(1895.)

Ez a fájdalom, a melynek számára nincsen vigasztaló szó.

Fájdalom, mely annál nagyobb lesz, mentül többfelé osztják, annál nehezebb, mentül többen viselik. A részvét sokszorozza a veszteség érzését.

– Veletek sírok, – mondja a király a szenvedő apának.

– Veletek sírunk, – mondja a nemzet mind a kettőnek.

Hát mindenkinek meg kell-e halni, a ki a magyart szereti?

A lomha béke-idő rabolja-e el jövendőnk legjobb hőseit?

Nincs már szükség vezér-fényekre, kik elől világítsanak a hazaszeretet útján?

Ki pöröl Istennel? Ki áll vitába a végzettel szemben? Porok vagyunk, meg kell hajolnunk az égiek előtt.

És van hitünk, a mely az Éghez csatol.

Vigasztalásunk, hogy a kedves gyermek, a ki áldozatul esett, a nemzeti szentek sorában foglal helyet. Úgy halt meg, hogy nem hagyott maga után mást, mint erényeinek emlékét.

De mikor ez az emlék az, a mi legjobban sajog!

A ki tudja azt, mennyire egymáshoz volt forrva az egész József főherczegi család a kölcsönös szeretetben; milyen örök és változatlan volt a szülők és gyermekek és a testvérek közötti rajongó együttérzés, mindenkinek egész sziv jutott mindenkitől: az lesz képes felfogni azt az ürt, a melyet e kedves, e bálványozott gyermek eltűnése támaszt.

De hiszen nem tűnt ő el: itt van ő. Szétosztva többi testvérei között: ott is marad; ott feltalálható.

Évek előtt, midőn József főherczeg vendégszerető házánál voltam, a két még akkor fiatal gyermekfőherczeg ott jártam emlékéül egy ajándékkal lepett meg. Ez egy saját kezük faragta sétabot volt; markolatul derék bunkóval ellátva. «Ez nagyon jó lesz nekem mankónak, mondám átvéve a kedves emléket.» «Minek magának a mankó?» mondá a kis László, «mikor magának szárnyas lova van.» Most már neki van szárnyas lova: nekem maradt a mankó.

Az ég halmozza mindazokat a jókat, a mikkel a sors adósa maradt a kioltott fiatal léleknek, azokra, a kik e lelket bizony örökölték.