– 1903. október 17. –

Száz éve e napon annak, hogy Deák Ferenczet a Gondviselés a magyar nemzet számára leküldte kegyelméből.

Művei, a miket hosszú, áldásteljes életén át alkotott, szavai, a miket elmondott, meg vannak örökítve tényekben és írásokban: élnek és beszélnek.

A nemzet bölcsének nevezi őt mindenki.

Az ifjú Magyarország lételének fundamentumát ő teremtette meg.

A nemzet most már csak érczszobrához zarándokol s ihletet keres varázsszerű tekintetéből.

Néhányan, kik még élő kortársai voltunk, tanuságot tehetünk róla, hogy éltében is ilyen érczszobor volt, érző szívvel, gondolkozó fővel.

S ez a szív, ez az ész nagy volt egyenlően.

Szív kellett hozzá, mely a nemzetet úgy szeresse s ész, mely a boldogulásának útját megtalálja: szív és ész együtt, mely korszakalkotó eszméket életre idézzen, a lehetőt a mulhatatlannal kiegyeztesse.

A történetírók lefestik őt, mint nagy embert, mint óriást, én irok róla, mint emberről.

Mert Deák Ferencz, mint ember, egyesíté magában azt a varázst, mely nemzetének vezérévé, elleneseivel szemben hatalommá emelte.

Mindenekfölött európai magyar volt. A ki nemzetében fölébresztette a saját nyelve iránti lelkesülést s azt diadalra vezetni segített a nélkül, hogy az általános müvelődés útját elzárta volna előle, hogy az idegen kultura iránti gyülölséget ébresztgette volna.

És azután igazságos volt mindenkivel, még elleneseivel szemben is, de az igazságtalanságnak bátor leküzdője, még a hatalmasokkal szemben is.

Pártja nagy volt az országban és azt semmi sem tartotta össze, mint az ő személyes igézete.

Olyan volt közöttünk, mint egy apa a patriarkák korszakából.

Hát a trónon ülő uralkodóval, a kormányt vezető hatalommal szemben mi volt e rendkívüli ember?

Sem fejedelem, sem nádor, sem bán, sem bíboros főpap, sem diadalmas hadvezér és mégis több valamennyinél: egy nemzet megtestesülése. És a mellett messzelátó ész, prófétai lélek, ki előtt tárva volt a mult, jelen és jövendő.

A régi nagy pernek a király és a nemzet között csak egy birája lehetett: a világszellem, a világtörténet.

De a haza bölcsének nemcsak a hatalommal kellett megküzdenie odafenn, de saját nemzetének szétvonó nézeteivel itt e honban. Harczolni élőkkel, kisértetekkel és mumiákkal.

Az élő nemzeti és állami követelésekkel, a megtorlás sírban meg nem férő kisértéseivel s az ósdiság megkövesült mumiáival. Deák Ferencz nem törte össze ellentéteit; de kiegyezteté egymással s beilleszté a trónt oszlopai közé.

Fegyvere nem volt; de két paizsot tartott a két kezében; az egyikkel védte a nemzetet a hatalom palloscsapásai ellen, a másikkal takarta a kitörésre kész vulkánt a hazában, mely a trón alapját reszketteté.

Végre diadalmaskodott a haza és a korona iránti igaz szeretetével. A világszellem itélete döntött s új korszakot alkotott az országok történetében.

De azt a diadalmasan bevégzett hadjáratát a béke apostolának milyen hosszú évei az előkészítő munkásságnak előzték meg. Azt életírói följegyezték.

A legsötétebb éveiben a nemzet és az alkotmányos szabadság megsemmisülésének, ő volt a nemzet látható vezére. Itt élt közöttünk a fővárosban, mint egyszerű polgár, a kit a nagyok és kicsinyek fölkerestek. Szerény vendéglői lakása nem volt elzárva senki előtt: bejelentés nélkül lehetett hozzá belépni. Államférfiak és inséges kéregetők mindig nyitva találták az ajtaját, senkit vigasztalanul el nem eresztett.

Magam voltam szemtanuja, mikor látogatásom ideje alatt, a szobájába lépő kéregetőnek esedező szavára egy arra a czélra rendeltetett kis prés alol szótlanul kihúzta a bankjegyet s odanyújtá a kezébe s ez a jelenet megismétlődött.

S ez időszakban, midőn a nyilvános élet, a politika szünetelt, éreztette Deák Ferencz, mint ember, hatalmát. Mindentől meg volt már fosztva a magyar nemzet, mely létének biztosítékát képezte. Ekkor lépett fel Deák a Magyar Tudományos Akadémia hatáskörének megújítása mellett hatalmas előterjesztésével s kivánta a kormánynál e tudományos intézet újra feltámadását, hivatásának újból megkezdését.

