. Azt, hogy én kijárjak a börtönből ide-amoda, fel a Svábhegyre a feleségemhez vacsorálni, mind megengedheté a saját felelősségére; de hogy egy elitélt rab reggelenkint templomba járjon? Ez nehéz kérdés! Azt mondta, hogy ily szokatlan esetre hiányoznak az instructiói; hanem azonnal megteszi ez iránt az előterjesztést a katonai főparancsnokságnál. A főkatonai kommandó megint a maga részéről nem érezte e kérdésben a competentiáját kellőleg meghatározva: az tovább előterjesztette a hadügyminiszteriumhoz, s míg aztán a hadügyminiszteriumtól a misére járhatás engedélye leérkezett, azalatt ő Felsége legmagasabb kegyelme megszüntette a fogságbüntetésünket s mehettünk haza.

De azért a szabaddátétel után is viseltük az elitéltetés következményeit: a nemesség elvesztését. Zichy Nándor nem volt gróf (az nem nagy baj volt neki), de én nem lehettem lapszerkesztő (hogy is ne? egy kiszabadult fegyencz!) s az nagy baj volt nekem, mert új szerkesztőt kellett a lapnál alkalmaznom, Úrházy György személyében.

Zichy Nándor még azután is többször irt a Honba érdekes czikkeket; sajátkezű fogalmazványait ma is híven őrzöm kéziratgyűjteményemben.

De hát mind bagatelle-bajok voltak ezek ebben az esztendőben. Schmerling provisorium, Rájxrát, katonai uralom: – nagyobb veszedelem volt ennél, a mit minden ember érzett, úr és paraszt, de még az állat is: az országos aszály.

Ez volt a rettenetes 1863-iki évnek a signaturája.

A hó olvadásától kezdve augusztus végéig nem esett le egy csepp eső Magyarország legnagyobb részében. Az Alföld, a Bánság, a magyar Kanahán egy végtelen sivatag képét mutatta fel, a melyen nem volt semmi zöld, csak a nádas; búza, rozs kiszáradt, a tavaszi, a tengeri ki sem kelt; se széna, se szalma a barmok számára: általános inség!

Tavaly a földbirtokosok tagadták meg az adófizetést, ez évben maga a föld.

A dús Alföld birtokosai berakták téglával, vályoggal a házaik ajtaját, ablakát s elmentek Erdélybe aratórészért dolgozni! A gulyákat felhajtották a Kárpátokba, le a Dunához, s otthagyták felében kiteleltetésre. Jegenyehajtás kévéje volt a takarmány; hát még a kenyér! fűrészporral kevert malompor! A lovakat egyszerűen lebunkózták.

Hát a kormány? A közigazgatás mit tett az inség enyhítésére?

De már inkább csatornát tisztítok, mint hogy még egyszer e thémáról írjak…

Hanem a magyar társadalom, az megmutatta ez évben, hogy minő hatalmat képez.

«Nem szabad Magyarországon senkinek éhen meghalni!»

Ez volt a jelszó.

Ebben egyesült minden párt, minden osztály, minden nemzetiség, minden felekezet. – És mind a két nem. – A nők versenyeztek a férfiakkal. Szerteszéjjel az országban, minden helységben, a hol nagy inség volt, népkonyhákat állítottak fel, kenyeret osztottak a népnek.

Önkényt is adakozott mindenki; azonkívül is a gyűjtésnek minden módja ki lett találva. Azok között a legfényesebb sikerű volt a Budapesten rendezett jótékonysági női bazár, melyet előkelő hölgyek rendeztek.

Ott láttuk az italmérő pavillonokban a főrangú hölgyeket a polgárnőkkel egy asztalnál a pezsgőt töltögetni. A hölgyvilág szépségeinek gyűjteménye volt ott együtt. Azok között legfeltűnőbb szépség volt egy, a konzervativ főnemesi családok egyikének úrasszonya, Z… K… grófnő.

Láttuk, mikor ez a büszke úrnő egy szegény parasztleánynak, ki a maga forintocskáját szintén elhozta a haza oltárára, nemcsak poharat töltött, de még kezet is szorított vele. (Ezt meg is énekeltük.)

Almássy Pál is odajött ehhez a pavillonhoz. Gyönyörű példánya volt a magyar férfinak: egy fejjel kilátszott a tömeg közűl: szelidnek látszó komoly arczczal. Nem volt mágnás; de birtokánál fogva az első nagy urak egyike. Nagy eszű és európai míveltségű ember. A történelemben már fel is volt írva a neve, mint a debreczeni országgyűlés határozatának főrendiházi elnök minőségében aláírójáé. Ezért halálra lett itélve, vagyona elkobozva; az uralkodó által megkegyelmezve s ismét úrrá téve.

