(1887.)

A magyar színtársaság Budán játszott. Pesten volt a pompás német színház. Egy napján a hétnek szabad volt a magyaroknak «is» a német szinházban előadást tartani. Péntek napon. – Megfoghatatlan, hogy miért tartották – sok ideig – még a szini világban is a pénteket «bőjtös» napnak? Annyi bizonyos, hogy operát nem adtak pénteki napon soha. Ez a nap volt a harminczas években a magyar művészeké.

És ezen a napon megtelt a német szinház vármegyeurakkal, diákokkal és iparosokkal. Ebből állt a magyarság Pesten.

A szinház évadja a tél, olyankor a hajóhidat már kiszedték: a lánczhíd még meg sincs álmodva, a magyar szinészeknek a befagyott Duna jegén kell átjárni a várból a pesti szinházba s előadás után megint vissza. A jég hátán szalmával van behintve a járható út, a melyen hatósági engedelemmel közlekedni lehet. Ezen sétál keresztül «éjféleken s éjfélek után» a trupp. Persze, hogy «sétál», az omnibuszt még nem találták fel s a fiakerről álmodó szinésznek: «Szállj le Balázs a hintóból!» Egyszer az is megesik, hogy éppen a magyar előadás alatt dördül meg az ágyu a budai várfokon. Ez azt jelenti, hogy megindult a jég. Ez is a pénteket választotta ki! Ekkor aztán vissza Budára a mozgó jég hátán, egyik tábláról a másikra ugrálva, kiki a színpadi jelmezében. – Tréfa volt az.

Akkoriban lett hirhedetté «Tudor Mária» nagy szomorújátéka. Kolosszális szerep! A németek itt Pesten megpróbálkoztak vele, de beletörött a késük. Nem volt ahhoz való drámai hősnőjük. A magyaroknak volt. Kántorné. Meghozatták a darabot s betanulták.

Eddig meg lett volna minden; de hát a jelmezek? Tudor Máriának királynői palást is kell s Kántornénak a birodalma ezt meg nem győzi. – Segítettek magukon. – Bevásároltak egy vég fényes «damiszt». Mi volt az a «damisz»? A mai világ nem is tudja már azt. Valami középlény a selyem és a papiros között: szőve gyapotból, az egyik oldala tükörfényes. Rőfe tíz krajczár. A hermelint hozzá kiadja a duplán összehajtott vatta, fekete bajuszkákkal tarkázva. De hát a himzés?, a széles arany bordure? (A királynők ilyent is használnak.) Ez is kikerült. Telepi (a hajdani) rajztudós volt, szépen kiszabta aranyos papirosból a drága hímzeteket. A két fiatal actrix: Lendvayné és Laborfalvy Róza felvarrták azokat arany és ezüst «flinczedlik»-kel (magyarul «pillangó») a királynői palástra. Éppen elkészültek vele az előadás napjára.

De abból a péntekből «virágvasárnapja» lett. Kántorné fölségesen játszotta Tudor Máriát ideát a német szinházban. Még azok is el voltak tőle ragadtatva, a kik egy szót sem értettek magyarul. És aztán még sokszor játszotta azt a szerepet, mindig nagy diadallal. Olyan híre támadt, hogy egyszer maga a világhírű Rettich asszony is lejött Bécsből Pestre, hogy magyar pályatársnőjét megnézze ebben a szerepben s előadás után megölelte, megcsókolta; pedig akkor még nem volt olyan olcsó se a bécsi út, se az ölelkezés, mint most.

Ekkor aztán a magyar urak is elpudeálták magukat, mikor látták, hogy még a német is dicsőíti az ő művésznőjüket s csináltattak neki egy olyan Tudor Máriai palástot, hogy olyan még az igazi Tudor Máriának sem volt soha. Belekerült nyolczszáz forintba. Az egész fizetése nem ment fel annyira.

Ezt a történetkét tavaly ilyenkor hallottam, a királynői palást egyik varrónőjétől. Akkor megigérte, hogy majd a szinház ötvenéves jubileumának a díszlakomáján el fogja mondani ezt az új nemzedéknek. – De hát nem lehet ott. – Hívják, de nem hallja.