Ez időben halt meg a magyar nemzet legfényesebb nevű költöje: Vörösmarty Mihály; magyar költők rendes sorsa szerint vagyontalanul hagyva hátra családját. Deáknak egy buzdító szavára egy szívvel és lélekkel járult hozzá az egész nemzet, hogy az elhunyt költő családjának sorsa érdemeihez méltón biztosíttassék, maga a nemzet lett a család bőkezü gondnokává s a költő gyermekei manapság magas állásaikban érvényesítik dicső atyjuk öröklött szellemét.

Végre betetőzte nagy alkotását, két országot kiegyeztetve, megkoronázta a királyt, helyreállította az alkotmányt a szabadság alapján.

És akkor visszavonult. A cselekvés terét átengedte munkabiró államférfiaknak.

Más pacificatorokat a hatalom gazdag vagyonnal, nagy méltósággal, főranggal jutalmazott. Deák nem fogadott el semmit. Visszautasított minden jutalmat és méltóságot. Egy aureola vette körül, egy dicsfény, mely alakját körülsugározza: lelkének büszkesége. Ez a büszkeség utasíttatá vissza Deák Ferenczczel még az alulról jövő kitüntetést is, a megyéje követi megbizóját, abban az időben, midőn a jobbágyfelszabadítás s az ősi előjogok táborának összeütközése e megbízó levelet vérrel szennyezte be.

És ennyi büszkeséggel oly végtelen nagy szeretetet tudott egyesíteni barátaival, híveivel, kortársaival szemben.

Az írókat különösen szerette. Minden lapra előfizetett, minden könyvet felvásárolt s azokat el is olvasta, soha egy tiszteletpéldányt el nem fogadott ingyen. Az alkotmányos korszakban, ülési szünetek alatt gyakran odaintett magához s gazdagítá emlékeimet egy-egy jellemző adattal a magyar társas életből, melynek élő kincstartója ő volt.

Éveken át folytattam e rovatot az általam szerkesztett humoros lapban e czím alatt: «Deák Ferencz adomák», míg egyszer az öreg úr azt mondá: «Édes öcsém, úgy vagyok a Deák Ferencz adomáiddal, mint a Deák Ferencz keserűvizzel: sem nem töltök, sem nem iszom belőle.» Megértettem s más czímet adtam a rovatnak.

Deák Ferencznek a nagyságát nem az határozza meg, hogy tetteinek monumentális magaslatán láttuk őt magunk fölé emelkedni, hanem, hogy édes egyszerűségében láttuk őt velünk szemben mint hibátlan embert mindnyájunkkal együtt élni.

Életmódja, egész viselete is oly egyszerű volt, mint bármely szabály szerint élő polgáré, nyári üdülőhelyére a városligetbe omnibuszon járt ki együtt a közönséggel.

Jövedelme nem volt fényüzéshez való, de közczélokra abból is tudott nagylelkűen áldozni, ha alkalom kinálkozott. Mikor a törvényhozás termében legelőször felhangzott az összeférhetetlenség eszméje, melynek követelménye szerint a képviselői állás ellentétbe helyezendő a lucrativ vállalatok részvényeinek birtoklásával, Deák Ferencz az erős parlamenti vita után odahívta néhány bizalmas képviselőtársát a lakására s felnyitva előttük íróasztala fiókját, eléjük rakta részvényei halmazát.

Voltak azok között balatoni Kisfaludy gőzhajó-, budai «hazafiság a nemzetiségnek» szinház-, hazai gépgyár-, gyöngyösi selyemgyár-, tengeri vitorlás hajózási vállalat-, Kelengye-, Corvina könyvkiadó-, Népbank-, Kisbirtokosok egylete-, Kölcsön biztosító stb. stb. részvény nagy halommal, melyek közül egy sem hozott soha egy fillérnyi osztalékot a részvények tulajdonosainak keletkezése óta; a tőke is ott veszett bennük.

Ez az én gazdagságom, az én incompatibilitásom alapja, mondá sardonicus mosolygással az öreg úr. A mi másnál speculátió volt, az ő nála jótékony adakozás számba ment.

Kedélyessége még halálos ágyán sem hagyta el mindvégig.

A sors megadta neki azt a kegyelmet, hogy élő alakja csillagával együtt szállt alá a látóhatáron.

De fönnmaradt utána az a napsugárral írott mondás egünkön:

«A hazáért mindent szabad koczkára tennünk, de magát a hazát soha.»

Azt a tündéri jelenetet, a melyen felejthetetlen emlékű dicsőült királynénk Erzsébet a haza bölcsének ravatalát koszorújával fölszenteli, előkelő magyar művész ecsetje örökítette meg.

Most már Deák Ferencz hamvait egy mauzoleum takarja, alakját érczszobor örökíti, alkotásait egy ország őrzi, beszédeit egy könyvtár teszi közkincscsé, – én hadd magasztaljam Deák Ferenczet, mint embert, a magyar emberek között a legtökéletesebbet.