Odalépett a bájos grófné pavillonjához, a ki őt egy pohár pezsgővel megkinálta.

– Mi az ára?

– Másnak egy forint: önnak száz.

– És ha egy csókot kérnék a grófnőtől?

– A szent czélért azt is adok: annak az ára ezer forint.

Almássy Pál elővette tárczájából az ezerest: a grófnő megadta neki érte a csókot: közlátványra. «Ein Kusz in Ehren!»

Természetesen hogy a lapok másnap egyébről sem beszéltek.

Reggel meglátogattam Almássy Pált s gratuláltam neki.

– Pedig nem okosan csináltam a dolgot – mondá ő. – Ebből baj lesz. Nem az a baj, hogy én adtam ezer forintot egy csókért, hanem hogy én kaptam egy csókot ezer forintért. Ebből a bécsiek azt fogják kiokoskodni, hogy közöttünk és a konzervativek között létrejött a fuzió. S minket csak ellenségeiknek tartanak; de a konzervativeket riválisaiknak. Ennek a symbolistikájául veszik azt a csókot.

Hiszen ha még csak a bécsiek vették volna annak!

De a turiniak is annak vették.

Azt írták rólunk, hogy árulók vagyunk.

S attól kezdve elkezdődtek az esténkinti krawallok a váczi (most Károly- és Múzeum-) körúton: a demonstratiók.

Egy csoport fiatal ember összeverődött a Zrínyi-kávéház előtt (a kerepesi út keresztező pontján), ott elkezdtek kiabálni, nem tudom én mit, arra előrobogott a Károly-kaszárnyából egy szakasz dragonyos, a hatvani utczából meg egy kompánia cserepár, vágtatva, kivont karddal, szuronyszegezve. Akkor aztán a demonstráló tömeg futott, a merre látott. Én akkor a Szűtsné-féle házban laktam, s minden este volt alkalmam az ablakból ezen a látványon – szégyenkedni. Hanem Szigligetit majd agyonlőtték egy ilyen alkalommal, a mint a szinházból hazament; az eltévedt golyó az ablakát zúzta be. Kedélyes állapot volt ez!

Az egyetlen szinházunk nézőterének emeleti erkélyét a nemzeti kaszinó birta s ettől bérelték azt egész évre egyes kaszinó-tagok.

Egy este, midőn Almássy Pál a bérelt karosszékét keresi, azt már elfoglalva találja báró L. P. Árpádtól, ki ekkor érkezett meg hosszasabb külföldi útjáról. Megszólítja barátságosan: «kérlek, ez az én helyem.»

– Eh, mit? – vág vissza nyersen L. P. Á. – Én már itt ülök, tedd le magad a másik székbe.

– De ez az én zártszékem: én ide akarok ülni.

Ez egy kis kellemetlenségnek látszott.

Másnap korán reggel meglátogatott Beniczky Lajos.

– Baj van – mondá. – Almássy Pál és L. P. Árpád között párbaj van készülőben. Oka egy zártszék fölötti összeszólalkozás, a minek következtében L. P. Árpád ezt írta levélben Almássynak: «Te, a mint az életben nem találod meg helyedet, úgy a szinházban sem találod meg.» Ez szándékos sértés, Almássy általam provocáltatta L. P. Árpádot, ő megnevezte segédeit: nekem kifogásom volt ellenük; most, a mig ő szekundánsok után lát, siess Almássyhoz, s ha A Hon ügyében valami elintézni valód van, azt végezd el vele, mert az ügy kimenetele katasztrófa lesz. A párbaj élethalálra megy.

Én azonban nem Almássy Pálhoz siettem, hanem L. P. Árpádhoz.

Rendkívüli alak volt. Testileg athléta. A kiben az olasz és magyar heves vér kereszteződött. Az egyetlen valóságos forradalmi jellem, a ki valaha magyar földön élt.

Az egész Schmerling-korszak alatt soha adót nem fizetett. Volt több ezer holdnyi uradalma a temesi bánságban. Azt nem engedte bevettetni, hogy ne legyen rajta termés, a mit a kormány adó fejében lefoglalhasson. Egyszer a négy lovát foglalta le az adóexecutor. Akkor azokra rázárta az istállót s ott hagyta őket elveszni éhen; – de adót még sem fizetett.

Ezt mentem én el megszelidíteni.

Mikor beléptem a szobájába, azzal fogadott, hogy tudom miért jösz? Hiába beszélsz! Vagy én lövöm őtet oda, vagy ő lő engem oda, de egyikünk nem él holnap.

Én aztán csak két perczig beszéltem hozzá s két percz mulva L. P. Árpád leült az íróasztalához s írt egy ilyen tartalmú levelet Almássy Pálhoz: «J. M. itt volt nálam: felvilágosított, vedd a Hozzád intézett levelemet meg nem írottnak, sajnálom a közöttünk történteket.»

A kik L. P. Árpádot ismerték valaha, kergethetik a fantáziájukat, hogy érje utól, mi lehetett az, a mivel én ezt a megfékezhetetlen jellemet rábirtam, hogy azt a szót leírja «sajnálom»; ezt még a testvére sem hallotta tőle soha.

A párbajból e levél elküldése után természetesen nem lett semmi. Almássy Pál személyesen megköszönte nekem e szolgálatot, a mit nekem a párthűség diktált.

Hanem a veszedelem azért nem fordult el.

Az esténkinti utczai tüntetések mindennap ismétlődtek.

Ez időben Zichy Nándor tudatta velem, hogy a Honba nem fog többé írni s minden összeköttetést megszakít velünk. Az események előre vetették az árnyékukat.

Egy napon megtudtam jó előre, hogy a bécsi kormány Almássy Pált és több kiváló politikai elvtársát az éjjel el fogja fogatni.

Nehogy azzal a kérkedéssel vádoltassam, mintha nekem valami organizált titkos rendőrségem lett volna a kormánykörökben, elmondom őszintén, hogy jutottam hozzá.

Szerkesztőmnek, Urházynak, volt egy 48-as honvédfőtiszt jóbarátja; annak ismét volt egy osztrák főtiszt kebelbarátja a katonai főparancsnokságnál; ezen a csatornán át én a kormányzóságnak minden intézkedését előbb megtudtam egy pár órával a foganatosításnál. Így aztán Almássy Pált is értesíthettem jókor este előre, hogy éjfélkor elfogják.

Vele együtt elfogták a Honnak több alapító tagját is. A kit el nem fogtak, az menekült vagy a külföldre, vagy haza a pátriájába. Én itt maradtam egyesegyedül. Nem írt már senki vezérczikket a Honba. És nem is előfizetett rá. Egyszerre visszaestünk egy szégyenletes létszámra. Mintha megijedtek volna az előfizetők, hogy most már ő rájuk kerül a sor: az olvasókat viszik börtönre. Az inség miatt a hirdetmények is összezsugorodtak.

Én megkisérlettem a lapot saját tehetségemből folytatni. Akkor örököltem a szülőim után egy vagyont: az ráment egészen. Eladtam magyar-utczai házamat, korábbi munkáim szerzeményét. Azt is elnyelte a lap deficzitje. Akkor adósságcsinálással folytattam a lapot. Minden hónap nyomdai költsége váltóval lett fizetve. Az év végén már tízezer forinttal voltam adósa a nyomdásznak. Akkor az felmondta a hitelt, a jövő hónap költségeinek fedezésére már nem volt pénz! Barátaim, elvtársaim, munkatársaim mind azt mondták, hogy nem lehet Magyarországon ellenzéki lapot kiadni: szüntessük meg a Hont a legközelebbi félév lejártával. Úgy de egynehány száz előfizető még átment a díjával a jövő félévre is. Azokat kárpótolni fogjuk a Pesti Naplóval: hisz az is derék hazafias lap s a czenzura gondoskodása mellett alig van már különbség a két lap iránya között. Kemény Zsigmond beleegyezett s azt írta nekem: «ha te azt kivánod, hogy én elnyeljelek, hát én nem bánom: elnyellek.»

Ekkor történt az, hogy Deák Ferencz a Nemzeti Casinóban, a mint Keménytől meghallá, hogy a Hon a közönség részvéthiánya miatt meg fog szűnni, erősen lehordta az ottan jelenlevő urakat, hogy az egyetlen ellenzéki magyar lapot el hagyják enyészni.

Ennek a Deák Ferencz felszólalásának a következése lett az, hogy másnap reggel oda jött hozzám Zichy Nándor (most már ismét gróf) s azt kérdé tőlem: «Mennyi pénzre van szükséged, hogy a lapodat fentartsad?»

Én megmondám neki: «Egy hónapi nyomdász-számla – ötszáz forint.»

– Itt van. Ha többre lesz szükség, szólj.

Ekkor már nem tartozott a lap munkatársaihoz.

És a következő új félévben már újra felsereglett a szétzüllött előfizető sereg: a Hon a saját lábára állt: nem volt szüksége senki támogatására: majd jövedelmet is hozott s tekintélyre vergődött. Egy erős párt csoportosult körülötte: a középbal.

Ez volt A Hon és gróf Zichy Nándor közötti viszonynak igaz története, a minek előadásával tartozni vélekedtem.

Gróf Zichy Nándor ezelőtt 33 évvel is az volt, a mi most: hazafi; de ultramontán, a ki a börtöntől nem fél; de a pokoltól igen, – a ki szereti a hazát; de a menyországot jobban; hanem hogy mikor volt közcsendháborító? – azt itélje meg az utókor.